A Warthogról szóló ismertető keretében elérkezett az idő az A-10 közismert és védjegyévé vált fedélzeti gépágyúja, a General Electric GAU-8/A Avenger ismertetésére. De a szintén az általánosan a típushoz társított AGM-65 Maverick, és a többi, az A-10A-k által bevethető fegyver is a terítékre kerül. A sorozat előző része ITT, az első pedig ITT olvasható.
A General Electric GAU-8/A Avenger gépágyú
A fegyver
Rögtön kell némi pontosítást tenni, mivel a fejezet helyesebb címe: az A/A49E-6 Gun System, azaz ágyúrendszer. Hiszen a hatalmas, hétcsövű, Gatling-rendszerű GAU-8/A mit sem érne a lőszertartály (jele: M548), a továbbító és a többi segédberendezése nélkül. Ezekkel együtt a rendszer teljes hossza 6931 mm, amiből 2299 mm-esek a csövek, és 1820 mm a lőszertartály, melynek átmérője 880 mm. A teljes tömeg – lőszerekkel együtt – 1828 kg, amiből maga az ágyú 281 kg. Előbbi érték az A-10 üres tömegének 16%-a! Emiatt a kiszerelés előtt egy támasztékot kell a gép farokrésze alá tenni, nehogy az hátra billenjen. A rögzítés a csőköteg kb. felénél kettő, és hátul, a végénél négy ponton történik. A forgócsöves amerikai gépágyúk sajátja a nagy energiafelvételű külső meghajtás, mely jelen esetben hidraulikusan működik, és mindkét kör elláthatja ezt a feladatot. Együttesen 77 lóerővel hajtják a lőszertovábbító rendszert és magát a csőköteget. A továbbító a hatalmas tűzgyorsaság miatt hevedertagok nélküli, nehogy azok megnyúlása miatt elakadjon az ágyú. Az üres hüvelyeket visszavezetik a tartályba, és újra felhasználhatóak. Ez összefüggésben van azzal is, amiért a leváló köpenyes megoldást elvetették, vagyis, hogy nehogy véletlen a hajtóművekbe juthasson egy hüvely. A nagyméretű hüvelyek ezen felül még a borításban is kárt tehetnének.
A tűzgyorsaság kezdetben 4200 lövés/perc (+200/-600) vagy a fele, 2100 (+/-200) lehetett, de aztán a Battelle deflektor miatt 3900-ra kellett korlátozni a felső értéket, míg a kisebbet elhagyták. Az egyik hidraulikakör kiesése esetén még működhet a feles sebességgel a gépágyú. A fix tűzgyorsaság mellett 557 lőszert lő ki minden egyes cső percenként. A felpörgési idő miatt az első másodpercben 50 lövés a számított tűzgyorsaság. Elméletileg lehetséges a teljes javadalmazást is kilőni megszakítás nélkül, ami kb. 18 másodperces tűzcsapásnak felel meg. Ennek persze a valóságban nincs értelme, ezért 1 vagy 2 másodperces sorozatokat állítottak be (az esetleges ingadozások miatt 35-65 lövés/sec). A teljes tár ellövése az élettartamot nagyban csökkentené a rendkívüli mechanikai, de még inkább hőterhelés miatt. Ezzel együtt az USAF csövenként 20.000 lövést vár el a teljesítményadatok érdemi csökkenése nélkül, azaz a csőköteg élettartama ennek a hétszerese, 140.000 lövés, ami egészen kiváló egy ilyen erős eszköztől. A pilóta számára a lőszermennyiséget egy tízesével számoló kijelző mutatja.
Fent a kiépített, állványon lévő GAU-8/A, lent pedig a sematikus ábrája, a fontosabb részegységekkel
Verlinden 32. o.
Számos helyen 1350 darabos maximális lőszerkapacitás szerepel, ami egyértelműen az eredeti elvárásokra vezethető vissza, és valóban ennyi is a legnagyobb sűrűséggel betöltött M548 befogadóképessége. Miután egyes gépeknél (mára feltehetően az összesnél) a lőszertartályba csavarmenetes belsőt építettek ki, ezért a kapacitás 1174 db-ra csökkent, és általában ezt tekintik hivatalos értéknek. 1976-ig kézzel kellett ezt a mennyiséget betöltenie a személyzetnek, ami órákig is eltarthatott. Ez vállalhatatlan volt egy gyors fordulóidőre tervezett repülőgépnél, ezért a Coloney Engineering Company-től rendeltek egy földi lőszerfeltöltő – és az üres hüvelyeket kitárazó – kocsit, mely a GFU-6/E jelet kapta. Ez egyharmad lóerős teljesítményt vett fel, és olyanokra is gondoltak a működése során, mint, hogy akár 12 db, besült lőszert is kezelni tudjon, amikor kiüríti a lőszertartályt. Ez korántsem mellékes kérdés a DU esetleges egészségügyi hatásai miatt. A tesztek során az 1350 db-ot a berendezés 9,5 perc alatt tudta betölteni, kiszedve az üres hüvelyeket közben. Később a GFU-7/E-re tértek át, majd napjainkban már a Syn-Tech gyártotta GFU-8/E Ammunition Loading Assembly cart, azaz lőszerfeltöltő kocsi van használatban. A feltöltőknél azonban valahogy továbbítani kell a lőszereket, ezért azok műanyag hevedertagokban vannak, amiknek a feje előbb-utóbb le is törik a használattól. Ez főleg a ’90-es évek elejéig volt gond, amikorra a probléma súlya miatt új anyagösszetételt vettek használatba, ami ritkábban törik. Persze a feltöltési sebesség jóval kisebb, mint a tüzelési, ezért lehetséges az egyébként viszonylag gyenge műanyag alkalmazása. Később, a gyakorlatban 13 percre adódott a teljes feltöltési idő. A gépeken általában fent lévő, 1150 db lőszer annak köszönhető, hogy ennyi a töltőberendezések kapacitása, és természetesen kézzel nem töltik be a hiányzó, 24 db-ot.
Töltőkocsit tolnak oda egy A-10-eshez (1980, Travis Field, USA)
A videón a GFU-8/E használata. A kocsin látható az ALA-8 felirat, ami a megnevezésből és a típusjel számából tevődik össze. A műanyag hevedertagok mellett látható a lőszert tartalmazó tárolórekesz is a másik kiszolgáló kocsin
Verlinden 21. o.
Míg korábban az A-10 aljának „nyitott” képe az Avenger kiszereléséhez szükséges megbontást mutatta be, ezen a képen a normál kiszolgáláshoz nyitható panelek látszanak. A leghátsó, legnagyobbat kell lenyitni a lőszerfeltöltéshez
A lőszer és a lövedék
A lőszert kezdetben az Aerojet és a Honeywell gyártotta, majd az Alliant Techsystems Inc. (azaz ATK), mely a Honeywellből vált ki 1990-ben. A 2005 körüli időszaktól a General Dynamics Ordnance and Tactical Systems (GD-OTS) vette át a feladatot, és gyártja mindhárom lőszertípust. Ennek a következménye, hogy az értelemszerűen megváltoztathatatlan külső méreteken kívül a tömeg, így pedig a kezdősebesség eltérő az idők folyamán. Az is változott, hogy 2005 után nem építenek be nyomjelzőt. Érdekes, hogy előzőleg is csak az API, azaz páncéltörő-gyújtó megnevezést használták, nem az API-T-t, ahol a T a nyomjelző lenne (tracer). Az eredeti, API típusú, Aerojet PGU-14 lőszernél a teljes tömeg 749 g, amiből a lövedéké 430 g, és ezen belül is a DU mag 298 g. A hosszúságok ugyanezen egységekre 290 mm/173 mm/99 mm, és a mag átmérője 16 mm. Ez azt is jelenti, hogy a tényleges páncélátütést ez a kicsiny, csonka kúp orrú, egy rövidebb ceruzának megfelelő test éri el – más kérdés, hogy még 1200 m megtétele után is 3000 km/h körüli sebességgel ér célba, ami tehát mintegy 108 kJ mozgási energiát jelent egy apró felületre koncentrálva. Ebben a DU 0,75 tömegszázalékos arányban titánnal van ötvözve. A DU használatának fő oka a már említett, nagy sűrűsége, mely 19,1 kg/dm3. Ez közel annyi, mint a sokkal drágább, de hasonló célokra továbbra is használatos volfrám 19,3-es értéke, és mintegy kétharmadával nagyobb, mint az ólomé. A lövedéktest és a ballisztikus alakot képező sapka (0,8 mm vastagság) egyaránt alumínium, nem acél vagy réz, amivel jókora súlyt sikerült megspórolni. Az eredeti hajítótöltet a Hercules-25 (HC-25) néven volt elérhető.
A lőszer, és külön a két eredeti beszállító lövedéke. A leglátványosabb eltérés az Aerojet 2, míg a Honeywell 1 vezetőgyűrűje
A PGU-14/B lövedék belső felépítése
A GD-OTS 2008-as adatai szerint PGU-13/B esetében a lőszer tömege 680 g, a lövedéké 367 g, míg a robbanóanyagé 56 g. A kezdősebesség 1021 m/s. Az M505 csapódógyújtó mellett a töltet nagyrészt robbanóanyaggal van tele, illetve a végén van egy gyújtópellet (HE+I részek=HEI). A lövedéktest maga repeszképző hatású. Azonban az API és a HEI lőszerek eltérő tömegük, csőelhagyási sebességük és kialakításuk miatt nem azonos röppályán haladnak a célig, hanem utóbbiak hamarabb érnek földet. A tűzvezető számítógép jelei azonban az API-ra vannak optimalizálva, hiszen az alkotja a Combat Mix (lásd lentebb) döntő részét. Ez 2000 m-ig nem jelentős, de amióta – a hidegháború elmúltával – gyakoribb az egyéb (nem annyira védett) földi célok elleni használat, és ennek mellékhatásaként megnőtt a lőtávolság, valamint több HEI lőszer fogy, kezdett problémás lenni ez az eltérés. Ezért a GD-OTS egy Improved HEI (Javított HEI) típust hozott létre, amiben nincs már külön gyújtótöltet (ezt a funkciót a robbanószer vette át), és az újabb, általuk gyártott API típustól örökölte az aerodinamikusabb hátsó kialakítást, valamint az egyszeres vezetőgyűrűt. Ennek a lőszernek a tömege 419 g-ra nőtt, így kezdősebessége 1013 m/s-ra csökkent, de jóval nagyobb az a lőtávolság, amíg szinte egy helyen ér célba az PGU-14-esekkel, mint eddig. Érdekes, hogy a gyakorló (TP, Target Practice) lőszertípus, a PGU-15/B a HEI lőszert utánozza karakterisztikájában, nem az API-t. A korai tervekben szerelő félpáncéltörő nagy robbanóerejű (SAPHE) típus pedig végül nem készült el.
(forrás) 3. dia
Az API és a HEI lőszerek eltérő röppályája. Előbbi a kék, utóbbi a rózsaszín vonal. Látszik, hogy 2, de még 3 km vízszintes távolságban is szinte egy helyre csapódnak be, de utána elválnak a pályák. Már a hidegháborúban is megadtak több kilométerre vonatkozó páncélátütő képességet az API lőszereknek, de a 2000-es évek konfliktusaiban megnőtt a lehetősége a nagyobb távú tűzcsapásoknak, így ezt a problémát kezelni kellett. Ezért dolgozta ki a mostani gyártó az Improved HEI lőszert. Az itt vizsgált tűzkiváltáskor az A-10 1300 m magasan, 6 fokos szögben, 555 km/h-val halad (vö. a lentebb, a pontosságnál megadott repülési paraméterekkel!)
(forrás) 5. dia
A GD Improved HEI lőszerének jellemzői, és eltérő belső kialakítása, a szövegben említett módosításokkal
A lőszereket a Combat Mix (CM), azaz Harci Keverék sorrendben töltik be, így 5 db (máshol: 4) API-t követ egyetlen HEI. Nem meglepő módon, az API lőszerek gyakran csak kilyuggatták a nem páncélozott célokat, a DU mag nem esett szét és nem gyulladt be, ahhoz egyszerűen túl kicsi volt az ellenállás. Ezért ilyen célok ellen a HEI volt a megfelelő, bár ezt a CM elosztása nem nagyon támogatta. Ugyanakkor – kissé optimistának tűnő értékeket idézve – a HEI fél méterrel a „puha” céloktól, például a talajon robbanva is súlyos károsodást okoz repeszei révén, és öt méterre attól becsapódva is felgyújtja azt. A nagy űrméret és energia miatt a PGU-15-ösök, noha robbanótöltet nélküliek, szintén alkalmasak páncélozatlan célok ellen, és ezt az utóbbi időben ki is használják (lásd a sorozat végén az erről szóló bekezdést).
A GAU-8 harci teljesítménye
A fegyver harckocsik elleni hatékonyságát nagy viták övezik, és az átütőképességre valóban elég eltérő adatokat találni. A leginkább konzisztens adatsort figyelembe véve, 1220 m alatt nagyjából lineárisan változik az átütőképesség. E távon 55 mm, 610 m-en 68 mm, 300 m-en pedig 76 mm homogén, hengerelt (együtt röviden: RHA, rolled homogenous armor), 300 Brinell-keménységű acélnak megfelelő ellenállást tud legyőzni a PGU-14 lőszer. Az eredeti lőszernél a kezdősebesség 980 m/s volt, gyakran 1010-et is említenek, de mára ez 1030-ra nőtt – ebből is világos, hogy miért vannak változatos adatok, amiket az ilyen apró különbségek feltüntetése nélkül adnak meg általában. Külön ki kell emelni, hogy a fenti számok nem a szokásos, merőleges becsapódásokra vonatkozó átütési képességet jelentik, hanem egy bizonyos szögben érkező lövedékek mellett értendőek. Ez persze nagyobb relatív páncélvastagság sikeres leküzdését jelenti.
A fenti értékek lehetővé tették, hogy a ’80-as években elterjedt harckocsikat hátulról vagy felülről gond nélkül kilőhesse az A-10, de gyakran még oldalról is eredményes lehetett a tűzcsapás. Ezekből az irányokból ugyanis legfeljebb néhány 10 mm vastag RHA egyenértékű védelme van a páncélosoknak. Az újabb, kompozit elrendezésű, gyakran egyébként épp DU-t is alkalmazó páncélzatok már nagyon megnehezítik a gépágyú dolgát, de jellemzően ezeket sem a hátsó és a felső felületeken alkalmazzák, főleg az utóbbit. Mivel a hidegháború végétől kezdve már nem tudták régi harckocsijaikat azonos számban leváltani az új, védettebb típusokkal az oroszok, és külföldön szintén maradtak a T-72-esek és modernizált verzióik, így a GAU-8 továbbra is az USA szóba jöhető ellenfeleinél a tankok nagy részét megsemmisítéssel fenyegeti. A minden tekintetben jobb T-80 és T-90 típusok ellen már erősen csökken a hatásosság. Ezek komolyabb megrongálásához még mindig ott van a gyorsan mozgó, hirtelen érkező repülőgép azon előnye, hogy megválaszthatja a támadás szögét, így hátulról csaphat le. Az Avenger értékelésénél érdemes figyelembe venni, hogy miközben fejlődtek az ellenlábas páncélosok, a PGU-14 lőszerek minimális változtatásokon estek át, maga a GAU-8 pedig lényegében változatlan a ’70-es évek óta, és ennek ellenére még mindig hatásos fegyvernek számít. A kevéssé védett lövészpáncélosok és más, hasonló célpontok ellen pedig szinte bármilyen irányból és szögből pusztító egyetlen sorozat is a gépágyúból.
A fentiek mellett hangsúlyozni kell még azt is, hogy a lényeg nem is mindig az átütés, és ezáltal a harckocsik teljes megsemmisítése. A hatalmas energiát közlő API, de HEI lőszerek is súlyosan meg tudják rongálni akár a külső berendezéseket, akár a fegyverzetet, és persze a lánctalpakat. Ez egyébként gyakran még jobb is, mint a teljesen kilőtt tankok, mert feltehetően a megrongált példányokat megpróbálja megjavítani az ellenfél, ami jelentős logisztikai igényeket támaszt vele szemben.
A lentebb említett, 30°-os siklás és 463 km/h műszer szerinti sebesség esetén mérhető átütőképesség grafikonon (mm RHA-ban, bal tengely, kék vonal), a távolság függvényében. A jobb tengelyen a lövedékek sebessége az adott távon, m/s-ban (piros, szaggatott vonal)
A PGU-14/B által átütött páncéllemez, és a lőszer metszete. Itt éppen APIT jellel szerepel, kiírták a T-t (ráadásul kötőjel nélkül)
A Fort Leonard Wood lőtéren lévő, alaposan kilyuggatott M113 lövészpáncélos, ami a GAU-8/A műve
A tűzerő azonban nem sokat ér pontosság nélkül. Persze a találatok megfelelő számát a nagy tűzgyorsaság is biztosítja, de egyébként is precíz fegyverről van szó, amihez a lövedékek kiváló ballisztikája is hozzájárul. A tervezés során 1220 m ferde távolságra lévő célokra optimalizálták a tüzelést, 30°-os siklásban, 463 km/h műszer szerinti sebességgel (IAS) repülve. Ezen a távon a lövedékek „esése” (függőleges eltérése lefelé a gravitáció miatt) csak 3 m, azaz szinte nyílegyenesen lő a gépágyú. A beépítés precizitása és a beszabályozási műveletek pontos elvégzése után a lövedékek egy 5 mrad (0,28 fok) nyílásszögű kúpon belül repülnek ki az éppen tüzelő csőből. Így 1220 m távolságon a lövedékek 80%-a egy 12 méter átmérőjű körben csapódik be.
Az M61 Vulcan 8 mrad-ra képes, míg a Ka-50-esnél bemutatott, szintén 30 mm-es, de szovjet 2A42 gépágyú 2-4 mrad-ra.
Arról már volt szó, hogy a tüzelő cső középre, és kissé a súlypont alá helyezésével, no meg a -2°-os beépítéssel a gép iránytartását minimálisan befolyásolja egy-egy sorozat. A szerkezetre gyakorolt hatást rugalmas bekötések tompítják. A visszarúgást 40-50 kN erő közé teszik a források, ami megfelel az egyik TF34 hajtómű maximális tolóerejének. Ettől azonban még nem lassul le érezhetően egyetlen A-10 sem, hiszen amíg a lendülete és a két hajtómű normál tolóereje konstans megvan, addig a sorozatok 1-2 másodpercesek, tehát elhanyagolhatóan rövidek. Ez egyébként a számos, elérhető videóból is látszik, hiszen nem kell hirtelen utánarántani a kamerát a tüzelő gépnek. A lassulás néhány km/h-t jelent csupán, ezt gyakorlatilag észre sem lehet venni.
A GAU-8 méretét hangsúlyozandó, számos rajz és fotó található a neten. A fenti egy kevéssé ismert, számítógépes grafika, és azért ez került az ismertetőbe, mert itt az egész A-10 szerepel, és nem csak vonalas rajzról van szó, hanem térbeli betekintést is nyújt. A lentinél is gyakoribb, amikor egy Volkswagen Bogár mellé teszik az ágyút, de a Cessna sem rossz összevetési alap!
Drendel 20. o.
És egy emberhez képest sem rosszak az Avenger méretei
A próbák során
A GAU-8/A-val a tesztek 1974. június 19-én indultak, és 60 felszállás során nem kevesebb, mint 39.000 lőszert használtak fel – azaz átlag 650-et feladatonként. 30 és 7600 m között tüzeltek, 250-770 km/h sebességtartományban, a legkülönfélébb manőverek során, az 5 g-t is elérve közben.
Hogy a valóságban hogyan szerepelt harckocsik ellen az A-10, azt az 1991-es öbölháború megmutatta. De persze előtte, szovjet tankokat szimulálva is voltak amerikai tesztek. A fegyver megfelelőségét vizsgáló, eredeti, zsákmányolt T-62-eseket is felhasználó kísérletekről már volt szó. Az alábbiakban egy olyan próbalövészet tapasztalatai következnek, amelyet rendszeresen tartottak 1978 februárja óta, és a célja a PGU-14 API lövedékek egyes gyártási szériáinak értékelése (minőségellenőrzése) volt. Ezt Lot Acceptance Verification Program (LAVP) – Airborne-nak hívták hivatalosan. A szóban forgó lövészet 1979. november 7-én történt, és a korábbi, főleg egy-egy tankot használó esetekhez képest most taktikai formációba állítottak tízet, egy szovjet szakaszt imitálva, méghozzá kivont, amerikai M47-esekkel. Az értékelő jelentés szerint ennek védettsége egyenértékű a T-54/55-ösökkel és a T-62-esekkel is. Ez utóbbi kapcsán azért kétkedésre van oka a külső szemlélőnek, bár a korábbi, a harckocsik hátsó és felső irányból való védelméről írtak fennállnak. Azt viszont hozzáteszi a jelentés, hogy a T-64-esknél (és attól újabb típusokra) már nem megfelelő az M47, mint helyettesítő modell.
A valósághűség megállapításához számba vettek egy tucatnyi tényezőt. A repülőgép, a fegyver és az amerikai harceljárások teljesen egyeztek a ténylegessel (pl. 6 fok alatti siklási szög), és a tűzmegnyitás még 20-25%-kal messzebbről (átlag 750 m-ről) történt, mint amit optimálisnak tartottak (610 m). Megjegyezhető, hogy a későbbiekben azért az 1000-1200 m-es ferde lőtávot vették általánosnak. A légvédelmet, és a pilótát így érő stresszt nem szimulálták, csak azzal, hogy az erős légvédelmi tevékenységnek megfelelő harceljárásokat kellett alkalmaznia. Ideális esetben kézifegyverek, gépágyúk és rakéták tüzeltek volna az A-10-esre, viszont az ezek ellen tevékenykedő, baráti erőket is számításba kellett volna venni ekkor, némileg csökkentve a fenyegetést. Szintén eltért a valóságtól az amerikai, kivont (de jó állapotú!) tankok használata, és hogy álló célpontokról volt szó. A lövészet elsődleges célja azonban a lőszerszéria ellenőrzése volt, ezért szükség volt a találatokra, nem a harc hatékonyságát nézték elsősorban. A tankokban a kezelőket fa bábuk helyettesítették, viszont az szinte valósághű volt, hogy mindegyik fel volt töltve üzemanyaggal és lőszerrel, ami a másodlagos robbanások miatt lényeges körülmény. Az a teszt konzervatív körülményeit erősítette, hogy a motorok nem jártak, azaz a dízelolaj és a kenőolaj hideg volt, ezáltal pedig kevésbé hajlamos a gyulladásra. Az M47 benzines üzemű motorral volt ellátva, de a szovjet tankok dízellel mentek, ezért azt töltöttek a harckocsikba.
Tanulmány 14. o.
A lőtéren kihelyezett harckocsik egymáshoz képesti helyzete, és az A-10 elsődleges támadási iránya
Jenkins 77. o.
A GAU-8/A-val való támadás elvi rajza. A talán legfontosabb paraméter a slant range, azaz ferde távolság a célig
A találatok értékeléséhez többféle lehetőséget megkülönböztettek. Egy részük mozgásképtelenné tette a célt, ami azt jelentette, hogy olyan elemek (pl. lánctalp, motor, erőátvitel) sérültek, amiket a harctéren nem lehetett megjavítani, és ettől a tank irányított mozgásra képtelenné vált. Ez az M-kill, vagyis mobility kill. A mozgásképesség csökkenése (degradation) is lehetséges volt, eszerint a tank még irányíthatóan haladhatott, de nem tudta megtartani a helyét a formációban, így részben kiesett a harcból. Újabb kategória volt a főfegyverzet kilövése, az F-kill (firepower kill). Hasonlóan az előzőhöz, ha helyben nem javítható módon, célzott lövésre képtelenné vált a löveg, akkor volt „kill”, és ha csak csökkent a tűzgyorsaság, a pontosság, a csőelhagyási sebesség, vagy akár a célzási idő megnőtt, akkor volt „degradation” az értékelés. Ha mind az M-kill, mind az F-kill bekövetkezett, vagy egyszerűen felrobbant a harckocsi, az K-kill, azaz catastrophic kill. A lényeg, hogy gazdaságosan nem javítható selejtről legyen szó.
A LAVP lövészet eredményét összefoglaló táblázat. A találat és a közvetlen találat közti különbség, hogy előbbibe a földről (esetleg máshonnan) felpattanó lövedékek bármilyen, a célt elérő és azon látható nyomot hagyó találata beleszámított, míg a másodikba csak a „rendes” találatok. A perforációt (perforation) megkülönböztették az átütéstől (penetration), mivel utóbbihoz kellett volna az is, hogy a lövedék teljesen áttörje a páncélt, és belül is okozzon károkat – amit például egy harckocsiágyútól elvárnának
Tanulmány 35. o.
Tanulmány 36. o.
A fenti rajzokon a 39-es számú M47-est ért találatok. Ez volt az, ahol a frontpáncélon is keletkezett perforáció (2), és a tornyon is volt három (6, 7, 8), sőt, egy még oldalt is (15). Ezt a tankot érte a legtöbb találat
A táblázatból kiderül, hogy két tank sértetlenül, egy pedig alig pár karcolással megúszta a dolgot (7 és 49, illetve 38 sz.). Ugyanennyi, azaz három teljesen megsemmisült, további négy pedig mozgásképtelenné vált. Ez azt jelenti, hogy mindösszesen 174 lőszer felhasználásával 70%-os veszteséget okozott egyetlen A-10 – persze hozzá kell tenni, hogy álló, vissza nem lövő célpontok ellenében. A találati arány 52%-os volt, a perforációk száma 33%-os (mindkétszer a felhasznált lőszerekhez viszonyítva). Amennyiben egy nagyvonalú becslést téve, ezen eredményeket lefelezzük a valós harctéren, akkor is a harckocsiszakasz egyharmadát kiütné a harcból egyetlen A-10.
A GAU-8-ast használják még az elterjedt és jól ismert Phalanx mellett a másik, főbb, nyugati, gépágyús közellégvédelmi rendszerben, a Goalkeeperben is. A gyártó nevezett az Avenger könnyű harckocsivázra épített, légvédelmi verziójával a DIVAD (Divisional Air Defense) tenderre a ’70-es évek végén, de az több lépésben hatalmas bukássá állt össze. Ehhez a GE tervének azonban már nem volt köze, mivel még a legelején kiesett.
A képen az A-10 pilóták – minden bizonnyal a többi, humoros kedvű pilótától származó – kifestőkönyvének címlapja. A direkt inkorrekt szövegezés ellenére a lényeget nagyon is jól elmondja a könyvecske: sose lőjj szemből egy T-62-esre! Csak hátulról, és a tornyot kivéve oldalról érdemes támadni a gépágyúval. Azt még hozzáteszi, hogy 760 m-nél közelebbről egy szerencsés találat a lövegcsövet biztosan tönkreteszi, de kár erre hajtani. A leghasznosabb tanács, hogy a tank alja könnyen átüthető, ezért zöldre lehet színezni, ahogyan a többi, átlőhető felületet – magadat pedig barnára, mondja a szöveg, hiszen egy T-62-essel a fülkén nem tud repülni egy A-10, amiben benne is ülsz!
A „maradék” fegyverzet és az (aktív) önvédelmi eszközök
Az A-10-esen tizenegy megerősített pont van a fegyverzet számára, de használatosak egyes, kettes, és hármas felfüggesztők is. A berepülések alatt teszteltek hatos függesztőket is a törzs alatti 5, 6 és 7-es pontokon, hagyományos bombák számára, de ezeket nem rendszeresítették. Mint sok más típuson, ezek a szomszédos helyek nem használhatóak egyidejűleg, ezért sokszor a középvonalban lévő 6-ost teljesen leszerelik, csökkentendő a légellenállást. Ez egyébként sincs bekábelezve fegyverek használatához (leszámítva feltehetőleg épp az előbb említett bombatesztekhez használt gépeken és/vagy időszakban). A külső terhelés maximuma 7260 kg. A fegyverzetvariációk piktogramos bemutatása sűrűn szedve is négy oldalt tesz ki. Ehhez jönnek még a napjainkra rendszeresített, újabb eszközök, melyekről később lesz csak szó.
Neubeck Sewell 32. o.
A megerősített pontok teherbírása egyenként. A 7260 kg 16.000 font az eredeti mértékegység szerint. Ezt összesen nem lehet meghaladni, de a variációs lehetőségek érdekében az egyenkénti teherbírások összege 5000 fonttal nagyobb (kívülről a középvonali, 6-os pont felé: 454/1134/1588/2268 kg)
Egy alaposan megpakolt A-10 a koszovói háború idején, Avianoban. Balról: két Sidewinder, hét darabos Hydra blokk, tripla Maverick indító, tripla Mk 82 bombazár, majd ugyanezek tükörképe, de az AIM-9-esek helyett egy ALQ-131 konténerrel
AGM-65 Maverick
Ahogyan a GAU-8, úgy az AGM-65 Maverick is az A-10 alapvető harci eszközének számít, és úgymond hozzá tartozik a típushoz. Ha egy harckocsit nem tudna kilőni a gépágyúval a Hog, de van a fedélzetén Maverick, akkor szinte biztosan nyert ügye van. A tankokra szintén súlyos veszélyt jelentő, másik amerikai páncéltörő rakéta, az AGM-114 Hellfire teljes tömegénél is nehezebb csak a robbanófej a Mavericken, jól jelezve a pusztító erejét. Bár a különféle kiegészítő páncélzatok csökkentik mindegyik rakétatípus eredményességét, azért alapvetően az AGM-65 bármely irányból jó eséllyel támadhat bármilyen harckocsit. Mindez a ’80-as években még inkább igaz volt.
A Maverick a nyugati világ legnagyobb számban gyártott, többféle, földi – vagy akár vízi – célpont elleni, precíziós fegyvere. E minőségében nem az első volt, de a lézervezérlésű bombák mellett az elsők egyike, amelyek széles körben elterjedtek. Mivel a Hughes készítette el a fegyvert, annak aerodinamikai kialakítása szinte azonos a szintén általuk gyártott, korai AIM-4 Falcon, és a későbbi AIM-54 Phoenix levegő-levegő rakétákkal. Az akkori korszak színvonalán a legkönnyebben megvalósítható, nem lézeres célzási megoldás a televíziós kamera volt. Ez azért is előnyös, mert szinte csak egy képernyő kellett az indító gépen, a műszerfalon, és nem volt szükség költséges megvilágító berendezésre. Célkeresésre a pilóta szemén kívül magának a rakétának a feje szolgál. Az elvárás a korábbi – egyben korai – irányított bombáknál nagyobb hatótáv és a tüzelj és felejtsd el elv megvalósítása volt. (Ez utóbbi majd csak a lézeres irányítású E verziónál nem teljesül.) A célt azért továbbra is a pilótának vagy a kezelőnek kellett manuálisan kiválasztania a képernyőjén, de innentől, a kontrasztkülönbséget megjegyezve, önállóan vezette célba magát a rakéta. 1966-68 között a Rockwellel versenyzett a Hughes, majd sima, de nem rövid fejlesztési időszak után, 1972-ben állt hadrendbe az AGM-65A, mely aztán a nyugat klasszikus levegő-föld rakétájának bizonyult. Gyorsan beindult a hadiipari gépezet, mert 1978-ig elkészült az azóta gyártott rakéták fele, 35.000 (!) darab az A és a B változatokból.
A hidegháború alatt az AGM-65-ösök négy verzióját alkalmazták a Hogok. Az alap, páncélosok elleni, 57 kg-os WDU-20/B kumulatív fejrésszel és televíziós érzékelővel felszerelt A verziót 1972 augusztusától rendszeresítette a légierő, de hamar követte a B. Ez ugyanolyan volt, csak az érzékelőnél lehetővé tették a nagyítást (innen a „SCENE MAG”, azaz scene magnification felirat a korabeli festésű példányokon, ami képnagyítást jelent). Így kisebb vagy távolabbi célokat is könnyebben befoghatott a pilóta, ami javította a párás-ködös európai időjárási viszonyok közötti használhatóságot. Az AGM-65A és B tömege 210 kg. A nem gyártott C-t a D követte 1983-tól, mely képalkotó infravörös érzékelőt kapott, ami jóval megnövelte a hatótávolságot, és, ami talán még fontosabb, hogy éjjeli, és korlátozottan rossz idős használatot is lehetővé tett, így a következő evolúciós lépést jelentette a tévékamera után. A korábbi Thiokol SR109-TC-1 szilárd hajtóanyagú rakéta helyett SR114-TC-1-esre tértek át, ami kisebb füstöt képzett működése során. Így látás után nehezebb volt visszakövetni az indító repülőgépet a füstcsík alapján. A főleg a tengerészeknek gyártott E és F után az A-10-eseken a G következett. Ez a D-ével egyező infravörös irányítást hordozott, csak nagyobb méretű célpontok befogására optimalizált algoritmusokkal működött. Ezzel fontosabb célokat, mint mozdonyokat, bunkereket, repülőgép-fedezékeket, és nem utolsó sorban légvédelmi állásokat (indítókat) kívántak jobban megtalálni. Ezek ellen új, az előzőnél majd’ két és félszer nehezebb, 136 kg-os, repesz-romboló fejrészt kapott (WDU-24/B). Az AGM-65G 1988 után állt szolgálatba.
Az AGM-65A, televíziós irányítású Maverick rakéták tesztje a típuson 1974 augusztusától zajlott. A rakétákat a törzs alatti indítókra nem függeszthették, míg a szárnyak alatt vagy egyesével (LAU-117/A), vagy legfeljebb két darab, tripla (LAU-88/A) indítósínen lehetett függeszteni. Itt 1981-ben, a bentwaters-i 81-esek egyik gépe előtt áll szállítókocsin két, egyenként csak két rakétával felszerelt tripla indító. Ezeken ez a kétharmados kihasználtság gyakori volt
Verlinden 8. o.
Ugyancsak a 81. TFW gépén egy AGM-65B gyakorló változata. Ez a kék csíkból derül ki. A SCENE MAG felirat egyértelműen mutatja, hogy B verzióról van szó
Egy 2004-es képen indít egy Mavericket a 86. FWS (Fighter Weapons Squadron) állományából való A-10
A rakéta hatása egy M48 harckocsin – nem nagyon volt menekvés, ha bekövetkezett a találat
Szabadesésű eszközök, nem irányított rakéták, gépágyúkonténerek
Számos bombatípus is a Hog fegyverzetének a része. A kezdetekben még a régi típusú, Mk 36 hagyományos (GP, general purpose) bombát is alkalmazni lehetett, de ezt teljesen felváltotta az Mk 80 szériás, kis légellenállásúnak hívott család (LDGP, low drag GP). Ennek minden tagja kompatibilis, a ballonos (AIR) és a féklapos (Snake Eye vagy Snakeye írásmóddal is) lassító készletekkel is. A 907 kg-os bombákból legfeljebb hat függeszthető, a szárnyak alatti belső pilonokra. Az ezeken alapuló, irányított verziókból négyet vihet el az A-10.
A harci eszközök lényeges elemét képezték a különféle kazettás bombák. Közülük az egyik leggyakoribb a 222 kg-os Mk 20 Rockeye (CBU-99 vagy -100 jellel is; köztük kis eltérésekkel) volt, mely leginkább páncélosok elleni, Mk 118 résztölteteket hordozott. Ezeket akár tripla függesztőn is, így félszárnyanként 3+2 darabos mennyiségben is használhatták. Hat-tíz darabot a nehezebb, 340-430 kg-os CBU-52, -58, -71, -87, -89, -97-esekből is bevethet a Warthog, melyek különféle méretű, így mennyiségű, gyalogság és harckocsik elleni, akár vegyesen tárazott résztölteteket szórnak ki, jobbára az SUU-30 „szétszóró egység” révén. Ez utóbbi név szerepel több, eredeti fegyverzetvariációs táblázatban is, nem a különféle CBU-k. A későbbiekben még a brit BL755-öst is integrálták (max. 10 db).
Szintén lényeges volt az ismert, 70 mm-es, Hydra nem irányított rakétákat tartalmazó blokkok függesztése. A LAU-61 és -68 típus 19, illetve 7 db rakétát hordoz. A kisebből akár 4x3+2x1 blokkot is elvihetett a Hog (összesen 98 rakéta). A LAU-131-est is rendszersítették, és bár ez is hetes blokk volt, de csak egyesével lehetett függeszteni, maximum hatot. Ez alapvetően a légierő változata volt, és nem volt rajta olyan, az átforrósodást lassító, ezáltal a rakéták esetleges külső tűzben való felrobbanását elodázó bevonat, mint a LAU-68-ason, ami még a US Navy igényére került fel.
Kiképzési céllal akár hat BDU-33 nevű, egyenként 3 db kicsiny, 11,3 kg-os, kék gyakorlóbombát (Mk 76) tartó függesztőt lehetett a gépre rögzíteni. Ezek a Mk 82-eseket szimulálták. Végül, olyan, kevéssé ismert, illetve nem nagyon használt eszközök is szóba jöhettek, mint a BLU-52, könnygázt tartalmazó, 370 kg-os tartály (max. 8 db), vagy az SUU-23 gépágyúkonténer, amiben a 20 mm-es Vulcan gépágyú GAU-4/A jelű változata volt (2 db, a két szélső, törzs alatti tartón). 340 kg-os BLU-1 és BLU-27 napalmtartályok (bombák) is rendelkezésre álltak. Célpontok megjelölésére az SUU-25, majd -42 indítótubusokat rendszeresítették. Ezek vagy 1 millió gyertyának megfelelő erősségű, látható fényben világító, ejtőernyős világítótesteket lökhettek ki szabadeséssel, vagy infravörösben sugárzó, hasonló egységeket. Ilyen blokkokból elvben akár tízet is felszerelhettek egyetlen Hogra.
Bell 10. o.
A második, sorozatgyártású gépen már teszteltek precíziós fegyvereket a Maverickeken kívül. A bal szárny alatt a televíziós irányítású GBU-8, a jobb alatt a lézeres GBU-10 bombák. Mindkettő alapja egy 907 kg-os bomba, de előbbi nem volt igazán elterjedt. A kisebb, 227 kg-os GBU-12 is használható
Jenkins 77. o.
A siklásból való bombázás elvi rajza. A bomba jelentős légellenállása miatt a röppálya nem olyan „egyenes”, mint a gépágyúlőszereké, ezért nehezebb is a célzás. Bár az A-10-est tesztelték tucatnyi, hagyományos bombával is, később ezek tömeges alkalmazására nem került sor, és a közelről elég pontos gépágyú, valamint a precíziós vezérlésű rakéták és bombák lettek a fegyverzet alapelemei
2011-es képen egy A-10-esen a BDU-33, rajta a kis, kék, gyakorló bombákkal. A bomba valójában ezúttal egy füstgenerátort tartalmaz, ami messziről jelzi a megfigyelőknek a földet érés helyét
AIM-9 Sidewinder
Az A-10-esen napjainkban is hordozott Sidewinder légiharc-rakéták érdekes módon a csapatok kezdeményezésére kerültek be a fegyverzetbe, eredetileg nem számoltak velük. A 174. TFW (New York ANG) próbálta meg illeszteni a géphez az AIM-9L-t, 1981 decemberében. Ez persze nem olyan egyszerű, hiszen alapos aerodinamikai kísérleteket igényel, de 1983-ra már hivatalosan is dolgozott a kérdésen a légierő a Nellis légibázison. 94 tesztrepülésre volt szükség, hogy novemberre túl legyenek egy sikeres próbalövészeten egy távirányított helikopter, azaz egy valószínű célpont ellen. A rakétákat az F-15-ösöktől kölcsönzött LAU-114 sínekre tették, amelyek az ANG saját maga által létrehozott, kettős függesztőre rögzítettek, vagy pedig közvetlen a gépen lévő megerősített pontra, ekkor egy Sidewindert hordozva. A megszokott pilon az 1-es, de a túloldali legszélső is alkalmas az AIM-9 bevetésére. A rakéta argonos hűtésének aktiválása után ugyanannak a kapcsolónak a továbbforgatásával az infrafej elkezdett önállóan célt keresni. Ebből is kiderül, hogy csak önvédelmi céllal, esetleg még lassabb repülőgépek, vagy helikopterek ellen lehetett használni a légiharcrakétákat az A-10-esen, hiszen semmilyen, szofisztikált célzási lehetőség nem volt. A Sidewinder M változata is kompatibilis volt, és az öbölháborúban már ezt használták.
Önvédelem
Az A-10-esek, mivel várhatóan folyton a csapatlégvédelem és az ellenséges (front)vadászgépek hatósugarában repültek, de nem rendelkeztek beépített elektronikai zavaróberendezéssel (ECM), ezért legtöbbször hordoztak egyet konténerben. A cél minden esetben az önvédelem volt a radarvezérlésű rakétákkal szemben, ezek eltérítése zajzavarás révén, vagy hamis céljel generálásával. A korábbi, még az F-4 Phantomoktól származó AN/ALQ-119 a (régi) E és a J között, három sávban végezhetett zavarást. A korszerűbb AN/ALQ-131 is 2-20 GHz között működhet. Mindkét konténer a földön, a csapatoknál programozható, frissíthető, az új fenyegetésekre reagálva. Az újabb típus modulrendszerű, így a lehetséges, ötféle zavaróadóból három, esetleg kettő használható, gyors cserélhetőséggel. Kezdetben a Westinghouse gyártotta mindkettőt, majd a Northrop Grumman vette át a feladatot.
A 81. TFW gépein a kétféle ECM konténer. Felül, repülés közben, a hozzánk legközelebbi függesztőn ALQ-119-esek, alul, pedig egy földön álló példányon egy ALQ-131(V-9) ECM konténer. Itt megfigyelhető még, hogy a legkülső fegyverfelfüggesztő jóval élesebb szögű, mint a többi
Verlinden 13. o.
Az önvédelmet a külső zavarókonténeren és a passzív megoldásokon kívül a számos zavarótöltet is szolgálja. Kissé érdekes módon, ezek csak jóval a 100. legyártott gép után jelentek meg a típuson, az AN/ALE-40 kivetők formájában, de aztán visszamenőleg megkapta az összes A-10 ezeket. A Hoerner-szárnyvégek alá szerelve, mindkét oldalon, egymás mögött két-két MJU-11/A kivető volt, és ugyanilyenek kerültek a futógondolák végeibe is (4-4 db), csak itt négyzet alakú elrendezéssel. Ez utóbbinál módosítani kellett a kontúrt, hogy legyen elég térfogat a futógondolák végében. Minden kazetta 30 db töltetet tárolt, tehát egyetlen gép összesen 4x4x30, azaz 480 darabot. Az infracsapdákat tartalmazó cellákat barna, a radarzavarókat pedig piros, F betűvel jelölt fedél rejti. Használaton kívül illeszkedő lemezzel lehetett lefedni a kivetőket, vagy akár teljesen eltávolítani őket, helyükre szintén a szárny vonalába simuló burkolatot téve.
Folytatás ITT! Minden forrás az utolsó részben lesz felsorolva, így a most link nélküli képeké is.
