1962-ben újabb, nagyszabású vitára került sor az XB-70 sorozatgyártásáról. A légierő és a típus pártolói minden áron megpróbálták életben tartani az egyetlen bombázóprogramjukat, és ehhez érvek hadát sorakoztatták fel. A másik oldalon a Kennedy kormány és más szakértők, elemzők szélesebb körű megfontolásai és ellenérvei álltak. Végül a poszt megvizsgálja, hogy milyen kapcsolat volt a Lockheed A-12/SR-71 és a B-70 programja között. A sorozat első része ITT olvasható, míg az előző ITT.

Szerkesztési okokból a két típust összehasonlító, valamint az alapvető kialakításról szóló fejezet az 5. és a 6. rész között meg lett cserélve. Így van olyan komment ehhez a részhez, ami értelmét veszti a módosítás után.

A döntő stratégiai…

Mivel igazán nagyszabású, a kor technológiát lehetőségeit kitoló, így aztán irdatlan összegeket megmozgató programról volt szó, az érvek és ellenérvek széles skáláját hozták fel az érintettek a B-70-est illetően.

1962-ben újabb kísérlet történt a B-70 katonai programmá változtatására, műszaki-katonai oldalról lényegében ugyanazon az alapon, ahogyan ezt az előző körben megpróbálták. Épp Kennedy nevezte ki LeMay-t az USAF parancsnokának, aki ebben a minőségében azonnal, tehát 1961 augusztusától elárasztotta a sajtót a bombázót támogató interjúival. Januártól folytatódtak a kongresszusi viták is közte és McNamara között. LeMay februárban a General Electric-nél, azaz a géphez tartozó hajtómű gyártójánál tett sajtólátogatáson reklámozta a típust.

Az előző mentő ötlettel egyező koncepcióval próbálkoztak, amit immár RS-70-esként említettek. Az RS a reconnaissance-strike, vagyis felderítő-csapásmérő rövidítése volt. Nem teljesen világos, hogy korábban is előkerült-e ez a jelölés, ráadásul gyakran RSB-ként is szerepel. Ez az újracsomagolás azért volt fontos, mert ilyen bevetéseket már el lehetett képzelni második, vagyis megtorló (atom)csapásként is, nem kizárólag első csapásra volt alkalmas a gép innentől. Ezzel persze lehetett vitatkozni, és a kormány meg is tette, amikor úgy vélte, hogy a ballisztikus rakéták – e feladatkörben és továbbra is – olcsóbbak, és nagyobb a túlélőképességük is.

Utóbbi ekkor még igaz volt a szárazföldi, silós telepítésű rakétákra is, hiszen az ellenfélnek nem voltak elég pontos fegyverei ezek kiiktatására, csak a sebezhető bombázók. Az ICBM-ek ICBM-ek általi fenyegetése csak a későbbiekben valósult meg, lásd erről az M-X programot. Egyébként Kennedy és az atomháború elkövetkeztében szentül hívő, szivarozó és durva karakterű LeMay között épp ezen eltérő nézetek miatt amúgy is megromlott a viszony. Nem mintha az elnök hibátlan jellem lett volna.

Az RS-70 mellett érvelők szerint a korabeli felderítési adatok és pontosság miatt biztosra lehetett venni, hogy nem minden célpontot azonosítanak előre a bevetéstervezők. Mind a felderítés, mind a célba találás pontossági problémái miatt azt is biztosra vették, hogy nem fognak megsemmisíteni minden, támadott célt. Mivel ekkor még nem volt meg a valamivel későbbi, hatalmas rakétamennyiség, a bombázókra döntő szerep hárult. Viszont sebezhetőségük növekedése miatt az is garantált volt, hogy minden célt nem fognak tudni elérni, azok épen maradnak. Egy könnyen elképzelhető forgatókönyv volt tehát, hogy az ismert légvédelmi állásokat és vadászreptereket azért alaposan megritkító atomcsapások után nem sokkal az RS-70-esek berepülnek a Szovjetunió fölé, és oldalra néző radarjukkal és más, optikai szenzoraikkal felderítik mind az addig nem ismert, mind az amúgy ismert, de épen maradt célokat, továbbá értékelik az addigi csapások eredményeit, és ezek alapján, ahol szükséges, maguk támadják meg, amit még kell. Ha ez valamiért nem volt megoldható, az RS-70 még a levegőben visszajelezhetett a parancsnokság felé, ami ballisztikus rakétát is indíthatott. A mobil célpontok elleni támadásokat is végrehajthatta a gép, ha már arra járt. McNamaraék azonban úgy vélték, mire az RS-70 – jó esetben – 1967 körülre szolgálatba áll, olyan sok ballisztikus rakéta lesz hadrendben – és várható volt, hogy pontosságuk is javulni fog –, hogy minden célt biztosan megsemmisítenek majd. Ezáltal feleslegessé válik az esetleg még így is kimaradóakra egy rettentő drága repülőgépet fejleszteni.

(forrás)

Így is megrajzolták a szolgálatba állított B-70-est

Egy hivatalos, képviselőházi bizottsági anyagban az RS-70 szükségességét négy pontban fogalmazták meg: az első (atom)csapás alatt és után az ellenség megfigyelése és az eredmények jelentése; az elsődleges célok megsemmisítési valószínűségének növelése (azaz csapás azokra, amik még épen maradtak); különleges célok felkutatása és megsemmisítése, beleértve rendkívül megerősített, mobil vagy előzetesen nem elég pontosan lokalizált célokat; végül precizitás, rugalmasság és a felderített célok pontos azonosítása és megkülönböztetése a teljes nukleáris csapásmérő erő számára.

Az atomcsapások hatásának értékelése az SR-71 kiegészítő feladata lett. Ez az elődjénél, az A-12-esnél még nem volt elvárás, és persze a Lockheed gépe végig fegyvertelen maradt, még ha tervezték is atomrakétás verzióit. A kisebb gép alkalmazása olcsóbb lett volna. (Az A-12-esről, és felfegyverzési terveiről röviden ITT lehet olvasni a blogon.) Felmerült még az RS-70 helyett egy „emberes műhold”, magyarán űrállomás is, ami felderítő, és – ha már ott jár a cél felett – csapásmérő feladatot is el tudna látni. Ez egyes érvek szerint jobb lenne, mint az akkor rendelkezésre álló, személyzet nélküli műholdak, az ember jelenléte miatti rugalmasság okán. Az űrfegyverkezést akkor sokkal komolyabban gondolták, mint utólag látszik, azonban valamivel később, 1967-ben nemzetközi egyezménnyel betiltották.

Ami a nem fix helyzetű célokat illeti, ezek közül a legfontosabbak a mobil ICBM-ek lettek volna. Azonban, az első, kis számban szolgálatba állított ilyen szovjet rakéta (Temp-2Sz/RSz-14/nyugaton SS-16) csak 1976-ra lett kész, tehát ezek támadása sem lehetett túl fontos feladata az RS-70-esnek a ’60-as évek végén. Mivel ezeket a mobil célokat egyetlen forrás sem sorolta fel, és a képzelőerőm kevésnek bizonyult, egy régi kommentelőtől, hpasp-től kértem tippeket, aki még kifutó hajókat (netán tengeralattjárókat), VIP-ket szállító vonatokat, tartalék reptereken felfedezett bombázókat említett. Valószínűleg tehát bármilyen, még épen maradt, gyanús, és egy sok száz kilotonnás atombombát megérő eszközt, célt ide kell vagy lehet érteni.

(forrás)

A Temp-2Sz – pontosabban fent a 15U67 szállító-indító jármű rekonstrukciója, lent pedig magáé a rakétáé. Eredeti fotó nincs a komplexumról (van számos, amire ezt mondják, de megbízhatóbb források ezeket cáfolják)

(forrás)

A légierőnek minden oka megvolt arra, hogy bármilyen érveléssel, de elérje a B-70 program folytatását. Miközben vészesen avultak el a szubszonikus, és/vagy nem elegendő hatótávú típusai, az egyetlen, folyamatban lévő fejlesztés utódjukként a Valkyrie volt. Félbeszakítása esetén mire egy új projektet végigvisznek, amely láthatóan amúgy is egyre több időt vett igénybe, évtizedes lyuk keletkezik a bombázók hatékony használhatóságában. (Ez részben így is történt aztán, lásd a későbbiekben.) Bár a szárazföldi telepítésű ICBM-ek révén nyilvánvaló volt, hogy a légierő nem fog kimaradni a rakéták rendszeresítése jelentette befolyásból és pénzekből, a tengeralattjárók fedélzetéről indítható típusok (SLBM) gyakorlatilag egyidejűleg meg is jelentek. Az SM-65 Atlas ICBM 1959 októberétől, a Polaris SLBM-ekkel felszerelt USS George Washington (SSBN-598) pedig az év december legvégén állt szolgálatba. Bár a hatótávval és a pontossággal ekkor még voltak gondok az utóbbi esetében, de az látszott, hogy rejtettsége miatt az SSBN lesz az igazán végsőnek tekinthető fegyver. Azaz, nem lehetett tudni, hogy a jövőben a költségvetés mekkora részét is hasítja ki magának a tengerészet, persze a légierő kárára. Ezen a problémán is segíthetett egy jó bombázó.

A védelmi költségvetés nagysága és főleg elosztása magában is nagyon fontos, megkerülhetetlen kérdés volt – mint minden katonai kiadás esetében. A nagyon drága Valkyrie-nek viszont a stratégiai elrettentés területén egyszerre kellett tehát versenyeznie a forrásokért a két, fentebb említett rakétatípussal, de nem csak ezekkel, hiszen a Titan ICBM programja is folyt ekkor, és már a Minuteman fejlesztésének kezdetei is ekkorra – kb. 1958-62-ről van szó – tehetők. Utóbbi főként a szilárd hajtóanyag – mint új technológia – bevezetése miatt volt nagy tétel. Az egyik forrás szerint a Polaris-ra épülő SSBN projekt önmagában is az 1958-59-es védelmi büdzsé szabad szemmel is jól látható részét felemésztette.

Konkrétan ezzel foglalkozó forrásokat nem találtam, amik megerősítették volna ez utóbbit, de még így is jól látható, hogy pénzügyi fronton miért volt nehéz helyzetben a B-70.

A végül is a kétféle telepítésű rakétából és a bombázókból kialakuló nukleáris triád utóbbi része mellett azzal is érveltek, hogy ez a védekező fél erőforrásait megosztja, költségeit növeli, mert nem csak a rakétákkal, hanem az eltérő repülési jellemzőkkel rendelkező bombázókkal szemben is felkészültnek kell lennie. Az azonban gyorsan világossá vált, hogy ha egy légvédelmi rendszer alkalmas a rakéták fejrészeinek elfogására, akkor az – főleg nukleáris fejrésszel – biztosan elhárít bármilyen, légköri, ember vezette, reálisan megvalósítható repülőeszközt, vagy legalábbis minimális átalakítással alkalmas lesz erre. Annak ellenére, hogy nemzetközi egyezményekkel korlátozták ezeket a rakétaelhárító rendszereket (ABM) később, megvalósult típusaik paraméterei igazolták is ezt az ellenérvet.

A rugalmas reagálás doktrínájába is illeszkedő, elvileg nem kizárt, korlátozott atomháborúhoz tulajdonképpen jók lettek volna a bombázók, hiszen azok kizárólagos bevetése papíron tényleg nem kellett, hogy tömeges megtorláshoz vezessen. Ennek kapcsán a támogatók a többszöri bevethetőséget emelték ki, mely egészen nyilvánvalóan nem volt igaz a rakétákra. Szintén ide tartozott, hogy a kisebb és könnyebb bombákból akár többet is hordozhatott egy repülőgép, míg a hatvanas évek elején a több robbanófejes rakéták (MIRV) még nem léteztek, és korai típusaik is csak általában három fejet hordozhattak. Erre viszont azonnal mondhatták a Valkyrie ellenzői, hogy mire a gép szolgálatba állhat, addigra ezek is készen lesznek. Ez megint csak igaz lett, mivel nagyobb számban 1967-68-nál előbbre senki sem várta a repülőgéptípust, míg az első MIRV rakéta, a Minuteman III ekkorra, 1968-ra lett készen. Igaz, a variálható bombafegyverzetet (kevés nagy, több kisebb bomba) elsősorban inkább az ebben rejlő rugalmasság miatt hangsúlyozták. A többszöri, vagy csak bombázók által végrehajtandó, korlátozott csapással viszont ugyanaz volt a baj: a légvédelem túl erős volt főleg a másodikkal szemben, amikor már nem volt meg a meglepetés előnye. Ez minimalizálta az ezáltali elrettentés hitelességét.

(forrás)

Az 1974-es képen a B-70 a részben a végzetét okozó fegyverekkel, a stratégiai elrettentést olcsóbban, és kissé máshogyan megoldó ICBM-ekkel (még a „régi” USAF múzeum telephelyén, lásd később)

(forrás)

A nukleáris triád legfontosabbnak bizonyuló ága az SSBN lett, és ez várhatóan addig így is marad, amíg nem találnak egy nagyon hatékony módszert a tengeralattjárók felderítésére és megsemmisítésére. Kezdetben még azért elég közel kellett hajózni a Szovjetunióhoz a Polaris SLBM-ekkel, de mára már gyakorlatilag az USA melletti vizeken is őrjáratozhatnak az Ohio osztályú SSBN-ek, mégis minden célpontot elérnek a világon. A képen: Polaris A-1 kísérleti indítás

Voltak aztán igazán marginális jelentőségű, de magukban érdekes érvek is a bombázófejlesztés folytatása mellett. Ilyen volt, hogy a jövőben talán be lesznek tiltva az atomfegyverek, és akkor ICBM/SLBM-ekkel hagyományos robbanóanyagot célba juttatni nagyon-nagyon nem fogja majd megérni. Nem úgy az akár sok bombával, és egy jó ideig ezekkel pontosabban is célba találó bombázókkal. Ugyanezen gondolatmenet mentén, elképzelhetőnek tartották, hogy általában a rakéták (és az űrfegyverek is) be lesznek tiltva, tehát akkor csak a bombázók maradnak. Viszont, ha most az USA leállítja a maga egyetlen, folyó bombázóprogramját, akkor semmilyen, modern erővel nem fog rendelkezni egy ilyen esetben. A képességvesztés ekkor kiterjed a tervezésen és gyártáson kívül a katonai alkalmazásra, személyzetre, üzemeltetésre is. A nagy sebességű, repülési magasságú és teherbírású típus alkalmas lett volna űreszközök légi indítására is, megspórolva azok legnehezebb első fokozatát. Itt akár kutatási, ezen belül mind katonai, mind polgári alkalmazás szóba jöhetett, de konkrétan műholdelhárító fegyverek indítása is. Sőt, nagy hatótávú, és teljesítménye révén rakétáinak szintúgy nagy hatótávot biztosító, légvédelmi platformként is elképzelhetőnek tartották a Valkyrie-t.

Ezek egy részéről utóbb még lesz szó.

A későbbiek fényében már-már ironikus, hogy az ekkor már tervezgetett, kettő, inkább háromszoros hangsebességű utas- és/vagy teherszállító (SST) programjának támogatására is jónak látták az NAA típusát. Ezt úgy vezették le, hogy ahogyan a KC-135-öshöz vezető tender biztosította az alapot a légi közlekedést forradalmasító Boeing 707 számára, úgy most is valami hasonló történhetne. Az így kifejlesztett típusok pedig megfelelhetnek egy egészen különleges eshetőségre is. Ha a fegyverzetkorlátozási tárgyalások netán minden, stratégiai eszközt betiltanának, ezekből a polgári repülőgépekből végszükség esetén gyorsan hatékony csapásmérőket lehetne varázsolni. Más kérdés, hogy honnan lenne hozzájuk illő bombázó-navigációs rendszer, fegyverzet, személyzet, utántöltő flotta és a többi…

A korábban is említett, visszahívhatóságot, látványosan nagyobb készültségi fokba helyezést, akár az ellenséges határok menti járőröztetést, és az ember rugalmasságot biztosító, akár technikai hibákat áthidalni képes jelenlétét tartalmazó érvek ugyan megdönthetetlenek voltak, ám korántsem döntőek, hiába kerültek elő újra.

Ami a járőrözést illeti, amit terveztek is, az egész érdekes eredményt adott a Valkyrie nagy sebessége miatt. A sarkköri területek felett várakozó bombázók például Moszkvát hamarabb tudták volna támadni az onnantól már háromszoros hangsebességük miatt, mint ahogyan a velük egy időben, csak jóval messzebbről indított ICBM-ek becsapódtak volna.

(forrás)

Az RS-70 egy légi utántöltéssel lerepülhető bevetései, lásd részletesen a keretes részben

(forrás)

A szolgálatban valószínűleg ilyen, szürke lett volna a típus (lásd később részletesen), és gyakori vendége lett volna a KC-135-ösöknek. Csakúgy, mint a JP-7-est alkalmazó SR-71-eseknek fenntartott KC-135Q flotta, a JP-6 miatt a Valkyrie is külön Stratotankereket igényelt volna, csak sokkal nagyobb számban – már ha a 100-200 gépes flottaméret valósul meg

… és politikai vita

A „Szükség van-e az RS-70-esre (vagy egyáltalán, ember vezette bombázókra)?” vita egy politikailag az eddiginél átfogóbb okból történő csörtében csúcsosodott ki végül. Ebben a légierő, így LeMay, továbbá Carl Vinson, a Képviselőház Fegyveres Erők Bizottságának elnöke együttesen lépett fel. Az elnökkel egyezően demokrata párti Vinson, aki majdnem 80 éves volt ekkor, rendkívül befolyásos és még tapasztaltabb politikusnak számított, így a bombázópártiak nem kis erőt képviseltek vele együtt. Kennedy viszont épp meglehetősen gyenge volt, mert még friss volt a Disznó-öbölbeli invázió kudarca, amit ráadásul előre megjósoltak neki a LeMay-féle katonák. Átfogóbb értelemben, a harcias Hruscsovval szemben sem tűnt dominánsnak. Amíg LeMay és a légierő a fenti logika mentén akarta nagyon a B-70-est, Vinson, aki amúgy a haditengerészet szószólója volt elsősorban, egy sokkal inkább politikai, hatalmi kérdésbe vonta be ürügyként a programot. Ennek lényege egy alkotmányos eredetű vita volt, ami arról szólt, hogy elsősorban a Kongresszus, vagy az elnök (és a kormányzat) határozza-e meg a védelmi (nagy)stratégiát. Vinson megítélése szerint természetesen az előbbi – mit ad isten, őt magát is beleértve… –, és ez így is ment sokáig, de aztán megváltozott a helyzet az idők során. A fiatal és az említettek szerint gyenge Kennedy így aztán remek alkalmat adott a dolog eldöntésére a veterán Vinson szemében. Ez nyilván nem ment a világháborús szövetséges főparancsnok, Eisenhower elnöksége idején.

Az új terv a törölt AV/3 (lásd később) megépített, de raktáron álló alkatrészeinek felhasználásával két éven belülre tette az RS-70 prototípus felszállását. A fejlesztés – az elmaradt munka pótlása, befejezése, és a szükséges, új dolgok összesen – 1,6 milliárd dollárt igényelt volna, és 1969-ig 60 repülőgép elkészültével számoltak, majd utána még 150-nel. Ez a 210 gépes flotta 10 milliárdot emésztett fel. Az előzőleg is említett, oldalra néző radar, és a már még korábban, a B-70-esnél is tervezett rakétafegyverzet mellé további felderítő eszközök kerültek az RS-70 terveire.

Pace 15. o.

Ezen a késői rajzon már a végső kialakítás szerint, pontosan ábrázolták a B-70-est, de ugyanúgy a nyilvánosság számára készült, mint a korábbi, hasonlóak

McNamara, akinek ebben a fordulóban talán kevésbé volt döntő szerepe, de általánosságban persze megkerülhetetlen volt az ügyben, 1962 januárjában ezt mondta: „Figyelembe véve a légvédelmi rakéták növekvő lehetőségeit, a B-70 repülési sebessége és magassága immár nem nyújt jelentős előnyöket számára. Továbbá, nem úgy tervezték, hogy hordozhasson olyan, [a fenyegetésekhez] alkalmazkodóképesebb levegő-föld eszközöket, mint a Hound Dog és a Skybolt, és kis magasságú támadásnál szubszonikus sebességgel kell repülnie. Ezen felül, a B-70 nem illik egy olyan korba, amiben mindkét oldalnak nagy számú ICBM-je van. A földön sebezhetőbb, mint a megerősített rakétasilók, és korántsem magától értetődő a légi járőrözéses használata.” Meg kell hagyni, ezzel elég jól összefoglalta a típussal szembeni, fő, és meglehetősen jogos ellenérveket, kivéve a külső hordozású rakéták kérdését, hiszen erre fel kellett készíteni a tervek szerint a típust.

1962. március 1-jén a Bizottság egyhangúlag megszavazta, hogy – hivatkozva az USA alkotmánya által számára biztosított jogra – utasítja és megköveteli („direct and require”) a kormánytól, hogy 491 millió dollárral többet adjon az RS-70 hosszú távú beszerzésére. A teljes sajtó is lelkesen támogatta a bombázót. A Kongresszus március 22-én szavazott a Valkyrie-re szánt plusz pénzzel készített katonai költségvetésről, eddig kellett Kennedy-nek megoldást találnia. 19-én Vinson és az elnök máig ismeretlen tartalmú beszélgetést folytatott négyszemközt, a Fehér Ház Rózsakertjében, és ezt követően előbbi által átírták a törvény tervezett szövegét az utasítás helyett a felhatalmazás szóra – azaz az már nem volt kötelező, csak egy lehetőség. Cserébe a kormány megígérte, hogy újra áttekinti az ember vezette bombázókat illető álláspontját, és az ezt megígérő levélben hangsúlyozták a Kongresszus fontos szerepét a hadügyekben. Igazi politikai szövegek, Vinson mégis úgy tálalta – főleg utóbbira hivatkozva –, hogy megnyerte a vitát, hiszen – szerinte – célja nem az elnök gyengítése, hanem a Kongresszus szerepének „helyreállítása” volt.

Az ígért átgondolás ellenére ezek után többé nem merült fel reálisan, hogy a B-70 sorozatban gyártott bombázó legyen.

(forrás)

Fent Kennedy elnök, LeMay és Power tábornokok (utóbbi ekkor a SAC parancsnoka) 1960 augusztusában, lent pedig Vinson bizottsági elnök az irodájában, 1962-ben

(forrás)

1964-ben, vagyis két évvel a fentiek után, Harold Brown interjút adott az RS-70 vita kapcsán. Ő a McNamara-féle csapat tagja volt, atomfizikus, Teller Ede pártfogoltja, és 1961-65 között a védelmi minisztérium kutatási és tervezési igazgatója. Később a légierőért felelős államtitkár (miniszter), majd 1977-81 között védelmi miniszter is volt. Az általa az interjúban mondottak fényében különösen érdekes, hogy minisztersége idején ugyan a B-1 programot beszüntették, viszont mégis ő volt az, aki nagyban hozzájárult a stratégiai bombázók túléléséhez. Nem ő kezdte el, de egy sok lépéses folyamatot tetőzött be, amikor megkezdték a B-52-esek AGM-86, nagy hatótávolságú, légi indítású robotrepülőgépekkel való felszerelését. Nem kevésbé fontos, hogy az alacsony észlelhetőség koncepciójának bevezetését is ekkor fogadták el. Az előzőleg említett M-X ICBM programot szintén támogatta, ezzel is hozzájárulva a nukleáris triád egyensúlyának megőrzéséhez.

Brown az interjúban kitért arra, hogy a B-70 projektet valójában már az előző kabinet alatt, 1959-60-ban visszavágták pusztán fejlesztési célúra, és inkább a választási kampánynak, no meg a légierő erőszakos lobbijának tulajdonította a sorozatgyártásra való, rövid életű visszaállást. Szerinte az alapvető kérdés az volt, hogy az adott feladatkörben mi az, amit ez a repülőgép meg tud csinálni, míg egy – olcsóbb – rakéta nem. Ehhez kapcsolódóan, de már az RS-70 koncepcióról szólva pedig úgy vélte, a légierő nem tudta megválaszolni, hogy a személyzet közreműködésével támadó, oldalra néző radarral célokat kereső Valkyrie képes lenne-e elég pontosan támadni az 1-3, nagyobb atombombája helyett számos kisebbel, és persze levegő-föld rakétáival. Az oldalra néző radar felbontóképességével, illetve a személyzet számára a vett adatok megfelelő kijelzésével kapcsolatosan sem győzték meg a minisztérium embereit a légierősök. Volt olyan értékelés, ami szerint szélesebb kijelzőre lenne szükség, mint a törzs átmérője. Az is bizonytalan maradt, hogy az óriási, begyűjtött adatmennyiséget hogyan lehet időben feldolgozni és értékelni a villámgyorsan száguldó repülőgépen. Brown szerint ráadásul ismét nem kaptak választ arra sem, hogy az RS-70 feladatait nem lehetne-e más módon jobban, akár olcsóbban ellátni, márpedig a hadügyminisztériumnak a költséghatékonyságra is gondolnia kellett. Ahogyan arra is, hogy egyáltalán mennyire fontosak ezek a feladatok még akkor is, ha csak az RS-70 vagy valamilyen, ember vezette repülőgép tudja őket ellátni. Mint fentebb kiderült, a támadások utáni felderítésre ott volt az SR-71, míg érdemi, mobil célok még nem léteztek. Ehhez képest rettentő drága lett volna az RS-70. Ezek után Brown szemében már csak az az érv maradt a gép mellett, hogy biztosítja a diverzitást, vagyis a triád egyik ágának megmaradását.

Ez utóbbit érdemes összevetni az előző sorokban bemutatott, miniszterként – a későbbiekben – hozott döntéseivel.

Brown azt sem felejtette el megemlíteni, hogy 1964-re a légierő már egy alacsonyan behatolni képes, de továbbra is viszonylag nagy sebességű, emiatt pedig feltehetően változtatható szárnynyilazású bombázót emlegetett. Azaz, letett a magasan és nagyon gyorsan repülő típus koncepciójáról. McNamara kedvenc projektjének, a TFX-nek a keretén belül ’62-63 óta vizsgálták a SAC számára alkalmas változatot, a miniszter hivatalosan ’63 tavaszán kérte fel erre a gyártót, és 1965. december 10-én kötelezték el magukat az alacsonyan behatoló, szuperszonikus FB-111 verzió iránt. A típus a bevethetőséget ’71 októberére érte el – többé-kevésbé ekkorra becsülte mindkét, érintett kormány, és a hadügy is a B-70/RS-70 szolgálatba állításának időpontját, szemben az évekkel optimistább légierővel. Mivel a kicsi FB-111-essel nem volt elégedett az USAF, végül, évtizedes munka után, de később új típusként is megvalósult a koncepció (kis magasságban is szuperszonikus behatolás), akkorra a B-1 révén. Ezt a Rockwell fejlesztette ki, mely cég valójában nem volt más, mint a felvásárolt North American Aviation, csak az új tulajdonos nevén. Az interjúja végén Brown hozzátette, hogy szerinte kifejezetten siralmas teljesítményt nyújtott az NAA a B-70 programja során, már ami a várható kockázatok felmérését és az ígéreteik betarthatóságát illeti. Mint minisztériumi tisztviselő, neki ezt is értékelnie kellett, nem csupán a szerinte is megfelelő repülési képességeket és teljesítményt. Ezek igazolását hátráltatta, hogy másfél éves késésben volt az XB-70 az első felszállásával, ami az interjú idején még nem történt meg.

(forrás)

1988-ban, 24 évvel a korábbi fotója után egy kissé öregebb Spivak, de elég büszkén néz a kamerába a B-1B előtt. Mi tagadás, ilyen mérnöki teljesítmény, életmű után van is rá oka

(forrás)

A bombázók számára a nukleáris ütőerőben való szerepet a robotrepülőgépek biztosították hosszabb távra is, azonban erre már csak a ’80-as években került sor. A szubszonikus, de nagy hatótávú, és kicsi, valamint alacsonyan repülő fegyverek nagy kihívást jelentettek a szovjet légvédelemnek, így jelentős hányaduk átjutásával számolhattak akkoriban. A kép 1979-es, az Edwards felett készült, így minden bizonnyal egy tesztindítást mutat

A Valkyrie-t ellehetetlenítő problémák kapcsán az ICBM-ek erőltetett és villámgyors fejlődésén kívül az előzőekben volt szó az USAF érveiről a típus mellett – mind B-, mind RS-70-esként –, a legmagasabb körök kapcsolódó csatározásairól, majd Brown interjúja által a kongresszus és az oda jól bekötött légierővel szembeni, technokrata-civil végrehajtó hatalmi álláspontról. Ezt egy további aspektussal kell kiegészíteni. A ballisztikus rakéták mellett a légvédelmiek is idejétmúlttá tették a gyorsan és magasan repülő bombázó koncepcióját. Általában is a szovjet légvédelem képességei mind a rakéták, mind az elfogóvadászok terén világossá tette, hogy lehetséges a Valkyrie elfogása. A Je-150 család például, melyről nemrég volt a blogon kétrészes bemutató, illetve utódja, a MiG-25, megmutatta, hogy létezik ez a technológia a vadászgépek terén, míg az Sz-200 légvédelmi rakétarendszer a telepített eszközöknél igazolta ugyanezt. A szolgálatba is lépő MiG-25 fejlesztése is folyt már a ’60-as évek elején, hiszen másként nem tudott volna első ízben 1964-ben a levegőbe emelkedni a prototípusa. Ha nem is lett volna ezeknek a rendszereknek kifejezetten könnyű elfogni egy B-70-est, az nyilvánvaló volt, hogy – főleg a rakéták esetében – sokkal könnyebb olyat készíteni, ami erre jó eséllyel alkalmas, mint olyan stratégiai csapásmérőt, ami ki tudná védeni ezek fenyegetését.

Mivel a 3 Mach sebességű, vagy gyorsabb repülőgépek jelentette fenyegetés végül is csak a fegyvertelen SR-71-esek formájában valósult meg, ami kis számban készült, a Szovjetunió nem lett telerakva MiG-25 vagy Tu-128 ezredekkel, de az Sz-200-ast (SA-5) meglehetősen nagy mennyiségben telepítették. Az elfogóvadászokkal való ellátottság is megoldható lett volna, de a valós veszély mértékéhez is igazodtak a szovjetek ellenlépései. A későbbiekben még lesz szó részletesen arról, hogy ezekkel a légvédelmi eszközökkel szemben hogyan tervezték megóvni a B-70-eseket, ugyanis erre nagyon komoly, és pár esetben igencsak egzotikus tervek léteztek, bőven túllépve az elektronikai zavarórendszerek kategóriáján.

(forrás)

A sínen guruló szállítókocsijáról az indítóállásra átrakás közben lefotózott, számos változatban létező Sz-200 légvédelmi rendszer rakétája. Már a mozgatás módja is utal rá, hogy óriási, 7 tonnás fegyverről van szó, hogy elérhesse a 300 km körüli hatótávolságát

A megállíthatatlanul fejlődő rakétatechnológia ráadásul még egy harmadik irányból is hatott a B-70-esre. Már a WS-110 program korai szakaszában is előírta az USAF, hogy egy távolról indítható atomrakétával is el kell látni a típust. Ez az eszköz sosem készült el, a B-52-eseken alkalmazott AGM-28 Hound Dog szóba sem jöhetett kialakítása miatt, viszont volt egy, ilyen kategóriájú fejlesztés, a GAM-87 Skybolt. A külső függesztmények hordozásának megteremtésénél már volt szó a fegyverről. Azonban, a Skybolt sem menthette meg a Valkyrie-t, még akkor sem, ha az NAA bombázójánál még sokkal nagyobb, ráadásul nemzetközi botrányt is okozó módon nem törölte volna a Kennedy-kormány a fejlesztését 1962 legvégén. A közel 2000 km-ről indítható rakéta ugyanis épp hatótávolsága által feleslegessé tett egy olyannyira kifinomult hordozóeszközt, mint a B-70/RS-70. Ekkora távolságra a szovjet légvédelemtől és vadászgépektől bőven elegendő volt egy szubszonikus platform, azaz a B-52. Ez tovább tud járőrözni, olcsóbb, egyszerűbb. Ráadásul, a Skybolt igazából első csapás mérésére alkalmas eszköz volt, mivel ugyanúgy a reptereken koncentrált bombázókról startolhatott, ahol sebezhető volt, azaz, elvileg mihamarabb fel kellett használni. A folyamatos járőrözéses megoldással pedig, ami ezt a gondot orvosolta részben, eleve emelték a háborús kockázatot. Így aztán, a neki tulajdonított, provokatív jelleg miatt nem szerette a Kennedy-féle vezetés, miközben előnyösebbnek tartották a célba jutása biztonságát tekintve hasonló jellemzőjű, de akár hónapokig is indításra készen álló Polaris SLBM-eket.

A későbbi AGM-69 SRAM atomrakéta megfelelőbb lett volna, de az a ’60-as évek végének terméke volt. Ha valamilyen, hasonló képességű eszköz rendelkezésre állt is volna a B-70-esről szóló döntések idején, mint a SRAM, a fentiek fényében szinte biztos, hogy az sem lett volna elég a program megmentéséhez. Erre is ugyanúgy igaz lett volna az első csapással kapcsolatos kifogás, és az SLBM-ek jelentette konkurencia.

(forrás)

A GAM-87, 1962-től AGM-48 Skybolt fő hordozója a B-52 lett volna, négy, áramvonalazó farokkúppal ellátott példány képében. Az áramvonalazásra a 3 Mach tempóval száguldó B-70-esnél is biztosan szükség lett volna

Kérdésként felmerülhet, hogy a totális megtorlás helyett a rugalmas válasz stratégiájára átálló Kennedy-McNamara csapat miért nem kedvelte az elindulás után többé vissza nem hívható rakétákkal szemben a többféleképpen is bevethető bombázót? Erre a konkrét aspektusra a választ minden bizonnyal a repülőgép túlélőképességének hiányosságaiban kell keresni, lásd fentebb.

Egy kis gondolatkísérletet elvégezve, a pár évre lévő vietnami háborúban szintén nem sokra mentek volna a B-70-esekkel, ha mégis azok mellett döntenek valamiért. Az SA-2-esekkel ellátott légvédelem valószínűleg elég ritkán lett volna hatásos a Valkyrie ellenében, és SA-5-ösök szállítása a rakétaosztályok puszta felszíni kiterjedése és költsége miatt szinte biztosan kizárható lett volna. Viszont a B-52-eshez képest korlátozott bombaterhelés (1/3-nyi sem) hatalmas kapacitáscsökkenést jelentett volna a támadások hatékonyságában. (Még a Stratofortress-ek egy részét is külön át kellett alakítani, hogy kihasználhassák a teherbírásukat hagyományos bombákkal.) Emiatt, és a típus költségessége miatt inkább az lett volna a helyzet, mint a B-36-osokkal a koreai háború idején: nem vetették volna be őket egy „helyi” konfliktusban.

Külön érdekesség, hogy az összes, nem meglepő módon amerikai forrás nem győzi kárhoztatni McNamarát a program törlése – és sokszor az amerikai katonai repülőgépipar általános leépítése… – miatt. Hatvan év távlatából és ezen, „nemzeti” sérelmektől nem érintve, korántsem ennyire egyértelmű a kép, sem a B-70 kapcsán – lásd a fenti fejezeteket – sem a miniszter általános megítélését tekintve. McNamara tényleg az addigitól teljesen eltérően vezette a tárcát, és ez sokak szemét szúrta, illetve persze szúrja a mai napig is, de ez még nem teszi őt objektíve ártó figurává.

Párhuzamos fejlesztések rivalizálása

A Lockheed A-12 programja számos alkalommal keresztezte az XB-70 útját, amint erről szó volt az elvárások, fejlesztési koncepciók, nehézségek, egyes műszaki megoldások, és persze a részben hasonló képességei alapján a politikai helyzet kapcsán is. A CIA-nak készülő felderítőgép ugyan fekete, tehát nagyon magas titkosítási szintű program volt, valójában az NAA tudta, hogy egy többszörös hangsebességre képes típust fejleszt a Lockheed. Az kérdéses, hogy a részleteket mennyire ismerték, de az alapvető műszaki kihívásokban való egyeztetéshez erre nem is volt feltétlen szükség. Fordítva pedig egyértelmű volt a helyzet, a B-70 már csak méretei és megjelenése miatt is hatalmas érdeklődésre tartott számot a nyilvánosság előtt is, nem hogy az iparban, tehát a Lockheed jól tudta, miről szól a projekt. Az A-12 legendás főtervezőjének, Kelly Johnsonnak a naplóiból tudható, hogy volt is együttműködés az NAA-val a nagy sebességű repülés jelentette problémák kapcsán. A lényegében egyszerre folyó fejlesztési munka miatt jókora pazarlás is lett volna, ha az amerikai repülőgépipar párhuzamosan, egymástól teljesen elzárva dolgozott volna sokszor ugyanazon a problémán.

Kelly 1962-ben például arról írt, hogy az üzemanyagtartályok szigetelésével maguk is bajlódtak, és ebben a kérdésben szóban többször is segített, egyeztetett az NAA-val, a légierőn át. 1964-ben már kritikusabb volt, amikor azt írta, meglepte, hogy az NAA nem készítette el előre a hidraulikus rendszert külön, a földön, és most emiatt vannak olyan gondjai, amiket ők már 1961-ben megoldottak az A-12 számára. Hozzá kell tenni persze, hogy a B-70 program folyamatos csökkentései jelentősen hátráltatták az építést a valós műszaki hiányosságokon túl is, tehát könnyen elképzelhető, hogy ez a hidraulikus próbarendszer is ennek esett áldozatul. Persze nem mindig az volt a helyzet, hogy Kelly volt előnyben az NAA-val szemben. Épp a hidraulikus rendszert szivattyúinál nem talált megfelelőt, ezért végül a B-70-eshez készített eszközt módosították az A-12 számára.

A hasonló, műszaki jellegű kihívások és teljesítményadatok miatt a politikusok és a légierő egyes tagjai is többször egy kalap alá vették az A-12-est – illetve változatait – és a B-70-est. Ugyanakkor ez gyakran teljesen alap nélküli volt, amint erről is már volt szó korábban. Az A-12 megmaradt egy speciális kiszolgálási igényű, kis sorozatban készült, tehát szinte minden tekintetben egyedi típusnak, miközben a B-70 folyamatos készenlétre volt tervezve, viszonylag nagyobb számú rendszeresítésre, napi üzemeltetésre. Ennek kapcsán elég csak az egyedi hajtóműindítási procedúrára, a több órás repülés előtti előkészítésre, vagy a J58 utánégetőinek komolyan korlátozott számú begyújtási lehetőségére gondolni. A személyzet körülményei is sokkal jobbak, így köznapibbak voltak a Valkyrie esetében. Ami még döntő különbség volt a két gép között, az a bombázó jóval nagyobb hatótávolsága, terhelhetősége, továbbá jóval könnyebb észlelhetősége. A különbségek közé tartozott a méhsejtes acél panelek széleskörű használata is, melyről Kelly megjegyezte magának, hogy jól tették, hogy nem ezt választották, tekintettel a gyártási és összeszerelési gondokra. Nem mintha a szinte teljesen titánból készülő A-12-esnél épp ezen alapanyag ne okozott volna szintén óriási kihívásokat.

(forrás)

Együtt a páros. Ugyanakkor, csak eltérő szögből készült fotókon az YF-12A, tehát az A-12 vadászváltozata és az AV/1. Utóbbi egy méretkategóriában van a C-141 teherszállítóval. Egyébként az A-12/SR-71 sem valami kicsi, hossza nagyjából egy Boeing 737-esének felel meg

(forrás) 

Ami a politikai kapcsolatot, vagy netán rivalizálást illeti, abban a dolog természete miatt nehezebb tisztán látni. Az A-12 annak ellenére is kiváló alapot jelentett különféle, további, gyakran felfegyverzett változat létrehozásához, hogy végül egyet sem állítottak szolgálatba ezek közül. Már 1960. július 5-én elkészült az AF-12, vagyis az elfogóvadász verzió – mely épp az NAA XF-108-asának utódja lett volna – törzselsőrésze. Ebből következett, hogy lehetséges levegő-föld eszközökkel is ellátni a típust, nem csak levegő-levegő rakétákkal. Ezt LeMay és Power tábornok azonnal fel is vetette Kelly-nek. Az ekkor RB-12-esnek nevezett, atomcsapásmérő variánsnál ő ugyan szabadon eső bombákkal számolt, de egy, 60 m körüli pontosságú rakéta alkalmazását is lehetségesnek tartotta. Az A-12 ilyetén való felfegyverzését pont ugyanaz tette lehetővé, ami az ICBM-ek megvalósulását, egyben a B-70 egyik koporsószegét is jelentette: az egyre kisebb – ezért könnyebb – atomrobbanófejek megjelenése. A néhány bombás fegyverzetével talán az RB-12 is olyan feladatot látott volna el, mint az RS-70, tehát az első csapás után még megmaradó célokat támadta volna. Azonban, Kelly, és utódja, Ben Rich visszaemlékezései szerint LeMay aztán mégis azt mondta előbbinek személyesen, hogy az A-12 vadászváltozatából rendelni fognak, de a bombázóverziót ne erőltessék, mert az aláássa a B-70 programot. E rövidke mondatból több minden kiderül, illetve, ki kell egészíteni azt. Egy ideig valóban volt is megrendelés az F-12-esnek nevezett elfogóvadászra, LeMay tehát nem csak ígérgetett Kelly-nek. Az már érdekesebb, hogy ő maga volt lelkes előzőleg az RB-12-est illetően, viszont az is biztos, hogy a B-70 nagy támogatója volt, azaz, talán csak egyszerűen felülvizsgálta az álláspontját. Azt utólag sem nagyon lehet megítélni, hogy Kelly mennyire próbálta eladni az RB-12-est a B-70 rovására. Viszont, nem felejtette el LeMay-nek adott válaszában felhívni rá a figyelmet, hogy ugye a légierő is vásárol az A-12-esből, mint felderítőgépből. Erre a tábornok azt válaszolta, hogy nem is tudta, hogy még nem rendeltek ilyet, de már fel is írta magának, hogy egy kétfős verziót mindenképpen vegyenek majd. Ez is megtörtént, ez lett az SR-71, mely egyébként a B-70 utáni számozást kapta a bombázók sorozatából. LeMay – és általában a légierő – álláspontja az volt, hogy a B-52-est az RB-12 nem tudja pótolni, csak a B-70. 1961. október 26-án ugyanakkor Kelly azt jegyezte fel, hogy bár az USAF szeretné az (A)F-12-est is, míg az RB-12-est nem, viszont a hadügyminisztériumot nagyon is érdekli az utóbbi. Ekkor már McNamara vezette a minisztériumot, és Kennedy volt az elnök.

Ben Rich azt írja erről az időszakról, tehát 1961 elejéről nagyjából, hogy a CIA részéről bukkant fel a B-70 egyik legnagyobb ellensége. A blogon az U-2 története kapcsán már volt szó Richard Bissellről, a CIA különleges igazgatóhelyetteséről. Ő persze az U-2 utódjaként fejlesztett A-12-est támogatta a tőle független B-70-essel szemben, talán azzal a hosszú távú céllal, hogy az A-12 különféle verzióival egy úgymond teljes értékű, csak az USAF-tól független, titkos, CIA alá tartozó légierőt építsen ki. Rich szerint tehát Bissell bemutatta az A-12 program állását Kennedy-nek, akit lenyűgözött a valóban rendkívüli repülőgép, és annak teljesítménye, ezért megkérdezte, hogy tud-e belőle Kelly egy „nagy hatótávú bombázót” készíteni. Bissell rávágta, hogy Kelly már dolgozik is ezen, mire állítólag az elnök megkérdezte, hogy akkor minek is a B-70. Erre válaszul a CIA igazgatóhelyettese azt mondta, hogy ezt a kérdést LeMay tábornoknak kellene címezni, egyértelműen utalva arra, hogy ő maga is ellene van a B-70-esnek, hiszen van helyette olcsóbb alternatíva. Ezzel azonban nagyon kellemetlen helyzetbe hozta Kelly-t a légierős kollégái előtt, akik ekkor még nem tudtak (tudhattak?) az RB-12-esről. Gyorsan Washingtonba is utazott, és bemutatta a terveket a magasabb rangú tábornokoknak, akik nagyon idegesek voltak a B-70-esük veszélyeztetése miatt. Kelly közben hangsúlyozta, hogy nem tudott Bissell akciójáról, és ő nem így járt volna el, tehát az USAF háta mögött.

A helyzet azonban gyorsan megváltozott, mert az 1961. áprilisában kudarccal végződött Disznó-öbölbeli invázió után Kennedy már nem bízott többé Bissellben, aki a művelet egyik központi figurája volt. Ugyan felajánlott számára egy új pozíciót, amiben továbbra is felügyelhette volna az A-12 programot, de ezt ő nem fogadta el, és 1962 februárjában távozott a CIA-tól. Ilyen körülmények között tehát nem volt valószínű, hogy mások rovására az A-12 kiterjesztését elérhette volna. Kelly nyilvánvaló módon továbbra is érdekelt maradt az A-12 minél nagyobb számú eladásában. Ebben viszont McNamara gördített elé akadályokat, és meg is buktatta az F-12-esek megrendelését. A B-70 törlésében játszott szerepéről és az egyéb körülményekről ezzel kapcsolatosan pedig már korábban volt szó. Így az eredmény az USA 3 Mach-ra képes repülőgépfejlesztéseit illetően néhány CIA-s A-12, és pár tucat a légierős utódjából, az SR-71 gyártása lett, no meg a két, kísérleti státuszban maradó XB-70.

(forrás)

A szinte pontos oldalnézetben még felfedezhető némi hasonlóság: mindkét típus hosszan előrenyúló orrot kapott, két függőleges vezérsíkkal, illetve az itt nem látszó deltaszárnyat

(forrás)

A források az utolsó részben lesznek felsorolva, így a most link nélküli képeké is. Folytatás a 6. résszel ITT.