Ezúttal a Tu-22M afganisztáni szerepéről, majd a hidegháború végén, és utána betöltött szerepéről, helyzetéről lesz szó. A sorozat első része ITT, az előző pedig ITT olvasható.
A Tu-22M Afganisztánban
A Szovjetunió afganisztáni intervenciója előtt az érintett, a déli régiókban lévő légiegységek csak kevés és régi, taktikai típussal voltak felszerelve. A megszállás támogatása érdekében azonban ezek felfejlesztésén kívül a V. V. Resetnyikov parancsnoksága alatt álló DA-t is nagy erőkkel átirányították a térségbe. Nagyon sok gépet bevetettek, még a régi, már tanker feladatú Mjasziscsev bombázókat is visszaalakították 52/28 db FAB-250/-500 bomba hordozására. Az 1979-es kezdetek során még nem irányítottak át Tu-22M-eket, de 1984-ben már igen. Ekkor az aktuális (hetedik) Pandzsír-völgyi akciót kellett támogatnia a nehézbombázóknak. A völgyben mintegy 3500 felkelő ásta be magát. A Bajkálon túli Belajáról érkezett 6 db M2 változat a türkmenisztáni Mari-2 reptérre, az 1225. ezred állományából. Annyi bombát szállítottak át részükre, hogy mindenhol hegyekben álltak: a szabad állóhelyeken, valamint a futópálya és a gurulóutak között is. 1984. április 19-22. között vetették be a terület megpuhítására a bombázókat. Először Tu-16-osok szálltak fel, 19-én hajnalban, 4 óra körül, majd fél óra múlva a Tu-22M-ek, végül nem kevesebb, mint 60 Szu-24 következett. Állítólag a helyi RSzBN navigációs adó 100 gépes kapacitását meghaladták így, de erre számítottak előre. Radarral való tájékozódáshoz szögvisszaverőket telepítettek előzetesen a terep megfelelő pontjaira, rögtönzött, de ötletes navigációs segédletként. A bombázók 9-10 km-ről, sűrű felhőzeten át dobták le a bombáikat, az M2-k 64 db OFAB-250-270-est. A felvert, hatalmas mennyiségű por miatt a további (optikai) célzás is lehetetlenné vált, ezért csak napi egy, kora reggeli bevetést repültek a DA gépei.
Májusban azonban már el is hagyták a Mari-2 és a többi, igénybe vett repteret. Ennek oka, hogy szembesültek az ilyen bevetések hatástalanságával. A fő gond a célzás volt, 10 km-ről a hagyományos bombákkal nehéz volt célba találni. Ez persze kevésbé vonatkozott az akár 12 gép által végrehajtott, területcélokat szőnyegbombázó, sok tucat 250 kg-os bombát használó bevetésekre, de a gyakoribb, 3, 5 és 9 tonnás bombákkal való, fontosabb pontokra irányuló csapásoknál elsődleges lett volna. (A Tu-22M ezek közül legfeljebb az elsőt tudta magával vinni.) Ráadásul, az évtizedekkel korábbról származó nehézbombákat eredetileg hajók ellen szánták, a szárazföldi célok ellen nem volt igazán megfelelő a harci részük. Így aztán, meg a változó hadi helyzet miatt, a DA szerepvállalására legközelebb 1986-ban került sor. Szükség volt legalább a bombázók látszólagos erejére, és összességében maga a légierő képes volt hatékony csapásokat mérni az ellenségre, ezért úgy gondolták, ismét itt az ideje a taktikai gépein kívül a nagyobbakat is harcba vetni. Közben persze létrehozták a jóval nagyobb átütőerejű, vastag falú bombaverziókat és a földbe fúródás utáni robbanásokat lehetővé tevő gyújtókat is. A nem sokkal korábban kivont, az ’50-es évekből származó, 3 és 6 tonnás páncéltörő bombák is jól jöttek volna a barlangok ellenében, de már nem volt mit tenni.
A kezdetben bevetett változat az M2 volt
Fent: OFAB-250 bombákkal telirakott Tu-22M bombatér. (Elképzelhető, hogy a fotó az 1988-as bevetések során készült.) Lent: már a későbbiekben főszerepet kapó, 1,5 és 3 tonnás bombák láthatóak a szállítókocsijaikon