A General Dynamics F-111 és változatai, 8. rész

2021. június 11. 07:11 - Maga Lenin

Fegyverzet és export

Az F-111 fegyverzete lesz e rész fő témája – és ez sem egy kis téma, a típus által bevethető, számtalan eszközre tekintettel. Sőt, a precíziós bombákról még csak később lesz szó. A poszt második felében az ausztrál és az angol export kerül terítékre – előbbi sztorinak is egyelőre csak a hidegháború idejére eső fejezete. A sorozat első része ITT olvasható, az előző pedig ITT.

 

Fegyverzet és önvédelmi elektronika

Felszíni célok elleni eszközök

Amint a kezdeti, vietnami bevetésekből látható volt, az F-111-esek fő fegyvere a hagyományos bombazápor volt. Ami a felfüggesztésüket illeti, bár nem volt nagy, fix, belső szárnyrész, mint például a Tu-22M-en, de mégsem akartak, és persze nem is tudtak lemondani a szárny alatti pilonokról. Ezért azok – félszárnyanként 2 db – automatikusan irányba álló kialakítást kaptak (szokásosan, felülnézetben balról indulva, 3-6 számozással). A kialakításuk érdekes, mivel a szárnyhoz való, egyetlen csatlakozás előtt pontosan simultak annak aljához, attól hátrafelé viszont volt egy kis rés a pilon felső része és a szárny között. Eredetileg félszárnyanként volt 4 db felfüggesztő, azonban a plusz kettő-kettőt (1, 2, 7, és 8 számúak), melyek kívül voltak, hivatalosan nem lehetett használni. Ez elvétve mégis előfordult aztán, de rendszeresen csak az FB-111-eseken. Ezek a külső pilonok nem tudtak elfordulni, és csak a 26 fokos szárnyállásnál néztek pontosan előre, azaz irányba. Ha ezeken is voltak függesztmények, általában úgyis akkora volt a légellenállás emiatt, hogy nem lehetett olyan gyorsan haladni, ami nyilazottabb szárnyállást igényelt volna. A pilonok típusjelzése 12S201 vagy 12S1100. Ezekre a nagyobb, legfeljebb 2270 kg-os, szabadesésű fegyvereket a MAU-12-essel rögzítették, amely piropatronok generálta gáz nyomásával lökte lefelé a fegyvereket. A kisebb bombákat a hatzáras BRU-3-asokra tették, melyek egyenként 6x340 kg-ig voltak terhelhetőek. A törzs alatt, két helyen később különféle konténerek függesztése lehetséges volt, de fegyvereké nem, elsősorban az alacsony futóművek, másodsorban a már ott lévő, belső fegyvertér miatt. Az ebben lévő, alapvetően két felfüggesztési pontot nem számozták, hanem RH és LH, vagy simán csak R és L, azaz jobb és bal jellel látták el.

A bombaoldás történhetett egy sorozatban, egyesével felváltva, és párosan egyidejűleg. Az első magáért beszél; a másodiknál a két szárny alól felváltva, de egyével estek le a bombák; a harmadiknál pedig mindkét oldalon egyidejűleg, azaz párosával. Például, 890 km/h-val repülve, 0,075 másodperces időintervallumot beállítva az egyes bombaoldások között, azok egymástól nagyjából 18 méterre értek földet. Ez alaposan átfedő robbanásokat eredményezett a legkisebb bombáknál is.

f_111_a8_271_bomb_bay_open.jpg

(forrás)

A belső fegyvertér, nyitott állapotban, üresen ezeken az egyébként is kiváló képeken

alja.jpg

(forrás)

Tovább
9 komment

Svéd atomtengeralattjáró és nukleáris bombázórepülőgép

2021. május 27. 07:11 - Maga Lenin

E posztban meg nem valósult tervekről lesz szó, de - ahogy az gyakran lenni szokott - ezek legalább olyan érdekesek, mint a hosszú történettel rendelkező haditechnikai fejlesztések, eszközök. Az különösen egyedivé teszi őket, hogy nem egy (modern) katonai nagyhatalom elgondolásairól lesz szó.

Az F-111-est bemutató sorozat (első része ITT olvasható) folytatódni fog e poszt után!

(forrás)

A Saab A 36 fantáziarajza, a legvalószínűbb változatában

 

Atomprogram Svédországban

A második világháború végére Svédország felismerte egy atomprogram potenciális előnyeit, amire elsősorban az angolszászok érdeklődése hívta fel a figyelmet az országban bányászható, urántartalmú kőzetek kapcsán. Hamar kiderült, hogy az urán alkalmas fegyverkészítésre, és ezért akarják megszerezni a kitermelési jogokat az angolok és az amerikaiak. Viszont, ha már bombát lehet belőle készíteni, felmerült az is, hogy ezzel lehetne elejét venni egy esetleges, szovjet támadásnak. A svédeknek nem voltak illúzióik a szomszédos Finnországban lezajlott harcokat, meg persze a háború végére gigantikusra duzzasztott Vörös Hadseregnek az erejét illetően. Emellett a polgári használat is szóba került, és így egy érdekes, a kormány és a magáncégek közös részvételével zajló program bontakozott ki, legalábbis az első időszakban. A különféle, politikai és gazdasági történéseket átugorva, 1955-re alakult ki a tervezett atomfegyver, melyet úgy alakítottak ki, hogy bombaként hordozhassa egy repülőgép. A bomba maga egy 20 kt hatóerejűre becsült, közel fél tonnás, 0,35 m átmérőjű eszköz lett volna – a feltételes módból kiderül, hogy sosem épült meg. Időközben ugyanis, szintén politikai okokból, a katonai, majd a polgári atomprogramot is elvetette az ország. Addigra azonban bevetésének módjaival sokat foglalkoztak.

(forrás)

A bomba modellje

Tovább
2 komment

A General Dynamics F-111 és változatai, 7. rész

2021. május 14. 12:57 - Maga Lenin

A, E, és D, meg a többiek

Először néhány, a program korai időszakában javasolt verzió következik. Aztán a nagyobb számban rendszeresített F-111-esek közül a kezdeti kettő, az A és az E részletei. Ezt a részt a legkorszerűbbnek szánt D változat és pályafutása zárja. A sorozat első része ITT olvasható, az előző pedig ITT.

 

Korai, javasolt változatok

A meg nem valósult F-111B után néhány, további, a program korai szakaszából származó ajánlattal érdemes folytatni. Ezekről nagyon kevés információ áll rendelkezésre az interneten.

 

F-111/SAC

Az F-111-esről szóló, 1983-as könyvében az ismert szakíró, Bill Gunston írja a következőket. Még az említett, később részletesen bemutatott FB-111A előtt szóba került a SAC számára egy saját változat. Ennek több lehetőségét is vizsgálta a GD, már 1962-től kezdve. A SAC biztos volt benne, hogy számára át kell tervezni a típust, de látott benne potenciált. Egyrészt, szüksége volt egy szuperszonikus bombázóra, már csak azért is, mert épp ekkortájt mondhatott búcsút a B-58-asnak, no meg az XB-70 programnak is. Másrészt, az F-111 nagy hatósugara ideális kiindulási alap volt, még akkor is, ha azt növelni kellett. Az elv az volt, hogy a gép nagy teherbírásából az egy-két (néhány) atomfegyver nem sokat vesz le, a többit üzemanyagra kell fordítani. A GD ezért különféle, nagyobb és erősebb hajtóműves variánsokat, sőt, három gázturbinás megoldásokat is vizsgált. A harmadik hajtóművet egy S alakú, felül induló szívócsatorna látta el levegővel.

gd_f-111_sac_04.jpg

(forrás)

Az F-111/SAC jelölés hivatalos lehetett – mármint abban az értelemben, hogy tényleg ezt használta a GD, de ettől még ez a SAC számára készülő tervek gyűjtőneve lehetett inkább. Az egyetlen képi bizonyíték, amit az interneten találtam, ez a modell. A lényeg a gerinc jelentős megnagyobbítása, ami vagy maga szolgált üzemanyagtartályként, vagy ide kerülhetett elektronika, és annak a helyére újabb tartályok. A nagyobb gerinc visszatér majd a később bemutatott, FB-111H javaslatnál

gd_f-111_sac_03.jpg

(forrás)

Tovább
12 komment

A General Dynamics F-111 és változatai, 6. rész

2021. május 02. 07:11 - Maga Lenin

Rekviem egy elfogóvadászért – az F-111B bukása

Az F-111B, és törlésének minden részlete, jó hosszan: 33 képpel és 2 videóval, mintegy 48 ezer karakterbe foglalva. A sorozat első része ITT olvasható, az előző pedig ITT.

A poszt végén a folytatásra utaló, rövid mondatnak kell szerepelnie. Ha nem, akkor a hosszúsága miatt rosszul töltötte be a blogmotor, ezért egy újratöltés javasolt.

 

Az F-111B technikai és harcászati jellemzői 

A Combat Lancer és a második körös vietnami bevetések után érdemes visszatérni a korábban különválasztott F-111B-re. Ennek helyzete is a Combat Lancer idejére, 1968-ra vált igazán érdekessé. Azonban a sztori előzőleg még 1965-ben maradt félbe, tehát innen következik a folytatás. A tengerészet akkoriban soron következő súlyproblémája a hordozók leszálláskor használt kábeleinek végső terhelhetőségére hivatkozva bukkant fel, májusban. Ezért kérték a GD-t, hogy mérsékelje a leszállósebességet 240-ről 213 km/h-ra. A légierő, erről tudomást szerezve, a fékszárnyak módosítását javasolta. Mivel a gondok és a hasonló igények vezérelte áttervezések miatt már erre az évre csúszott a gyártás kezdete, a minisztérium nyomására végre számos tengerészeti szakértő csatlakozott a programirodához, és egy ellentengernagy lett annak helyettes vezetője.

Szintén májusában készült el az első F-111B, a 151970 számú. A 18-ai, első felszállására a Grumman New York állambeli, Peconic-ban lévő repterén került sor. Az 1 óra 19 perces feladat során kormányánál Ralph Donnell ült, másodpilótája Ernie Von Der Heyden volt. Hamarosan át is adták a katonai tesztekre, ahol persze ugyanazok a súlyos hajtóműgondok sújtották, mint az A verziót. A Navy amúgy is túl alacsony tolóerejűnek tartotta, ami nem volt meglepő, mert a SWIP mérsékelt eredményeit egyik, átadott F-111B sem tartalmazta még, és a legkorábbi TF30-asok voltak bennük. Talán ezzel is összefüggésben született meg később a Sea Pig (vagy Seapig), tehát Tengeri Disznó becenév, az A változat Földimalaca után. A tengerészek idegenkedése ismét világosan kiderült, amikor a tesztpilótákat úgy jelölték ki a fejlett elektronikájú, látóhatáron túli harcra szánt típusra, hogy azok főleg manőverező légiharcban voltak tapasztaltak. Nem mutatták be nekik a kétáramú hajtómű egyik, korábbitól eltérő tulajdonságát sem. A TF30 utánégető nélkül nem volt olyan erős, mint a hasonló kategóriájú, egyáramú típusok, ugyanakkor azzal már jóval nagyobb tolóerőt fejtett ki. Csakhogy, a tesztelési utasítások maradtak a régiek, amik a legnagyobb, de még utánégetés nélküli üzemmódokat írták elő. Így nyilván nagyon gyengének érezték a gépet a berepülők, már a repülésbiztonságot is veszélyeztető módon. Ebben persze nagy szerepe volt a valóban súlyos kezdeti gondokkal küszködő, korai TF30-asoknak is, amiket még nem is szabadott utánégetővel használni, a sárkányszerkezettel való inkompatibilitásuk miatt. Ilyen körülmények közt az F-111B megbukott az egyhajtóműves átstartolási próbákon, amiknél szintén előírás volt, hogy utánégető nélkül kell teljesíteni őket. Ezek a hajtóműhiba melletti megszakított landolást szimulálták. Az iránystabilitás is gyenge volt, és a túl nagy, fedélzet feletti szélsebesség kellett a gépnek. Más kérdés, hogy ez az érték amúgy kisebb volt, mint amire az F-4D-nek volt szüksége, amit kiváló típusnak tartottak…

Az iránystabilitással adódó gondok nem voltak váratlanok, mert többféle, az A változattól eltérő függőleges vezérsíkot is szántak a géphez a program folyamán, tehát számítottak rá, hogy ez egy problémás terület lesz.

roll_out_of_the_f-111b_k.jpg

(forrás)

Az első F-111B 1965. május 11-ei bemutatása, Peconic-ban. Később, a második Sea Pig egy alkalommal 37 percen át repült szuperszonikus sebességgel

Tovább
12 komment

A General Dynamics F-111 és változatai, 5. rész

2021. április 09. 12:26 - Maga Lenin

Fegyverbe!

A teljes rész az F-111 első, és második, vietnami háborús bevetésével foglalkozik. Mindkettőt az A változatok harcolták végig. Az első művelet még korai volt, ennek megfelelő kimenetellel, de amikor visszatértek Délkelet-Ázsiába, már sokkal jobb eredményt értek el a típuson repülők. A sorozat első része ITT olvasható, az előző pedig ITT.

 

Korai tűzkeresztség

1967 április-májusban zajlott a Combat Bullseye I tesztsorozat, amiben 18 db F-111A vett a floridai Eglin légibázison. Ezek a harci bevetéseket szimuláló feladatok megmutatták, hogy terepkövető és célkereső radarjai révén az új csapásmérő rejtetten tudja megközelíteni a célját, és azt rendkívül pontosan támadni bombáival. Ekkor még nem, vagy alig voltak irányított fegyverek, tehát ez egy különösen fontos képességnek számított. A remek eredményeket látva a légierő végre örülhetett a típusnak a nagyon terhes, eddigi programszakaszai után, mert a vietnami háború a valóságban legalább akkora fontosságúvá vált, mint az atombombázó bevetések, amikre eredetileg szánták az F-111-est. Így következett is az öt gép részvételével végzett Harvest Reaper program, amivel a hosszabb távú, harci szolgálat közben felbukkanó problémákat igyekeztek előcsalni és kezelni. Ez a Nellis légibázison zajlott júniusban, és már közvetlenül a délkelet-ázsiai bevetést készítette elő. Ebben az időszakban kezdték kitapasztalni nem csak a terepkövető rendszert, hanem a gép fantasztikus sebességét a földhöz közel is. A pilóták visszaemlékezései szerint volt, hogy 1,5 Mach-ot értek el – minden bizonnyal fegyverzet nélkül – a nevadai Mud Lake felett, de 30 m-es magasság alatt, és 1,2 Mach-nál oldottak bombákat 60 m-en, éjjel. Júliusban a Combat Trident követte a Harvest Reapert, ami a már harci tapasztalattal bíró személyzeteknek a típusra való átképzését jelentette. Ezen programok során nagyon nagy figyelmet követelt, hogy a részt vevő F-111A-k az első harmincból kerültek ki, azaz, alig volt köztük két egyforma felszereltségű, vagyis, azonosan kiszolgálható gép.

Az összességében 31. példányt a Harvest Reaper parancsnoka, Ivan H. „Ike” Dethman ezredes, világháborús B-26 veterán repülte át a fort worth-i gyárból a Nellis-re. Az 1670 km-es utat 150 m alatt maradva tette meg, végig az automatikus terepkövető módban, leszámítva persze a fel- és leszállást. (Ez Texas nyugati részének, Új-Mexikónak és Arizonának a ritkán lakottságát is jól megmutatja.) Az ebben a gépben már ott lévő lévő, megbízhatóbb TF30-P-3 hajtómű óriási előrelépést jelentett. Innentől a Detachment 1 of the 4481st (később: 428th) Tactical Fighter Squadron nevű egysége nagyjából hetente kapott egy-egy újabb, sorozatgyártású F-111A-t, amíg a hat darabot el nem érték.

dethmans.png

Osprey 8. o.

Dethman gépe, már Vietnamban, M117 bombákkal megrakva

Tovább
11 komment

A General Dynamics F-111 és változatai, 4. rész

2021. március 26. 07:11 - Maga Lenin

60 m-en 1000 km/h-val

Egy viszonylag hosszú, 4. rész következik, több témával az F-111-est bemutató sorozatban. Előbb az automatikus terepkövető repülést lehetővé tevő elektronikáról és működéséről lesz szó. Utána következnek a prototípusok és a korai tapasztalatok, no meg a felderítő variánsok rövidke története. A világpolitika is bekavar a sztoriba, viszont egy tucat F-111 lezuhanása még inkább. A sorozat első része ITT olvasható, az előző pedig ITT.

 

Repülésvezérlés és terepkövető repüléshez szükséges elektronika

Minden kormányfelületet a hidraulika mozgatott egy háromszoros tartalékkal tervezett repülésirányító rendszeren keresztül. Az utasításokat a pilótafülke szokásos kormányszervein kívül a robotpilóta, az automatikus trimmelés és a robotpilótán át terepkövető repülést biztosító elektronika küldhette a kormányfelületeknek, repülési módtól függően. A központi számítógépbe érkeztek be a különféle szenzorok adatai, például állásszög, hőmérséklet, légnyomás, hajtóműparaméterek, navigációs információk, továbbá a terepkövetést irányító berendezések adatai. Kétféle trimmelést is alkalmaztak. Az egyik a szokásos (series), a másik (parallel) pedig a szárnynyilazás megváltozása miatt szükséges kiegyenlítést végezte. Az automatikus trimmelés (Stability Augmentation System) volt az F-111 egyik, ritkán említett újdonsága, mivel az mindhárom tengely körül, háromszoros tartalékkal működve, nagyon sima repülést biztosított. Rendelkezett a turbulenciák hatását csökkentő csillapítással, és a sebességtől függetlenül, mindig azonos erőkifejtést rendelt a botkormány azonos kitérítéséhez. Egyidejűleg megakadályozta a nagy tempónál túl erős kormánymozdulatokat, a kicsinél pedig a túl nagy kormánymozdulat szükségességét. Ez meglátszott például a légi utántöltésnél, mivel annak során nagyon jól kezelhetően repült az F-111, és a szuperszonikus gépek közül azon kevesek közé tartozott, amik a lassú, légcsavaros KC-97-esekkel is simán együtt tudtak működni. Ha a rendszer valamiért nem működött, a gép túlérzékennyé vált a kormánymozdulatokra, de nem veszélyesen. Egy lényeges kiegészítésre volt szükség. 1973-ban tesztelni kezdték az 1980-tól bevezetett SIS-t, azaz Stall Inhibitor Systemet. Ez a botkormányon kifejtendő erő növelésével megakadályozta a túlhúzást, így nem lehetett túllépni az előírt, 18-20 fokos, maximális állásszöget.

kc-10-zel_k.png

(forrás)

Légi utántöltés közben. A tanker ugyan nem KC-97, de nem is a megszokottabb KC-135, hanem egy KC-10 (1982)

97-tel.png

Davies 113. o.

Mint mindig, "lapzárta után" kerül elő a keresett kép... KC-97L-ből vesz fel üzemanyagot egy F-111

Tovább
14 komment

A General Dynamics F-111 és változatai, 3. rész

2021. március 14. 07:11 - Maga Lenin

Csúcstechnika a hatvanas évekből

A szerteágazó sztori után következzék maga az F-111, főleg az A változat. Ebben a részben a személyzet mentőkapszulája, a szárny és az változtatható nyilazása, a notórius TF30 gázturbinák, és pár további, belső rendszer kerül terítékre. A sorozat első része ITT olvasható, az előző pedig ITT.

 

Csúcstechnika a hatvanas évekből – mentőkapszula, törzs és szárnyak

Az alapvető kialakításán és a tervezés súlyos problémáin kívül ideje részleteiben is szemügyre venni az F-111-est, mely egy igazi, csúcstechnikás katonai repülőgép volt. Az F-111 az elődnek is tekinthető F-105-öshöz képest másfélszer nehezebb, de méreteiben nem sokkal nagyobb annál. Ez tükrözte, hogy mennyivel többet vártak az F-111-estől, és, hogy ehhez mennyivel erősebb sárkányszerkezet és több elektronika kellett. A súlynövekedés végigkísérte a repülőgépek fejlődését.

A következőkben az USAF által használt F-111-esekről, azok közül is általánosságban az A változatról lesz szó. A későbbi variánsok eltéréseit az azokkal foglalkozó részek tárgyalják.

 general-dynamics-f-111-3.png

(forrás)

Az F-111E (mely külsőre gyakorlatilag azonos az A-val, leszámítva a Triple Plow II beömlőket) többnézeti rajza. Az alsó nézeten kivehető, hogy a törzs a beömlők mögött, a TF30-asok elejénél egyébként, kissé összeszűkül, hogy a valamelyest megfeleljen a területszabálynak

general_dynamics_f-111f_aardvark_usa_air_force_an1037099.jpg

(forrás)

A katonai repülőgépek orrát rendszerint a többi résztől eltérően festett, a radart borító burkolattal azonosítja az ember. Az F-111 legtöbbször fekete, hatalmas orr-része elég feltűnő és tekintélyt parancsoló. Valamelyest a (GD) Convair B-58-aséra is emlékeztet ez, de ­– ha formáját tekintve nem is, azonban – relatív méretre a szovjet bombázókéhoz hasonlít inkább (Tu-22M, Tu-160). A képen egy F-111F

Az orrkúp ragasztott üvegszálas műanyagból készült, benne a radarokkal és mögöttük a hozzájuk tartozó, valamint a repülési elektronikával, lásd később részletesen. Itt volt még az IFF és a rádiók is. A szélvédőket többször cserélték, mivel nem igazán viselték a madárral való ütközést, ami a terepkövető repülést előnyben részesítő típusnál nem volt valami biztató. A kabintetők felfelé, a középvonal irányába nyíltak fel.

Az egymás melletti üléskialakítás nagyban segítette a hajózók együttműködését, amihez a közös tér pszichológiai hatása is hozzájárult. Ezzel együtt, a kabin nem volt tágas, bár valamivel így is nagyobb, mint egy korabeli, együléses vadászgépé. Az egymás műszereire és egymásra való, közvetlen rálátás okán nem volt szükség az akkoriban általános, külön oktatóváltozatra. A bal oldalon ülő pilótához képest a jobbra lévő fegyverzetkezelő tiszt (Weapons Systems Officer, WSO) számára már kevesebb, repüléshez szükséges műszer állt rendelkezésre, de még így is el tudta vezetni a gépet, ha ez szükségessé vált. Neki helyettük a fegyverzet célba juttatásához szükséges eszközöket építettek be. A korábbi célzókészülékeknél már fejlettebb, de egy valódi HUD szintjét még el nem érő LCOS (lásd később) csak a pilóta előtt volt. Szintén egyetlen, a szárnynyilazást beállító kezelőszerv volt a kabinban, a pilóta balján, közvetlenül a kabintető alatt, felülről függesztve, egy sínen elhúzható módon. Később még erről is lesz szó, de az mindenképpen a fülke használhatóságához tartozik, hogy a pilóta munkaképtelensége esetén ezt nagyon nehezen érte el a WSO. Márpedig ez egy variaszárnyú típusnál nagyon fontos lehetett. Különlegessége volt még ennek az elrendezésnek, hogy a kapszula minél stabilabb eltávolodása érdekében a pilóta és a WSO közt nem lehetett 29,51 kg-nál nagyobb különbség a testtömegüket illetően.

Tovább
38 komment

A General Dynamics F-111 és változatai, 2. rész

2021. február 25. 16:58 - Maga Lenin

Súlyos tervezési problémák

A TFX pályázati szakasza a kacskaringós útja után lezárul, meglesz a nyertes. A politikai jellegű viták azonban tovább folytatódnak. A számos, komoly technológiai újdonságot tartalmazó típussal pedig közben bőven akadnak gondok, jelentős áttervezéseket szükségessé téve. A sorozat kezdő része ITT olvasható.

 

Két pályázó marad a TFX-re: a Boeing és a General Dynamics

A hat tervből az eredetileg is jobbnak gondolt Boeing- és GD-félét egy második körre bocsátották, mert igazából ezek sem feleltek meg a megrendelői igényeknek. A nagy, közös beszerzés miatt viszont jó sok szervezet és bizottság volt, ami elbírálta a terveket. Az egyik döntése alapján a Boeingnek a TF30-ast kellett használnia, a GD-nek pedig a tengerészeti elvárások teljesítését bizonyítania, a megfelelő módosítások által. Csakhogy, ez a gép tömegét kapásból két tonnával emelte meg, a felszálláshoz még nagyobb szelet igényelve a hordozók felett, ami már addig is gond volt. Ezt vagy kisebb tömeggel lehetett volna kompenzálni, de azt épp most növelték meg, vagy nagyobb szárnyfelülettel, ami meg bezavart a légierő szuperszonikus álmaiba. A Navy azonban mindent beleadott a vitába, mert a tervezett gyártási mennyiség hatodát kapta volna meg, azaz most látta utoljára biztosítottnak, hogy számára lényeges pontokon változtathasson a TFX-en, a neki kedvező irányba.

Egy másik, részt vevő szervezet viszont úgy vélte, a Boeing azonnal kapja meg a megbízást, és majd ennek tudatában feljavítja gépét a megfelelő szintre. Végül az előbbi megoldás nyert – a légierő félelmei (határidők, költségek) ellenére is – és 1962. január 31-ével április 2-ig kapott időt a két cég az újratervezett javaslatok benyújtására. Ezek értékelésekor tovább folytatódott a huzavona, mert bár a légierő megint a Boeing 818-ast hozta ki jobbnak, sőt, még a tengerészet szerint is így volt, ámde továbbra sem felelt meg az alapvető igényeik egy részének a terv. Ekkor az a ritka eset történt meg, hogy a US Navy meggyőzte LeMay-t valamiről, azaz most arról, hogy számukra olyan szinten nem jó egyik ajánlat sem, hogy ez további pályázati szakaszt kíván meg. Ezt látva McNamara és civil szakértői – pár hét gondolkodás után, június 9-én – engedélyezték, hogy néhány napos, 15-ei (!) határidővel beadjanak a cégek egy-egy, immár a haderőnemek szerint eltérő, de még mindig közös alapú tervezetet. A Boeing ezúttal az addiginál nagyobb szárnyfelületű, és elég erősen eltérő változatokat nyújtott be, miközben a légierő továbbra is őket látta jobbnak, és csak a tengerészetet kívánta meggyőzni e választásuk helyességéről. A GD pedig hatféle, hordozós változattal állt elő.

A villámgyors, harmadik forduló alatt McNamara külsős szakértőkkel titokban felülvizsgáltatta a programot. A minisztériumi apparátusnak amúgy volt ilyen tanulmányok készítésére alkalmas részlege, mégsem őket bízta meg a főnökük… Az eredmény szerint még mindig érdemes erőltetni a közös típust, mert az olcsóbb lesz a két, különnél, amit a haderőnemek akartak. Ugyanakkor, már ez a jelentés is felhívta rá a figyelmet, hogy a gép túl nagy lesz majd a US Navy számára, és az sosem lesz elégedett vele.

szervek.png

SE 2003 21. o. alapján

A hatszintű bizottságosdi, és mindnek a tetején uralta a dolgokat McNamara maga

tfx1.jpg

(forrás)

A Boeing TFX-re készített modelljei – akkor még nem számítógépen folyt minden. Balra láthatóak VTOL verziók (!) is, és elvileg néhány darab, az észlelhetőség csökkentésére is tett kísérletet

Tovább
6 komment

A Projekt 949 osztályú, szovjet SSGN és változatai, 6. rész

2021. február 12. 17:14 - Maga Lenin

A 949-esek bemutatója az utolsó, rövid részéhez érkezett, mely a modernizálást, azaz a Projekt 949AM változatot részletezi, együtt annak új fegyverzetével. A zárás szokás szerint a források felsorolása. Az előző rész ITT, az első ITT olvasható.

 

SSGN-ből kicsit másfajta SSGN: Projekt 949AM

Mivel a rendszerváltás éveiben megépülő Projekt 949(A)-k többféle, tervbe vett modernizálása elmaradt, és a Projekt 881, a közvetlen utódnak szánt osztály sem jött létre, így a tengeralattjárók egyre inkább elavulttá váltak. A két, eredeti 949-est ki is vonták már a ’90-es évek végén, míg néhány 949A kapott nagyjavítást, így tovább szolgálhattak. A 2000-es évek során azonban nyilvánvalóvá vált, hogy valamit kezdeni kell osztállyal. Bár ezt a források nem említik, de a ’80-as, ’90-es évek fordulóján való gyártás biztosan nem tett jót (lásd a K-266 Orjol esetét a tengellyel) az egyes példányok műszaki színvonalának. A 2000 előtti időkben érdemi korszerűsítésre gondolni sem nagyon lehetett, így fokozatosan nőtt a technikai lemaradás is. Ezzel egy időben előtérbe került a tengerészeti eszközök szárazföldi célok elleni csapásmérő képessége is. Nem mintha ilyesmi ne létezett volna korábban, de a várt konfliktusokban jelentős szerepet kaphattak a robotrepülőgépeket távolról indító, rejtett platformok. Viták tárgyát képezi a Gránitok hatékonysága az újabb, RIM-116 RAM elhárító rendszerrel felszerelt hajók ellenében, de akárhogy is, mivel az orosz fegyverzet modernizálása elmaradt, biztos, hogy hátrányba került a nála újabb eszközzel szemben. A továbbra is fő célpontnak számító hordozók kíséretének egyre jobb radarjairól és rakétáiról, no meg általában véve is, az elektronikai harcra szolgáló eszközök fejlődéséről még szó sem esett. Ezek tehát a meglévő problémákon kívül is a 949A-k teljes elavulásával fenyegettek.

apl_vs.jpg

(forrás)

Felszíni menetben az Irkutszk

Tovább
10 komment

A Projekt 949 osztályú, szovjet SSGN és változatai, 5. rész

2021. február 12. 17:14 - Maga Lenin

A 949-esekről szóló sorozat utolsó előtti részében az osztály javasolt módosításairól, különleges átalakításáról, utódairól, valamint a stratégiai szerepéről esik szó. Az előző rész ITT, az első ITT olvasható.

 

Két félbemaradt és egy átalakított Antej

A már súlyos pénzügyi helyzet közepette, 1993. szeptember 2-án fogtak hozzá a K-135-öshöz, ami 1995-ben kapta a Volgográd nevet. Három év múlva, amikor 49%-os készültségi fokon állt, az építést leállították, de csak 2012-ben bontották le. Elemeit, anyagát más programokban használták fel, így például nyomásállósági tesztekhez. Épp így járt társa, az 1993, de talán 1994 áprilisában megkezdett K-165, vagyis a Barnaul. Ez 30-40%-ig jutott el, és ugyanúgy 2012-ben darabolták szét. E két egység gyári száma 675 és 676 volt.

Az eredeti, 20 darabos tervhez képest tehát készült két Projekt 949, tizenegy 949A, megkezdtek még kettőt, illetve egyet 09852-esként fejeztek be. Ez végül is összesen 13 elkészült SSGN-t jelent, amiből egy elveszett, négyet pedig már véglegesen kivontak. A gyártó ország összeomlásához képest ez nem rossz eredmény, legalábbis a számokat nézve. A csúcsot 1997-ben érték el, amikor 11 állt egyszerre szolgálatban. Általában a két legfontosabb flotta, az Északi és a Csendes-óceáni között egyenlő számban oszlanak meg 949A-k. A valós harckészségük persze már más lapra tartozik az előző 30 évben, főleg annak is az első kétharmadában, de jelentős ütőerejük így is kétségtelen volt végig.

k-135_es.jpg

(forrás)

Fent: elöl a Volgográd, hátul a Barnaul torzója. Lent: balról jobbra ugyanaz a sorrend

135_es_165.jpg

(forrás)

Tovább
5 komment
süti beállítások módosítása