A bemutató ezen, meglehetősen hosszú részében a H-22 további részleteiről, és bevetési módjáról, a kapcsolódó elképzelésekről lesz szó először. Ezután a másik fő fegyver, a H-15 következik, majd a további harci eszközök a Tu-22M-en. A sorozat első része ITT, az előző pedig ITT található - ez utóbbiban egy új, részletes forrás miatt kibővült a H-22 leírása, érdemes kattintani!
H-22 használatának részletei és módjai
A bombázó lokátorával való célbefogás után a H-22 PG radarja is ráállt arra, az átküldött adatok alapján. Ha itt is stabilan megvolt a célpont, már csak a közvetlen indítási előkészületek voltak hátra. Ehhez szükség volt az elektronikának a hordozó gép általi hűtésére, melyről korábban már volt szó. Azonban szükség volt még időre is, mivel – persze a korban nem szokatlan módon – rengeteg manuális tevékenységet kellett elvégezni. A nagy radarkontrasztú célokat a Tu-22 PN fedélzeti radarja – melyről rendelkezésre állnak adatok – 300-310 km-ről követhette, ezért ez volt a maximális indítási távolság is. A legkorábbi készülékeknél előfordulhatott, hogy 200 km-re is meg kellett közelíteni a célt, míg a végfázis vezérlés nélküli H-22 verzióknál 480 km-es hatótáv is meg van adva, minden bizonnyal, mint kinematikai érték. Eredetileg csak a hordozó géptől kis szögben lévő célt lehetett támadni, de az M és N sorozatoknál már jelentősebb szögeltérés is lehetséges volt a startnál. Bár a zavarásra való érzékenységet még orosz források is mindig kiemelik, a másik oldalról azért azt is érdemes hozzátenni, hogy minden H-22 megvalósította a korszerű, tüzelj és felejtsd el elvet, azaz indítás után a bombázók már fordulhattak is vissza, nem volt több dolguk a rávezetéssel.
Az első változatokra az indítási tartományok a sebességet illetően 900-1700 km/h, a magasságnál 10-13 km voltak. Az N és NA esetében 1-8 km és 600-900 km/h, vagy pedig 8-13 km és 900-1500 km/h voltak ugyanezek az értékek. A kettébontás valószínű oka, hogy az alacsonyabb magasságoknál meglévő, sűrűbb légkörben a hangsebesség feletti startnál probléma lett volna a biztonságos eltávolodással a fellépő szívóhatás miatt. Az indításkor a bombázók maximális állásszöge 5 fok lehetett.
A jó kontrasztú képen egy Tu-22M2 alatt, a legkedvezőbb pozícióban egy H-22
A „H-22” és a H-22N-re megadott repülési séma. Amint az 5. pontnál az ábra is említi, az N képes az alsó, 12 km-es pályán is repülni. Itt a cél nem hajó, hanem nagy radarkontrasztú, szárazföldi építmény
A leoldást követően 3 másodperccel élesedett a harci rész és kinyílt az alsó vezérsík. Az akár 20-25 méteres, kezdeti lángcsóva miatt szükség is volt erre a késleltetésre. A rakétamotor mindkét égőtere működésbe lépett, ami 8,35 t tolóerőt jelentett. Ezt követően, mintegy 11 másodpercig nagyjából vízszintesen gyűjtött sebességet (és távolságot a hordozótól) a fegyver. Ezt egy 8 g-s, tehát igencsak kemény felhúzás követte. Névlegesen 3,44 Mach-nál, azaz 22,5 km magasan, 1036 m/s-nél állt le közülük a gyorsító. Így a tolóerő 5,9 t maradt. A repülési magasságot -850 és +750 m között tartotta az előre meghatározottól a robotpilóta, ezen belül megfelelőnek vette a programozás e paramétert. A magas pályájú esetben a PG radar felosztva, vízszintes és függőleges síkban méri a megtámadott objektum helyzetét. Ha utóbbiban egy előre megadott értéket meghalad a szögadat, magyarul elég közel került a célpont (kb. 60 km), akkor 30 fokos zuhanásba megy át a H-22. A radar ekkor is folytatja a korrigáló adatok küldését a robotpilótának.
A végfázisú érzékelők nélküli változatoknál a Doppler-elvű sebességmérés és az eltelő idő adja meg a rakéta által megtett távolságot, melynek kívánt értékét az indítás előtt a bombázó célzórendszere ad meg. Amikor ezt eléri a H-22, akkor megy át a végső, 30 fokos zuhanásba. Még a legelső tesztek alatt gondok voltak a zuhanás közbeni irányítással, ezért komoly munkára volt szükség, hogy a radar egyébként helyes méréseit találatra is tudja váltani a fegyver.
A bombázóalakulatok feladatát a hivatalos szovjet doktrína a következőképpen határozta meg (tartalmi idézet): „az ellenség nukleáris rakétái [fegyverei], repülőegységek és hadihajók csoportjai, hadműveleti és hadászati tartalékok, hadiipari és energiatermelési létesítmények megsemmisítése, továbbá, az ellenség hadműveleti és hadászati logisztikai [szállítási] műveleteinek, az államigazgatásának és a katonai vezetésének zavarása”. Ezen belül a K-22 komplexum feladata a „tengeri és légi célok, ezen belül is főleg repülőgép-hordozók és kísérőhajóik megsemmisítése, valamint logisztikai célok, vasúti hidak, vízerőművek (gátak), katonai és ipari létesítmények, valamint tengerészeti bázisok elpusztítása” volt.
Az amerikai hordozók támadását ezred szintű, vagy még nagyobb kötelékben tervezték. Elvárásként azt határozták meg, hogy hét találat érje a célpontot, ezért volt szükség a jókora létszámra. Főleg az előd Tu-22-esek idején erősen számoltak a Tu-16 különböző, célfelderítő, de még inkább elektronikai zavaró változatai (főleg Tu-16P) nyújtotta támogatással. Később a régi típus segítsége kevésbé számított, ugyanakkor nem szűnt meg, viszont megjelent a Tu-95RC változatú célkijelölő repülőgép segítsége. A tengerészeti műholdrendszertől, a Legendától (a blogon részletesen ITT) adatkapcsolaton át érkezhettek célinformációk a gépekre. A lehetőségektől és a helyzettől függően egy vagy több irányból, akár három hullámban történt volna a rakétaindítás. Szükség esetén az első hullám akár vakon indítja a H-22-eseket, majd a második megpróbál már célzottan támadni. Az így remélhetőleg pár hajóval megrövidített köteléket a harmadik hullám végezte volna ki. P sorozatú változatokkal is számoltak, hogy többféle rávezetési módot alkalmazva növeljék a találatok esélyét az összes, indított rakétára nézve. Továbbá, úgy gondolták, hogy könnyen lehet, hogy a legnagyobb kisugárzású célpont az anyahajó lesz egy kötelékben, légtérfigyelő radarjai és a gépei számára működő, rádiónavigációs eszközei miatt. A ’80-as évekre viszont úgy látszott, hogy az elektronikai harc viszonyai nem kedveznek a passzív vevős változatoknak. Ami még fontosabb volt azonban, hogy a Tu-22M Kursz rendszere sem volt igazán elegendő ahhoz, hogy megfelelően bemérjék a kívánt sugárforrást az indításhoz. Ezért el is hagyták a P sorozatot a fegyverzetből.
Beállított képen egy Tu-22M3 és egy H-22M előkészítése. Látható a két rögzítési ponton elforduló, felhajtott alsó vezérsík (a vége piros)
Kis magasságban áthúzó géppár, egy-egy H-22-essel. Ez a függesztés egyetlen rakéta esetében is gyakori a fotókon, aminek talán az a magyarázata, hogy a bombatér így átalakítás nélkül maradhat, megtartva a kinyíló ajtókat, hagyományos bombákhoz
Volt olyan javaslat is, hogy atombombával felszerelt, csak inerciális vezérlésű, azaz nem zavarható változatokkal nyissanak utat egy második hullámnak. A cél itt nem a kísérőhajók kiiktatása volt (az csak mellékes előny lett volna, a robbanások által), hanem reakció arra, hogy a PG radar csak néhány, adott hullámhosszon üzemelt, ezért elég könnyű volt zavarni. Viszont a közeli atomrobbanások miatt tönkrement volna az elektronika a célhajókon, ezért a zavarás elmaradt volna. Így a második hullámban érkező H-22-esek már elvileg könnyedén becélozhatták a lényeget, vagyis az ellenséges anyahajót. Aztán, ha úgy látták, hogy ez bármikor a támadás során megsemmisült vagy süllyedni kezdett, az akció sikeresnek számított, és fordultak is vissza a bombázók. A korabeli, nyugati kísérőhajók az univerzális VLS indítók híján nagyon korlátozott szárazföldi célok elleni kapacitással rendelkeztek, ezért lényegében már nem voltak érdekesek a háború menete szempontjából a meglévő, szinte kizárólag légvédelmi képességükkel.
A nyugati ellenlépések fényében a szovjetek nem csak az M és N szériákat állították szolgálatba, hanem mennyiségi fejlesztést is szükségesnek gondoltak. Az amúgy is problémás Tu-22-eseket részben leváltotta a Tu-95K-22 (kb. 45 db). Bár ez lassabb volt, de jóval nagyobb hatósugarú, és ami fő, hogy akár három H-22-essel is támadhatott, míg a korai szuperszonikus társa mindenképpen csak egyetlen eggyel. A Tu-95K-22 ugyanúgy variálhatta a darabszámot, mint a Tu-22M, mert ez is 1, 2, vagy akár 3 rakétát is vihetett, igény és céltávolság függvényében. Nagyobb hatósugarának abban is megnyilvánult az előnye, hogy teljesen váratlan irányból is támadhatott, ami lényeges előny lehetett. Persze a kisebb indítási sebesség és magasság miatt magának a H-22-esnek a hatótávolsága erről a gépről indítva kisebb volt.
Az egyik legrészletesebb forrás szerint valójában 3 db H-22-est csak áttelepítés céljából, azok hajtóanyaggal való feltöltése nélkül vitt a Tu-22M3, harci bevetésre nem. Itt sem azt írják, hogy nem bírta volna el ezt a terhelést a bombázó, hanem inkább arra utal a szöveg, hogy egyszerűen ez nem volt megfelelő bevetési szempontból, azaz feltehetően kevesellték a hatósugarat így.
Végül is a szovjetek a ’80-as években arra jutottak, hogy még a Ticonderoga cirkálókat is könnyen túl tudnák terhelni a támadásaik, és az igazi gond az F-14-esek védőhálója, ami magukat a bombázókat fenyegette. Ezen próbált segíteni technikai oldalról a H-22N széria kis magasságú indíthatóságával együtt járó, ennek megfelelő támadási magasságú repülési profil bevezetése.
Három H-22 a Tu-95K-22-esen
A teljes spektrumú, tehát azonos célra egyidejűleg légi, tengeri, és tenger alatti indítású robotrepülőgépes támadásról a források nem ejtenek szót. (A Projekt 1144/Kirov esetében sem.) Ennek a korabeli kommunikációval való megvalósítása sem lett volna kis kihívás, pláne nem egy totális háború káoszában. De talán ennél is fontosabb gátló körülmény volt, hogy a legfeljebb 50-60 km/h-ra képes hajókkal és tengeralattjárókkal körülményes és tulajdonképpen felesleges is lett volna a legalább tizenhatszor gyorsabb bombázók támadását összehangolni. Ezzel utóbbiak rugalmassága, meglepetésszerű támadásra való esélye elveszett volna. Pedig hihetetlen látvány lehetett volna egy, számos irányból érkező, 100 körüli indítást jelentő támadás a felszíni hajókról és a víz alól, a Projekt 949/Oscar tengeralattjárókról, Gránit típusú robotrepülőgépekkel, karöltve a Tu-22M-ek H-22-eseivel. Egy ekkora létszámú támadó erő egyébként előfordulhatott volna, mivel az Északi-tengeren mindkét fél számolt azzal, hogy egyidejűleg több amerikai, anyahajós harccsoport (CBG) fog egyidejűleg, egymást is támogatva tevékenykedni, amik ellen jókora tűzerő kellett volna.
A két linken az említett osztályok részletes ismertetőinek nyitórészei olvashatóak.
Egy egészen nagyszerű rajzon a H-22 leoldása utáni pillanat
H-22 szolgálata és utódja
A H-22 logisztikája nem volt egyszerű, nagy méretei gondot okoztak. Ráadásul, a szárnyak és vezérsíkok alapvetően nem leszerelhetőek voltak, azokkal együtt jött ki a gyárból a fegyver, így kellett szállítani, miközben a hossza is ugye kb. 11 méter volt. A hajtóanyag – és a kifolyásakor semlegesítésre használt eljárás is – nagyon veszélyes volt, ezért általában még a hadgyakorlatokon is csak imitálták a használatot, fel sem töltötték a fegyver tartályait. Valódi indításokat csak a legjobb személyzeteknek engedélyeztek, évente 2-3 alkalommal. Ezeket a teljesen felműszerezett aktyubinszki lőtéren végezték, ahol nagy acélállványzatokat építettek, amik az épületeket imitálták. A hajókat pedig a Kaszpi-tengerre, sekély vízbe állított roncsok vagy kivont egységek helyettesítették, amik pár találatot kibírtak, mivel elsüllyedni már nem tudtak, csak teljesen szétroncsolódni.
Mintegy 1000 db H-22 készült a hidegháború alatt. Még a fenti nehézségek ellenére is, számosat felhasználtak teszteken és lövészeteken, és meg nem erősített, de általában említett hírek szerint 20-25-öt exportáltak Irak számára. A Szovjetunió felbomlása után a bombázókkal együtt rengeteg H-22 maradt az utódállamokban, ahol kivonták azokat, mind elavultságuk, mind nehéz üzemeltetésük miatt, mind pedig a hordozógépek hiányában. Azokat ugyanis a fegyverzetkorlátozási szerződések értelmében megsemmisítették, vagy visszaadták őket Oroszországnak. Itt is csak az N széria maradt meg, a többi, régebbi rakétát megsemmisítették, a Tu-95K-22-ket és a Tu-22-eseket pedig kivonták. A ’90-es években mintegy 500 db szolgálatban tartását említik, melyből 350-et Ukrajnától vásároltak vissza, energiahordozókkal kapcsolatos ügyletek keretében. A 2000-es évek elején, bár hivatalosan rendszerben maradt a H-22, de a valóságban nem bevethető vált az üzemeltetési hiányosságok és az elöregedés miatt. Aztán 2018 májusi hírek szerint 32 darabot felújítanak és némileg modernizálnak, újra bevethetővé téve őket 2021-22-re. A szokásos stílusú („optimista”) közlemények szerint, a teljes elektronikát és hajtóművet lecserélve, ezek a példányok a H-32-essel egyenértékűvé válnak. 
A szárnyak alatti H-22-esek keresztben elrendezett vezérsíkjai közül a felső egész magasra fellóg
Egy frissebb fotón egy Tu-22M3, három H-22-essel
Azzal a H-32-essel, melyet a típus utódjának szánnak. Ennek fejlesztése még a ’80-as években elindult a Radugánál, de sok más, pont a szocializmus összeomlása idején született fegyverhez hasonlóan, ez is félbemaradt. Állítólag a legfőbb feladat az elektronika javítása volt, főleg az aktív radar zavarvédelmének érdemi növelésével. Ez valóban indokolt volt, mert a fix frekvenciákon működő PG radart egyrészt könnyű volt zavarni, másrészt a kevés csatorna megnehezítette a számos rakéta részvételével történő, tömeges támadást. Legközelebb valódi előrelépés – a szokásos, „jövőre kész lesz” nyilatkozatokon túl – 2010-ben történt, amikor is rendelet született a tervezési és tesztelési szakasz 2013-ban való lezárásáról, és hogy ehhez egy Tu-22M3-at kell biztosítani. Ez a 9804 oldalszámú gép lett. 2013 nyarán valóban többször repült a piros kísérleti rakétákkal a bombázó, és legalább egy indítás is történt.
A mostmár a Tu-22M3M-re szánt H-32-esről nem sokat tudni. A H-22-eshez megszólalásig hasonló kívülről, aminek nyilván az is az oka, hogy nagyobb méretbeli eltérések esetén nem férne el a bombatér alatti, félig süllyesztett pozícióban. Irányítását az N sorozatú H-22-esekhez hasonlónak írják le, azaz inerciális robotpilóta, kiegészítve TERCOM rendszerrel és végfázisú, aktív radarral. 2018-ban már azt is említi az orosz sajtó, hogy csak az elektronikát és a rakétamotort módosították, maga a szerkezet és egyebek ténylegesen változatlanok maradtak az elődhöz képest. Ez alól kivétel még a szintén csökkentett, 500 kg-os robbanófej. Ezek segítségével elképzelhető a hatótávolság – repülési profiltól függően – 600-1000 km-re, a végsebességnek pedig 4000-5400 km/h-ra való növelése. Egy komoly képességű, korszerű hajóelhárító robotrepülőgépre minden esetre jelentős az igény, tekintettel a régi típusok üzemidejének végleges kimerülésére és pénzhiány miatti, korábbi selejtezéseire is. A mai viszonyok között az új, de drágább eszközökből nem készül annyi, mint a hidegháborúban. Ez pedig azt jelenti, hogy nem lehet már tömeges indítással túlterhelni a célhajók kötelékének légvédelmi hálóját, ezért kevesebb, de egyenként sokkal veszélyesebb támadó eszközre van szükség. Terveik szerint ezt a H-32 biztosítani tudja az oroszok számára.
Korábban egyébként még H-22B (azaz „ballisztikus”) néven próbálkoztak a közvetlen utód megalkotásával. Itt a rakéta – jelének megfelelően – ballisztikus pályán repült, egészen 70 km-es magasságig, ezért még jobban felgyorsult (6 Mach), mikor a célpont felé zuhant. A sebesség növelése javította volna a rakéta védettségét. Állítólag több kísérleti indítás is történt, de a még nagyobb felmelegedés miatti problémákat a felhasznált anyagok nem bírták. Ezt biztosan át lehetett volna hidalni, de úgy tűnik, nem érte meg az idő és pénz, ami ehhez kellett volna – már csak a lentebb bemutatott H-15 miatt sem.
Érdemes még említeni a Raduga D2-est, mely hiperszonikus kísérletekre szolgált a ’90-es években, nyugat-európai, elsősorban német partnerekkel való koprodukcióban. Ez egy átalakított H-22 volt, ahol a harci rész helyére – és néhány esetben a törzsön kívülre – 7-800 kg-nyi felszerelés került, mérőeszközök, adatrögzítők és hasonlók képében. A módosított repülési profillal 25-35 km is elérhető volt, 6-6,5 Mach sebességgel és mintegy 70 másodpercnyi hasznos kutatási idővel e tartományokban. A hiperszonikus tartomány alsó részének vizsgálatára ez megfelelő volt. Az indításokat Tu-22M3 bombázókról végezték. Születtek tervek megnövelt mozgásparaméterekkel bíró változatra is. Ha megemelték volna a hajtóanyag mennyiségét – nyilván az elektronika rovására – akkor a 8-9 Mach is elérhetőnek tűnt, míg egy külső, ledobható gyorsítórakétával 12-14 Mach is. Persze itt megint kérdéses, hogy ezt az eredeti anyagok elviselték-e volna. A fent leírt D2-essel 1998-tól végeztek repüléseket, melyek hasznos adatokat szolgáltattak a jövőbeni, tervezett, hiperszonikus, embert szállító járművek repülési profiljára és lehetséges, légköri levegőt használó hajtóműveihez.
A D2 a hiperszonikus kutatást bizonyító, jókora felirattal az oldalán. A vezérsíkon a fő német partner, az OHBSystem (Orbital und Hydrotechnologie Bremen-System GmbH) logója. Egy másik képen D-2 a felirat, kötőjellel, de a lényeg, hogy ez a megnevezés minden bizonnyal a fegyverrendszeri D-2(M) jelölésből származik (amit egyébként szintén néha kötőjel nélkül használnak)
További rakétafegyverek
Nem nagyon van fotó a Raduga H-28 rakétával a Tu-22M-ről, de a különböző források egybehangzóan állítják, hogy az M3 verzió megkapta a fegyvert. Az azonos iroda tervezte, így aztán a H-22 formáját és megoldásait másoló, csak kisebb rakéta eredetileg még a Jak-28-ashoz készült. Csakhogy, olyannyira elhúzódott a fejlesztése, hogy mire 1974-ben rendszerbe állt, a Jakovlevet kivonták a légierő kötelékéből. A jelzését azonban örökölte az eredeti hordozójától. A 93-as gyártmányként és K-28 vagy D-8 rendszerként is ismert fegyver először a könnyebb kezelhetőséget biztosító, szilárd hajtóanyagú rakétamotorral került a rajzasztalra. Ezt az elvárt, nagyobb hatótáv (120 km) érdekében folyékony üzemanyagúra cserélték, és ugyanolyan, súlyosan mérgező komponensekből állt, mint a nagy testvér H-22-esé. Ez korlátozta a bevethetőségét, mert ezt nem minden reptéren tudták kezelni. De nem csak emiatt volt kevésbé használható a H-28. A 715 kg-os tömege és még mindig óriási méretei (kb. 6 m hossz, 2 m fesztáv, 0,5 m átmérő) miatt csak a frontlégierő csapásmérői hordozhatták. A Szu-24-esen nem volt gond, de a kisebb Szu-17 megfelelő változatain alig fért el a rakéta. A szükséges, PU-28Sz adapter egymaga 100 kg volt. Igaz, cserébe 3 Mach sebességgel és 175 kg-os harci résszel volt ellátva a H-28. A már említett, nem kicsi, 120 km-es hatótávra azonban más források csak 25-70-et adnak meg, ami már kevéssé hangzik jól a nagy méretek mellett. A többféle gyújtóval és részben a célba vett radar kikapcsolására reagáló vezérléssel ellátott eszközre 20 m-es találati pontosságot adnak meg. Az előre beállított, kifejezetten bizonyos légvédelmi rendszerek (MIM-14 Nike-Hercules, English Electric Thunderbird, majd MIM-23 Hawk) ellen alkalmas vevő is korlátozott rugalmasságot biztosított. A H-22-essel való hasonlósága és nagy méretei, tömege okán nem csoda, hogy integrálták a Tu-22M-re.
Azonban a H-28 tényleges használata elmaradt. Ez egyrészt összefügg a P sorozatú H-22-eseknél már említett problémával, azaz a kellő képességű elektronika hiányával. De az is közrejátszhatott, hogy a nagyobb testvér radarelhárító verziói hatásosabbak lehettek volna, valóban jelentős hatótávolságuk és még nagyobb robbanófejük miatt.
A H-28 és a H-22 hasonlósága teljesen egyértelmű
Mivel a Tu-22M-eken egy fotón sem látni H-28-ast, ehelyett egy másik, különleges hordozót mutat be a fenti rajz: az An-12BL-t. A kép forráslinkjén ott van egy valódi, csak sajnos nagyon szemcsés fotó, ami bizonyítja, hogy az egy példányban módosított szállítógép tényleg létezett ilyen formában. Az orrában a H-28 célzásához szükséges Metel konténer van, az előrenyúló burkolat alatt. A koncepció az volt, hogy a deszantosokat szállító An-12 így saját maga tudna áttörni a légvédelmen. Megjegyzendő, hogy elvileg nukleáris fejrésszel is ellátható lett volna a H-28, ami egészen páratlan tűzerőt adott volna az egyébként csak egy farokgépágyúval ellátott tehergépnek
Szintén a Tu-22M3 változattól kezdve, (azok egy része) vált alkalmassá egy, valóban előrelépést jelentő eszköz bevetésére. A H-15-öst megint csak a Raduga tervezte, és kisebb méretei mellett nagy hatótávolságával és háromféle, különböző célú, a Tu-22M összes fő bevetéstípusát lefedni képes fegyver volt, melyet akár 10 példányban is hordozhatott a bombázó. Ez igencsak kibővítette a harci lehetőségeket. A technológiai előrelépés is nagy volt, hiszen a problémás, folyékony hajtóanyagokat szilárd váltotta fel, ami biztonságosabban, egyszerűbben tárolható és kezelhető.
A H-15 eredeti feladata szerint az azt hordozó bombázó áttörését segíti a földi légvédelemmel szemben. Egy gyorsan lecsapni képes, ezért gyors fegyver kellett, ami előre nem ismert helyzetű célokat tudott kiiktatni. Erre a nem túl szofisztikált módszer tulajdonképpen annyi lett, hogy az útban lévő állást egy 300-350 kt körüli atombombával törlik el a föld színéről. A végfázis-vezérlés nélküli, csak inerciális navigációval ellátott alapváltozatot RKV-15 vagy „115-ös gyártmány” néven is említik, míg nyugati kódneve AS-16 Kickback (Hátra- vagy Visszarúgás). A rakétahajtású, és klasszikus rakétaformájú, ezért egyszerűnek tűnő fegyver azonban legkevésbé sem lebecsülendő képességű. Elsőként a nagyméretű, szovjet levegő-föld eszközök közül, immár alacsony karbantartásigényű, könnyen kezelhető, szilárd hajtóanyagot használ a Szojuz iroda tervezte, SzRM-160, gyorsító- és utazó fokozatokkal rendelkező hajtóművében. Az égési felület megnövelése érdekében csillag alakú profilozást kapott az üzemanyag belső része.
A méretkülönbség érzékelhető a függesztett H-22 és a kocsin álló H-15 között – miközben utóbbi ugyanazt vagy még többet tudta, általánosságban véve jobb jellemzőkkel
A H-15 0,3-22 km közötti magasságban, és akár 2 Mach-nál is indítható, és ballisztikus pályán 40 (80?) km-re is felemelkedhet. Eközben 5 Mach-ra gyorsul fel, és nagyon ritka levegőbe érve haladhat. Emiatt gázdinamikai kormányrendszerrel is el kellett látni, ami részben piropatronokkal, részben gázgenerátorral működött. A gázokat a főhajtómű kiömlőjébe irányították, ezzel eltérítve a tolóerő-vektort. Ezeket a fúvókákat a vezérsíkok tövébe helyezték, szinte tökéletes illeszkedést biztosítva az aerodinamikus alakba. A rendszer a 9Zs2001, 161 vagy 160.10 néven is szerepel. A lecsapó rakéta a sebessége okán igen nehéz célpont volt a ’80-as években, mire rendszerbe állt, érdemben nem tudott ellene fellépni a légvédelem akkoriban. A fejlesztés kezdetét 1974-re teszik.
A mérnököknek a legfőbb kihívást a sűrű légkörben óriási sebességgel haladó rakétatest hőállósága jelentette. Ezért nagy mennyiségben használtak titánt (OT4-1, VT-5), hőálló acélt (VZs-100), speciális belső szigetelést (TZMKT), és a leginkább felmelegedő éleken volfrám-molibdén ötvözetet is (VM-1). Az elektromágneses érzékelőkkel ellátott változatok miatt (lásd lentebb) az orr üvegszálas műanyagból készült. Ennek létrehozása volt a tervezés legnagyobb gyártástechnológiai kihívása. Az eredeti, három rétegben gyártandó burkolat túl nehézkes volt, ezért helyette ATOM-2 nevű borítást és TKCs-6 hőszigetelést alkalmaztak. Ennek előállításához a Szovjetunióban akkor egyedülálló, ±50°C-on belüli pontosságú autoklávot építettek. Hasonlóan nehéz volt a fém testtől eltérő hőtágulású, műanyag részek közötti illeszkedés megoldása. Végül is a gyártás során a rajzokon lévő méretektől el kellett térni a fém részeknél, hogy aztán a bevetés során termelődő hő miatti tágulás által legyen meg a kellő illeszkedés. Minden esetre, a borítás elvileg csökkenti a H-15 radarkeresztmetszetét is.
A H-15 rajzai. Jól látszanak a védőkupakok (lásd a következő képen) és a gerincen végigfutó, a vezérlés jeleit és vezetékeket továbbító, kiemelkedő borítás
Lent a H-15 farokrésze a három vezérsíkkal, és az eltávolított, narancssárga védőkupakokkal, amelyek egyrészt a hordozó repülőgéppel való csatlakozásokat rejtik, másrészt fúvókákat is, amik a gázdinamikai kormányrendszer részei
Nem csoda, hogy repülési módja miatt hivatalosan és szó szerinti fordításban „aeroballisztikus rakéta” a besorolása. A légi indítású ballisztikus rakéta egy fokkal ismertebb kategóriájától az különbözteti meg, hogy célja nem stratégiai jellegű, hatótávolsága nem néhány ezer, csak néhány száz kilométer. Mellesleg, a bombázó személyzete számára „érdekes” lehet egy legalább 300 kt-s atomrobbanás felé repülni (legalább nagyjából)…
A hatótávolságról is megoszlanak az adatok, már csak a rendelkezésre álló, alacsony repülési profil miatt is, de a H-15 legalább 45-60 km-ről bevethető volt, egészen 280-300 km-ig. A relatíve nagy robbanóerő miatt nem volt probléma, hogy az indító géptől nem kapott pályakorrekciót, sőt, az inerciális rendszere zavarhatatlan volt. Élelmesen megjegyzi az egyik forrás, hogy a nagy sebesség miatti rövid repülési idő alatt nincs ideje „elmászni” az INS rendszernek – így is hozzá lehet állni… A bevetés úgy történt, hogy a bombázó a cél felé haladva bocsátotta útjára, és a ballisztikus pálya nagyobb hossza ellenére – nagy sebessége miatt – a rakéta még azelőtt megsemmisíti a légvédelmi állást, mielőtt a bombázó annak hatásos lőtávolságába ér. A Tu-22M3 esetében kellemetlenséget okozott, hogy a gép átfegyverzése a H-22-esről H-15-ösre még a szárny belsejében is munkákat követelt meg, ezért 10 óráig tartott.
Amíg a nehezen használható H-28 még a régebbi, nyugati légvédelmi rendszerek radarjai, főleg a Hawké ellen készült, addig a H-15P változaton lévő passzív vevő már elsősorban a Patrioté ellenében. Az inerciális navigációt kiegészítette a passzív vevő, és az ellenséges radar kisugárzásának megszűntekor az addig mért adatok alapján vezette célra magát a H-15. A robbanófejet – tekintettel a várt, jóval nagyobb pontosságra és a kisebb méretekre – 150 kg-os, hagyományos, repesz-rombolóra cserélték. A hatótáv 150 km-re csökkent, aminek valószínűleg csak a módosított repülési profil az oka. Feltehetően a rakéta alacsonyabb röppályán, azaz nagyobb légellenállással repült, mert egész magasról, meredeken lecsapva jóval nehezebben észlelné a nem annyira nagy helyszögben felfelé sugárzó, repülőgépek ellen tervezett radarokat, amik ellen szánták. Ez a verzió viszont sosem került sorozatgyártásba.
A kétféle verzió bevetési sémája. A fenti, légvédelem elleni esetben a hordozógép végig a cél felé repül kis magasságban, míg a lenti, hajók elleni támadásnál az indítás után azonnal visszafordul, az elérhető legkisebb magasságra váltva. Mind a célkereséshez, mind a nehéz rakéta ledobásához szükség volt némi magasságra. Szintén ebben az esetben a már a H-22-esnél is esetleg szerephez jutó Tu-95RC is közreműködhet a bevetésben
A H-15A, vagy főleg H-15Sz (160-as gyártmány) néven ismert, hajók elleni változatot aktív radaros vezérléssel és szintén 150 kg-os, de kumulatív (áttörő) harci résszel látták el. Persze a fő rombolóerőt ezúttal is inkább az 5-6000 km/h körül becsapódó rakéta maga adta. E változat, szemben a korábbi, 80 cm-es fesztávval, 92 cm-essel rendelkezett, de a törzsátmérő maradt 45,5 cm, a hossz pedig 4,78 m. A változtatások miatt a H-15Sz 1,2 t körüli tömegű volt, szemben a többi változat 1,1 tonnájával. Bár a hatótávolsága a H-22-essel szemben csak annak mintegy fele-harmada (60-150 km-t adnak meg általában), repülési profilja, sebessége, de még inkább, az egy bombázón lévő eszközök akár háromszoros száma miatt a H-15Sz igencsak veszélyes volt a Tu-22M3 fegyvertárában. A múlt idő azonban indokolt, mert bár pontos adatok nincsenek, de a H-15 nem kapott korszerűsítést vagy megfelelő mélységű nagyjavítást, ezért már rég nincs rendszerben.
A gyártás befejeztére, amikor viszont még a gyakorló indításokat sem kezdték meg, 1991-et említenek a források. Ekkor lett volna esedékes egy továbbfejlesztési kör is, ami persze elmaradt a Szovjetunió megszűntével. A ’90-es években felmerült, hogy az akkori slágertermék, a Szu-35 vadászbombázó hordozhatna egy újabb verziót, de ez sem realizálódott. Minden esetre 1998-as dátummal három Tu-22M bombázóezredet említenek, ami bevethette a típust. Napjainkra, ha esetleg raktárakban maradt is a H-15-ösből, azok biztos, hogy nem bevethetőek már.
A belső forgótár az MKU-6-1 jelet kapta, míg a külső függesztőket AKU-1 (vagy PU-(0)1) néven említik. A forgótár 10 másodpercenként tud útjára bocsátani egy-egy függesztményt. A fotón az előbbi látható, H-15-ösökkel megtöltve, de még érdekesebb a vegyes függesztés, azaz a kétoldalt, külső pilonokon látható H-22-esek. A 91. Tu-22M3-tól építették be a SzURO (vagy U001) vezérlőrendszert, ami arra utal, hogy ténylegesen az ez után gyártottak tudták bevetni a H-15-ösöket. Az indítás akár igen alacsonyan, 300 m-en is lehetséges volt
A H-15-ösök elhelyezési rajza a charly015 blog grafikáján. Sajnos valódi fotó, amin mind a 10 db H-15 ott lenne egy Tu-22M3 bombázón, nem áll rendelkezésre
(hpasp gyűjteményéből, köszönet érte)
A fenti, az egyébként az Almaz irodával kapcsolatos anyagból származó tabló a már megadott hatótáv, sebesség, repülési és indítási magasságokon kívül szolgál még lényeges információval. Egyrészt mutatja, hogy tényleg mennyire alacsonyat jelent a lapos röppálya. Másrészt, ami még érdekesebb, megadja a különféle rávezetési módok átlagos négyzetes hibáját. Ez csak fedélzeti, inerciális műszerrel 800-1200 m, a célpont aktív radaros bemérésével 3-5 m (!), a tereptárgyak alapján való, radaros pontosítással 300 m, míg passzív, a zavarást követő módban 20 m
Tu-22M többi harci eszköze
A légierő követelésére beépített gépágyúkomplexum első változata az M0 és M1 gépeken az UKU-9A-502 volt (máshol: -502-1; UKU magyarul: egységesített faroklövésztorony). A személyzet nélküli, távvezérelt torony rögtön két darab, egyenként ikercsövű GS-23L gépágyúval tüzelhetett, korlátozott kitérítési lehetőséggel (40° fel, 30° le, +/-45° oldalra). A 23 mm-es, Gast-elven működő fegyver 2x600 lőszerrel volt ellátva, visszarúgást csökkentő csőszájfékkel. A tűzgyorsasága 2600 lövés/perc. A használt hüvelyeket nem szórták ki, hanem azokat felfogó elemek vezették vissza a törzsbe. A célzórendszerrel együtt a gépágyú és a torony majdnem 4 tonna volt – ugye szinte teljesen feleslegesen. A rendszert a Dzerzsinyec Gépgyár tervezte.
A mindenből újabbat kapó Tu-22M2-n lecserélték a rendszert az UKU-9A-502M-re. A két gépágyút sikerült egyre lealkudni a katonáknál, amely aztán függőlegesen volt beépítve, kedvezőbb aerodinamikai kialakítást lehetővé téve. Az L helyett már a GS-23M-et rendszeresítették, amely rövidebb csővel és gyorsabban, 4000 lőszer/perccel tüzelt, amire tekintettel hamarosan 25 lövéses sorozatokat vezettek be. A lőszermennyiséget (összesen) 750 darabra csökkentették. A PRSz-4 Kripton radar mérte be a célokat a gép mögött, adatai alapján pedig megtörtént a célzás. A hatásos követési távolság 4 km-ben van megadva, de a gépágyú lőtávolsága inkább az 1 km-hez van közel, legalábbis hagyományos lőszerrel. Ellenséges zavarás esetére, jó időben használhatták a TP-1, majd az M3 változaton a TP-1KM televíziós rendszert is. Automata üzemmód is rendelkezésre állt, amihez elengedhetetlen volt a PRSz-4-eshez csatolt IFF berendezés. A radar az M2 változaton már M, az M3-on pedig KM verzióban volt fent. A Tu-22M3 esetében a gépágyúkomplexumot már integrálták az Urál rendszerbe.
A gépágyúkat bemutató képek már mind múzeumi gépekről készültek: felül az UKU-9A-502 egy Tu-22M0-n, alul az UKU-9A-502M egy Tu-22M3-on, Poltavában, 2008-ban fotózva
A Tupoljev-iroda végül is furfangosan járt el, és bevonta az elektronikai zavarásba a légierő által minden áron erőltetett gépágyút. Ehhez a normál lövedékeken kívül rendszeresítették a PRLSz és PIKSz típusúakat. Előbbi a „radarelhárító lövedék”, utóbbi az „infravörös védelmet biztosító lövedék” rövidítése volt. A PRLSz fémbevonatú, üvegszálas műanyag csíkokat szórt szét, a PIKSz pedig termittel volt töltve. Mindkettő nem sokkal a gép mögött esett szét a kilövés után, zavarást generálva a maguk hullámhosszán. Az egyik forrás szerint az M3-ason már csak ilyen speciális lőszert alkalmaznak. Mindezzel elvileg egyedülálló képességű a Tu-22M a világon, és kétségtelenül ügyes felhasználási módja ez a gépágyúnak, ha már nem lehetett tőle megszabadulni. Pedig ezúttal valószínűleg tényleg igaza volt a csöves önvédelmi fegyvert elavultnak tartó mérnököknek és elemzőknek, az ahhoz régimódian ragaszkodó katonákkal szemben.
Szabadon eső bombák és tengeri aknák
A Tu-22M talán legismertebb fegyverzete a leggyakrabban rajta fotózott H-22-esen kívül a rengeteg hagyományos bomba. Az M3-at már nem kevesebb, mint 24 tonna bombával lehetett megterhelni, vagy ugyanúgy maximálisnak számított a törzsközépi H-22 és emellé 12 t bomba is. A FAB sorozatba tartozó, hagyományos bombatípusok tömegét kilogrammban adja meg a típusjelzésük. A bombázón magában 2 db FAB-3000, vagy 8 db FAB-1500, vagy 42 db FAB-500, vagy 69 db FAB-250 vagy ugyanennyi FAB-100 helyezhető el. Utóbbi esetében a felfüggesztések száma korlátozta az eggyel nehezebb típuséra a mennyiséget. Lehetséges volt még az egyetlen H-22 plusz 24xFAB-500 kombináció is, továbbá 5/20/50 kt-s, szabadon eső atombombák hordozása. Az M2 esetében még a konfigurációk között volt a 8xFAB-1500 és 24xFAB-500 egyidejűleg, valamint 16 db FAB-1000 vagy 20 db FAB-750. Ezeket az M3 esetében már nem említik (talán a bombák kivonása miatt), helyette lehetséges különféle tengeri aknák használata.
A FAB-1500-as kategóriájába tartozó méretű és tömegű RM-1, UDM, UDM-5, Серией (Szerpej), Лира (Lira), APM, AMD-2M, és AGDM aknatípusokból 8 db fért el a Tu-22M-en. Ezeket a szovjetek „nagy” aknákként kategorizálják. A FAB-500-asoknak megfelelő „kis” aknákból, tehát az AMD-500M-ből 12 db-ot, illetve 18 db-ot az IGDM-500 vagy UDM-500 típusokból vihetett el a gép. Minden, légi dobásra alkalmas aknát kifejezetten úgy alakítottak ki, hogy megfeleljen egy-egy FAB bombának a mérete, ezáltal ne igényeljen különleges kezelést a repülőgépeken. Ez a kisebbeknél 450 mm-es, a nagyobbaknál 533 mm-es átmérőt jelentett, nyilván nem függetlenül a standard torpedóméretektől sem. A fent felsorolt aknák többsége az ’50-es évek második felében jelent meg, és általában fenékaknákról van szó, azaz hajók ellen rendszerint 60, tengeralattjárók elleni pedig 200 m vízmélységig használatosak. Az UDM típus abban különbözött a fentiektől, hogy szerkezetét egyszerűsítették, azaz nem volt rajta ejtőernyő. Ezért csak kis magasságból lehetett ledobni.
A többitől eltérő típusú az RM-1 és a Lira. Előbbi rakétahajtású akna, azaz bizonyos távon belül egy rakétamotor lövi ki a robbanófejet az érzékelők jelére, melyek vegyesen lehetnek akusztikus, hidrodinamikai (nyomás) és mágneses elvűek is, és egy aknán akár többféle is ott lehet. A Lira pedig a lehorgonyzott aknák közé tartozik.
A teljesen megtöltött bombatér fotói: fent szinte üresen, alul pedig teli
A külalakra meglehetősen kevéssé izgalmas Lira (365 UP gyártmány) típusú, lehorgonyzott akna állványzaton
A H-22-esek és a bombák egyidejű alkalmazása; a képen jól megfigyelhető a bombák külső függesztése és az áramlásterelő lap is
A Tu-22M3-nál az egyetlen H-22 mellé megjelent – a korábbin kívül – az emellé még pluszban függeszthető 2xFAB-3000 vagy 8xFAB-1500. Az afgán bevetésekből és az ismert fotókból kiindulva, valószínű, hogy ezeket a nehéz bombákat csak belül hordozhatták, azaz aszimmetrikusan, az egyik, szárny alatti tartóra került az egyetlen H-22. Egy rakéta ilyen függesztését egyébként számos fotón látni, még úgy is, hogy olyankor nincsenek bombák a bombatérben, tehát ez nem számít különleges esetnek. Rendszeresítésük után a televíziós vagy lézeres (esetleg ma már: műholdas) vezérlésű, a fenti bombákra épülő, 500 és 1500 kg-os méretekben rendelkezésre álló, KAB sorozatú bombákat is elviheti a Tu-22M2, majd M3. Itt a hangsúly az „elviheti” szón van, mivel rávezető eszköz nincs a gépen, ezért autonóm módon nem tudja ezeket használni. Valójában nem is találni például képi bizonyítékot, hogy ily módon, bombaszállítóként alkalmaznák a repült óránként jó drága bombázót.
Ezt a hatalmas bombamennyiséget már nem lehet csak a bombatéren belül elvinni, szükség van, külső, többzáras tartókra. Belül a BD6-105A, KD-3-22R(D) vagy M és a KD-4-105A(D) áll rendelkezésre, míg a szárnyak fix részein, de futóművektől kijjebb, továbbá a szívócsatornák eleje alatt az MBDZ-U9-68. Ezekből tehát összesen 4 db van, és teljesen leszerelhetőek.
Folytatás ITT. Minden forrás az utolsó részben lesz felsorolva.
Köszönet az eddigi támogatásokért (via PayPal)! A lehetőség továbbra is nyitva áll (lásd jobbra fent), és aki még nagyjából december elejéig él vele, számíthat az ezért járó, spéci tartalomra!
