A most következő sorozat eltérő lesz a korábban nagyobb részt jellemző, hosszú – pl. az F-111-esről szóló – ismertetőktől abban az értelemben, hogy a bevezetést és a zárást kivéve számos, rövidebb, egymástól lényegében független szakaszból épül fel. Épp ezért készült el a videós verziója is (beágyazva az 1. részé):
A téma nem más, mint a hidegháború nukleáris hadviselésének egy szelete: két tanulmány alapján az USA szárazföldi telepítésű, hadászati interkontinentális ballisztikus rakétáinak túlélőképességével kapcsolatos lehetőségek bemutatása. Ezúttal tehát nincs felhasználva több könyvnyi forrás, és az esetleg nem ismerősen csengő fogalmak sincsenek részletesen kifejtve (pl. MIRV, MARV). Mivel általános jellegű ötletek sokaságáról lesz szó főleg, és a felhasznált források jellege miatt, a követhetőség és érthetőség – reményeim szerint – mégis megmarad.
Az LGM-118 Peacekeeper, vagyis az M-X robbanófejeinek visszatérése hosszú expozíciós idejű fotón. A helyszín a Marshall-szigetek
A kezdetek
Bár a blogon már többször is volt szó meg nem valósuló típusokról (pl. XF-103), és puszta koncepciókról is (pl. arzenál repülőgép), a mostani téma még inkább csak valaminek a lehetséges alkalmazási módjairól, átfogó megoldásairól fog szólni. Ez a valami pedig az USA szárazföldi telepítésű, interkontinentális ballisztikus rakétáit (ICBM) jelenti. A légierő, az USAF 1054-re tornászta fel e rakéták számát (1965-ig meg is volt mind a 800, tervezett Minuteman I siló), de már a ’60-as években előtérbe került a fix indítók veszélyeztetettsége egy első csapással szemben. Mindez – saját megítélése szerint – súlyos helyzetbe hozta a légierőt, mert a szovjet ICBM-ek váratlan első csapása esetén nem sok idő maradt akár a bombázók levegőbe emelésére, akár a rakéták indítására. Márpedig, ha ezek nem történtek meg időben, akkor a nukleáris triád e két ága súlyos veszteségeket szenvedhetett. Ez egyértelműen a haditengerészet, a US Navy malmára hajtotta a vizet. Annak megjelenő, kezdetben Polaris rakétákat alkalmazó, atomhajtású, rakétahordozó tengeralattjárói (SSBN) ugyanis nagyságrendekkel védettebbek voltak. Ezért megkérdőjeleződött az ICBM-ek szükségessége, amik leszerelése az USAF stratégiai szerepének drasztikus csökkenéséhez vezetett volna. A bombázókat, minden hátrányuk ellenére, még mindig rugalmasan alkalmazhatónak, közvetlen fenyegetésre is megfelelőnek gondolták, bár lehetőségeik ebben az időszakban korlátozottak voltak a szovjet légvédelem fejlődése miatt. Persze a triád elmélete szerint nem szabadott leszerelni egyik ágát sem, mert ha ezek után egy további, még megmaradt ág ellen különösen hatékony ellenintézkedést fedeznek fel, akkor már csak egyetlenre hárulna a hiteles elrettentés terhe. Ez pedig igencsak kiszolgáltatott helyzetet teremtene, és fennállna, hogy a kölcsönösen biztosított megsemmisítés elve nem teljesül. Ez viszont nagyon vonzóvá tenne egy első csapást az ellenfél számára. Ezért az USAF egyrészt szuperszonikus, ember vezette bombázókon dolgozott (XB-70, majd több tanulmányon át (pl. AMSA) a B-1), illetve, elkezdte vizsgálni, hogyan növelhetné az ICBM-jei túlélőképességét. Ez viszont egyáltalán nem bizonyult triviálisnak, cserébe – utólag visszatekintve – páratlanul érdekes ötletek egész tárházát vonultatta fel.
A „végső bombázó”, a North American Aviation XB-70 (TB-58 kísérőgéppel). Ez már egy túlspecializált típusnak bizonyult, a rakétás légvédelem hatástalanná tette. Egy rövid képösszeállítás az emellett viszont páratlanul szép repülőgépről a Ritkán Látható Történelem blogon olvasható, míg a részletes ismertetője ITT kezdődik az Élenjáró Haditechnikán
A vonatkozó tanulmányok már 1964-től megjelentek, Golden Arrow (Arany Nyíl) közös név alatt. Mindenféle lehetőséget vizsgáltak, de már korábban is a vasúti szerelvényekkel szállított rakéták (eredetileg természetesen Minutemanek) tűntek a leghasznosabbnak. Nagyméretű, az ICBM-eket a levegőben szállítani, vagy esetleg indítani képes repülőgépek kerültek még szóba. Ez volt az ún. Big Bird koncepció, melynek neve is utalt rá, hogy ekkoriban főleg hatalmas, és egyébként légcsavaros gázturbinás típusban gondolkodtak. Kapcsolódott a WS-120A program is, mely a Minuteman utódját, egy 10-20 robbanófejet is szállítani képes rakétát irányzott elő (BGM-75 kezdeti jelzéssel), de ezt McNamara hadügyminiszter (lásd őt az említett F-111 sorozatban) nem tartotta hatékony válasznak a felmerült problémákra. A fő projekt a tengeralattjáró-fedélzeti rakéták (SLBM) lettek a triádot illetően, amiből hosszabb távon a máig használt Trident II nőtt ki. Ez azt jelentette, hogy ezt az időszakot az egyébként megfelelőnek tekinthető Minuteman III uralta, és 1972-ig nem is fejlesztett új ICBM-et a légierő. Akkor viszont elindulhatott az M-X (vagy gyakran: MX) program, mely – köszönhetően egy 1976-79 közötti felfüggesztésnek is – gyakorlatilag az egész, szárazföldi ICBM kérdéskört kitöltötte a hidegháború hátralévő részére. A számos robbanófejjel ellátott rakéták miatt közben sok ezer fejrészesre hízó, szovjet ICBM erő viszont – úgy tűnt – még mindig korai megsemmisítéssel fenyegette az amerikai silókban álló Minuteman rakétákat, ezért a túlélőképesség kulcskérdéssé lépett elő az utód M-X kapcsán. A program nem is a rakéta technikai aspektusai, hanem emiatt érdekes főként.
Az M-X elvileg akár 12-13 robbanófejet is tudott szállítani (annak típusától és a forrásoktól függően), de a fegyverzetkorlátozási egyezmények miatt maximum 10 darabot kaphatott.
A képen már egy, az M-X-hez készített makett (ez az eredeti kísérőszövegéből kiderül), de feltehetően kicsit korábbról, mint a tárgyalt, 1979 utáni időszak. Ez elvileg a Boeing kerekes szállítójárműve volt. A szovjet, terepjáró kialakítású szállító-indítójárművekkel szemben ez egy földhöz lapuló, trapéz keresztmetszetű, alacsony jármű volt. Ez relatíve nagy ellenállóképességet jelentett a közeli atomrobbanásokkal szemben, és megakadályozta, hogy felboruljon a jármű. Viszont cserébe ránézésre elég durván korlátozta a terepet, amin haladni tudott, bár a kép forrásaként használt, orosz oldal alapján megemelt hasmagasságú állapotban tudott haladni, illetve volt egy „földhöz simuló” módja is
Érdemes előrebocsátani, hogy a különféle, a szabad felszínen lévő járműveket jelentő javaslatoknál a légi robbantás a megfelelő módszer az ellenfél szemszögéből nézve. Ennek túlnyomása, illetve a nagyon gyorsan csúcsra emelkedő, majd hirtelen lezuhanó légnyomás igen komoly erőhatásokat kelt. Számos esetben kritérium a 34 kPa-os túlnyomásnak való ellenállás. Összehasonlításul, a légnyomás 101 kPa körül van, de még fontosabb, hogy ismert, hogy 35 kPa-os túlnyomás már súlyos károkat okoz a nem kifejezetten megerősített, ellenállóra tervezett épületekben. A silók és hasonló építmények támadásakor a földfelszínen, vagy lehetőség szerint minél mélyebbre jutva kell a robbanásnak megtörténnie (ha erre alkalmas a robbanófej), hogy a levegő nyomása helyett már a talajban terjedő nyomáshullámok zúzzák össze a célt.
A légnyomás és a károkozás mértékének összefüggését bemutató, szovjet eredetű táblázat a hangrobbanások ereje kapcsán szerepelt már a blogon, ITT.
Egy 1 Mt-s robbanás keltette túlnyomás (font/négyzetincsben), a robbanás földfelszínre vetített középpontjától számított távolság függvényében (mérföldben). A bejelölt pontok a különféle, bemutatandó megoldások túlnyomással szembeni megerősítése alapján vannak felvéve, azaz, leolvasható, hogy egy-egy, adott típusú indítóhelynek vagy eszköznek milyen távolságban kell lennie a legközelebbi, másik ugyanilyentől ahhoz, hogy egyetlen robbanással ne lehessen mindkettőt (azaz: egyszerre többet) megsemmisíteni. Balról indulva: megerősített silók; megerősített fedezékek; megerősített vasúti rendszerek; megerősítés nélküli járművek, hajók, tengeralattjárók; repülőeszközök; léghajók
A következőkben az eredetileg SI rendszertől eltérő mértékegységek mindenhol abba lettek átváltva, mindig az aktuális adat igényelte pontossággal és kerekítés mellett.
Az M-X telepítése
Az M-X, mint rakéta, evolúciós fejlesztésnek tekinthető, bár az elérhető, legkorszerűbb megoldásokat használták fel hozzá. A cél az volt, hogy a fegyver elég pontos legyen a szovjet rakétasilók kiütéséhez. Ezeket ugyanis annyira megerősítették, hogy még atomfegyverekkel is nagyjából 100 m-en belüli becsapódási pontot kellett biztosítani, hogy a találat végzetes legyen. Ezt a pontosságot viszont az ekkor elérhető, Poseidon, de még a Trident I SLBM-ek sem tudták garantálni, hiába volt jó a túlélőképességük a tengeralattjárós indítás miatt. Viszont, ezt az új navigációs rendszerrel és nyolc, előre betáplált célpontjával a Minuteman III gyorsan és relatíve olcsón biztosította. A gond az volt, hogy a hivatalos számítások szerint ezek silóinak 90%-át ki tudnák iktatni egy váratlan, első csapással a szovjetek. Ehhez csupán az ő ICBM-jeik egyharmada is elég lett volna, tekintettel azok MIRV kialakítására. Ez az elgondolás aztán rögtön ahhoz vezetett, hogy a szárazföldi telepítésű ICBM-eknek is valahogy túl kell élnie egy szovjet első csapást, máskülönben ugye nem marad, ami szembeszáll az ő megmaradó ICBM-jeikkel, hiszen nem lesz ehhez elég pontos eszköz. Mondani sem kell, hogy egy ilyen rakéta mekkora ütőkártya lehetett a konfliktus további részére nézve, hiszen elvileg képes volt megsemmisíteni a mostmár polgári célokra irányuló, ellenséges rakétákat a silóikban.
Az új, kombinált inerciális, műholdas és csillagászati navigációval (AIRS, Advanced Inertial Reference Sphere) az M-X alkalmasnak tűnt a szovjet silók hajszálpontos eltalálására (hivatalosan 90 m alatti a CEP, azaz a „szórása”), de maradt a probléma: hogyan ne pusztuljon el mindegyik még az indítása előtt, hogy küldetését be is tudja teljesíteni? A korábban is ismert ötletek közül – természetesen ezúttal is jelentős tanulmányozás után – az ún. Multiple Protective Shelter (MPS, kb. Többszörös, Védett Fedezékek) megoldást találták a legjobbnak. Ennek lényege, hogy 200 db M-X-et gyártanak, amiket egyenként egy 23 fedezékből álló „cellába” helyeznek el. Ez tehát 22 üres (illetve imitátorokkal feltöltött) indítóállást jelent, és egyet, amiben az M-X igazából van. Azt viszont nem lehetetett távérzékeléssel eldönteni, hogy ez melyik. Az egyes fedezékek között szállítójárművek mozgatták a rakétákat, mivel az idővel egyre nőtt az esélye, hogy valamitől (pl. ügynökök jelentései) lelepleződik, melyikben ténylegesen az M-X. A fedezékek egymástól kölcsönösen olyan távol voltak, hogy mindet egyesével kellett támadnia a szovjeteknek, ha biztosak akartak lenni a megsemmisítésükben (a reálisan elérhető hatóerejű fejrészekkel számolva). Ezért tehát 200x23, azaz 4600 célt kínált az MPS, miközben 200x10, azaz 2000 robbanófejet biztosított, hiszen az M-X MIRV kialakítású volt, 10 fejjel rakétánként. A 4600 cél már kitette a szovjet ICBM-ek kapacitásának nagy részét, melyet ekkor 5928 darabban adtak meg. Azért csak ezeket kellett figyelembe venni, mert rájuk ugyanúgy igaz volt, hogy SLBM-jeik – ekkor még – nem voltak elég pontosak az egyes silók támadására, tehát ICBM-jeiket kellett bevetniük. Ez így tehát nem garantálta az összes M-X túlélését, de azért várhatóan elég sokat ahhoz, hogy egy, az MPS elleni csapás után már legalább ugyanolyan helyzetből folytathassa a két fél a konfliktust. Ily módon ráadásul az MPS felfogta a szovjet atomütőerő csapásának egy jelentős részét. A fedezékek, és a cellák egymástól mért, minimális távolsága, és az egész rendszer a kiszolgáló, parancsnoki és egyéb építményei miatt a 4600 fedezékkel Nevada és Utah állam jókora térségeit foglalta el, és léteztek tervek 5500, sőt, még több fedezékre is. Az MPS mellett Carter elnök 1979. szeptember 7-én döntött, miután nem sokkal korábban újraindította a ’76-ban felfüggesztett M-X programot. Megvalósulásának kezdetét 1986-ra tették.
Az AIRS, aminek az M-X a korábban példátlan pontosságát köszönhette
A 10 darab, W87 robbanófejet tartalmazó visszatérő egység (Avco Mk 21) pirossal kiemelve ezen az ábrázoláson, míg balra lent egy rakéta indítóállása
De egyáltalán nem az MPS volt az egyetlen, szóba jöhető koncepció az ICBM-ek telepítésére. Ezeket jó régóta, lényegében már a folyékonynál jóval egyszerűbben kezelhető, szilárd hajtóanyagú rakéták megjelenésétől vizsgálgatta a légierő. Az MPS problémái és a politikai bizonytalanság miatt dolgoztak is ezeken az alternatívákon, mert magát az M-X-et nagyon akarták. E munka eredményeképpen, 1980 decemberében megjelent egy, a nyilvánosságnak és közérthetőnek szánt tanulmány ezekről. Ez a sorozat a blogon döntő részben ezen alapul. A teljes címe: ICBM Basing Options, A Summary of Major Studies to Define a Survivable Basing Concept for ICBMs. Ebben az imént vázolt MPS-hez viszonyítva vizsgálják a telepítési opciókat.
A tanulmány egy ábrát és egy, az előnyöket és hátrányokat (pozitívum, jelentős pozitívum, jelentős negatívum, negatívum skálán) bemutató táblázatot is tartalmaz minden egyes, szöveges leíráshoz. Előbbiek itt is mindig szerepelnek, de a táblázatból már csak a lényegesebb pontok, és azok is folyó szöveggel. A táblázat szerint a túlélőképesség körébe tartozik az érzékenység az ellentevékenységre, a nukleáris triád többi tagjához képest független túlélési elv, és a támadás utáni működőképesség időtartama; a megvalósíthatóságba a lakossággal való kapcsolat, a biztonság, védettség (őrzés) és a működtetés; illetve önállóan szerepelnek a műszaki kockázatok, a környezeti hatások, a költségek, a megvalósításhoz szükséges idő, és végül, a nemzetközi egyezményekkel való összhang (ezek esetleges megsértése).
1. Indítás támadás alatt (Launch Under Attack, LUA)
E megoldás legnagyobb előnye az olcsósága, mivel a már meglévő, Minuteman III rakétáknál is alkalmazható. Amennyiben (még nincsenek becsapódások, de) a korai előrejelző rendszerek bármelyike (műholdak, radarok) indítást jelez a Szovjetunióból, bizonyos mennyiségű, előre meghatározott célpontú rakéta bevetésére kerül sor. Ezt egy, az elnök és a megfelelő parancsnokok által tartott, szinte biztosan valamilyen kommunikációs eszközön át lefolytatott döntéshozó megbeszélés előzi meg. Ezen határoznak, hogy a rendelkezésre álló adatok (főleg: kiindulási és számított becsapódási pontok) alapján olyan támadásról van-e szó, ami egy ilyen válaszlépést igényel. A fő hátrány, hogy még optimális esetben is csupán fél óra, esetleg valamivel több áll rendelkezésre minden tevékenységre, tehát az észlelésre, az adatok feldolgozására, ennek alapján a megbeszélés összehívására, ott a döntésre, majd az indítási parancsra és az indításra magára. Ugyanez az idő egy váratlan, SLBM-ekkel kezdett csapásnál 5-10 percre csökken. Ezt a tanulmány túlságosan rövidnek értékeli. A LUA nagyban függővé teszi a visszavágás lehetőségét attól, hogy mennyire megbízhatóak, de főleg, védhetőek a korai előrejelző eszközök. Ezek ugyanis valószínűleg akár az űrben, akár – szabotázs révén – a felszínen, igencsak kitettek egy támadásnak, mivel általában mindentől távol eső helyeken vannak. Már az is a LUA megkezdésére adhat okot, ha megszakad a kapcsolat az előrejelző rendszerekkel, mert ez pontosan egy ilyen akciósorozatot feltételez. Csakhogy, ez lehet kommunikációs hiba is, ami így végzetes következményekkel jár. Nagyon fontos megjegyezni, hogy a LUA esetében a túlélőképesség csak az időfaktor által biztosított, semmilyen, további, aktív vagy passzív intézkedés nincs a rakéták védelmére. (Tehát például olyanok, amikről lentebb lesz szó.) Azaz, hiba esetén maradnak védtelenek a rakéták, amiknek a maradék szovjet ICBM-eket kellene kiütnie. A nukleáris triádon belüli, egymástól független túlélési képesség teljesen hiányzik. E hátrányok mellett már hiába állnak olyan előnyök, mint hogy a LUA azonnal rendelkezésre áll, nincsenek plusz költségei, és ugyanazok a lakossággal való érintkezési és környezethasználati viszonyok, mint eddig.
2. Űrbeli készenlétet biztosító rakéták
Ez nem folyamatosan az űrben lévő rakétaállásokat jelent, hanem egy olcsóbb megoldást, amikor is a felszínről startoló rakéták több napra, esetleg valamivel hosszabb időre juttatnak az űrbe robbanófejeket. Ehhez már új platformra van szükség a Minuteman helyett, az nem bír el ekkora terhet. A használat módja kétféle lehet: vagy egy részleges fordulatot tesz az eszköz a Föld körül, és így déli irányból, tehát a hosszabb úton éri el a Szovjetuniót (fractional orbit), vagy pedig az említett, a tanulmányban 15 napra tett időtartamig keringhet, mint egy űrhajó. A rádión érkező támadási parancsra fékezőmanőver indul be, majd onnantól a hagyományos rakétákhoz hasonlóan működik a dolog. Ehhez viszont többször begyújtható harmadik fokozat kell, hiszen a fékezés mellett pályakorrekciókra is gondolni kell. Ezért itt folyékony hajtóanyagot kell használni, ami hátrányos a hosszú távú tárolásra nézve. Hiába maradhat az első két fokozat szilárd hajtóanyagú, ez bonyolítja az üzemeltetést. Az ilyen módon megnövelt, harmadik fokozat miatt van szükség nagyobb rakétákra. Ez az ICBM nagyjából 160 km magasra – alacsony földkörüli pályára (LEO) – 4550 kg terhet juttathat fel, míg a védettebb, igaz, hosszabb támadási időt jelentő, geoszinkron (kb. 36.000 km magasságú) pályára 550 kg-ot. Ezekben viszont benne kell lennie a rádióvevőnek, a hajtóanyagnak, esetleg kicsi, korrekciós fúvókáknak, és csak ezen felül a robbanófejeknek. Így a LEO esetében ezek 1800 kg-ot tehetnek ki. A 15 napos, űrben töltött időt az limitálja, hogy az akkori akkumulátorokkal észszerűen ennyi működési időt lehetett biztosítani. Ezen túl már irreálisan bonyolult és nehéz felszerelés lenne szükséges, noha ez taktikai szempontból előnyös volna. Problémát jelent, hogy a pár tíz perces működési idő helyett napokig kell mennie az inerciális rendszernek, ami miatt valószínűleg földi vagy műholdas helyesbítő adásokra lenne szükség, ami sebezhetőséget jelent. (Érdekes módon az amúgy az M-X-hez rendelkezésre álló csillagnavigációs pontosítást nem említik, bár ez sem olyan precíz, mint az előző két forrásból továbbított korrekciós utasítások.) Összességében valószínű, hogy a szovjet silók elleni, pontos támadások lehetősége így elveszne, de még ennek ellenére is értékesek lennének az űrben lévő robbanófejek, nagy védettségük okán.
A robbanófejeket parancsra lehet célra vezetni, vagy – a bevetés törlésekor – az óceánba kormányozni, ahonnan elvileg begyűjthetőek lehetnek, de ez nem lenne sem egyszerű, sem olcsó. Az űrbe „áthelyezést” szükség szerint akár az összes, akár egy adott mennyiségű rakétával meg lehet tenni, ami rugalmasságot biztosít. Egy feszült nemzetközi helyzetben, ha csak elővigyázatosságból is indulnak el a rakéták, azt a szovjetek azonnali támadásnak is vehetik. Ez egy óriási hátrány. A már az űrbe jutott eszközöket nagy számban nem lehetett volna elpusztítani akkoriban, ami által nagyobb biztonságba kerültek a földi silókhoz képest. Ez pedig időt adott a döntéshozóknak a végleges döntés (támadás vagy visszahívás) mérlegelésére – tehát némileg a bombázókhoz hasonlóvá tette a rakétákat ez a megoldás. Azonban, a robbanófejek időnként az USA felett haladtak el, ami egy véletlen visszatérés során is súlyos következményekkel járhatott volna. Ez egyébként ugyanúgy igaz a szövetségesekre nézve, de még a szovjetek kapcsán is, hiszen egy ilyen esemény akaratlan eszkalációhoz vezethet – ezt nem említi a tanulmány. Egy feleslegesnek bizonyuló indítás a túlzó vagy megnövelt szovjet reakción kívül, legjobb esetben is óriási pazarlás lenne, mert elvesznének a rakéták. Az egész metódusra továbbra is jellemző maradt az előrejelző rendszereknek való kitettség, ami egyaránt vonatkozik a végső támadás és az űrbe küldés megindításának pillanatára is. Ez tehát jelzi, hogy a triádon belüli függetlenség nincs meg. Nem mellesleg, a robbanófejek űrbe áthelyezése, legyen bár csupán időleges, de megsértené az 1967-es, vonatkozó egyezményt (Outer Space Treaty). Az egyetlen, lényeges pozitívum az olcsó megvalósíthatóság.
Vízhez kötődő tervek
3. Sekély vízben elhelyezett rakéták (Shallow Underwater Missile, SUM)
Avagy, milyen lett volna, ha az USAF jelzései tengeralattjárókra kerülnek?
A SUM keretében nem óriási, több ezer tonnás SSBN-ekre, hanem kicsi, 2-4 rakétát szállító, dízel-elektromos (DE) meghajtású tengeralattjárókra kerültek az addig szárazföldi telepítésűnek szánt ICBM-ek. Ez az ötlet már a Minuteman program korai éveiben is felmerült. A kis tengeralattjárók vízszintesen hozzájuk rögzített konténerekben viszik magukkal a rakétákat, majd azok leválasztása után, a függőlegesbe fordulást követően startolhatnak a fegyverek. Ezek a kicsiny egységek az USA partjainak közelében járőröznek, ami egyszerűbb kommunikációt, valamint nagyobb távolságot, és így védelmet jelent a szovjet elhárítóeszközökkel szemben. A rakéták indítás után akár a parti állomásokról is kaphatnak helyesbítéseket, mert probléma lehetett ezeken a kis, agilis tengeralattjárókon a pontos indítási pozíció meghatározása, ami viszont elsődleges kérdés magának a rakétának a pontosságát illetően.
Az M-X kapcsán a Howaldtswerke-Deutsche Werft, nyugatnémet gyártó HDW-600 jelű, 500 tonnás, DE típusát vizsgálták meg, mint méretei miatt szóba jöhető platform. (Ez valószínűleg a Type 206 néven ismert osztály.) Azt azonban legkevésbé sem ilyen bevetésekre szánták, ezért teljes áttervezést igényelt. Szerkezeti változtatásokra lett volna szükség a konténerek rögzítéséhez, emiatt a ballasztrendszer átalakításra szorult volna, és így tovább. Ezért egy vadonatúj, e célra építendő, 1100 tonnás osztályt vázoltak fel, ami már a nyomásálló testen belül – bár továbbra is vízszintesen, konténerben – hordozott volna immár négy M-X-et. Az új típus csúcssebessége 10 csomó, és 3-6 csomóval járőrözne, 4 héten át, néhány száztól 1500 km távolságig az amerikai partoktól. 15 fős személyzettel számoltak, nagyfokú automatizálás mellett, amiről a tanulmány megjegyzi, hogy „nem bizonyítottan jó koncepció”.
Ez megint csak az amerikai filozófia különbözőségét mutatja a szovjettől, ahol nagyban törekedtek a minél kisebb legénységre a tengeralattjáróikon az automatizálás révén, lásd pl. a Projekt 705 (Alfa) osztály részletes ismertetőjét a blogon.
A SUM koncepciórajza, rakétakonténerekkel és a víz alatti, hang alapú kommunikációs hálózattal
A tengeralattjáró egyik, modern ábrázolása – az USAF jelzéseivel
Bár a SUM elsőre megvalósíthatónak tűnt, azért akadtak megoldandó, nagyobb technikai kérdések. Ezek közé tartozott a rakétakonténerek hosszú távú vízhatlansága, számos eszköz szükségszerű méretminimalizálása, és az előbb említett, nagy fokú automatizálás is. Nem tűntek megalapozottnak a korábban vélt előnyök sem, pláne az akkor újnak számító Trident SLBM-ekhez képest. A legnagyobb baj mégis talán az 1990-re (tehát tíz év múlvára) várt kezdeti műveleti képesség (IOC) volt – ez plusz 4 év volt az MPS-hez képest. Egyidejűleg a tengeralattjárókhoz jobban értő US Navy is vizsgálódott e téren, és ők már 1600 tonnás legkisebb súlyt állapítottak meg, és 50 egységet tartottak elegendőnek, egyenként négy rakétával. (Ez ugyanakkor nem számolt az éppen kiképzésen, javításon álló tengeralattjárókkal, hiszen az 50x4 db pont a célul kitűzött, 200 db M-X-et jelentette.) A járőrözési időt 30-60 napra emelték, és a személyzetet a háromszorosára, 45 fősre. A Navy tehát nagyobb tengeralattjárókat tartott megfelelőnek, és már csak 1992-re várta az IOC-t.
A részletes elemzések azonban gyorsan megmutatták, hogy a SUM amúgy sem működőképes. Ennek elsődleges oka, hogy a kis tengeralattjárók a kontinentális talapzat (self), tehát az óceánok sekély, parti részein sok időt töltöttek volna. Néhány atomrobbantással viszont itt egyszerre sokat közülük meg lehetett semmisíteni, az ún. Van Dorn effektus miatt. Ez nagyon leegyszerűsítve a mélyebb részekről jövő hullámok felerősödését jelenti, amik minden további nélkül felfordították volna a kis tengeralattjárókat. Ezt elkerülendő, általában már olyan messze kellett volna lennie a járőrözési területeknek a parttól, hogy sem a könnyebb kommunikáció, sem a parti állomások helyesbítő adásai nem lettek volna már az előnyök közt. A meglehetősen fix területre korlátozott SUM tengeralattjárókkal szemben a tervezett, Trident SLBM-eket hordozó SSBN-ek (a későbbi Ohio osztály) 30-40-szer nagyobb területet járhattak be, és annyival nem tűntek csendesebbnek, nehezebben felderíthetőbbnek a kisebb egységek, mint a nagyobbak. Ráadásul, ha egyszer például egy szovjet SSN elfogott egy SUM tengeralattjárót, annak várhatóan semmi esélye sem volt a menekülésre. Ahhoz, hogy ezen a fix, sekély, part menti területen, ami eleve a tengeralattjáró-elhárító erőknek kedvez, megvédhesse a US Navy őket, újabb, több milliárd dollárnyi befektetés kellett volna erre alkalmas eszközökbe. Hátrányként szerepel a triádon belüli, független túlélőképesség kérdése is, mert a Trident SLBM-ekkel azonos jellegű volt a SUM sebezhetősége, csak azoknál még nagyobb. Ami a környezeti hatásokat illeti, az az előnyök közt van említve, sőt, még külön ki is emelik, hogy azok minimálisak – no persze ez az MPS-hez képest értendő. Magában nézve azonban, 50 DE tengeralattjáró pöfögött volna éjjel-nappal. Ez akkoriban még nem volt fontos szempont, de az M-X későbbi sorsát tekintve már egyáltalán nem ez volt a helyzet.
A SUM telepítési zónái. A fekete, parti sáv nagyjából a fele az 1000 tengeri mérföldesnek, azaz 900-1000 km-t jelent a parttól mérve. Ezen belül mardva, a parti adóállomások helyesbíthették indítás előtt az egyes tengeralattjárók pozícióját. A két, távolságra megadott zóna átszámítva mintegy 1850 és 2800 km-es, parttól mért, legnagyobb távolságot jelöl
Hivatalos anyagokban találkozni a SUM S betűjének Smallsub (kis tengeralattjáró) feloldásával is.
4. Tengerbe telepíthető indítókonténerek (Hydra)
Egy meglehetősen egyszerű ötlet volt a nevét a mitológiai szörny, a hidra után kapó elképzelés. Itt külön erre a célra fenntartott hajók és tengeralattjárók szállítottak rakétakonténereket, hogy azokat szükség esetén, és persze rejtett módon a vízbe engedjék. A konténerek innentől önállóan működnek, és az indítási parancsra várnak, vagy ha erre nem kerül sor működési idejük alatt, begyűjthetőek. Lehet előre tervezett módon, de persze csak nagy ritkán konténert telepíteni, vagy pedig, a hordozók folyton magukkal viszik a konténereket, és csak riasztás esetén válnak meg tőlük. Az előbbi esetben a konténereket lehetséges a fenékhez rögzíteni is, ha kell. Ekkor a rakéta pontossága a hordozóeszköz navigációs rendszerétől függ, hiszen attól kapja meg az utolsó, ismert helyzetét. Ha a konténerek szabadon úszhatnak, akkor elképzelhető GPS alapú pontosítás, és elvileg a saját (a szövegkörnyezet alapján: a rakétán lévő), belső INS működtetése is. Ez utóbbi viszont ugyanúgy problémás a hosszú időtartam miatt, mint az űrben várakozó rakétáknál, lásd korábban. A konténerek egy vastagabb, felső, a vízből kiálló résszel rendelkeznek, ami tartalmazza a rádióvevőt az indítási parancshoz. E jelzés ugyanakkor a konténer alján lévő, szonár alapú eszközzel is vehető lehet. A szerkezetet 34 kPa túlnyomásra méretezik, hogy egy nem túl közeli atomcsapást kibírjon.
Az előre tervezetten kihelyezett konténerek hatalmas hátránya, hogy azokat a szovjetek vagy akár bárki más felderítheti, és tönkreteheti, vagy akár el is vontathatja minden további nélkül. Ha csak a fokozódó nemzetközi helyzetben helyezik ki a konténereket, akkor a rendelkezésre álló idő hosszától függő számban kellenek hordozóeszközök, mivel azok kapacitása egyenként korlátozott. Ez akár néhány tucat hajót és/vagy tengeralattjárót is igényelhetett, ami nem kevés. (Repülőgépes telepítést, minden bizonnyal a konténerek jókora tömege miatt, nem említenek.) Ráadásul, ezeket a hordozóeszközöket műholddal meg lehet figyelni, majd akár ballisztikus rakétákkal, akár tengeralattjárókkal, hadihajókkal, nagy hatótávú robotrepülőgépekkel támadni. Sőt, ha elég jó a szovjetek felderítési képessége, az egyes konténereket is megtalálhatják. Egy trükkös megoldás lehet, ha a Hydra aktiválásáig feszítik a húrt a szovjetek, majd visszakoznak. Ekkor meg kell várniuk, amíg elkezdik begyűjteni a lemerülő energiaforrású konténereket, és ilyenkor lehet megtámadni a már jobban felderíthető hordozóeszközeiket. Szintén elháríthatatlan és igen súlyos probléma, hogy a Hydra a nemzetközi hajózásra, illetve a hatalmas teherhajók magukra a konténerekre mekkora veszélyt jelentenek. Elképzelhető, hogy mennyire akarna bárki is véletlenül egy tíz, egyenként is pár száz kilotonnás atombombát tartalmazó rakétakonténernek nekiütközni a nyílt vízen.
5. Fixen a tengerfenékre telepített indítókonténerek (Orca)
A kardszárnyú delfinről elnevezett megoldás hasonló az előzőhöz, de egy egyszeri telepítési program során, hosszú élettartamú konténereket tettek volna ki a tengerekbe. Ezek a fenékhez rögzítve, alámerülve, tehát felszínen maradó rész nélkül várják az indítási parancsot. Ezt szonárral kaphatják meg. Természetesen a szonár, amennyiben a szokásos, felderítő céllal az ellenfél használja, aktív üzemmódban képes felfedni a konténerek helyzetét. Ugyanúgy, mint az előző tervezetnél, a karbantartás és a konténerrel való kapcsolattartás problémás. A rendszeres, például az állapot lekérdezésére szolgáló, hang alapú parancsközlés felfedheti a konténer helyét. A felderített helyzetű konténert megint csak könnyű szabotálni vagy ellopni. Nem mellesleg, az ilyen telepítési módot egy 1971-es, nemzetközi egyezmény tiltja. A minden esetben vizsgált tényezők közül előnyös volt a minimális környezeti hatás és a lakossággal való érintkezés, az alacsony költségek és a több hónapnyi, támadás utáni készenlét.
6. Folyami hajók használata
Az Egyesült Államokban 56.000 km-nyi folyószakaszt és tengerparti sávot véltek alkalmasnak arra, hogy azon nem óceánjáró hajók rakétákat tartalmazó bárkákat vontassanak fel és alá. Ebből 22.400 km a tengerparti vizeket, 19.200 km a Mississippi folyót és mellékfolyóit, ágait, és 4.800 km egyéb folyókat jelentett, míg egy, Kanadával kötött, kétoldalú szerződés kizárta a Nagy Tavakat. A vontatott bárkák azonban nem lehettek túl nagyok: csak egyetlen, kisebb, három robbanófejes rakétát szállíthattak, és persze annak szükséges, parancsnoki, kommunikációs, biztonsági és indítási eszközeit. A bárkát legfeljebb 9 csomóval vontathatták reálisan a civil forgalomban. A túlnyomás elleni védelmet a korábban látott, 34 kPa-nak megfelelőre becsülték, mind a vontatóra, mind a bárkára. Azonban, a szovjet rakéták adatai alapján a szóba jöhető útvonal felén képesek lehettek gyakorlatilag egy időben létrehozni ennél nagyobb nyomást, és a bárkák egy része karbantartáson állna ismert helyeken, ezért 1400 bárkát (azaz rakétát) kellene rendszeresíteni. (Ez az M-X alapfelállásához képest, ami ugye 2000 robbanófej, már 4200-at jelentene – ez nem kis többlet befektetés minden értelemben.) A legnagyobb előnynek azt tekintették, hogy nincs szükség külön mozgatási hálózat (út, vasút) kiépítésére. Ugyanakkor, már a szovjet arzenál nem túl nagy mértékű, csupán mennyiségi növelése is még jobban lefedné a teljes, kihasználható vízfelületet, ami nagyon is a megoldás ellen szólt. A folyókon, tengerpartok mentén mozgatott rakéták műholdas és humán megfigyelésnek, követésnek is kitettek, és egyaránt nagy a lakossággal való találkozás kockázata. Részben pontosan emiatt, nehéz megoldani a rakéták védelmét szabotázsok és hasonlók ellen.
7. Óceánjáró hajók használata
Ez is egy igen egyszerű elgondolás volt, és a neve magáért beszél. Kereskedelminek látszó, de valójában nyolc M-X-et hordozó, 17,5 csomóra képes hajókból volt szükség 65 darabra. Ezek közül 40-nek kell egyidejűleg őrjáraton lennie. A rakétákat beépítve, függőlegesen, lényegében indításra készen tárolták. Bár ezt nem említik, de a hajó elég nagy volt, hogy az SSBN-ekhez hasonló pontosságú navigációs rendszert vigyen magával. Sőt, ehelyett negatívumként szerepel, hogy nem elég pontos a rendszer a szovjet silók támadásához. A konkrét túlnyomási érték megadása nélkül, atomrobbanásoktól védettnek minősítik a hajókat, de megjegyzik, hogy lehetséges variánsa a koncepciónak a még jobban megerősített változat, vagy pedig szárnyashajók alkalmazása. Ezek nagyobb sebessége nagyobb védettséget biztosít az őket támadó erőkkel szemben. A legnagyobb előny, hogy a hajók csak néhány kikötőt igényelnek, és atomfegyverekkel való támadásuk is megkíméli az USA területét. Környezeti hatásuk és a lakossággal való kapcsolatuk is minimális. A tengereken való szétszórtságuk a kapcsolattartást némileg megnehezíti, de ez igaz az SSBN-ekre is. A fő probléma, hogy a hajókat műholdakkal is könnyű felderíteni, és más hajók, tengeralattjárók is könnyedén követhetik, vagy akár meg is semmisíthetik őket, ha már arra járnak. Ha ez ellen védelemre lenne szükség, akkor az eredeti, szerénynek tekinthető költségvonzat mindjárt az egekbe szökne. Hasonló, haditengerészeti beruházásokra lenne szükség, mint a SUM esetében, a kis tengeralattjárók védelméhez.
A két, említett tanulmányból (lásd az utolsó részben) származó rajzok külön megjelölés nélkül szerepelnek. Az összes forrás – e tanulmányokat is beleértve – az utolsó részben lesz megadva. Folytatás 2-3 hét múlva.
