A Szovjetunió az ötvenes évek végén nekiállt megalkotni az új SSBN-jének igazán megfelelő SLBM-et, ami nem kevés, párhuzamos rakétafejlesztéshez vezetett. Végül összeállt a nyerő páros, miután a tengeralattjárók közül is számosat vizsgáltak meg. A sorozat első, egyben előző része ITT olvasható.
Akármi is volt a valóság a P-100 robotrepülőgépes kitérőt illetően, 1960 decemberére elkészültek a részletesebb tervek, de továbbra sem kapott tényleges megrendelést az új SSBN. Állítólag ezt követően Hruscsov meglátogatta a CKB-18 irodát, ahol a tengeralattjárót egy mozgatható indítókkal ellátott, tehát részben működőképes modellel kívánták neki demonstrálni. A történet szerint a bemutató során ami elromolhat, az el is romlik jeligével a modell befuccsolt (más verzió szerint konkrétan letört az indító), mire Hruscsov közölte, hogy ha egy játékszeren sem működik a dolog, mégis hogyan fog igazából. Hozzá kell tenni, ebben azért volt némi igazi Nyikita Szergejevicsnek, a több száz tonnás, lassan elforduló SzM-95 meglehetősen komplikált lett volna. A másik, alapvető gond az lett volna az ilyen kialakítású Projekt 667-essel, hogy abból rengeteget kellett volna készíteni. A hajónként nyolc SLBM ugyanis a fele volt az amerikaiaknál már készülő George Washington SSBN-en lévőknek, márpedig ezen a téren bőven volt alapja annak, hogy a szovjetek kényszeresen összehasonlították a fegyverrendszereiket az amerikai riválisuknál rendszeresítettekkel. Mivel túlságosan nem tértek el a két fél atombombákat célba juttatni képes technológiái, azok között valamilyen módon paritást kellett elérni, nehogy egy esetlegesen felboruló erőegyensúly a fölényben lévő felet első csapásra sarkallja. A 16 rakétás amerikai tengeralattjárókhoz képest a fele ekkora kapacitású 667-esekből tehát lényegében mindig kétszer annyi kellett volna, aminek a költségét nem vállalhatta a Szovjetunió. Ennél hatékonyabb megoldás kellett, és mintának ott is volt pont a George Washington. A nevezetes bemutatót követően tehát a torony mögötti, de a törzsbe integrált, függőleges – és fix – indítókra váltottak, akárcsak az amerikai ellenfeleknél. Ehhez viszont az R-21-eseknél rövidebb rakéták kellettek. Erre voltak is jelentkezők szép számmal.
Kézenfekvően a téma sztárja az „elsőre jót” elvet is teljesítő USS George Washington, de hogy ne mindig ez az SSBN szerepeljen, a képen az osztály második tagja, a USS Patrick Henry látható. A szárazdokkban állva a hajócsavar is jól megfigyelhető
Az első komplexum, amely a D-5 jelzést kapta
Az, hogy a D-4 R-21-ese igazából túl hosszú, meg egyébként sem kielégítő teljesítményű, minden érintett számára nyilvánvaló volt. Annak hivatalos fejlesztési kezdetével egyidőben felhatalmazást kapott az eredeti tervezőirodája, a Mihail Kuzmics Jangel vezette OKB-586 (később: Juzsnoje) egy kisebb, – és, ha már amúgy is az amerikaiakat másolták – szilárd hajtóanyagú komplexum megalkotására. Ez volt a szovjet kormány 1958. március 20-ai, 315‑145 sz. határozata, formálisan az elégtelen képességű, korábbi D-3 tervezet helyettesítését célként megjelölve egyébként. Ez a D-5-ösként számozott program rögtön két rakétával számolt: az 1000-1200 km hatótávú R-19-essel a Projekt 639 és a csupán 600 km-es R-20-assal a Projekt 629 (Golf) számára. A csak három rakétával ellátandó 639-est ilyen kevés fegyverhez túl nagynak ítélték, és a 629-esek átfegyverzéséhez sem ezt a tervezetet választották aztán. Így a programot még 1958 legvégén be is szüntették.
Miközben D-3 jelzés felhasználatlan maradt, a szintén felszabadult D-5-öst ismét kiosztották, noha ez nem gyakran történt meg, és pont nagyon zavaróra sikerült a későbbiek fényében, lásd lentebb.
D-6
Még a fenti, első D-5 leállítása előtt, 1958. szeptember 5-én kezdte meg a munkát a CKB-7 (később: Arzenál) Leningrádban a D-6 komplexumon. Az iroda az utasítást (SZKP KB és Minisztertanács 1032-492. határozata) még az említett, a korábbi tapasztalatokra tekintet nélküli feladatmódosítások keretében kapta. Eredetileg kezdetben legalább 800, később 2500 km-es hatótávot vártak el a D-6 rakétájától, és 1960-ban a minimumot is 1100 km-re emelték. Ennek oka, hogy az adott időpontokban ezek voltak a Polaris-ra vonatkozó, hivatalos, szovjet becslések, és ezekhez igazították a saját elvárásaikat… A CKB-7 tapasztalatlansága és nem mellesleg a szovjet vegyipar hiányosságai miatt is olyan megoldásokat próbáltak megvalósítani, amikbe kódolva volt a bukás. Az első ilyen volt, hogy a szilárd hajtóanyag a gyártási képességek korlátai miatt több, vékonyabb töltetként (rúdként) került egy kötegbe, amiből szintén négyet alkalmaztak, és csupán ballisztit (vagyis lényegében lőpor) volt az anyaga. Ezek a rudak a 2K6 Luna kis hatótávú, hadszíntéri ballisztikus rakétától származtak. Ez a verzió, mely nyilván nagyon messze volt az optimálistól, a B jelet kapta, mert a ballisztit kódneve Nejlon-B volt. Későbbre tervezték az immár egyetlen, hengeres testbe kerülő, már „csak” négy – nagyobb – rúdból álló, azonban korszerűbb összetételű hajtóanyag használatát a rendszeresítéshez, azaz a B csak próbákra lett volna jó. Ez lett a Nejlon-Sz után a rakéta Sz változata. A másik fő bonyodalom az volt, hogy valós kockázatnak tartották a Nejlon-B-nek vagy az -Sz-nek az indítóban való felrobbanását egy víz alatti start során, ezért a rakéta orrára külön, kicsi, kihúzó rakétatölteteket tettek. Ilyen alapvető problémák közepette és túlbonyolított szerkezettel a D-6 nem is jött létre, 1961. április 4-én törölték a D-7 kedvéért.
(forrás) alapján /az ábra lecserélve a 3. rész megjelenésekor/
A D-6 rakétájának nem volt vagy nem ismert az „R-” jele. A grafika balról a B, mellette az Sz verziót mutatja. Középen egy igazán szovjet dolog látható: a felvonulási változat! Mikor már véget ért a D-6 program, egy korszerűbbnek kinézőre fazonírozott, bár azért láthatóan az Sz változaton alapuló modellt készítettek el, és az 1962 novemberi, vörös téri katonai parádén bemutatták azt, kifejezetten a nyugati megfigyelők összezavarására. Ezt még megspékelték kétféle vontatójárművel. Az akció annyiban sikerült is, hogy tévesen az SS-N-4 Sark kódot kapta a rakéta, mely a D-2 (R-13) komplexumé lett végül. Jobbra összehasonlításul a Polaris A-1 és A-3 verziói
A D-6-oshoz el is készült a Projekt 667 áttervezése, ugyanazzal a forgatható indítóval, mint amire a D-4 kapcsán gondoltak. Az indító ezúttal az SzM-113 jelzést kapta. Megjegyzendő, hogy ez valószínűleg egy utólagos rekonstrukció, ami épp a korábbi SzM-95-ösön alapul, és ugyanígy, a D-4-essel felszerelt 667 rajzát a D-6-ossal párosítva is szerepeltetik. Némi méretkülönbségen kívül ezzel azonban nincs is baj, ezek csak előtervek voltak, és tulajdonképpen tényleg ugyanazt a módszert mutatták be, csak maga az indító volt kissé más, benne az eltérő rakétával
Temp-M és Temp-M1
1959 folyamán még a D-6 volt az egyetlen, a D-4-esen kívüli program, ami egy SLBM fejlesztésére irányult, de 1960-ban több másik is megindult. Közülük talán a legkevésbé perspektivikus az NII-1-től származó Temp-M volt (Темп, tempó), ahol az M a морской (morszkoj), tengeri szóból eredt. (Az NII-1 volt a későbbi MIT, azaz Moszkvai Hőtechnikai Intézet elődszervezete.) A Temp-M is négy, kisebb rúdba préselt szilárd hajtóanyaggal kezdte pályafutását, majd Temp-Sz néven ugyanúgy tervezték át, mint az a D-6-osnál történt. Elkerülendő az elárasztása után a silóban való teljes erejű begyújtás hatását annak szerkezetére, az egész SzM-114 (Projekt 629 és 658) vagy SzM-115 (Projekt 667) indító kiemelkedett volna a tengeralattjáróból (ennek pontosabb folyamata nem derül ki). A 11,5 tonnás, 1,125 m átmérőjű, 12,4 hosszú rakéta a kis, 1000 km-es hatótávolsága miatt nem kapott további támogatást, ezért 1961-ben az NII-1 javasolta a Temp-M1-et. Ez 14,5 m-esre növelt hosszával és 15,1 t-s tömegével 1500 km-re is elérhetett. Mivel a szovjeteknél egyszerűbbnek számító, folyékony hajtóanyagos technológiával készülő D-4 is majdnem ennyire volt képes, és az alap Tempet nem, majd Temp-Sz-t sem rendszeresítette a szárazföldi haderő, melynek ezeket szánták, a tengeri verziók sem valósultak meg. A Temp-M1-en így is dolgoztak még 1963-ban is, de a rakéta nem kapott D plusz szám, azaz a komplexumra vonatkozó jelzést. Az NII-1 egyébként kifejezetten ajánlotta SLBM-jét a Projekt 667-eshez.
A Temp-M, azaz a szárazföldi Temp-Sz SLBM verziója
A D-7 az RT-15M rakétával
Bár a munka megkezdésének dátuma miatt a kronológiai sorrendből kilóg, de a következőnek bemutatott SLBM mégis az RT-15M, a D-7 rakétája. A D-6 beszüntetésének napján, tehát 1961. április 4-én hagyta jóvá a Központi Bizottság és a Minisztertanács 316-137 sz. határozata a D-7-est, melynek eredete magában is érdekes. Amint előzőleg szó volt róla, Koroljov (az OKB-1) ugyan technológiailag továbbra is a folyékony hajtóanyagot látta jónak ebben az időszakban, de felismerte, hogy katonai célokra a szilárd lenne a jobb. Ezt a szovjet vezetés is ugyanígy látta, és az ismert problémák ellenére, na meg az amerikai Minuteman ICBM-et és Polaris SLBM-et látva elrendelte, hogy az OKB-1 készítsen egy, az előbbinek megfelelő – vagyis szárazföldi indítású – szovjet fegyvert. Ez lett az RT-2 rakétaprogram, melyet még moduláris felépítésűnek is szántak, ami azt jelentette, hogy a háromfokozatú RT-2 fokozatait különbözőképpen is összepárosíthatták, úgy is működniük kellett. Az önálló működés igaz volt az első és a harmadik fokozat együttesét jelentő RT-25-ösre is, de ez nem játszott szerepet a tengeri alkalmazást illetően. A második és harmadik fokozatból összeálló RT-15 középhatótávolságú ballisztikus rakétáért az előbbit beszállítóként is tervező CKB-7 volt felelős. Az RT-15 bázisán RT-15M néven egy SLBM-et is létre kellett hozni, és az ezt magába foglaló komplexumot nevezték el D-7-esnek. A CKB-7 bedolgozása mellett a D-7-esért összességében az SzKB-385 lett felelős, mely megkapta előbbitől a D-6 dokumentációját, eredményeit is. Az RT-15M-nek el kellett férnie 10,5 m-nél nem hosszabb (magasabb) és 1,5 m-nél nem nagyobb átmérőjű indítóba, és 2000 km hatótávot teljesítenie 17,5 tonna starttömeg mellett.
Az RT-2 család nem lett sikeres, még ha az alap ICBM-ből 60-at szolgálatba is állítottak. Ez azonban csak 1971-re történt meg, azaz 10 év kellett hozzá. Az RT-15-ösből ennyi sem készült, és nem rendszeresítették, míg az RT-25-ösről már a tervezőasztalon lemondtak. Már folytak a RT-15M tesztjei, de az RT-2 nehézségeire tekintettel ezeket is felfüggesztették 1963. július 16-án, a folytatást az ICBM sikeres előrehaladásához kötve. Ez azonban nem következett el sosem. Alapvetően a rakéta túl nagy volt a hatótávolságához képest, ami még problémamentessége esetén is akadályozta volna az elfogadását.
Az RT-15M egy vörös téri felvonuláson, talán 1965. május 1-én. A lenti, szinte biztosan ugyanakkor, csak épp hátulról készített képen látszik, hogy itt is egyetlen töltet helyett több, egymás mellé helyezett „rúd” alkotta a szilárd hajtóanyagot
RT-15M a silójába rajzolva
A D-7 alkalmazására a CKB-18 az A658 tanulmánytervvel reagált, mely azt vizsgálta, hogy milyen lenne egy 16 db RT-15M-et hordozó SSBN. Az A658 1961 májusára készült el, de már az év április 4-én (Minisztertanács 316-137) utasítás érkezett, hogy a 667-est tervezzék át a D-7-re, mellyel 1962-re lettek készen
A CKB-7-féle D-5, avagy a D-5T, és a konkurens irodák erre épülő tengeralattjárótervei
A CKB-7-et 1960-ban megbízták egy második, szilárd hajtóanyagú rakéta fejlesztésével. Úgy tűnik, hogy a munka csak látszólag volt kettős a CKB-7-nél, tekintettel a D-6-osra. Az újabb, első ránézésre azonos program célja ugyanis egy, hajók és hajókötelékek ellen bevethető ballisztikus rakéta volt (ASBM), nem pedig szárazföldi, fix célok elleni (SLBM). Ezúttal az indítóplatform ráadásul nem csak tengeralattjáró, hanem felszíni hajó (UDD jelöléssel) is lehetett. E magyarázat nélkül is elképzelhető, hogy egyszerűen csak egy még újabb megbízás érkezett, hogy a D-6 látható nehézségeit, bonyolultságát, és a Temp-M sem sok sikerrel kecsegtető munkálatait látva mégis létrejöjjön az áhított, szilárd hajtóanyagú SLBM.
Akárhogy is, erre a feladatra adták ki ismét a D-5 jelölést, de mivel az SzKB-385 hamarosan előállt egy közvetlen riválissal, a CKB-7-féle D-5 megkülönböztetésül a T kiegészítést kapta a твердый, azaz szilárd orosz szó után. Az eredetileg 1500-2000 km hatótávú rendszert nem is elsősorban a Projekt 667-esnek szánták, hanem a titán építésű, rendkívül nagy sebességű, de a Projekt 705-össel ellentétben nem olyan kicsi de „hagyományos” – azaz nyomottvizes – reaktorral felszerelendő, a CKB-16 iroda tervezte Projekt 661 (Papa) robotrepülőgép-hordozó tengeralattjáróból (SSGN) kifejlesztendő SSBN-nek. (A Projekt 661-esről ITT írt korábban a blog.) Ennek a 661-leszármazottnak két-két kisebb és nagyobb tervvariációját vizsgálták. A kisebbek hat SLBM-et hordoztak a torony előtt, a belső, nyomástartó burkolaton belüli silókban. Az első variáns egy reaktort és egy hajócsavart kapott, de a hat rakéta két sorban helyezkedett el. A második variáns két reaktorral, két csavarral, és egy sorba (egymás mögé) helyezett silókkal került papírra. (Érdekes, hogy ez utóbbi a két csavartengely miatt szélesebbnek tűnik, mégis az előbbi esetben tették a silókat két sorba, nem ennél.) A nagyobb tervezetek két reaktorral, két csavarral, 2x25.000 lóerővel, viszont sokkal több, 12 vagy 16 rakétával készültek. Itt azonban a külső és a belső burkolat közé kerültek a silók, hasonlóan – de egész biztosan nem döntve, hanem függőlegesen – mint a Projekt 661-esnél tervezett, robotrepülőgépekhez való indítók.
A D-5-öst alkalmazó, „nagy sebességű” – de az eredeti 661-esnél elég valószínű, hogy azért lassabb – SSBN-t az SzKB-143 iroda szintén vizsgálta, amire 1960. július 19-én kapott állami jóváhagyást. Elvárásuk szerint a D-5 rakétája nem lehet hosszabb 10,6 m-nél, szélesebb 1,49 m-nél, és egyetlen, könnyű – az előzőekhez képest könnyebb – robbanófejjel, 14,35 t indulótömeggel 1700 km-t kellett, hogy elérjen. Szeptemberben az SzKB-143 felkérte a szóba jöhető, háttérkutatásokat végző intézeteket, hogy vizsgáljanak meg egy ilyen tengeralattjárótervet, és tegyenek javaslatokat a legjobb megoldásokra a fegyverzet, navigáció és hidroakusztika kapcsán. A felhívásra csak a CNII-45 (később Krilov Állami Kutatóintézet) reagált, és egy egycsavaros, de két nyomottvizes reaktoros, tartalék hajócsavarral (??) kiegészített meghajtást javasolt. Az SzKB-143 eleinte az általuk tervezett Projekt 671 (Victor) SSN terveiből indult ki, azonban az ugyancsak náluk rajzasztalokon lévő Projekt 705 (Alfa) folyékony fémmel hűtött reaktorát tartotta jónak felhasználni az SSBN-hez. A rakéták indításának többféle módozatával is foglalkoztak, és valamilyen kivetőtöltetet találtak kedvezőnek. A sűrített levegős kivetést annak túlságosan nagy levegőigénye – hangos kompresszorok, esetlegesen a ballaszt kifúvása elől elhasznált mennyiség – miatt nem támogatták. A nyomásálló burkolaton belülre és kívülre telepített silókat is tanulmányozták. Az előbbinél a jobb ellenőrizhetőséget, kiszolgálhatóságot, rakétával való adatkapcsolatot és utántölthetőséget állapították meg előnyként, utóbbinál pedig a rakéták kigyulladása esetén a belső részek jobb védettsége és nyomásálló részből kisebb térfogat elfoglalása volt a pozitívum.
A CNII-45 javaslatait figyelembe véve két újabb tanulmányt készített az SzKB-143. Az első egy egycsavaros, egy reaktoros, OKBM gyártmányú turbinás, 31.000 lóerős tengeralattjáró volt a Projekt 671-esből kiindulva. A 4400 tonnás egység 16 rakétát hordozott két sorban, belül lévő silókban. A második talán szintén a 671 felszereléseit, berendezéseit vette át, de két csavarral, két reaktorral, egyenként 25.000 lóerős turbinákkal, szintén 16 rakétával, 5000 tonnás vízkiszorítással. Ezeket viszont túl nagynak tartották, ezért két alváltozattal egy harmadik variánst is felvázoltak. Ezúttal visszatértek a korábbi megoldáshoz, azaz a 671-esből átvett felszereléseket a Projekt 705 fémhűtéses, ezért kompaktabb reaktorával párosították. Utóbbi tengeralattjáróra alapozva egy negyedik verzió is papírra került, de csak 8 rakétával.
A D-5T-t kiszolgáló Sztavropol rendszer a maga Izumrud (Smaragd) számítógépével egyszerre két célpont támadását tette lehetővé, célonként 1-4 rakétával. Egy sorozatba tehát legfeljebb 4 rakéta tartozott, indításuk között 3 másodperc telt el, míg a sorozatoké között 3-5 perc. Hogy miért szüntették be a D-5T fejlesztését már 1961 során, az egyszerűen nem derül ki a felhasznált forrásokból. Talán úgy látták állami szinten, hogy a CKB-7-nek nem fog menni a szilárd hajtóanyagú SLBM megalkotása, hiába dolgozott egy ideig párhuzamosan két típuson is (D-6 és D-5T). Ez az előbbi magyarázat egyszerre lehet igaz egy másikkal, nevezetesen, hogy az SzKB-385-öt és annak D-7-esét tartották perspektivikusabbnak. Sőt, még az is lehet, hogy általában véve is az SzKB-385-re szállt az SLBM-ek tervezésének kizárólagossága. Ez még az NII-1-féle Temp-M1-et figyelembe véve is igaz lehet, mert arról valószínűleg látták, hogy nem – vagy nem időben – fog elkészülni.
A CKB-16 D-5T komplexummal felszerelt SSBN tervei közül kettő. A fenti két sorban összesen 6 silót kapott, a lenti ugyanennyit, de egy sorban
Az SzKB-385-féle D-5, avagy a D-5Zs
A D-2 és a D-4 komplexum egyaránt a Miasszban székelő, Viktor Petrovics Makejev által vezetett SzKB-385-től származott. Az OKB-1, az NII-1 és az OKB-586 teljes erőbedobással dolgozott a szovjetek által fontosabbnak ítélt, szárazföldi ICBM ütőerő megvalósításán, ezért is került át ide a D-4 az azt megkezdő OKB-586-tól. A D-4 jelentette tapasztalatokkal a háta mögött az SzKB-385 jó eséllyel indult az új SLBM létrehozásának versenyében a lényegében teljesen ismeretlen területre kényszerített CKB-7-tel szemben. Makejev már 1961 elején ajánlatot tett egy, a D-5T-hez hasonló – beleértve a tárolhatósági idejét –, de folyékony hajtóanyagú rakétára, mely épp emiatt a D-5Zs nevet kapta a жидкость szó után. A főmérnök gyors munkát ígért, 1963-as határidővel, és a sok SLBM hordozására szánt Projekt 667-est nevezte meg, mint rakétája elsődleges alkalmazóját. A D-4 R-21-esénél kisebb, ezért a „kisméretű” jelzővel illetett SLBM-ből 16-24 darabot is elképzelhetőnek tartott elhelyezni a tengeralattjárón, és erre született is több tanulmányterv az SSBN-t tervező CKB-18-nál. A D-5Zs-t „univerzálisnak” is nevezte Makejev, mert bemutatta ASBM verzióját is, szinte biztosan radarral ellátott végfázis irányítással, és 1964 és 65-ös szolgálatba állítással. Ezeket megintcsak hordozhatták az UDD kategóriájú, flottakötelékek elleni hajók. Ez a részlet alátámasztja, hogy a D-5T és Zs inkább a hajók elleni bevethetőség igényéből származik, és nem csak egy még újabb SLBM fejlesztésről volt szó eredetileg. Minden esetre, végül is a D-5Zs-t fogadták el továbbfejlesztésre, és ebből lett a csak D-5-ösként jelölt, szolgálatba is állított, a D-4-est követő szovjet SLBM komplexum.
A D-5-öst ráadásul nem csak a Projekt 667 számára tervezte Makejev, mivel annak továbbra is volt egy konkurense. Annak ellenére, hogy az előzőekben írtak szerint a tengeralattjárófajták fejlesztését elosztották a három, legfontosabb iroda között, és nem az kapta az SSBN-eket, az SzKB-143 mégis javasolta a gyors SSN-jén, a Projekt 705-ösön alapuló SSBN-t, a 705B-t. Erről és a Projekt 667 másik riválisáról a későbbiekben lesz még szó.
Fent: oldalnézetből a CKB-18 1961-es javaslata a D-5Zs komplexum rakétáiból 16 darabbal felszerelve. Lent: a keresztmetszeti rajza a torony vonalában
Ugyanennek a tengeralattjárónak a 24 rakétás változata. A kisebb és a nagyobb verzió között az adatok kizárólag a vízkiszorításban térnek el – 6200 és 6500 tonna – ami irreálisan kevésnek tekinthető, ugyanakkor csak előtervekről van szó. Az A. Sz. Kasszacier jegyezte terveken a hossz 116,0 m, a szélesség 12,5 m, a sebesség 26,5 csomó, a teljesítmény 2x25.000 lóerő két, folyékony fémmel hűtött reaktorból nyerve, a legnagyobb merülés 400 m. A hatótáv is meg van adva az atommeghajtás ellenére, ez kb. 45.000 km. A járőrözési idő 70 nap 85 fős személyzettel. A fegyverzet a rakétákon kívül hat, előrenéző vetőcső 12 tartalék torpedóval, és a Kercs szonárkomplexummal
Tervek szintjén sok, második generációs SSBN-t javasoltak a Szovjetunióban: Projekt 639, 658, A658, 667, továbbá a 661, 671 és 705 SSGN és SSN-ek különböző, ilyen feladatkörű, és később esetenként újraszámozott változatai. Ezzel párhuzamosan, felfegyverzésükre is sok ajánlat volt. Ezeket mutatja be a fenti táblázat, melyben félkövérrel van kiemelve a Projekt 667 esetében is fontolóra vett komplexumok soraiban a számozás. A lenti ábra a táblázat alapján szemlélteti, hogy egy néhány éves időszakban mennyire sok rakétafejlesztés zajlott szinte egyidőben: volt olyan időszak, amikor egyszerre öt, három irodától! A teli jelölések szilárd, a sávozottak folyékony hajtóanyagra vonatkoznak. A D-4 volt az eredeti komplexum a Projekt 667 számára, de nem azzal készült el, viszont ettől függetlenül is szolgálatba állt, ezért keretes a jelölése. Ennél és a megvalósult D-5-ösnél a végdátum a hivatalos szolgálatba állítás napja. Ahol a táblázatban csak évszám szerepel, ott az ábrázolhatóság érdekében egy fiktív konkrét dátummal van kipótolva az adatsor a háttérben
A komplexumok számozásából hiányzik a D-3. Ezt a Jangel vezette csapatnak kellett volna létrehoznia, beleértve a hozzá tartozó R-15 rakétát. A terv az volt, hogy ugyanazt a több megatonnás hatóerejű hidrogénbombát tudják vele célba juttatni tengeralattjárós indítással, mint amit eredetileg a szárazföldi telepítésű, első ICBM-nek, a Koroljov-féle R-7-esnek szántak. A korai hidrogénbombákat ugyanis ilyen iszonyú nehézre becsülték. A tengeralattjárók akkori méretkorlátai kihatottak a rakétákra is, és ezért az R-15-öst nem lehetett megvalósítani az elvárt teherbírással, azaz így a D-3 nem jöhetett létre.
A termonukleáris eszközök kezdetben várt, óriási tömege, majd ennek nagymértékű csökkenése a blogon részletesen bemutatott B-70 bombázó történetében is kulcsszerepet játszott. A fentiek rávilágítanak még egy, a háttérben igen fontos tényezőre: a több, egymással vetélkedő szovjet tervezőiroda meglétére, illetve váltakozó sikerességére. Ezt a sikerességet a D-1 és D-6 közötti komplexumok esetében inkább a technikai problémák befolyásolták, de gyakran a minél nagyobb befolyás elérése miatti rivalizálás és a politikai kapcsolatok is döntően hozzájárultak egyes fejlesztések kimeneteléhez. A legkorábbi szovjet SLBM-ek esetében például mindkettő tetten érhető.
Kialakul a Projekt 667 + D-5 kombináció
Az, hogy ennyiféle rakétaterv született az 1958-at követő alig pár év alatt, több mindennek köszönhető. A folyékony és a szilárd hajtóanyagú rakéták miatt eleve két szálon futottak a fejlesztések. A különböző állami szervek utasításai ugyan volt, hogy konszolidálták a futó projektek számát, lásd a D-6 vagy az D-7 esetét, de eközben engedélyezték is egy ideig a munkálatokat párhuzamosan több komplexumon. Maguk az irodák meg akarták kapni a rendelést, mert számukra is világos volt, hogy a pár rakétás, korábbi tengeralattjárókkal szemben a 667-esek akár egyenként is ötször annyi SLBM-mel lesznek felszerelve. Bár a Projekt 629-esekből is sok készült, a 667-esek gyártási terve ezt is túlszárnyalóan nagyívűnek ígérkezett. Egy szóval, az üzletből – megrendelésből, biztos munkából, bevételből, az ezekkel járó informális befolyásból – a szocializmusban sem akart kimaradni senki. Tovább növelte a javaslatok számát, hogy a Polaris A-1, A-2, majd A-3 változatai egyre növekvő hatótávot biztosítottak az amerikai SLBM-eknek, amire szokás szerint reagálnia kellett a szovjet rendszernek. Már csak presztízs okokból sem maradhattak le, de számukra is természetes cél volt a minél nagyobb hatótáv elérése. A Polaris verziói is eléggé eltértek egymástól a közös alap ellenére, míg a Szovjetunió több, különálló tervezettel, azok variánsaival válaszolt a növekvő elvárásokra.
A Projekt 667 létrehozását már nem, csak a továbbfejlesztését határozta meg, hogy már 1963-tól elindultak a D-8 és D-9 tervezetek még újabb és jobb SLBM-eket megcélozva. Így aztán ezek is átfedtek a D-7, a D-5 – és a Temp-M1 – programokkal! Igaz, azok – összefoglalóan tekintve – részletes tervezési szakaszban voltak ekkor, míg a D-8 és a D-9 még jóval korábbi állapotban, vagyis, nem teljesen ugyanazokat az erőforrásokat foglalták le az érintett tervezőirodákon belül, sőt, a D-8-assal egy új szereplő jelent meg.
A fenti fejlesztési munkák időigénye miatt a helyzet kicsit hasonló lett az SLBM-ek terén, mint az űrversenyben. A szovjetek számtalan elsőséget tudtak magukénak (csak a legemlékezetesebbek: első műhold, első ember az űrben), de az USA a végül igazán nagy dobást illetően (holdraszállás) beelőzte őket. Az űrverseny márpedig nem is lehetne szorosabb összefüggésben a rakétafejlesztésekkel. Az SLBM-eknél is a szovjetek léptek hamarabb, bár már eleve nem sokkal. Aztán viszont az USA egyből egy olyan fegyverrel, a Polaris-szal rukkolt elő, ami minden, valójában fontos jellemző terén (méret, hatótáv, hajtóanyag) a szovjet rakéták előtt járt, és hasonlót is csak majdnem 8 évvel később tudtak rendszeresíteni a szovjetek az R-27 képében. Az amerikai fölényt jelzi, hogy a Polaris A-3 már 1964-ben bevethető volt, és még csak nem is a 4600 km-es hatótávolsága, hanem a rajta lévő egy helyetti három robbanófej volt a fő fejlesztés rajta. Ez tehát négy évvel az R-27 előtt volt, és négy évvel ezután, 1972-re már a Poseidon jött akár 14 fejrésszel! A Szovjetunióban a D-6, D-5T és a D-7 is kudarcba fulladt, a D-4 pedig igazából nem volt megfelelő, ezért az SzKB-385-től származó D-5Zs terven alapuló rakéta továbbfejlesztése mellett döntöttek. Bár ez folyékony hajtóanyagú volt, de méretei, teljesítménye, műszaki megoldásai és a fejlesztési programjának állapota egyaránt megfelelőnek tűntek.
Noha a D-5Zs-nél még a Projekt 667 volt a fő hordozónak szánva, úgy tűnik, ez megváltozott a – kiegészítő jelölés nélküli – D-5 fázisra való áttérés idején. Ekkor ugyanis az SzKB-143 tervezte Projekt 705B SSBN lett a D-5 elsődleges hordozója, először 8, majd 12 rakétával. A 705B-t a blogon a Projekt 705-öst bemutató sorozat záró, 4. része ismerteti röviden. A lehető legjobban minimalizált méretű, közismert nevén Alfa osztályú vadásztengeralattjárónál eleinte a régi megoldás szerint, a torony hatalmasra hosszabbítása volt a megoldás arra, hogy beleférjenek a rakéták. Később ennél is a torony mögötti szekcióban való tárolásra tértek át, jelentősebb áttervezés árán. A D-5 viszont elég jónak tűnt ahhoz, hogy továbbra is vizsgálják a Projekt 667 felszerelését vele. Ezért már 1961 során elkészültek a mostmár 667A jelzésű tervek 14 és 16 rakéta hordozására, már 7250-7500 tonna körüli, tehát a korábbi, 5000 tonnás tartománynál jelentősen nagyobb vízkiszorítással.
(forrás) alapján
Balról jobbra a D-6, a D-4, a D-5 és a D-7 komplexum rakétái – jó közelítéssel – mérethelyesen egymás mellé téve. Ezt elnézve nem csoda, hogy az R-27-est választották. Már pusztán a méretek alapján ez volt a logikus döntés, mind az elődhöz (D-4), mind a két, szilárd hajtóanyagú vetélytárshoz képest
Hruscsov és a honvédelmi miniszter, Rogyion Jakovlevics Malinovszkij 1962. július 16-án meglátogatta Szeveromorszkot, ahol – többek közt – egy átalakított Projekt 629B egy R-21-est indított bemutató céljából számukra. Hruscsov megkérdezte, hogy hány rakétát hordoznak az amerikaiak SSBN-jei, és hányat a szovjetek. Miután a 16 és a 3 válaszokat kapta, vészjósló csend támadt, de a CKB-18 igazgatója, Pável Petrovics Pusztincev gyorsan kapcsolt, és közölte az első titkárral, hogy „Ha szükséges, csinálunk 32-eset!”, aki ettől már megnyugodott. Ilyesmire persze nem került sor, de a Projekt 667A végleges terveiben – egyezően az amerikai SSBN-ekkel – 16 siló kapott helyet. Az, hogy mekkora legyen az SSBN-ek kapacitása, a szovjetek átfogó stratégiai gondolkodásából is adódott. A korlátozott számú robbanófejre és azok célbajuttatási módjára, és hasonló, átfogó kérdésekre tekintettel úgy vélték, hogy egy hagyományos háborúhoz képest az atomháború kiszámítható, modellezhető. Ebből pedig következett, hogy hasonló harci eszközök és stratégiák esetén a szemben álló felek között legalább egyenlő feltételeknek kell fennállnia, röviden paritást kell elérniük. A 3, vagy esetleg 6-10 rakétával felszerelt tengeralattjárókkal ez képtelenség volt az SSBN-ek terén. Márpedig, a szovjet elgondolás a paritás elérése, és egyébként utána meghaladása volt javukra.
A paritás fontossága mögött az is állt, hogy bizonytalan volt egy atomtámadás megfelelő előrejelzése, az elhárítása meg a rakéták beköszöntő korában pláne. Egy ilyen meglepetésszerű első csapást annak végzetes, döntő pusztítása miatt el kellett kerülni. Ez a következtetés alaposan beégett a szovjetekbe, mert nekik a németek 1941-es támadása is meglepetésnek számított. Más kérdés, hogy erről a legfelsőbb körök, Sztálin és titkosszolgálatai mennyit tudtak, a stratégákban azonban így csapódott le a Barbarossa hadművelet. De nem kell ezért a gondolkodásmódért messzire menni (meglepetésszerű és elsöprő nyitó művelet plusz az atomcsapások potenciálisan azonnal döntő természete), az USA ugyanígy állt a számukra meg „hivatalosan” Pearl Harborral kezdődő második világháború után. Ez a hozzáállás vezetett például a blogon bemutatott U-2 kémrepülőgép létrejöttéhez, ahol ez a háttér szintén részletesen ismertetésre került. Náluk épp a szovjetek váratlan támadásától tartottak.
A Projekt 667 D-5-össel felszerelt A változatának tervei ezek után 1963-ra készültek el, de még mindig nem tettek le a D-7 alkalmazásáról sem. Ez viszont egyre problémásabbá vált, mert a kétféle rakétarendszer meglehetősen különböző tengeralattjárót kívánt meg, miközben végül is csak az egyikkel kívánták sorozatban gyártani a 667A-t. A D-7 már bemutatott problémái és a D-5 jobbnak ígérkező teljesítménye miatt aztán 1964-re eldőlt a kérdés az utóbbi javára. Hogy a számos próbálkozás után miért maradtak a D-5Zs-ből eredő, végül röviden megint D-5-ösnek nevezett komplexumnál a szovjetek, az a fenti megfontolásokon túl annak későbbi ismertetéséből is kiderül.
Ami Hruscsov ismételt közbeavatkozását illeti – ahogyan ez a forgatható, oldalsó indítóknál történt – az egyrészt egy tipikus, szovjet történet. Másrészt ott volt a paritásra törekvés, és ezúttal amúgy sem volt olyan nagy jelentősége az első titkár ilyetén közbeavatkozásának, mint elsőre tűnik. A legkorábbi elvárások is tartalmazták, hogy az új SSBN-nek az akkori hajók három rakétájánál jóval többet, ennek a számnak a többszörösét kell hordoznia. Noha a D-4-esre vonatkozó tervek időszakában – 1958-59 – még csak 8-10 SLBM-mel számoltak, a Projekt 629-eseknél és 658-asoknál már ez is háromszor több volt. Alig egy-két évvel később, 1960-61-ben, a D-5T-re alapozott, az SzKB-143-tól származó rajzok már akár 16 rakétát mutattak, és a CKB-18 D-5Zs-vel ellátott tengeralattjárói is 16-ra, sőt, volt, hogy 24-re emelték a mennyiséget. Ennek fényében Pusztincev 1962-ben adott válasza (32) már nem is volt annyira elrugaszkodott, csak az akkor még szolgálatban álló, azaz Hruscsovnak bemutatható, első generációs SSB(N)-ekhez képest volt kontrasztos, konkrétan egy nagyságrendnyi (3 vs. 32) a különbség.
A Szovjetunió Minisztertanácsa 386-179 sz. határozatával 1962. április 24-én döntött úgy, hogy a Projekt 667A-t az R-27 alapváltozattal kell, hogy felszereljék. Az új SSBN egyértelműen az USA George Washington osztályára adott válasz volt, és azzal egyezően 16 rakétát kellett szállítania. Ezt orosz források úgy magyarázzák, hogy pont a 16 db R-27-esnek megfelelő méretű rakétaindító szekcióval ellátott hajótest volt az optimális hossz a hajógyárakban a helykihasználás szempontjából… Ennél talán megalapozottabb számítások is állhattak a 16-os szám mögött, mint például, hogy hány hajót terveztek gyártani, így azok hány célpontot fenyegethettek egyszerre második csapással. (Hasonlóan, mint ahogy a Projekt 949 (Oscar) esetében megbecsülték, hány robotrepülőgépet kell „egyszerre” indítania ahhoz, hogy sikerrel törje át az amerikai flottakötelékek légvédelmét a sorozat.) Ezzel együtt, a nyilvánvaló hasonlóság miatt a „Ványa Vasington” gúnynevet is megkapta később a Projekt 667A. A tengeralattjáró elnevezése a Навага (Navaga, Sáfrányhal) lett. A hidrodinamikus forma kialakításában a CAGI, a Központi Aero- és Hidrodinamikai Intézet is részt vett. A főtervező továbbra is Szergej Nyikitics Kovaljov volt, aki a Projekt 658 óta dolgozott a CKB-18 SSBN‑tervein.
A tervezés előrehaladtával a Központi Bizottság és a Minisztertanács 202-73. sz., 1963. február 15-ei határozata szerint az R-27 méretét megnövelhették hosszirányban 200, átmérőt tekintve pedig 100 mm-rel, de utóbbit csak úgy, hogy a siló külső méretei nem nőhettek emiatt. Ez a rakéta aerodinamikai és belső elrendezést illető áttervezését vonta maga után, de erre szükség volt, mert a növekedés engedélyezése mellett a hatótávot 2500 km-re emelték (a K változatnál 1100-ra). Az üzemanyag összetételén is módosítottak.
Részletek nem ismertek, talán csak az egyes komponenseken belül történtek változtatások.
Szergej Nyikitics Kovaljov, 1919-2011, a képen 2000 körül. A petrográdi születésű mérnök 1943-ban végzett, és rögtön a CKB-18-hoz került, majd egész életében itt dolgozott, 1958-tól már főtervezőként. Korábban közreműködött a Projekt 617 Kit (Bálna) nevű, kísérleti, Walter-turbinával hajtott, nagy víz alatti sebességű tengeralattjáró tervezésében, majd 1958 októberétől már a Projekt 658 vezető tervezője lett. Ezt leszámítva aztán a keze alól került ki – főtervezőként – az összes eddigi szovjet-orosz SSBN, tehát a Projekt 667 összes változata, a 941 (Tájfun), és még a 955 (Borej) tervezése is az irányításával indult. Egy 2013-as számvetés szerint így 92 atomtengeralattjáró épült a tervei alapján, 900.000 tonna vízkiszorítással! Ezért az életművéért a szovjet, de még az orosz állam is elhalmozta kitüntetésekkel. A legnagyobb presztízsűt, a Szocialista Munka Hősét kétszer is megkapta (1963 és ’74)
A Projekt 667A rajzait eredményező fejlesztési folyamatra visszatekintve szembetűnő, hogy mekkora a különbség a legkorábbi, D-4-essel tervezett 667 egyes adataihoz képest. A tengeralattjáró magassága és szélessége változott ugyan, de nem sokkal, miközben a hossza akár másfélszerese, a vízkiszorítása kétszerese lett. Ez annak ellenére történt, hogy az R-27 kisebb volt, mint az R-21. Ehhez a jelentős növekedéshez ugyanakkor a harcképesség ugyanilyen fokozása társult a 8-10 helyetti 16, ráadásul sokkal jobb képességű rakétával. Egyes, korai terveknél még hátrafelé néző torpedóvetőcsövek is voltak a tengeralattjárón, leginkább még a régi dízel-elektromos osztályok hagyatéka szerint. A torpedóterem hiánya, vagyis a nem újratölthető – cserébe relatíve nagyobb számú – torpedóvetőcsövek használatával is sokáig foglalkoztak, de végül maradtak a hagyományos megoldásnál.
A Projekt 667A többnézeti rajza; konkrétan a K-219-esé az eredeti képaláírás szerint
Úgy tűnik, a szovjet tengeralattjáróosztályoknál kötelező volt egy-egy ilyen, gyakorlatilag azonos minőségű és beállítású, a felszínen és pontosan elölről és hátulról készült kép – így volt ez a blogon korábban szereplő Projekt 705 és 949 esetén is
A források az utolsó részben lesznek felsorolva. Folytatás a 3. résszel ITT.
c.jpg){kind=link}
c.jpg){kind=link}
