A Lightning bemutatójának nagyjából a felénél a típus alapfegyverzetéről lesz szó, majd a megvizsgált, amerikai alternatívákról az irányított légiharcrakéták terén, végül a lehetséges, nukleáris, de továbbra is légi célok elleni eszközökről. A sorozat első része ITT olvasható, míg az előző ITT.
Az eredeti fegyverzet: Firestreak és ADEN
Elsődleges eszközzé lép elő az irányított légiharcrakéta
Kezdetben csak gépágyúkkal számoltak a P.1 fegyverzetét illetően, majd hamarosan nem irányított rakétákkal egészítették ki azokat, nem sokra rá viszont már az irányított rakéták kerültek előtérbe. Mint előzőleg szó volt róla, a két, ilyen eszköz függesztése pont kapóra jött aerodinamikai szempontból is, de – már csak a megbízhatósági kérdések miatt is – az EE vizsgálta, hogyan lenne érdemes még kettőt függeszteni. Ekkor, és egyébként számos továbbfejlesztési tervben, vagy akár a P.6 esetében, a szárnyvégi elhelyezést preferálták. A P.1B-nél így a fesztáv 15%-kal nőtt volna, és javult a stabilitás is, de cserébe nagy mértékben megnőtt a légellenállás. Olyan szélcsatornamodellek is ismertek, amiken egészen a szárnyak végéhez közel, de alulra függesztve helyeztek el oldalanként két rakétát.
Kompromisszum alapján született meg az a döntés is, hogy a bombázók elfogásához az időjárásfüggő, infravörös vezérlésű rakétákat fogják használni. Akkoriban ugyanis az infracsapdák nem voltak elterjedtek, viszont a britek 10 évvel korábbról nagyon is jól emlékeztek a hatalmas küzdelemre az elektronikai hadviselési térben a németekkel. Azaz, a különféle, természetes visszaverődések miatt eleve pontatlanabb radarvezérlést még könnyen zavarni is lehetett, tehát, jóval kisebb pontosságot biztosított. Ha például csak fele olyan pontosan lehet célra vezetni így egy rakétát, mint az infravörös módszerrel, azaz, a gyújtó aktiválásakor kétszer olyan messze lesz a rakéta, a robbanás három dimenzióban való terjedése miatt már nyolcszor akkora harci rész kell. Ez persze sokkal nehezebb és nagyobb rakétát igényel. Ezek alapján annak ellenére vetették el a radarvezérlést, hogy az már a szolgálatba állítás idejére megteremthette volna a szemből támadás lehetőségét is. Márpedig, ez jól jött volna, mert a várt, európai háború miatt könnyen előállhatott volna az a helyzet, hogy csak a Brit-szigeteken lévő radarok adatai maradnak elérhetőek, tehát az előrejelzés nem történhetett meg a kívánt időben, csak annál később. Annyival később, amikor már nincs ideje a támadó bombázók mögé helyezkedni a vadászgépeknek, csak a szemből támadás lehetősége marad – amit viszont ugye az infravörös rakéta nem tesz lehetővé. Ezt a helyzetet persze valamelyest ellensúlyozhatta a hordozó vadászgép teljesítménye, de a Lightning sebességét sokáig alul-, míg a jövőbeli, nagy teljesítményű bombázók számát, tehát az általuk jelentett fenyegetést túlbecsülték.
Eredetileg úgy számították, hogy egy szuperszonikus bombázó hátuljától, azaz a forró hajtóművektől mérve – mindkét oldalra – 120 fok lesz az a tartomány, ahol a rakéta be tudja fogni a célt, mivel még részben rálát a forró gázokra. Ugyanakkor, később arra jutottak, hogy az ólom-tellurid érzékelő esetén is már 150 foknál igaz lesz ez (tehát nagyobb részben takarhatja ki a hajtóműveket a géptörzs vagy a szárny a bombázón). Ez viszont elölről nézve már csak 30 fokot jelentett (oldalanként), azaz, már majdnem megadta a szemből való támadás lehetőségét. Egészen pontosan a céllal szembeni rávezetést a földi állomások sem biztosítottak mindig, tehát ez már nem sokat számított.
Kiegészítésként érdemes visszatérni a radarvezérlésre a Red Dean kódnevű rakéta miatt. Ez ugyanis, bár nem egyedülálló, de azért igencsak előremutató módon, aktív radaros irányítást kapott. Az elsősorban a Thin Wing Javelin fő fegyverének szánt rakétát 1951-ben még 300 kg-osra saccolta a fejlesztésnek nekiálló Folland. A kisebb cégnek azonban beletört a bicskája a programba, és azt a Vickers vette át. A nehézségeket jól mutatja, hogy eközben 600 kg-osra hízott a rakéta, mely nem állt szolgálatba, csak néhányszor hordozta – indítás nélkül – egy kísérleti célú Canberra. Erre a technológiai lépcsőfokra még várni kellett.
A Lightning „eredeti” fegyverzetét mutatja ez az F.1A változat: két Firestreak és két gépágyú
Wilson 76. o.
A P.1A a szélcsatornában, négy rakétával
Firestreak
A de Havilland Propellers Firestreak az első generációs, infravörös önirányítású légiharcrakéták tipikus, ámde mégis jellegzetesen brit képviselője. Noha még korábbról is eredeztethető, a közvetlenül hozzá vezető úton az első állomás egy 1951-es igény, amely szerint egy, minden irányból, azaz a cél hűvösebb orr-része felől is indítható rakétára van szükség, tehát, hogy ehhez is elég stabilan fogja be a célpontokat az infraérzékelő. Ez azonban akkoriban mindenkinek meghaladta a lehetőségeit, nem hogy a briteknek, és amikor ezt a koncepcionális szakaszban felismerték, egy, csak a hátsó féllégtérből indítható rakétára váltott a fejlesztés. Ez az OR.1117 számot kapta, és a várt termék a Blue Jay, állami kódnevet. A felvázolt rakéta kívülről meglehetősen hagyományosnak tűnt, hátsó vezérsíkokkal és középen lévő szárnyakkal. Belül viszont sikerült kifejezetten bonyolult elrendezést alkotni, aminek a vákuumcsöves elektronika jókora helyigénye volt a fő oka. Ez elfoglalta a hossz egynegyedét, plusz előtte az érzékelő maga. Ezért nem fért ide az általában pedig itt lévő robbanófej, csak a közelségi gyújtó. Ehelyett, az elektronika után kezdődött a rakétamotor, de az nagyjából csak a szárnyak utáni részig tartott. Utána csak a fúvócsöve volt, amit körbefogva helyezték el a harci részt. Ezt követték a vezérsíkok, de nem az őket mozgató mechanika! Az ugyanis szintén elöl fért már csak el, hiszen hátul ott volt a fúvócső. Ezért a kormányparancsokat hosszú tolórudakkal továbbították fizikailag a vezérsíkoknak. A tolórudak mozgatásához szükséges erőt viszont a rakéta hátul lévő fúvócsövéhez közel beépített, 279 baros, sűrített levegős tartályból előrefutó vezetékek adták. Mindez ahhoz vezetett, hogy bár a rakéta elég nagy volt, a szilárd hajtóanyagú Magpie (Szarka) motor meglehetősen kicsi maradt, mindössze 27,7 kg korditot tartalmazott. Ez csupán 1,9 s égésidőt tett lehetővé, ami 8 km maximális hatótávhoz volt elegendő, 3 Mach csúcssebesség mellett. Mintegy 13 s múlva, amikor a sűrített levegő elfogyott, működésbe lépett az önmegsemmisítő, mielőtt még a szintén általa hajtott generátorok leálltak, és áram nélkül maradt volna az elektronika. Repülés közben 15 g-s manőverekre volt lehetőség, és 30 fok/másodperces bedöntési sebességre. A vezérlés folyamatosan a cél felé kormányozta a Firestreaket, ami nem volt valami energiahatékony megoldás, de akkoriban erre volt képes az elektronika.
A célt a 22,7 kg-os – ebből 8,76 kg a robbanóanyag – harci rész volt hivatott megsemmisíteni. Ennek burkolatát úgy képezték ki, hogy a robbanás azt egy 50 fokos nyílásszögű kúp mentén szórja szét, 7,1 g-os repeszek formájában. Az aktiválás a szárnyak elején lévő csapódógyújtók, vagy az elöl, két, egymástól távolabb lévő sorba rendezett ablakok mögül dolgozó, Green Garland nevű, infravörös tartományú, közelségi gyújtó által történt. Ez mintegy 12 m-en belül adott parancsot a robbantásra. Az élesítésig beépített késleltetés 3-3,5 s között volt, ami részben a 0,75 km-es, minimális indítási távolság oka volt. Ezen kívül szükség volt még az élesítéshez legalább 1 másodpercen át 10 g gyorsulásra, ami megfeleltethető volt a motor legalább részbeni elműködésének, azaz, a rakéta repülőgéptől való eltávolodásának.
Fent a Firestreak egy fényképe, lent már kiállítási tárgyként (2007-es fotó), a szállítókocsiján, és a biztonsági, a rakéta orrában lévő érzékelőt védő, piros takaróelemmel
A Firestreak belső felépítése, és a hozzá tartozó fegyverkonténer, rajta a rakétákat tartó pilonokkal kétoldalt (valószínűleg az F.53 verzió kézikönyvéből származó oldal)
Az indítási procedúra részletei a következőkben a Lightning F.53 verzióhoz tartozó leírásból származnak, ezért a korai változatokhoz képest itt előfordulhatnak eltérések, míg a rakéta technikai leírása annak teljes szolgálati idejére nézve az előbb bemutatottnak tekinthető.
Magát a rávezetést a Firestreaket könnyen felismerhetővé tevő, nyolc, arzén-triszulfid anyagú síklapból összeállított orr mögött lévő, Violet Banner nevű, ólom-tellurid infraérzékelő által végezte az elektronika. A félgömb alakú orral állítólag jegesedési problémák léptek fel, ezért választották ezt az igen szokatlan kialakítást. A vezérsíkok kitérítése proporcionálisan történt (azaz nem mindig a maximumig). Az infrafejet -180°C-ra hűtötték, közvetlenül levegővel, amit magát egy hőcserélőn át ammóniával hűtöttek. Ugyanezt használták a vákuumcsöves technológia miatt igencsak forrósodó elektronika hűtésére is. Csakhogy, az ammóniának nem volt hely a rakétában, ezért azt a hordozó repülőgépnek – a felfüggesztőben lévő tartályból – kellett biztosítania. (Ez azonban a fenti rajzon nem látszik.) Ebből 15 percre elegendő volt a Lightning esetében. Újabb bonyolításként azonban fűteni is kellett a fegyvert, amit vagy nem lehetett, vagy nem akarták megoldani az elektronika generálta hővel. Helyette, ugyancsak a vadászgépnek kellett adnia a gázturbinák kompresszoraitól elvezetett, forró levegőt, amivel a mozgó alkatrészeket tartották melegen, nehogy megfagyva beszoruljanak. A startot követően, a 13 másodperces működési időre ez az így megszakadó fűtés is elegendőnek bizonyult. A fegyver készenlétbe helyezése először 2 perc +/-15 másodpercet vett igénybe, ezért – konzervatív módon – 3 percet ajánlottak a pilótának, a várt indítási időponthoz képest. A 15 perces limiten belül a készenléti állapotot többször is meg lehetett szakítani, majd újra kapcsolni, utóbbi esetben már valóban elég volt a 2 perc ehhez.
Ha a pilóta a bal vagy a jobb rakétát választotta ki indításra, akkor is mindkét fegyver üzemkész állapotba került, és ha csak az egyik fogta be a célt, akkor az indult, függetlenül a vonatkozó kapcsoló állásától. Ha ismét tüzelni kívánt a pilóta, és az indítás feltételei továbbra is fennálltak ugyanarra a célra, és a második rakéta is rajta volt a célon, akkor az indítógombot ismét lenyomva és elengedve, leghamarabb az első után 4,3 s-cel startolt a második Firestreak. Mindkét fegyver választása esetén a jobb oldali indult elsőként, illetve, azt a rakétát letiltotta a rendszer, ami nem fogta be a célt. Viszont ilyenkor a második rakéta már 0,5 s-cel az elsővel való próbálkozás után elhagyta a Lightningot. A működési metódus szerint, amikor a tűzkész állapotot az említett, 2-3 perc után elérte a fegyverrendszer, és a pilóta megnyomta az indítógombot, nem azonnal startolt az első rakéta. Először a következők történtek: az infrafej önállóan követte tovább a célt, a sűrített levegős tartályból elkezdett kiáramlani a gáz, ami felpörgette a generátorokat, és az elektronika elvégezte a működéshez szükséges kapcsolásokat, kivéve a harci rész és az önmegsemmisítő aktiválását. A generátorok 0,95 s alatt érték el az üzemi fordulatszámukat, és ekkor vették át a rakéta energiaellátását, amit addig a hordozó repülőgép biztosított. A hűtőfolyadék áramlása megszakadt, és a Lightning műszerfalán villogni kezdett az ARMED visszajelző. A hajtómű 1,01 s-nél indult be, és a tolóereje miatt gyorsuló fegyver elnyírta a rögzítéseit. A pilótának innentől nem volt dolga a rakétával, és persze befolyása sem volt már rá. Ezzel megvalósult a tüzelj és felejtsd el elv. A fegyver azonban még egy ideig csak repült előre, mert 1,25 s-cel az indítógomb lenyomása után kapott nyomást a levegőtartályból a vezérsíkokat mozgató mechanika, és csak még ezt követően 0,1 s-cel kapcsolt be ténylegesen a vezérlés. Az utolsó korlátozás a már említett, élesítésre vonatkozó, 3-3,5 s-es volt. A 13 s-nél bekövetkező önmegsemmisítés tehát 10 s, tényleges, aktív szakaszt eredményezett a rakéta számára. Az indítás 0,6 Mach vagy 555 km/h és 1,8 Mach vagy 1200 km/h között, 16,76 km alatt, legfeljebb 3 g-s manőver közben volt lehetséges.
Az infraérzékelő a nyolcszögű orrkúp mögött, egy múzeumi példányon (Sywell Aviation Museum)
A nagyon összetett, és közel sem optimális belső elrendezés miatt a Firestreak majdnem 224 mm-es átmérőjű volt, és 136 kg-os – mindkét érték a Sidewinderének majdnem kétszerese. A hossza 3190 mm, a fesztávolsága 762 mm, így előbbi már inkább hasonló volt az amerikai konkurenshez. A hatótáv és általában véve a teljesítmény a többi, akkoriban elérhető, ilyen fegyvernek megfelelő volt, viszont a harci része tömege azoknál kétszer vagy háromszor is nagyobb volt. Ez utalt rá, hogy nagyobb, erősebb felépítésű bombázók ellen tervezték. A gyakorlati hatótávot 6,4 km-ben adták meg, és lőtéri körülmények között, nem manőverező, 3,1 km-re lévő célra indítva 85%-ban a találati valószínűséget. Mint minden lőtéri érték, ez is jócskán túlbecsülte a fegyver valós képességeit – melyek azonban a gyakorlatban sosem derültek ki. A hossztengelytől 20 (30?) fokra lévő célokat tudott érzékelni a radarral párhuzamosítható infrafej.
Az első generációs Firestreak hosszú szolgálatát az biztosította, hogy sokáig rendszerben maradtak a Lightning kisebb függőleges vezérsíkú változatai közül is, amelyek nem hordozhatták az utódját, a Red Topot. Annak nagyobb vezérsíkjai ugyanis túlságosan destabilizálták volna ezeket a verziókat. Emlékezetes, hogy az iránytartással már a rakéták nélküli P.1-eseknek is voltak gondjai, úgyhogy ezt nagyon komolyan vették. 1960-ban egyetlen Firestreak árát 8500 fontban adták meg.
Az 56. század gépei 1963. december 27-én, a ciprusi Akrotiri reptéren készülnek éleslövészetre ezen a remek felvételen, melyen a rakéta és annak földi szállítókocsijának számos részlete is kiválóan megfigyelhető
Classics 39. o.
Firestreak indítás, a fedélzeti felvevő szemszögéből
ADEN
Bár a kétszeres hangsebességre képes vadászgéphez inkább az irányított rakétafegyverzet illik, az azért akkoriban még gyerekcipőben járt, így a kezdetektől számoltak gépágyúkkal is. Ezek elhelyezése, sőt száma is többször változott, de a típusuk egyszer sem: a 30 mm-es ADEN-ről van szó. Az elnevezés, mint a nagybetűs írásmód is jelzi, nem a kikötővárosból ered, hanem a tervező megnevezéséből (Armament Development Establishment) és a gyártót (Royal Small Arms Factory) befogadó városéból (Enfield). Azonban, túlzás lenne eredeti, brit fegyverként elkönyvelni az ADEN-t, mivel az lényegében a német Mauser MK213-asának a sorozatgyártott verziója. A második világháború során fejlesztett gépágyú eredetileg kisebb, 20 mm-es űrméretű volt, de a szövetségesek négymotoros bombázóinak lelövéséhez szükség volt a nagyobb, 30 mm-es robbanólőszerre, így erre tervezték át az akkor még MG213 jelű eszközt. A rövid, német töltény (30x85 mm) helyett először egy majdnem ugyanolyan, 30x86 mm-eset készítettek a brit változathoz, amit általában low velocity type (kis [kezdő]sebességű típus) néven említenek. Azonban, az új fegyvernek nem csak bombázók ellenében kellett hatásosnak lennie, hanem az egyre gyorsabb vadászgépekkel szemben is. Az ezek közötti légiharcban nagyban csökkent a lehetőség a pontos célzásra, úgyhogy gyorsan kellett sok lőszert kilőni, ráadásul a korábbinál sokkal nagyobb sebességűeket. Utóbbit az új, jóval nagyobb, 30x111 (máshol: 30x110) mm-es tölténnyel oldották meg (high velocity type). Később, az ötvenes évek végén aztán az angolok megegyeztek a franciákkal, hogy egységesítik a 30 mm-es lőszereiket, hiszen a DEFA gépágyú, melyet utóbbiak használtak, ugyanúgy a Mauser MK213-ason alapult. Így jött létre a végül általánossá vált, 30x113 mm-es méret.
Azonban, így sem lettek csereszabatosak a lőszerek, mert a méreteken kívül semmilyen, más jellemzőt nem standardizáltak… Az elsődleges különbség, hogy az ADEN lőszere szinte mindig rézhüvelyes, a francia viszont acélhüvelyes.
Az ADEN Mk.4 az Imperial War Museumban kiállított példánya fent, míg lent a Lightning kortársába, a Saab J-35-ösbe épített gépágyú, szintén már múzeumi tárgyként
A kezdősebesség meghaladta a 790 m/s-ot a páncéltörő, robbanó és gyakorló típusú lőszereknél, illetve, ezek nyomjelzős változatainál. A Lightningnál csövenként – forrástól, és minden bizonnyal a konkrét elhelyezéstől is függően – 110/120/130 lövedéket táraztak. (A leggyakoribb adat a 120.) Az elhasznált hüvelyeket visszavezették egy, erre szolgáló tartályba. A Mk 4Z gyakorló, a Mk 5Z vagy 6*Z nagy robbanóerejű és a Mk 1Z páncéltörő lőszerek álltak rendelkezésre. Általánosságban elmondható, hogy az ADEN legfeljebb néhány találata súlyos, végzetes sérülést okozhat gyakorlatilag bármilyen, légi célpontban, de földi célok ellen is hatékonyan alkalmazható.
A lőszerről a gépágyúra visszatérve, a megfelelő tűzgyorsaságot az (1200-)1400 lövés/perces teljesítmény biztosította, amihez öt töltényűrös, revolver kialakítás tartozott, miközben a csövek száma maradt egy darab. A működéshez szükséges energiát gázelvezetéssel nyerték, és az elsütés elektromosan történt. A lőszertovábbításhoz széteső hevedert használtak, és balról és jobbról táplált ágyúverzió is létezett. Az ADEN Mk.1 állt először szolgálatba, a Supermarine Swiftek fedélzetén, amit a Hawker Hunter Mk.2-esei követtek. A Lightning a Mk.3-ast kapta meg, az orrba, felülre építve. A Mk.4 az alulra építhető változatot jelölte. A gépágyú hossza 1,64 m (a gyártó jelenkori adatlapja szerint 1,59 m), amiből 1,08 m a cső, melynek tömege 12,5 kg, és a teljes ágyúé 87 kg. A kiegészítő felszerelésekkel és 200 db lőszerrel egyetlen ADEN teljes tömege névlegesen 196 kg. A csövet jobb felé csavartan, 16 menettel huzagolták. Az említett adatlap szerint a visszarúgás legfeljebb 3 tonna körül van, átlagosan pedig 2 t körüli. 9 km magasság alatt maximum 2 másodperces sorozatokat lehetett leadni, afelett, és 480 km/h-t meghaladóan ez nem volt korlátozva. Minden bizonnyal a visszarúgás miatt, ilyen minimum sebességek 3 km-enként meg voltak határozva. Az F.6 kézikönyve azt is kiköti, hogy a gépágyúkkal csak akkor lehet lőni, ha már nincs légiharcrakéta a gépre függesztve.
Betöltés előtti, már kicsomagolt lőszerek. A különböző színek festékes töltetet jelentenek, hogy az egymás után az azonos célra tüzelő pilóták egyéni teljesítménye megkülönböztethető, mérhető legyen. Az eredeti képaláírás szerint egy éleslövészeti napon egyetlen Lightning század 10.000 lőszert is felhasznált, miközben gépenként és felszállásonként általában 240 darabbal lehetett számolni. Visszaosztva, ez gépenként 3-4 repülést jelentett azon a napon
További fegyverzet: nem irányított és irányított rakéták, nukleáris eszközök
Nem irányított rakéták
Az ötvenes évekre a nagyon nagyra nőtt, relatív sebesség a vadászgépek és a bombázók között nagyon megnehezítette a szemből való támadást, hátulról utolérni pedig szintén egyre nehezebbnek tűnt a mind gyorsabb bombázókat. Még a korábbiaknál nagyobb tűzgyorsaságú és hatásos lőtávolságú ADEN sem volt elég hatásos ilyen körülmények között, miközben az irányított rakéták fejlesztése nehezebbnek bizonyult a vártnál. Átmeneti megoldásként az amerikaiak is a nem irányított rakéták (náluk: FFAR) kisebb-nagyobb sorozatban való indítását találták ki. A Királyi Légierő is kénytelen volt ugyanerre a megoldásra jutni, és átvette az egyéb okokból a rakétákat már korábban alkalmazó Királyi Haditengerészettől az általuk kifejlesztett, 2 hüvelykes, azaz 50,8 mm-es, hivatalos jelzése szerint 2-inch RP rakétát. A Lightning esetében alkalmazott, kibocsátható indítórekeszek megint csak az USAF szuperszonikus elfogóin használthoz voltak hasonlóak. Az orr alatt lévő fegyverkonténerbe két, egyenként 24 db rakétát tartalmazó rekesz került. Ezt, és a többi, különféle repülőgéphez való, vagy külső függesztésű rekeszt is a Microcell Company gyártotta, ami miatt legtöbbször csak Microcell rakéták néven említik a fegyvert, elsősorban is ezek közül a kibocsátható rekeszes verziót.
A behajtott vezérsíkokkal betöltött, 1,22 m hosszú, 4,55 kg-os rakéták repeszképző robbanófeje mindössze 0,75 kg volt. Utóbbi, meglehetősen kis érték mutatta, hogy az eszközt légi célok ellen tervezték, bár később elsősorban mégis szárazföldiek ellen használták fel. A hatásos ferde lőtávolság mintegy 1,6 km volt, amit nagyjából 2,4 s alatt meg is tett a rakéta. A stabilizálást a test végébe behajtott, kinyíló, 90 fokban elhelyezkedő, négy vezérsík adta. Nagy pontosságot minden esetre nem lehetett várni, de épp ezért indították sorozatban a fegyvert.
A Lightning fedélzetéről is elvégezték a teszteket, és a RAF vadászgépei közül Hunter is megkapta a Microcell rakétákat, azonban végül is nem alkalmazták őket. Az egyszerűsége ellenére ugyanis a fejlesztése elhúzódott, és az ’50-es évek végére az addig sem kifejezetten nagy kötelékekben támadó, szovjet bombázók helyett inkább egyesével behatolni próbáló, gyorsabb típusokra számítottak már. Ezek ellen még kevésbé volt hatékony ez a fajta fegyver, még ha eredetileg is egy-egy konkrét bombázót terveztek célba venni egy adott sorozattal.
Fent egy 1970-es, hivatalos katalógusból kivágott képen a 2 hüvelykes rakéta. Lent a Lightningba épített, Microcell No.4 fegyverkonténer, előbb nyitott, majd behajtott indítókkal. Még ennek az igen egyszerű eszköznek is számos segédberendezés, csatlakozás kellett
Big bird 19. o.
Egy filmből származó képkockán, ahogyan egy rakéta elhagyja az indítóját
Az USA gyártotta rakéták lehetőségei
Mivel a brit ipar nagy nehézségekkel küzdött az irányított rakéták létrehozása során, kézenfekvő volt, hogy szövetségesük elérhető eszközeit is megvizsgálják rendszeresítésre. Ezek az elemzések 1952-től folytak. Az USA elfogóvadászainak AIM-4 Falcon rakétáit szintén a szovjet bombázók ellen szánták, és ehhez – no meg a kis robbanófejhez – illeszkedően, csak csapódó gyújtóval látták el, azaz, telitalálatot igényeltek. (Később ezt orvosló verziók is megjelentek.) Bár az infravörös és félaktív radaros rávezetés egyaránt meglévő lehetősége vonzó volt, utóbbi az AI.23 módosítását követelte volna meg, lásd lentebb. A hőkövető változat sem ígért többlet képességeket a Firestreakhez képest. A korabeli rávezetési technológia korlátai és a csekély, alig pár kilogrammos robbanófej miatt egy célra több rakéta indításával számoltak, ezért az amerikaiak legalább hat Falcon hordozását írták elő. Ennyi AIM-4 külső függesztése viszont túlságosan visszavetette volna a Lightning teljesítményét, amit nem fogadtak el a britek. Más kérdés, hogy a vadászgépük egyébként annyira erős volt, hogy ezt is nyugodtan vállalhatták volna, az emelkedőképessége, ami az elfogásoknál a legfontosabb tulajdonság, így is remek maradt volna. Minden esetre, a leírtakra tekintettel nem látták jobbnak a Falconokat, mint a két Firestreaket. Nem annyira koncepcionális, hanem inkább technológiai okokból jutott ugyanerre a sorsra az AIM-7 Sparrow: az AI.23 nem volt alkalmas a célok folyamatos besugárzására, valamint kis antennája miatt amúgy sem lehetett volna kihasználni a félaktív radaros vezérlésű rakéta nagyobb hatótávolságát. Az ezeket megoldó, teljes áttervezést nem vállalták. Az első, fő problémára ez külön, folyamatos célmegvilágítást adó antennát is jelenthetett volna műszakilag. Pedig a Sparrow szemből való indíthatósága erős érv volt mellette. 1958 májusában a MoS ismét felülvizsgálta az AIM-4 és az AIM-7, továbbá az AIM-9 és a nem irányított, de nukleáris robbanófejjel ellátott MB-1 (később: AIR-2) Genie rendszeresítését. A korai Sidewindert azonban szintén nem találták annyival jobbnak a Firestreaknél. 1958 körül, tehát ebben az időszakban már folyt a Red Top fejlesztése is, és könnyű arra gondolni, hogy a hazai ipar védelme is előkerült. Ez a felülvizsgálati kör tehát azt eredményezte, hogy a Genie maradt az egyetlen, komolyan szóba jöhető, újabb eszköz a Lightning számára (lásd lentebb). Bár költségesnek tűnt maga a fegyver, de integrálása egyszerűen megoldható volt, és szintén biztosította a szemből való támadási módot.
A Falcon kétféle irányítású verziója, egy F-106-os belső fegyverteréből kilógatva
A későbbiekben aztán mind a Sidewinder, mind a Sparrow brit szolgálatba állt, az F-4 Phantomokon – de nem a Lightningokon. Erről röviden lásd még a későbbiekben írtakat.
Javaslat nukleáris fegyverzetre
A bombázók elleni harc problémái miatt az angolok is megvizsgálták, hogy azok ellen érdemes volna-e atomrobbantásokkal védekezni. Az ’50-es években, ahogyan azt a Firestreak fejlesztése is jelezte, igencsak kezdetlegesek voltak még az irányított rakéták. Mint szintén volt róla szó, ezek egyszerűbb, nem irányított társainak kisebb-nagyobb sorozata ekkor még szintén versenyképesnek tűnt, bár talán már ezidőtájt is érezték az illetékesek, hogy ez nem sokáig lesz így. A szuperszonikus bombázók feltűnésével ez be is következett: kis hatótávuk miatt sem ezek, sem a gépágyúk nem jelenthettek már hatásos eszközt, ugyanakkor az irányított rakétákkal még mindig technikai, megbízhatósági gondok voltak. Az infravörös érzékelők nem voltak megfelelőek a szemből történő indításhoz, ami pedig szükségesnek tűnt, mert nem maradt már arra sem idő, hogy az esetlegesen rakétahordozó kialakítású, szovjet bombázók mögé tudjon manőverezni egy elfogóvadász, és onnan indíthasson. A radarvezérlés elvileg megfelelő távolságból való bevetést biztosított, de valójában ugyancsak jelentős, műszaki nehézségekkel járt ekkoriban még. Ezek gyors kiküszöbölésére a megoldásnak a hatalmas készülékekkel felszerelt, nehéz elfogóvadászok által hordozott, jókora rakéták tűntek, de ilyeneket végül csak a Szovjetunió állított hadrendbe (Tu-128, és lényegében a MiG-25, majd a MiG-31). 1957-ben ugye eldőlt, hogy az Egyesült Királyság lemond erről a vadászgép-kategóriáról, amikor az F.155 kiírást, és a hozzá tartozó rakétákat törölték a DWP nyomán. Hogy mégis növelhessék a megsemmisítési valószínűséget – hiszen akár egyetlen bombázó is katasztrofális károkat okozhatott megatonnás hatóerejű bombáival – az atomfegyverek felé fordultak. Ezekkel ugyanis megoldható volt a szemből való támadás, nem volt szükség bonyolult és megbízhatatlan vezérlésre, hatóerejük, azaz hatókörük révén viszont nem volt baj, hogy irányítás nélkül kívánták őket indítani a célok felé. Azaz, elég gyorsan rendelkezésre állhattak, különösebb technikai nehézségek nélkül, és nem is túl drágán, ráadásul az elfogás feltételeit teljesíteni tudták. A Lightning esetében két javaslatot vizsgáltak.
Az egyik az OR.1127 kiírásból indult ki, mely egy, taktikai repülőgépek által hordozható atombombára irányult, és amely végül a Red Beard nevű fegyvert eredményezte. Ezt a szabadesésű bombát egyaránt szánták a csapásmérő Canberra és az akkor még fejlesztés alatt álló, újabb Javelin verziók számára. Hamarosan a Lightning is felkerült a lehetséges hordozóeszközök listájára, úgy, hogy a bombát az orr alatti fegyverkonténer alá rögzítették – legalábbis a később bemutatandó, P.18 verzió rajzain ez az elhelyezése ugyanennek a fegyvernek. A bevetést a hajító bombázás elve szerint képzelték el, tehát nem a cél fölé emelkedve kellett volna rádobni a bombát. Amint a vadászgép radarjával befogja a bombázót, emelkedésbe kezd irányába, miközben egymással nagyjából szembe repülnek – a meghajtás nélküli Red Beard esetében hátulról indítani a manővert kizárt volt. A megfelelően felkészített célzórendszer egy találkozási pontot számít, figyelembe véve elsősorban a célpont és a vadászgép mozgását, illetve a bomba ballisztikai jellemzőit. Az elvárás az volt, hogy a 25 kt-s hatóerejű fegyver a cél mintegy 800 m-es körzetén belül robbanjon, ezáltal megsemmisítve azt. A kioldás után a lendülete miatt felfelé szálló bombától persze a vadász rögtön kifordult volna, hogy eltávolodjon a robbanástól. A feltételes mód azonban indokolttá vált, mert 1958-ban egy jobb lehetőség mutatkozott, mint a mégiscsak inkább földi célok elleni, meghajtás nélküli, taktikai atombombák ballisztikus pályán való hajigálása három dimenzióban, gyorsan mozgó repülőgépek ellen.
A fenti leírás egyetlen forráson alapul. A Red Beard Mk.2 verziója a 25 kt-s, így ez azonosítható belőle. Ez No.1 és 2 kivitelben készült, előbbi volt a V-bombázóknak szánt, tehát nagy magasságú bevetésre optimalizált alváltozat, és utóbbi a hajító bombázáshoz, tehát kis magasságú oldáshoz (jobban) megfelelő. A Lightningnál bizonyos értelemben mindkettőre szükség lett volna, mert az elfogások nagy magasságban történtek, de az indítási módszer a hajító bombázáshoz volt hasonlatos. Feltehetően a No.1 és 2 közti, tényleges különbségek azonban csak a gyújtást és hasonlókat befolyásolták, a No.2 is kibírta a 10 km feletti magasságban uralkodó hőmérsékleti és nyomásviszonyokat.
Az atombombán kívül biztosan csak az orrba, felülre épített gépágyúk maradhattak meg, mint további fegyverzet. Általában a korszak bombáihoz további, beépített elektronika, illetve gyakran hűtő-fűtő rendszerek kellettek, amelyek feltehetően elfoglalták a fegyverkonténerben a helyet.
A Red Beard a fenti fotón egy Blackburn Buccaneer hasa alatt látható. A később bemutatandó, P.18 jelű Lightning-módosításnál fog szerepelni egy vonatkozó ábra az atombombának a szuperszonikus vadászgépre való felfüggesztésének javasolt megoldásáról
A második lehetőség a nukleáris fegyverzetre egy, nem irányított, de immár meghajtással és stabilizálással rendelkező rakétára szerelt atombomba volt. Az USA ugyanis javasolta, hogy a Douglas fejlesztette, különféle jelzéseken is ismert, Genie rakétával lássák el a Lightningot. A brit dokumentumokban többször RP.3 fedőnéven feltüntetett Genie csak 1,5 kt-s fejrészt kapott, így „csak” 300 m-en belül volt végzetes a robbanása a számítások szerint. Alkalmazása hasonlóan történt volna, mint a Red Beardé. A vadászgép szemből és alulról közelíti a célt – ami egyébként is várható volt egy valós elfogás során – és nem túl meredek emelkedésből oldja ki a rakétát. Ezután azonnal éles leborítással tér ki, hogy kikerüljön a legalább 6 másodperccel későbbi robbanásra időzített, egyéb gyújtóval nem rendelkező rakéta hatóköréből. Annak maximális repülési ideje is csak 12 s volt, ezért a RAE vizsgálta azt is, hogy ha szükséges, milyen, neutronok elleni árnyékolást építsenek be az EE P.23 néven említett Lightning-verzióba. Magát a P.23-ast egy 1957. december 31-ei keltezésű tanulmányban részletezte a cég. A Genie elhelyezésére több ötlet is felmerült, és – főleg a korai – Lightningok korlátozott lehetőségeit tekintve e téren, ezek egész érdekesek voltak. Mivel egy darabbal számoltak alapvetően, ezért azt a Firestreakhez hasonlóan függesztve képzelték el, míg a másik oldalra, a szimmetria miatt, a Microcell rakéták egy konténerét szánták. A szárnyak alá is elfért volna a Genie, de ezt ekkor még túl nagy légellenállásúnak tartották. A szárnyvégeket kedvezőbbnek ítélték, ilyen elrendezés azonban sosem valósult meg a Lightning esetében, bár voltak rá tervek. Vizsgáltak valamilyen, hasi elhelyezést is, amiből főleg egy félig süllyesztett lett volna jó. Ehhez egy trapéz mechanizmussal a rakétát lefelé ellökő felfüggesztő kellett volna.
A kétüléses, T.4 kiképzőverziót kifejezetten alkalmasabbnak írták le az atomrakéta bevetésére. A szabályok szerint ugyanis elvileg két fő kellett egy nukleáris fegyver bevetéséhez, biztonsági okokból. Ráadásul, így a másik pilóta kezelhette a radart, illetve fegyveroperátorként tevékenykedhetett, növelve a sikeres elfogás esélyét. Az amerikaiak ugyanakkor nem sokkal később visszakoztak, márpedig ők alapvetően úgy képzelték az üzletet, hogy a Genie bevetéséhez – az ő robbanófejeik miatt – az engedélyükre lesz majd szükség. Ez amúgy is kissé irreálissá tette az ötletet, hiszen amikor másodpercek is számíthattak egy-egy elfogásnál, nem volt idő ilyen, komoly egyeztetésekre velük a startvonalon. Másrészt a dolog költségei, és általánosságban, az 1957-es DWP okozta megszorítások sorozata sem segítette a dolgot. 1960 november 4-én ejtették is a javaslatot.
Mivel az alternatív – és amerikai eredetű – fegyverzet minden lehetősége így kútba esett, az egyedüli, megmaradt továbbfejlesztési iránynak a Red Top bizonyult. Erről később részletesen lesz szó.
Wilson 116. o.
A Genie vizsgált elhelyezési megoldásai, 1957. december 31-én. Végül az 1-essel jelöltet választották, akárcsak a Firestreakek esetében. Az itt nem szereplő, végleges rajzon, ahol már csak a kiválasztott helyzet szerepel, a pilon kissé különböző a fent láthatótól
A Genie a szállítókocsiján
A források az utolsó részben lesznek felsorolva, így a most link nélküli képeké is. Folytatás ITT!
Ha tetszik a sorozat, a PayPalon IDE kattintva tudod támogatni a blogot.
.jpg){kind=link}
