Svéd atomtengeralattjáró és nukleáris bombázórepülőgép

2021. május 27. 07:11 - Maga Lenin

E posztban meg nem valósult tervekről lesz szó, de - ahogy az gyakran lenni szokott - ezek legalább olyan érdekesek, mint a hosszú történettel rendelkező haditechnikai fejlesztések, eszközök. Az különösen egyedivé teszi őket, hogy nem egy (modern) katonai nagyhatalom elgondolásairól lesz szó.

Az F-111-est bemutató sorozat (első része ITT olvasható) folytatódni fog e poszt után!

 swed-_saab_a36_bomber_06copy1.jpg

(forrás)

A Saab A 36 fantáziarajza, a legvalószínűbb változatában

 

Atomprogram Svédországban

A második világháború végére Svédország felismerte egy atomprogram potenciális előnyeit, amire elsősorban az angolszászok érdeklődése hívta fel a figyelmet az országban bányászható, urántartalmú kőzetek kapcsán. Hamar kiderült, hogy az urán alkalmas fegyverkészítésre, és ezért akarják megszerezni a kitermelési jogokat az angolok és az amerikaiak. Viszont, ha már bombát lehet belőle készíteni, felmerült az is, hogy ezzel lehetne elejét venni egy esetleges, szovjet támadásnak. A svédeknek nem voltak illúzióik a szomszédos Finnországban lezajlott harcokat, meg persze a háború végére gigantikusra duzzasztott Vörös Hadseregnek az erejét illetően. Emellett a polgári használat is szóba került, és így egy érdekes, a kormány és a magáncégek közös részvételével zajló program bontakozott ki, legalábbis az első időszakban. A különféle, politikai és gazdasági történéseket átugorva, 1955-re alakult ki a tervezett atomfegyver, melyet úgy alakítottak ki, hogy bombaként hordozhassa egy repülőgép. A bomba maga egy 20 kt hatóerejűre becsült, közel fél tonnás, 0,35 m átmérőjű eszköz lett volna – a feltételes módból kiderül, hogy sosem épült meg. Időközben ugyanis, szintén politikai okokból, a katonai, majd a polgári atomprogramot is elvetette az ország. Addigra azonban bevetésének módjaival sokat foglalkoztak.

 atomb1.jpg

(forrás)

A bomba modellje

Hordozóeszközként először a poszt egyik fő témáját adó, kifejezetten erre a célra készülő csapásmérő repülőgép volt tervben. Ehelyett aztán szóba került az A 32 Lansen, majd az AJ 37 Viggen is. Ezeken kívül megvizsgálták szárazföldi indítású rakéták és robotrepülőgépek (Saab Robot 330, 1957-59 között fejlesztve), majd atomtöltetű torpedók alkalmazását is. Foglalkoztak még 155 mm-es tüzérségi lőszerként való bevetéssel, és hajók elleni robotrepülőgépek nukleáris fejrészű változatával is (Robot 08, de ismertebb lehet Rb 08-asként).

Mindezekből látható, hogy Svédország taktikai fegyverként kívánta rendszeresíteni az atombombáját. Stratégiai használatra feltehetően igényük sem volt, de hordozóeszközük végképp nem. Ilyen fejlesztése meghaladta volna a lehetőségeiket, de értelme sem nagyon lett volna, és külföldről való beszerzése sem igazán volt reális.

 

Az elsődleges atomfegyver-hordozó, a Saab bombázója

A svéd igényeken alapuló tanulmányok, együtt a korabeli lehetőségekkel, a legfontosabb, atomfegyvert célba juttató módszerként egy bombázórepülőgépet neveztek meg. Mégpedig, egy szuperszonikusat – ne feledjük, hogy ilyen típust a szuperhatalmak is csak ekkoriban, 1956-ban és ’59-ben repültettek először (B-58 és Tu-22). A keleten keresendő célterületeket, tehát a szovjet balti köztársaságokat, valamint a délebbre fekvő keletnémet és lengyel partvidéket kellett elérnie a gépnek. Az egyetlen, szóba jöhető, hazai gyár természetesen a Saab volt, ahol az 1300-zal kezdődő projektszámok alá került a fejlesztés. Úgy tűnik azonban, hogy a Flygplan 1300 („Repülőgép-1300”) széria jóval szélesebb körű válaszkeresés volt az ’50-es évek svédek által várt, általános háborús helyzetét illetően. Ugyanis az ezt részletező forrás arra enged következtetni, hogy a szovjet fenyegetés kezelése volt a stratégiai kérdés, és erre csak az egyik, lehetséges válasz volt a saját atombombázó. A cél a szovjetek atomfegyvereinek elhárítása végső soron, ami lehetséges az azokat hordozó eszközök útközbeni lelövésével, vagy ezek indítási helyének megsemmisítésével is. Mindkét, radikálisan eltérő megvalósíthatóságú igényre felvázolt terveket a Saab.

1952-54 között egy 1,4 Mach sebességre képes elfogóvadászt vizsgáltak, mely nagy magasságban lőné le a szovjet bombázókat. Talán a leginkább szokatlan terv épp az első volt, a Flygplan 1300-01. A jelölés gyakran csak „1301”, és az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a posztban is ez lesz használva, nem a kötőjeles verzió. Az 1301 egy függőleges indítóállásból startol, amihez rakétameghajtást vesz igénybe. Először nagy magasságba emelkedik, majd innen lefelé vitorlázva támadja az ellenséges bombázókat, 2 Mach körüli tempónál, fedélzeti rakétákkal. Ezt követően normál futóművel ér földet. (Ez a terv erősen a Bachem Ba-349 Natterre hajazott tehát, leszámítva a végsebességet és a leszállási módot.) Az 1319 egy rakétafegyverzetű és rakétahajtású (talán de Havilland motorokkal) vadászgép volt, mely a Saab J 35 Draken sárkányát vette alapul, és 1953 őszétől foglalkoztak vele. Az 1325 a Hawker Hunterre hasonlított valamelyest. (Viszont az egyik forrás szerint a Draken áttervezése volt, de Havilland Gyron gázturbinákkal, „a szárnyvégen lévő, részleges utánégetőkkel” (akármit is jelentsen ez) és egy, a farokban lévő, kiegészítő rakétamotorral.) Az 1350 ennek a még nagyobb változata volt, normál utánégetős megoldással (feltehetően a gyorsítórakéta nélkül), míg 1352 néven egyetlen, Rolls Royce Olympus hajtóművel is vizsgálták az 1350-est. Innentől minden bizonnyal az Olympus került a többi tervbe is. Az 1340 a Lockheed F-104 Starfighterhez hasonló javaslat volt. 1372G és H jellel a törzsben lévő, két hajtóművel számoltak, és már 2,5 Mach sebesség elérésével. Valószínűleg ehhez volt hasonló az 1300-71D-ként ismert modell is, mely ismét csak deltaszárnyas, de szárnyközepi hajtóműves, így tehát a későbbi SR-71-esre valamelyest hasonlító gép volt.

1325.png

(forrás)

Felül az 1325, melynek, amint a szöveg írja, teljesen mozgatható stabilizátora volt. Alul egy „1350D”, eredeti képaláírású tervezet rajza

1350d_1955.jpg

(forrás)

1371d_1956.jpg

(forrás)

Az 1371D, avagy 1300-71D rajza fent, míg lent a neten könnyen megtalálható, szélcsatornába való modellje

1024px-saab_1300-71d_vindtunnelmodell.jpg

(forrás)

Mire eljutottak a 2,5 Mach-ra is képes elfogóvadászokig, rájöttek, hogy az elérni kívánt teljesítményű repülőgép tulajdonképpen elég erős a másik megközelítéshez is. Egy ilyen típus egy atombombát hordozva áttörhet az ellenséges repterekig vagy indítóállásokig, és ott, még a földön, egyszerre akár több ellenséges hordozóeszközt is megsemmisíthet. Ez már csak azért is logikus váltásnak bizonyult, mert a korabeli technológia a megjelenő, első, manőverező robotrepülőgépek lelövését olyan kis valószínűséggel tudta csak biztosítani, ami nem volt elfogadható. Egy atomrobbanófej átjutása is már hatalmas veszteséget jelentett volna a védőknek, azaz most a svédeknek.

Vannak arra utaló jelek, hogy az 1300-71D már bombázónak készült – ez sajnos nem egyértelmű.

1954. február és 1955. július közt már egy, kifejezetten csapásmérő típuson dolgoztak, ekkor közvetlenül a Saab 32 Lansen utódján, mely ugye csak később lett J 32 jellel vadászgép is. Ezt követően tértek át egy, végül is már letisztultnak nevezhető elvárásokon alapuló, igazából inkább bombázó, mint csapásmérőnek nevezhető típusra – de még ezután is számoltak vadász és felderítő variánsokkal is. 600, később 800 kg-os hasznos terheléssel 350 km-es, mélyrepülésben mérhető hatósugarat vártak, amit 1,2 Mach tempóval kellett tudnia a gépnek. Ez utóbbi kitétellel és az akkori hajtóművekkel és fogyasztásukkal már nem is lebecsülendő a hatósugár. Viszont a földrajzi valóságot figyelembe véve, a 350 km nagyon csekélynek tűnik, tényleg csak parttól partig elég a Balti-tenger körül is. Nem csoda, hogy említenek 410, esetleg még több kilométert is. Ezek már sokkal reálisabb értékek. Természetesen egy legfeljebb kisméretű, szélcsatorna-modellekig jutó tervezetnél az adatok ilyesféle szórása, bizonytalansága nem meglepő.

Mintegy százféle tervezet, köztük a fentiek után, az 1376 és 1377 jelűek lettek a véglegesek. Az egyfős, 17 m hosszú, 9,6 m fesztávú, üresen 9, teljesen feltöltve 15 tonnás bombázó a bemutatott kritériumokra volt tervezve. Az ezekhez kellő tolóerőt egy (más források szerint viszont kettő) Olympus 22 adta. Ez 18 km magasan akár 2 Mach-ra is képessé tette a repülőgépet. A -76 végű (vagy 1300-76C) verzió az orr alatti, a -77 végű (vagy 1300-77A) változat pedig a gerincen lévő, tehát felső beömlőt kapott, de ezen, és az emiatt a törzsön szükséges módosításokon kívül teljesen azonosak voltak. A deltaszárnyat 62 fokban nyilazták hátra, és nem volt vízszintes vezérsík hozzá, valamint egyetlen függőlegest alkalmaztak. A szabadesésű atombomba számára fűthető, azaz belső fegyvertér kellett, bár ez azért a kis magasságú, szuperszonikus repüléshez sem volt mellékes. Robot 04 (Rb 04) néven egy kisebb hatótávú, de a cél feletti, közvetlen átrepülést mégis szükségtelenné tevő, atomrobbanófejes rakétát is terveztek alternatív fegyverzetként. Ebből félig besüllyesztve szintén egyet vihetett el a bombázó.

Az Rb 04 később, különféle változatokban, hagyományos, hajók elleni rakétaként szolgálatba állt az A 32, AJ 37 és AJS 37 csapásmérőkön, és itt 32 km-es hatótávot ért el, 300 kg-os robbanófejjel, 625 kg-os össztömeg mellett.

a36.jpg

(forrás)

Egy rosszabb minőségű, de amúgy ezzel egyező ábrából készített, nagyobb felbontású kép, a valószínűbb, alsó beömlős kialakítással, és svéd felségjellel. A Wikipedia egyébként maximális fegyverterhelésként 1500 kg-ot is megad, és 600 kg-ot a fedélzeti elektronika tömegének

saab_1300-76c.jpg

(forrás)

A hitechweb honlap – mely a blog igen gyakori forrása – gazdája által készített rajzokon a kétféle, végsőnek tekinthető verziójú bombázó. Mindkettő Rb 04-est hordoz

saab_1300-77a.jpg

(forrás)

fegyv.jpg

(forrás)

A tervezett fegyverzet rajzai. Mint szó volt róla, gondoltak hagyományos, támadó feladatkörre is. Erre szolgáltak a bal alul lévő elrendezések, ahol 15 fokos szögben 65 db, 10 fokosban pedig 40 db, nem irányított rakétát tettek a bombatérbe. A képen lévő szöveg feletti ábrák a szabadesésű atombombát mutatják, jobbra fent zárt, alatta pedig nyitott bombatérajtókkal. Ebből kiderül, hogy kerek, a bomba teste mellé, befelé behúzódó ajtókat képzeltek el, ami még a dobás rövid idejére is minimalizálta volna a légellenállást. A közvetlen a szöveg alatti két rajz pedig az „Attackrobot 304”, azaz lényegében a későbbi Rb 04 félig illeszkedő elhelyezését mutatja. A rakéta H alakú vezérsíkjai teljesen kilógtak

rb_04_is.jpg

(forrás)

Az Rb 04 egy Viggenre való felfüggesztés előtt. A jellegzetes vezérsíkok jól láthatóak

 

A svéd atombombázó programját 1957-58 körül beszüntették, mert 1964-es árakon számítva, 400 millió svéd koronába került volna, ami túl sok volt (mai áron kb. 4,35 milliárd korona, 152 milliárd forint, fél milliárd dollár). A Svéd Királyi Légierőnél a Saab A 36 jelet kapta volna, és egyes források Vargen, azaz Farkas névvel látják el. Helyette, 1958-ban az A 32 Lansent jelölték ki a jövőben elkészülő atomfegyverek hordozására. A gyártó ezt követően a Saab 37 Viggenként megvalósuló projektre összpontosította energiáit. Svédországot az USA biztosította, hogy nukleáris fegyverekkel is megvédi szükség esetén, cserébe beléptek az atomsorompó egyezménybe, és végső soron lemondtak az atomenergia katonai célú használatáról.

 

Az A-11A, nukleáris meghajtású vadásztengeralattjáró

Az atomprogram kiterjedt reaktorok létrehozására is, és a svéd tengerészetet elsősorban ez érdekelte, nem is egy atomrobbanófejes torpedó, amivel nem is foglalkozott komolyabban a központi program. Az igények között a hosszú őrjáratozási idő és a fenntartható, a korábbi típusokénál jóval nagyobb víz alatti sebesség szerepelt elsősorban. Így a svéd nukleáris vadásztengeralattjáró (SSN) az elképzelések szerint hatásosan léphet fel egy esetleges, a Balti-tengeren át érkező szovjet inváziós flottával szemben. A reaktort Project Neptun néven a Navalatom nevű cégcsoport tervezte, mely a Kockums AB és a Stal-Laval Turbin AB vegyesvállalata volt. Elsődlegesen egyébként hajókba szánták, hiszen akkoriban úgy tűnt, minden hajót (meg minden mást is) atomreaktorok fognak hajtani a legközelebbi jövőben, ezért nem akartak kimaradni a hatalmas, civil szférában realizálható üzletből a svédek. Ennek megfelelően a fejlesztés nem volt titkos, és a haditengerészet csak a költségek egyharmadát állta, hiszen csak mellékszál volt a víz alatti használat.

a11a_neptune_reactor.jpg

A Neptun keretében tervezett, tengelyen mérve 5000 lóerőre képes atomreaktor röntgenrajza, míg alul a sugárvédelme

a11a_neptune_shield.jpg

Az új, minden korábbinál jóval előremutatóbb tengeralattjárót az A-11 Sjöormen (kb. Tengeri sárkány) kód alatt kezdték tervezni. E projekt azonban széleskörű volt, és háromféle meghajtási technológiát vizsgáltak. Legfontosabbnak egy AIP (Air Independent Propulsion, levegőtől független meghajtás) rendszerű verziót, az A-11C-t tartották. Ez jóval olcsóbbnak tűnt, mint az atomhajtású A-11A a lista második helyéről, és jóval perspektivikusabbnak, mint a harmadik helyen lévő, hagyományos, dízel-elektromos A-11B.

Érdemes világviszonylatban vizsgálni a svédek erőfeszítéseit. Az A-11 program 1957-ben indult. Ekkor még csak 3 éve hajózott a világelső SSN, a USS Nautilus, és ugyanebben az évben került vízre az első szovjet SSN, a Projekt 627 (nyugaton: November). Az atomprogramjukkal sokkal jobban álló Egyesült Királyság és Franciaország is dolgozott már a tengeralattjáróikon, sőt, ekkoriban Olaszország is tervezett ilyet. Svédország alapvetően nem számított elsőrangú világhatalomnak, viszont azon kevés ország közé tartozott, amely saját maga tervezett és gyártott tengeralattjárókat. Így, bár igen ambiciózus, de nem alaptalan volt egy svéd SSN programja.

Hogy mennyire is volt nagyravágyó az A-11A terv, azt a korai elképzelések mutatják legjobban – bár a későbbiek során sem kellett szégyenkezni innováció terén. Az 1956-os rajzok egy rendkívül apró, még a svédek eleve kicsi – és ugye hagyományos – hajóinál is kisebb tengeralattjárót mutatnak. Az előző két, természetesen dízel-elektromos osztály 5-6 méteres szélessége mellett az 1956-os A-11A csak 42 m hosszú lett volna, 6,1 m-es átmérővel. Átmérőt írni célszerűbb, mivel a hajó a lehető leginkább hidrodinamikus, szimmetrikus csepp formát kapta meg. Bár a USS Albacore révén ez sem volt előzmény nélkül máshol, de például a szovjet kortárshoz, a 627-eshez képest fényévnyi előrelépésnek számított, és az Albacore is egy egyedi, kutatási célú, ráadásul dízel-elektromos egység volt. Az A-11A rövid törzséhez hozzájárult, hogy feltehetően – a későbbi iterációkhoz hasonlóan – itt sem számoltak a torpedók menet közbeni utántöltésével, hanem „egylövetű” csöveket használtak volna, megspórolva így a torpedótermet. A formán kívül a többi külső tulajdonság is figyelemreméltó volt. 15,5 fokban lefelé álló, a törzs alsó részén lévő, relatíve hatalmas, fix vezérsíkokat („szárnyakat”) terveztek be, amik mozgatható kilépőéllel rendelkeztek. Ezek ellentétes kitérítése bedönthette az A-11A-t, hogy az villámgyorsan manőverbe vihető legyen. A törzsvégen feltűnően hiányoznak a megszokott kormányok, helyettük egy teljesen illeszkedő kúpon lévő, szintén a szokásoshoz képest óriási lapátokkal ellátott, ötágú hajócsavar van csak. Ez feltehetően egyenként állítható állásszögű lapátokat jelentett, amik tolóerő-vektorral való kormányzásra tették alkalmassá a hajót. Ezt a valószínűleg a torony végében lévő, oldalirányú kormányzást biztosító felület egészítette ki.

a11_1956.jpg

A futurisztikus A-11A 1956-os terveinek rekonstrukciója, felül az eredeti rajzokat felhasználva, alul teljesen számítógéppel elkészítve

a11_1956_side.jpg

1957-re módosultak a tervek, de továbbra is formabontónak lehet őket nevezni. A teljesen csepp alakot felváltotta egy hengeresebb orr- és középrész, a hajócsavar hasonló maradt, de valamivel kisebb lapátokat kapott. A „szárnyak” megmaradtak, de eltűnt róluk a mozgó kilépőél. Kereszt alakban elhelyezett, teljes felületében mozgatható kormánysíkok jelentek meg, visszatérve a normál irányítási rendszerhez. Ezzel együtt, még mindig élen jártak a svédek, mert az első, egy csavaros (nem ellenforgó, kettős csavaros), ilyen kialakítású hátsó szekcióval ellátott egység az – ugyancsak amerikai – USS Skipjack volt, és ők lettek volna a másodikak. Hogy az előző, 1956-os rajzokon hol volt, az jó kérdés, de itt megjelent a szonár, mégpedig a tornyon, előugró borításban. Az orrban nem egyszerűen fért el akkoriban a nagyméretű berendezés, mivel a viszonylag kicsi törzsekben ott a vetőcsövek voltak, lásd akár a Nautilus, akár a Projekt 627 orr alatti megoldását. Itt is ez volt a helyzet, de nem egészen a hat, 533 mm-es, utántöltés nélküli vetőcső miatt. Hanem mert egy, az előbbi vetőcsöveket körülölelő, forgótárban elhelyezett, 400 mm-es, könnyű torpedókat tartalmazó berendezés foglalta el az orr maradék részét, néhány ballaszttartályon kívül persze. A tárban 20 db fegyver fért el, és szintén nem lehetett utántölteni, csak a kikötőben. A tüzelés mindkét oldalon egy-egy nyíláson át volt lehetséges a Torped-41 torpedókkal, melyek elektromos hajtású, passzív szonáros vezérlésűek voltak. Az 533 mm-esek is hordoztak magukban újdonságot, mivel ezek már huzalvezérlésű típusok voltak, ami akkoriban szintén igencsak friss technológia volt. Bár ezeket belülről töltötték újra, de szintén csak a kikötőben volt erre mód: ennek megfelelő volt a belső elrendezés és a tartalékok hiánya is. Ezzel a helyen is spóroltak, és a kilőtt torpedókészlet súlyát kiegyenlítő ballaszttartályokon is részben. Ezúttal vannak pontosabb adatok is az A-11A-t magát illetően: 965 t vízkiszorítás a felszínen, 48,5 m hossz, 6,4 m átmérő, 25 csomó feletti sebesség, és csupáncsak 20 fős személyzet.

Ez még a Projekt 705 Alfákhoz képest is csak 2/3 annyi, igaz, itt még torpedóterem sincs. A tervezés során egyébként valószínűleg már az 1957-es kialakításnál lemondtak az egyenként állítható lapátokról a hajócsavaron, ennek nagyfokú bonyolultsága miatt. A tervek az A, B, és C A-11-esnél is azonos orral számoltak, csak a torony mögötti rész tért volna el, a különféle meghajtások miatt.

a11a_side.jpg

Az A-11A 1957-es dizájnja

a11a_plan.jpg

Az ábra angolra lefordított feliratai mellett érdemes figyelni arra, hogy a hosszskála nem nullától indul

A dízel-elektromos, világháborús típusokat idéző méretek azonban súlyos kompromisszumokkal jártak. Az A-11A sugárvédelme csapnivaló volt, kizárólag a személyzet irányában volt érdemben biztosítva, de még ott is gyengén. A szokásos – és gyakorlatilag az egyetlen logikusan megoldható – belső elrendezés miatt a gépészethez, mely a reaktor mögött helyezkedett el, csak úgy lehetett hozzáférni, ha a szervízalagúton át hátramentek (csúsztak?). Ezt azonban 3-5 másodpercen belül kellett volna megtenni, ellenkező esetben halálos (!) dózis érte az adott személyt. Ezt az utat nehéz elképzelni napi rutinként, mivel kb. 8 métert kellett volna megtenni, legjobb esetben is guggolva, de semmiképp sem futva, ami igencsak határeset a rendelkezésre álló időt tekintve. De ha hátra is ért valaki, akkor is csak 3,5 órát tölthetett ott naponta, szintén a sugárzás miatt. Az árnyékolás szinte teljes hiánya miatt a reaktort a kikötőben nem lehetett járatni, ezért ott csakis a normál tengeralattjárókon tartalékként szolgáló dízelmotorra lehetett hagyatkozni.

Azt említeni sem kell, hogy a mai sugárvédelmi előírások mennyivel szigorúbbak, azaz ezek szerint biztosan használhatatlan lenne az A-11A.

1958-ra még kisebbre (!!), 660 tonnára vették vissza a tömeget, és nem egyforma vezérsíkokra tértek át hátul, valamint egy kisebb és fix lapátokat alkalmazó hajócsavarra. A fegyverzet, a „szárnyak” és a torony azonos, vagy hasonló maradt. A 43,5 m hosszú, 5,6 m átmérőjű hajót 4000 lóerővel hajtották volna. Négy évvel később, 1962-re sokkal hagyományosabbra változtak a tervek. A szokásoshoz jobban hasonlító, de akkor ismét csak modernnek számító, X alakban elrendezett vezérsíkok kerültek hátra, egy standard csavar elé. Konvencionálissá vált a hengeres törzs is. A passzív szonár alapvetően visszakerült az orrba, de a hátsó térfél szemmel tartására kerültek elemei a torony hátrafelé néző részébe is. Az előbbi miatt a forgótárat elhagyták (ezt az A-13 osztály megkapta a motortér mögött, de nem vált be), de mégsem maradt hétköznapi a fegyverzet. Az 533 mm-es csövek száma négyre csökkent, és négy tartalék torpedót kaptak. Megmaradt két, 400 mm-es cső is, 16 db-os tartalékkal. Feltehetően, ahogy ez később megvalósult, ezekben egymás mögül, közvetlenül egymás után, két-két kis torpedót is indítani lehetett. Ezzel egyszerre nyolc fegyverrel támadhatott a hajó! Mindezek miatt a vízkiszorítás 1170 t-ra nőtt, a hossz 51,2 m-re, míg az átmérő 6,04 m-ben van megadva. Az 5000 lóerős tervezési teljesítményt leadni képes reaktor ellenére itt már 7000 lóerős meghajtással számoltak.

a11a_plan_660t.jpg

Felül az 1958-as, alul az 1962-es A-11A rajzai. Utóbbin a 21 fős létszám megmaradt, de érdekesség, hogy mindnyájuknak saját fekvőhelye lett volna. Ez egyáltalán nem jellemző a tengeralattjárókon. Ugyancsak e rajzról látszik a 400 mm-es torpedók Herald megnevezése is

a11a_plan1962.jpg

Ez az 1962-es verzió volt az utolsó az A-11A-ról, mert maga az atomfegyver-program is kezdett kifulladni ekkorra, és egyáltalán, egyre erősödött az országon belüli ellenállás a nukleáris energiával kapcsolatosan. A nem kiforrott, és elég zajos alkohol-folyékony oxigénes AIP meghajtású A-11C sem lehetett sikeres. Még megpróbáltak üzemanyagcellás megoldásra váltani, de ennek kísérleti bemutatója előtt a gyárban leégett az egész rendszer, ami pedig az A után a C verzió végét is jelentette. Végül aztán az A-11B normál, dízel-elektromos típusként, Sjöormen osztályként került rendszeresítésre. Az extravagáns megoldások közül csak a toronyban lévő aktív szonár, az X alakú vezérsíkok és a vegyes, sok torpedót indítani képes fegyverzet maradt meg. Az 1968-as szolgálatba lépése állítólag 8 évvel előzte meg az A-11A-ra tervezett dátumot, az árbeli különbözet pedig még jelentősebb lehetett.

a11_cutaway.jpg

A végül is elkészült Sjöormen osztály röntgenrajza

saab-p1642-06-b3lm-ipms-art.jpg

(forrás)

A témához csak annyiban kapcsolódik a B3LM gyári jelzésű, sugárhajtású kiképző, illetve könnyű támadógép, hogy ez is a Saab meg nem valósult terveinek egyike, és hogy a blogon nemrég volt az A-10 részletes ismertetője. A B3LM ugyanis megszólalásig hasonlít az amerikai csatarepülőgépre. Többféle verzióban is könnyen megtalálható a gép (Saab [Sk] 38) a neten, mivel sosem repült, csak papíron létezett

 

A nem megjelölt képek forrása: http://www.hisutton.com/Swedish_SSN.html

 

Források:

Swedish nuclear weapons program - Wikipedia

http://www.hisutton.com/Swedish_SSN.html

Saab 36 - Wikipedia

saab mach 3 | Secret Projects Forum

SAAB Fighter / Attack projects | Secret Projects Forum

Meet the Saab 36: Sweden's Secret Nuclear Bomber Program | The National Interest

Urban's blog: Cancelled SAAB aircraft projects

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://modernwartech.blog.hu/api/trackback/id/tr8316327684

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2021.05.27. 10:03:38

Klassz téma.
Már vártam mikor hozod át a htka-ról.

Az eltérően álló lapátszögű tollak kérdése nem egy agysebészet.
Aki már látott valaha Voith-Schneider propellert (VSP), az rögtön érti az elvet.
A megvalósítás sem lehetetlen küldetés.

Ugyanitt viszont nem használható a forgatható Kort-gyűrű a hajócsavar körül, mert hiába nő meg a propulzió, ha a zaj meg még jobban fokozódik.

Maga Lenin 2021.05.27. 11:46:54

@gigabursch: rossz pénz nem vész el ;)
süti beállítások módosítása