A három témát is felölelő, ugyancsak a szokásosnál kicsit hosszabb, és főleg, több képet tartalmazó 5. rész a Ka-50 fegyverzetét, nyugati feltűnését, majd éjszakai harcra is alkalmas változatait mutatja be. A sorozat első része ITT, az előző pedig ITT.

Fegyverzet

A Ka-50 akár 2000 kg fegyverzetet is hordozhat, amihez 6 felfüggesztő van a szárnyai alatt. Normál esetben a két-két belsőt használják, mivel a legkülsőkre csak a kis tömegű, páros Igla-V levegő-levegő rakéták kerülhetnek, amelyeket ritkán látni a típuson.

Ez a 2 tonna jelentős terhelés, a szokásos konfigurációkban (1-1,2 t) is több száz kilogrammal nagyobb, mint az AH-64-esé (0,7-0,8 t). Érdekes még, hogy bár az oroszok sosem a visszafogottságukról híresek, és a ’90-es években még torpedókat is kitettek a kiállításokon a Ka-50 elé, mint integrált fegyverzetet, a mértékadó(bb) források még a korábbi tervekben gyakran szereplő, H-25(ML) és R-73 rakétákat sem említik a rendszeresített eszközök között.

Az egyik, szárny alatti felfüggesztő fix, a gép részét képező elemei. Erre jönnek rá a különböző fegyverek tényleges pilonjai, mintegy adapterként funkcionálva

A típus szokásos fegyverzete: gépágyú, B-8V20 rakétablokk, Vihr rakéták

2A42 gépágyú

A 2A42 kiválasztásában szerepet játszott Kutahov is. Miután Mihejev eredetileg a kolomnai KBM gyárat kereste meg, de ott nem járt sikerrel, ő javasolta neki, hogy a tulaiakhoz forduljon. Itt jó személyes kapcsolatot alakított ki Vaszilij Petrovics Grjazevvel és Arkagyij Georgijevics Sipunovval. Az ő nevükhöz számos, jelentős szovjet repülőgép-fedélzeti tűzfegyver köthető, általában GS jelzéssel (pl. a GS-30-2 is). A döntő tényezőnek a típus kiválasztásában valószínűleg az bizonyult, hogy a rendelkezésre álló, többi 30 mm-es gépágyú nagy sebességű repülőgépek számára készült. Ezeknél eleve biztosított volt a gyorsan és nagy tömegben érkező, igen hideg hűtőlevegő. A földközelben, relatíve lassan, és a harctéri porban és füstben repülő helikopter viszont ennél jobb megoldást igényelt. Ezt nyújtotta a járművekre tervezett, azaz kisebb légárammal is kielégítően hűthető 2A42. A leírások szerint a fegyver porban, sárban, jegesedés esetén, -50 és +50°C között is használható. Szintén tulaiak fegyvere mellett szólt, hogy egy gombnyomással váltani lehetett két lőszerrakasza között. Ezáltal a pillanatnyi igénynek megfelelően tudott páncéltörő, vagy nagy robbanóerejű lőszerrel tüzelni a gépágyú, ezeket nem kellett felváltva tárazni, és pazarolva használni. Természetesen, ahogyan az együléses kialakítás, úgy a 2A42 ellen is többek tiltakoztak a légierő és más szervek részéről – de ezúttal is végül hiába.

A hatalmas, 6,5 tonna visszaható erejű gépágyút Mihejev először a törzs alatt, a szimmetriatengelyben gondolta elhelyezni a szerkezetre gyakorolt hatásai miatt. Végül egy, a teljesen merev és a toronyba épített megoldás közötti kompromisszum született, mivel a kis tartományban, de hidraulikusan kitéríthető ágyútalpra (NPPU-800), és jobb oldalra került a fegyver. A Skval-V jelei alapján a kitérítés nagyon kicsit balra, a törzs felé is lehetséges, 2,5°-ig, jobbra pedig egészen 9°-ig. Felfelé megint csak korlátozott, 3,5°, lefelé viszont akár 37° is lehet az elmozdulás. Ez, a Ka-50 gyors manővereivel együtt, kompenzálja, hogy nem forgatható toronyba építették végül a fegyvert. A normál állásban rögzített gépágyúval az elektronika közreműködése nélkül, fix célkörrel is tüzelhet a pilóta, de ez persze csak meghibásodáskor elfogadható a kis pontosság miatt.

A 2A42 gázelvezetéses elven működik, ezért csak 27 V egyenáramot igényel külső forrásból. Ez egyúttal az elektromos gyújtást is biztosítja, ami szükség esetén történhet mechanikusan is. Az első betöltést manuálisan (tehát a földön), illetve piropatronnal (3 db) lehet elvégezni. Ezek elakadáskor is továbbviszik a tüzelést. Ugyancsak a tüzelés késedelem nélküli folytatását vagy megindítását szolgálja, hogy amikor az egyik rakasz utolsó lőszere kerülne sorra, akkor a mechanika megszakítja a sorozatot. Így a következő tűzmegnyitáskor ez a már betöltött lőszer azonnal indítja a folyamatot, időveszteség és piropatron használata nélkül.

Az 578 alkatrészből felépülő, 3027 mm hosszú, 115 kg-os fegyver 960 m/s kezdősebességre gyorsítja a 30 mm-es lőszereket, 3600 kg/cm² (353 MPa) túlnyomás mellett. Ez a fenti 6,5 tonna, vagy a gyári források szerinti 4-5 t visszarúgást eredményezi, a csőszájfék és a 30-35 mm-es hátrasiklást biztosító amortizátor mellett is. A hatótáv nem védett céloknál akár a 4 km-t is elérheti, ami páncélozott járműveknél 1,5 km-re csökken. Lassan repülő légi célok leküzdésekor 2,5 km ferde lőtávolságig hatásos a 2A42. A tűzgyorsaság kétféle lehet, alaphelyzetben 550-600 lövés/perc, vagy a lassabb, 200-300 percenként. A Ka-50-esen az egyik forrás szerint tízes vagy húszas sorozatokat is be lehet állítani. Egy első és egy hátsó lőszertartályban tárolnak 230-230 lövedéket az 1970-es években kifejlesztett, 30x165 mm-es típusból. Az elülső tartályban a 858 grammos, ballisztikus sapkával ellátott, tompa (v. lágy) orrú, páncéltörő-nyomjelző (azaz APBC-T/orosz terminológia szerint BT), 3UBR6 típusú lőszer van, mely robbanóanyagot nem tartalmazó, keménymagvas (400 g) kialakítású. A páncélátütési képesség 60 fokos becsapódási szögben, 100, 1000, illetve 2000 méteren 40, 18, illetve 10 mm. A hátsó tartályban a 837 g-os, nagy robbanóerejű és gyújtóhatású (HEI/OFZ) 3UOF8 található. Maga a kilőtt lövedék 389 g, ebből 49 g a robbanóanyag. Ez 0,15 ezredmásodperc késleltetésű, A-670M orrgyújtó révén robban, vagy 7,5-14,5 másodperces önmegsemmisítővel. (Egy 3UOR6, HE-T/OT, azaz nyomjelzős repeszhatású típus is létezik a lőszercsaládban, de ezt egyik forrás sem említi, mint amit a Ka-50-esen használnak.) Ahogy a Mi-28-assal folytatott verseny ismertetése során említésre került, az ágyú meglehetősen pontos – összességében egy félelmetes fegyver.

A részben burkolatok nélkül beépített gépágyú a törzs jobb alsó részén (források: lenti)

Egy rövid összehasonlítás kézenfekvő az AH-64-esen lévő, toronyba épített M230 Chain Gunnal. Ez szintén 30 mm-es, de csak fele olyan hosszú és tömegű, és ez utóbbi érvényes a lőszerekre is (30x113 mm). A tűzgyorsaság és a hatásos hatótáv nagyjából azonos. A lövedékek kezdősebessége elmarad, hivatalosan csak 805 m/s, de egy lőszergyártói adat a 2A42-esével azonos, 500 m-en (50 foknál) kb. 25 mm átütést ad meg. A harci helikopterek gépágyúikat azonban nem elsősorban páncélozott célok ellen használják, és az ezeken kívüli céloknál – cserébe a nagyobb tömegért – a szovjet fegyver általánosságban nagyobb rombolóerőt biztosít nagyobb lövedékeivel.

9K121 Vihr (Forgószél) irányított páncéltörő rakéta komplexum

A tulaiak másik, a gépágyúnál is fontosabb hozzájárulása a Ka-50-eshez a 9K121 Vihr rendszer. A főtervező maga Sipunov volt, és a célja a V-80 és a Szu-25T, majd később TM ellátása volt egy nagy hatótávú, mégis kompakt páncélelhárító rakétával. A Vihr ismertetői a részei közé sorolják a Skvalt, valamint az APU-6 (vagy a csatarepülőgépen -8) indítót és magát a 9A4172 jelű rakétát.

A helikopter leírásai az APU-6 indítót UPP-800 jellel is említik. Amint a korai modelleken látható volt, eredetileg nyolcas függesztővel számoltak a V-80-ason is, ez később a névben is szereplő hatosra csökkent. A normál fegyverzeti variációk között nem is szerepel négy APU-6 alkalmazása, azaz a Ka-50 javadalmazása maximálisan és szokásosan 12 db – ez néggyel kevesebb, mint az Apache Hellfire-re vonatkozó legnagyobb kapacitása, egyúttal néggyel több, mint annál a szokásos szám. A tubusok nélkül 60 kg-os függesztő különlegessége, hogy azon 12 (10?) fokkal lefelé megdönthetőek a rakétákat tartalmazó, hermetikus konténerek. Ez a rácsapás nélküli támadást segíti elő. Az üresen 14 kg-os, egyedi tároló-indító konténerekből kis kivetőtöltet indítja a rakétát. Megbontás nélkül 10 évig is használható a fegyver, bár ez alapvetően a tárolási időre vonatkozik, ennyit reptetni biztosan nem lehet. Egy főkapcsoló átváltásával közeli és lassú légi célok ellen is bevethető a Vihr.

Az indítótubus orrának áttörése után a behajtott a vezérsíkok (elöl) és szárnyak (hátul) kinyílnak, és a rakéta mintegy 600 m/s (2200 km/h) sebességgel vágtat a célja felé. Ez azt jelentené, hogy a teljes hatótávot kb. 17 másodperc alatt megteszi, viszont a hivatalos adatokban 28 másodpercet írnak. A korábbi, szubszonikus rakétákhoz képest a szuperszonikus sebesség komoly előrelépésnek számított akkoriban, mivel jelentősen csökkentette a célnak és az azt oltalmazó légvédelemnek az ellentevékenységre rendelkezésre álló idejét.

A Vihr rakéta, mögötte a zárt konténere. Látszik, hogy az orrában nincs érzékelő, csak a beömlő

A vezérlését tekintve a Vihr teljesen egyedülálló, mivel ugyan az ismert lézeres elven működik, de mégsem a megszokott módon. A Skval rendszer egy négy, különböző – feltehetően kissé eltérő hullámhosszú – szekcióra osztott lézernyalábot irányít a célra, és a rakéta ezen belül repül. A szárnyak végén lévő érzékelők veszik a lézert, és érzékelik a négyféle nyalábszekciót. Ezt ráadásul úgy teszik, hogy közben a rakéta maga forog a hossztengelye körül, vagyis folyton felcserélődnek az egyes szekciókat vevő érzékelők. Tehát magát a rávezetést képtelenség zavarni, és egy, füstbe burkolózó célnál sem szakad meg azonnal a folyamat, még ha a pontosság nyilván alaposan lecsökken is. Utalás van arra, az ezzel a módszerrel összefüggésbe hozható, de valójában nehezen igazolható vagy ellenőrizhető jellemzőre is, hogy a megvilágító lézer ereje így jóval alatta van az esetlegesen felszerelt besugárzásjelzők riasztási tartományának, továbbra is garantálva a rejtett támadást. Minden esetre a fejlesztés idején nem nagyon léteztek lézeresbesugárzás-jelzők, pláne zavarók, ezért a célok eleve nem is tudhattak róla, hogy támadás alatt állnak. Bár az orosz források előszeretettel mint a tüzelj és felejtsd el elv megvalósulását említik a rendszert, ez nem annak eredeti értelmében igaz. A rakéta ugyanis a lézernyaláb megszűnése esetén azonnal elveszíti a korrekciós képességét, tehát nem magától követi a célját. Az oroszok itt úgy használják a fogalmat, hogy a Skval automatikus célkövetésére gondolnak, melynek révén ugyan a pilótának valóban nincs már dolga a kilőtt rakétákkal, de ettől még az indító repülőeszköz nem kezdhet újabb cél támadásába vagy nem fordulhat ki egészen a céltól, magyarul nem szakíthatja meg a rávezetést egészen a találatig. A rakéta orrán az immár szükségtelenné vált vevő helyett – szellemes megoldással – egy kis beömlő van, ami a torlónyomást kihasználva biztosítja a négy vezérsík mozgatását az irányításhoz. Egyidejűleg egy célra két rakéta is indítható, és egy mozgó harckocsira a megsemmisítés valószínűségét 80-95%-ban adják meg.

A 45 kg-os, 275 cm hosszú rakéta 13 cm átmérőjű, kinyílt szárnyai és vezérsíkjai 24 és 38 cm fesztávúak. A különösen nagy hossz:átmérő arány oka, hogy a 6-8 rakétás felfüggesztőket is a lehetőségekhez képest kis homlokfelülettel tudják megoldani. A célnál a 8-12 kg-os tandem harci rész lép működésbe vagy közelségi, vagy csapódó gyújtó jelére. A harci részt az orrban gyakorlatilag semmi sem gátolja a célpont közvetlen elérésében. Az első, kisebb töltettel berobbantja a reaktív előtétpáncélzatot (ERA; már ha van), és az így szabaddá váló részen a fő, kumulatív töltet támadja a cél elsődleges páncélzatát. Az átütési képesség (0,8-)1 m vastag homogén hengerelt acélpáncélzat (egyenértékben) van megadva. A Vihr esetében azonban a kumulatív részt kiegészítették egy további, nagy robbanóerejű töltettel, hogy a rakéta „puha” célok ellen is viszonylag hatásos maradjon. Ennek tömege csupán 4-5,5 kg, tehát továbbra is inkább csak másodlagos alkalmazhatóságot biztosít. Ezt az elrendezést az orosz terminológia KOSz néven ismeri, ami a kumulatív-repeszképző robbanófej rövidítése (КОС, Кумулятивно-осколочный снаряд).

Egyetlen Vihr az APU-6 függesztőn

A Vihr egy startja

Egy rövidke videón a Vihr pár tesztlövése. Kifejezetten érdekes az utolsó: ezen egy Tu-16-ost használtak légi célnak, melyet megsemmisített a rakéta. Nagyméretű, és/vagy lassan repülő célok ellen a korszerű, irányított páncéltörő rakéták hatásosak, ha megfelelő rávezető elektronika áll rendelkezésre az ilyen célok befogásához

9K38 Igla-V levegő-levegő rakéta

A Ka-50 a kezdetektől alkalmas volt légi célok elleni tevékenységre, persze a maga korlátain belül – azaz nem egészen úgy, ahogyan azt az első nyugati elképzelések felvázolták. Lassan repülő célok ellen még a Vihr is hatásos lehetett, mivel a tesztek során a Skval be tudott mérni, majd követni egy célt repülő Tu-16LL bombázót. A fő fegyver ilyen ellenfelekhez azonban egy másik eszköz, a vállról indítható típusnak készült 9K38 Игла-В (Igla-V, Tű). A mindössze 10,8 kg-os rakéta 2 kg-os robbanófejét mintegy 5 km hatásos távolságra juttathatta el, és bár manőverképesebb, mint a hosszúkás Vihr, lényegében ez is csak helikopterek ellen bevethető. (Manapság ez kiegészülne drónokkal, de akkoriban ezek még nem voltak elterjedtek.) Az Igla fő előrelépést jelentő tulajdonsága a két, eltérő hullámhosszon működő detektora, melyek jelei alapján a vezérlés megkísérli kiszűrni az infracsapdákat és a pulzáló infrafényt kibocsátó zavarók jeleit is. A rakéta már nagyrészt alkalmazható volt közelítő, azaz kisebb infrajelet produkáló célok ellen is. Az egyik forrás szerint az Igla-V mindig az egyéb változatoknál csak opcionális IFF rendszerrel készül. Az orrban egy légtüske növeli a hatótávot és csökkenti az elterelt levegő révén az érzékelő burkolatának melegedését, mely egy infravörös önirányítású eszköznél különösen fontos, és melyről a nevét kapta a fegyver. A pusztítás növelésére, az esetlegesen még megmaradt üzemanyagot is berobbantja egy külön gyújtó a célnál.

A két bemutatott fényképen a Ka-52 van, mert a Ka-50-esről egyszerűen nincs olyan kép, amin Igla-V-kkel lenne látható. Ezek viszont egyébként is kiváló, nagy felbontású fotók, számtalan részlet megfigyelhető rajtuk, igaz, már az Igla-Sz-t és a Sztrelec indítót mutatják (lásd a Ka-52-esnél). A kettős indítók a legkülső felfüggesztőn találhatóak. A fegyverzettel foglalkozó szakaszra tekintettel a legfontosabb megjegyzés még hozzájuk: ahogyan legtöbbször, a Ka-52-eseken már az Ataka hatos, függőleges kiosztású indítói vannak, nem a Vihr tubusai. Egyébként a kétfős utódon sem gyakran látni az Iglákat (források: fenti, lenti)

A korai, egyszerűsített infrafejjel ellátott, és persze vállról, nem helikopterekről indított Igla-1-re dél-afrikai tapasztalatok alapján a gyártó meglepően visszafogottan csak 50% alatti, vagy még kevesebb találati valószínűséget ad meg. Az újabb Igla-Sz-nél már érvényesültek a marketing szempontok, és már 80-90%-ot emlegetnek, bár legalább, mint lőtéri és elméleti adatokat… Fotók egyébként nem igazán bizonyítják, hogy tényleg használatban volt az Igla-V a Fekete Cápán, de minden ismertető egyértelműen említi a bevethető eszközök között.

Az R-73 légiharc-rakéta integrációját is többször tervezték, de gyakorlatilag ezt a fegyvert nem vetheti be a Ka-50.

Nem irányított rakéták és bombák

A következő, különböző, egyesével hordozott eszközöket a függesztőkbe épített mechanikával, kézi kurblikkal is fel lehet emelni, majd rögzíteni. Ezáltal a különféle fegyveremelő berendezések szükségtelenné válnak, ami nagymértékű önállóságot biztosít előretolt, szerény felszereltségű leszállóhelyeken is.

Az egyszerű, FAB-500 és -250, a kilogrammban mérhető tömegüknek megfelelő nevű légibombákat is bevetheti a Ka-50, bár ennek a realitása csekély. Előbbiekből kettő, utóbbiakból négy függeszthető, és mindegyiknek számos változata létezik.

Egy, a függeszthető fegyvereket bemutató ábra 120 kg-os bombákat és ZB-500 napalmtartályokat is bemutat, mint a Ka-50 által alkalmazható fegyvereket. A néha előkerülő, H-25ML és R-73 rakéták szintén szerepelnek ezen az ábrán.

Ezeknél jóval fontosabbak a különféle, nem irányított rakéták blokkjai. A nagyobbik a B-13L5 jelű blokk, benne 5 db, 122 mm-es, Sz-13 jelű rakétával. Az egyszerű fegyverrel már 1973-tól folytak ugyan a tesztek, de épp, hogy elkészült a V-80 berepülésére, azaz 1983-tól állt hadrendbe. A többféle, megerősített építmények, kifutópályák, páncélosok, könnyű járművek elleni, valamint épületek belseje ellen termobárikus robbanófejjel ellátott rakéták akár 3,12 m hosszúak és 75 kg-osak is lehetnek, 21-33 kg-os harci résszel. A repülés közbeni stabilizálást kinyíló vezérsíkok biztosítják. A hatótáv papíron 0,5 és 6 km közötti, a gyakorlatban közelebb van az 1-4 km-hez – ezek az értékek függnek a rakéta változatától is.

A kisebbik típus a B-8V20A jelű konténerből indítható Sz-8 család, mely 80 mm-es rakétákat alkalmaz, 20 darabot. Itt az előzőekhez hasonló harci részeken kívül van egy kifejezetten élőerők elleni is, az Sz-8Sz, mely 2000 db fémnyilacskát szór szét, durva sérüléseket okozva a közelben tartózkodóknak. Ugyancsak érdekes a P verzió, ami pedig dipólkötegeket szórhat szét. A B-8V20A a vadászgépekhez tervezett, kisebb és jóval áramvonalasabb B-8 (és változatai) konténerhez képest nincs áramvonalazva a helikopterek kisebb sebessége miatt, viszont az indítócsövek előre meg vannak hosszabbítva. A legfeljebb 1,7 m hosszú rakéták 1,2-4,5 km között vethetők be, tömegük maximum 15,2 kg, a harci részé pedig 3,6-7,4 kg (ebből a különböző, speciális töltetek miatt a robbanóanyag maga egyes változatoknál csak 0,6-0,9 kg).

Amíg tehát az Sz-13-asok kemény célok, páncélosok, épületek megsemmisítésére használatosak elsősorban, addig az Sz-8-asok területtűzre és élőerő ellen, továbbá speciális feladatokra. Az indítás a beállítástól függően történhet blokkonként a kisebb/nagyobb típusból 10/5 vagy 5/2 példányban, de akár egyesével is.

A szokásos, B-8V20A blokkok egyike, a belső tartón. A most is fent lévő APU-6 pilon üres. A 2A42 is remekül látszik

Nem irányított rakétákkal tüzel az egyik Ka-50

Aknaszóró és gépágyú konténerek

Területcélok, tömegesen támadó ellenség pusztítására szolgál a KMGU(-2) aknaszóró konténer (Контейнер Малогабаритных Грузов Унифицированные, azaz kb. Egységes Konténer Kisméretű Terheknek). Ez egy, csak vészhelyzetben ledobható, egyszerű, áramvonalazott, nyolcrészes alumínium henger, aminek penumatikus ajtajai vannak az alsó részén. Ezek 0,05, 0,2, 1,0 és 1,5 másodperces időközönként nyílhatnak, és belőlük egy-egy kisebb, BKF nevű tároló távozhat szabadeséssel. A tényleges tölteteket ezek szórják szét. A kiszerelés lehet 8x12 db AO-2,5RT repeszromboló akna (2,5 kg) vagy PTM-1 harckocsiakna (1,6 kg), illetve 156 db PFM-1Sz, gyalogság elleni akna (80 g).

A két utóbbi típus a külső hőmérséklettől függően 1-40 óra között aktiválódó önmegsemmisítővel van felszerelve (hidegben később robbannak). A PTM-1 feladata kis tömege miatt nem a tankok tényleges felrobbantása, hanem a lánctalapaik 1-3 elemének szétszakításával azok mozgásképtelenné tétele. A BKF a блоках контейнерных для фронтовой авиации, azaz Konténerblokk a Frontrepülők Számára rövidítése – a KMGU-hoz hasonlóan elég eufemisztikus megnevezés ez is.

Az opcionálisan függeszthető eszközök között van az UPK-23-250 gépágyúkonténer. A belső pilonokon összesen kettőt vihet a Ka-50 a GS-23L jelű, a beépített gépágyúval ellentétben nagy, 3000-3400 lövés/perc tűzgyorsaságú, 250 lőszert szállító konténerből. Ez is 27 V-os táplálást igényel a hordozó géptől. A csőszájfékkel is ellátott GS-23L-t ugyanaz a Grjazev és Sipunov páros tervezte, mint a 2A42-est, de ezúttal Gast rendszerű, kétcsövű fegyverről van szó.

A megszokottabb Vihrek mellett, a belső függesztőn az UPK-23-250 egy példánya. A reakcióerők miatt párosával kell alkalmazni a gépágyúkonténert

A Ka-50-esen – biztosan – alkalmazható fegyverek és azok főbb variációi. Bár a szárnyvégi Igla-V indítók minden egyes konfigurációra be vannak rajzolva, fotókon egyszer sem volt nyoma annak, hogy tényleg repült volna ilyenekkel a típus. Hiányzik viszont a biztosan függeszthető áttelepülő konténer, mely szögletes keresztmetszetű

A Ka-50 feltűnik nyugaton és egy filmben is

A ’80-as évekre már nem az a világtól hermetikusan elzárt hely volt a Szovjetunió, mint azelőtt. Így aztán, a nyugati (szak)sajtónak már kb. 1982 óta volt tudomása a Kamov új típusáról, de azért hiteles és pontos információkkal egyáltalán nem rendelkeztek róla. Sokáig úgy gondolták, hogy az új típus elsődleges feladata az ellenséges helikopterek elleni harc, és csak másodlagosan vetik be földi célok ellen. Egy orosz forrás egyenesen (levegő-levegő üzemmódú) radarral és hatcsövű, Gatling-gépágyúval ellátott, és a pilóta mögötti, szeparált kabinban ülő operátorral dolgozó típusról beszél, mint korabeli, nyugati elképzelés. E koncepció nem volt teljesen logikátlan, hiszen ott volt még a pontosan szintén nem ismert, de konvencionálisabbnak kinéző Mi-28 is: ez a helikopter fő vonásait tekintve látszólag közvetlenül az AH-64 ellenpárja volt, amely utóbbi típus pedig kifejezetten csatahelikopter volt.

Érdemes megjegyezni, hogy ekkoriban a gondolkodás középpontjában állt a helikopter-helikopter közötti légiharc lehetősége. Az amerikai LHX programban is a harci változatnak az egyik fő feladata ez lett volna. Bár a korai elképzelésekhez képest számos, alapvető változás történt, mire ebből létrejött az RAH-66, még gyenge repülési teljesítménye ellenére is igazán veszélyes légi harcos lett volna a típus alacsony észlelhetőségével, radarjával, és számos Stinger rakétájával. Nem tűnt tehát észszerűtlennek, hogy a szovjetek is hasonló feladatkörű típusban gondolkodjanak.

Egyes források a koaxiális gépet csak 5,5 tonnásnak írták le, és persze kétülésesnek – de volt, ahol egymás melletti elrendezéssel. Ki gondolta volna, hogy utóbbi rajzolókból a próféta szólt (Ka-52), csak előreszaladtak 10-15 évet… Az erős páncélzat és a mindenképpen nagyon komoly repülési teljesítmény is a mindig említett jellemzők között szerepelt. Utóbbival kapcsolatosan a szárnyakat a valódinál még nagyobbra rajzolták. Gyakran azt is feltételezték, hogy a fix fedélzeti gépágyú elveszi a helyet a páncéltörő rakéták rávezető rendszerétől, ezért csak nem irányított fegyverzettel támadhat felszíni célokat a típus. Mindebből az is következett, hogy az ideiglenesen Ka-34 típusjellel illetett, Hokum, azaz Megtévesztő („Csaló”) kódnevet kapott helikoptert csak kis számban fogják gyártani.

Az amerikai Air Defense Artillery magazin 1986 nyári számában így rajzolták meg a Hokumot, és nem felejtették el idézni a Védelmi Minisztériumot, mely szerint az új típus „jelentős szovjet légifölényt fog jelenteni a forgószárnyasok területén” (forrás)

Kiváló hidegháborús atmoszférája miatt ez a rajz két verzióban is szerepel. Személy szerint a fentit hangulatosabbnak tartom, de a lényeg az, hogy itt megint csak mint „vadászhelikoptert” mutatják be a gépet, négy légiharc-rakétával – igaz, a középső pilonokon mintha irányított, levegő-föld eszközök is lennének… Jobbra lent a Mi-28 korai ábrázolása is megfigyelhető (források: fenti, lenti)

Fent ezen a háromnézeti rajzon a gép még csak Ka-? típusjellel a szerepel. A V-80 legelső kialakításához viszonylag hasonló a rajz. Lent egy nagyjából ezzel egyező, de színes művészi elképzelésként a gép (források: fenti, lenti)

A fenti montázs már közelít a valósághoz, de még mindig kétüléses a típus. Az elölnézetet mondjuk nem sikerült eltalálni… A lenti, gyakran bemutatott rajz már egész jó, leszámítva ismét csak a személyzet létszámát (források: fenti, lenti)

Végül az utolsó kép, mely még nem pontosan ábrázolja a Ka-50-est: az 1986-os Modern Fighting Helicopters az ismert repülős szakírók, Bill Gunston és Mike Spick tollából mutatja be a Hokumról (még mindig típusjel nélkül!) ezt a rajzot. Előrelépés, hogy már egyfős a fülke, de másfelől a vonalak kicsit torzak (forrás)

A kép idővel tisztult, de végül is a Ka-50 rászolgált a kódnevének jelentésére, mivel egészen egy 1992-es konferenciáig nem volt biztos vele kapcsolatosan a legtöbb dolog. Ekkor Mihejev egy januári, angliai konferencián járva megismertette a közönséggel a valódi, Ka-50 jelzést. Februárban a típus egy, a FÁK államok részvételével a fehéroroszországi Macsulise reptéren zajló bemutatón vett részt, majd a 3. prototípus augusztusban a Moszaershow-n repült. A következő állomás a szeptemberi, farnborough-i nemzetközi repülőszalon volt, ahol a 020 oldalszámú gép a híres, vérfarkasos festést kapta meg. Itt azonban vízumgondok miatt a személyzet egy része nem érkezett meg időben, ezért a helikopter csak a statikus soron szerepelt. Innentől ismert tehát a típus, mint Vérfarkas, avagy Werewolf.

A végső fantázianevet viszont egy filmszerep hozta meg a Ka-50-esnek. Az afganisztáni háborúról szóló, 95 perces alkotás méltán maradt ismeretlen, viszont a címszerepet a V-80-asok 5. példánya alakította, a Kamov gyár valódi berepülőpilótájával a fülkéjében. A film címe, és innentől a Ka-50 hivatalos neve a Чёрная акула (Csornaja Akula), azaz Fekete Cápa lett. A filmben a helikopter jelzések nélkül, teljesen fekete színben tűnik fel. Az első a típus példányai közül, melyen ténylegesen megjelent a Fekete Cápa motívum, a harmadik szériagép volt. Ez a Vérfarkashoz hasonlóan, a függőleges vezérsíkra kapott egy egyedi felfestést. Mindkét, ekképp különleges mintájú gép részt vett az 1993 júniusi, Le Bourget-ban rendezett légiparádén, és ezúttal a levegőben is megmutatták magukat.

A kétféle, nevezetes festéssel. Fent a Werewolf mintás gép, ahogyan Farnborough-ban kinézett. (ITT egy további kép egy másik alapszínnel a vérfarkasos festésről.) Érdemes megfigyelni, hogy a kiegészítő függőleges irányfelületen a Kamov iroda logója szerepel. Lent a fekete cápás festéssel, Le Bourget-ban (források: fenti, lenti)

A Werewolf is ott volt Franciaországban, de itt már H318 számmal, és otromba, „Army Attack Helicopter” felirattal az oldalán (forrás)

A mozifilmben szereplő példány, teljesen sima, fekete színben. Itt kiválóan látszik a fülke tetején, elöl a visszapillantó periszkóp (forrás)

Mihejev a film forgatásán (forrás)

Éjjeli kaland: az N és az S változat

Amint már többször szó volt róla, az eredeti koncepciótól eltérően valósult meg a Ka-50, és nem volt képes éjjeli bevetésekre, a műszerezettség hiányosságai miatt. A szovjetek felmérték a lehetőségeket, és a sisakra szerelhető éjjellátó, a gépre épített, alacsony fényszintű televíziós kamera, a képalkotó infravörös szenzor és a milliméteres hullámhosszú radar közül a másodikat választották ki, mint leggyorsabban megvalósíthatót. A választás mellett szóló érv volt, hogy a kapott kép közelített egy normál tévéképhez, aminek az értelmezése a legegyszerűbb volt a pilóták számára. Persze a legfontosabb ok a döntés mögött annyi volt igazából, hogy belátható időn belül erre volt képes a szovjet ipar. A fejlesztés korai szakaszában egyébként még külső, konténeres függesztésben is gondolkodtak, ezt is megengedhetőnek tartották. Ez a rendszer lett a Merkurij, melyet a Szu-25T és a Mi-28 számára is elérhetővé kívántak tenni. A V-80 esetében a második és harmadik példány kapta meg a berendezést, melyekre innentől, mint Ka-50N is hivatkoztak. A Merkurijt is a Zverev Optikai-Mechanikai Művek kezdte fejleszteni, de aztán a Moszkvai Televíziófejlesztő Intézet (MNITI) vette át a projektet.

Az N, mint Ночная акула, azaz szó szerint Éjjeli Cápa névből ered, de ahogyan az eredeti név is konkrétan egy cápafajra, a búvárcápára fordítható le, úgy ez is konkretizálható, mint fehér tüskecápa.

A Merkurij egyszerű fotoelektron-sokszorozókat használt, és mivel két lencsén, egy nagy- és egy kislátószögűn át dolgozott, elég nagy méretű lett. Éjjel a csillagok, a Hold és esetleg más forrásokból is van némi fény, és ennek révén ugyanúgy van visszaverődés a tárgyakról. Ezt a csekély fotonmennyiséget használják fel a sokszorozók, szürkeárnyalatos képet előállítva végül. Ezzel a módszerrel egy harckocsit 3 km-ről tudtak felderíteni. Csakhogy, a Merkurij általában nem működött valami jól. A kép nagyon zajos volt, és emiatt a céltávolság meghatározása szinte lehetetlennek bizonyult. A készülék felbontása és érzékenysége is gyenge volt. Összevetve ezt a jelentős méretekkel és tömeggel, bár a harmadik V-80 egy működképes egységgel repült, végül is az egész programot törölték. (Egy forrás a Merkurijra alapozott V-80V típusjelet is említi.) Persze a rendszerváltás miatti anyagi csőd sem segített a problémák megoldásán. Más lehetőség után kellett tehát nézni, ami a szintén passzív, de már sokkal jobb minőségű képpel kecsegtető, infravörös kamera volt.

A Merkurij rendszer ablaka az egyik V-80 orrán – a jókora méret egyértelmű (forrás)

Az Alkalmazott Fizikai Tudományos Kutató Intézet kapta a feladatot, hogy egy 8-14 µm közötti tartományban dolgozó érzékelőt hozzon létre. Erre a kadmium-higany-tellúr érzékelőanyagú eszközre alapozva a tényleges, képalkotó berendezéseket a Honvédelmi Minisztérium Geofizika nevű intézete és az Alkalmazott Optika Kazanyi Állami Intézete (GIPO) hozta aztán létre. Az első ilyen szovjet termékként azonban, az érzékelő csak egy csíkot alkotott, ezért a teljes kép létrehozásához egy mechanikai letapogató rendszerrel kellett összeházasítani azt. Ezt TpSzPO-V néven, 1986-ban egy Mi-8T helikopteren (vagy egy Mi-24V-n?) tesztelték is. Ezt követően megkezdték a Rubikonba és a Skvalba való integrálását. 1990-ben az 5. V-80-ason be is építették a berendezést, Столб (Sztolb, Oszlop) néven, a Skvallal egybeépítve. Az eredmények azonban – a Merkurijhoz hasonlóan – rosszak voltak: az érzékenység messze elmaradt a szükségestől, nem szólva az Apache TADS/PNVS berendezéséhez képesti lemaradásról. A Sztolbbal 1993-ig próbálkoztak, de be kellett látni, hogy a gazdasági kilátások lehetetlenné teszik egy ilyen magas színvonalú fejlesztés reális befejezését. A Kamov viszont, az exportra is gondolva, nem állt el az éjszakai verzió tervétől, ezért külföldi éjjellátó után nézett. A francia Thomson-CSF (ma: Thales) konténeres formában szállított is néhány berendezést, amivel a MAKSz-95 kiállításon a 020 (vagy H318, a 10. sorozatpéldány, lásd korábban) oldalszámú Ka-50 részt is vett a bemutatón. Azonban a külső konténer által kiterjesztett bevetési tartomány mégsem volt elég nagy előny a hátrányokhoz képest. A fő kifogás egyébként is a külföldi eszköz használata volt – még ha hazai nem is volt elérhető…

Fent és lent is a Sztolbbal felszerelt, 5. példány repül magashegyi viszonyok közt. Maga a szenzor Skval feletti, kicsi gömbtoronyban van (források: fenti, lenti)

De a dolgot nem engedték el az oroszok, hiszen nyilvánvaló volt, hogy egy korszerű haderő nem nélkülözheti az éjszakai harcképességet. Ennek egyik kulcseszköze pedig egy modern, elektrooptikai rendszer volt, a nagy felbontású radarok mellett – utóbbiak viszont még nehezebben kivitelezhetőnek tűntek, tekintettel az ország elektronikai háttériparának közismerten gyengébb színvonalára. Ezért a Jekatyerinburgban működő Urál Optikai-Mechanikai Művek (UOMZ; korábban a Geofizika része) egy forgatható, girostabilizált, többféle harcjárművön is használható szenzortorony-családot kezdett tervezni, mely számos méretben és felszereltséggel is elérhetőnek ígérkezett. A tornyok a GOESz mozaikszó nevet kapták (Гиро-стабилизированные Оптико-Электронные Системы, ГОЭС), és az átmérőjük szerint a 360, 460, 560(?), 640, és 720(?) számokat, a típusok megkülönböztetésére. A 4-5 érzékelőt tartalmazó tornyok többek közt nappali és alacsony fényszintű televíziós kamerát, infravörös képalkotót, lézeres távolságmérőt és célmegjelölőt, és lézeres rakétarávezetőt (valószínű konkrétan a Vihrhez, amihez a sima célmegjelölő ugye nem elég) kaphattak. A forgatásukat szervomotorok végezték, 60°/másodperccel, 235 fokos vízszintes és 160 fokos függőleges tartományban.

Erre alapozva tervezték még a Самшит-50 (Szamsit, magyarul Buxus- vagy Puszpáng) nevű toronnyal ellátott Ka-50S verziót. Az S a Шар (Sar, azaz Gömb vagy Labda) szóból származott, a torony nevében az 50-es szám pedig a helikopterre tervezett altípust jelentette. Egy helyen említik, hogy a még mindig (avagy újra?) terítéken lévő Ka-60R-re is ezt szánták. Az 1993 óta zajló tervezés eredménye volt a ’97-re elkészült S változat. A Szamsit-50 a legnagyobb, 640 mm-es toronyverzión alapult, lézeres távmérő-célmegvilágító egységet, a Vihr lézeres rávezetőjét, televíziós kamerát és a Thomson-CSF Victor nevű infravörös kameráját tartalmazta. Harckocsikat 7 km-ről deríthettek fel ezzel a felszereléssel, és 4,5-5-ről vehettek célba. A gépet műholdas navigációs vevővel, a PA-4-3 mozgótérkép-kijelzővel és új HUD-val is ellátták (mindezekkel valószínűleg először a típus történetében; ezeket a módosításokat megkapták a később ismertetett BEG/BUG harccsoport gépei is). A torony eleinte az orrba, felülre került, de aztán nagyon hamar megcserélték a Skvallal, a sokkal kézenfekvőbb, alsó pozícióra. A fülkét a pilóta által immár viselhető, éjjellátós sisakhoz átalakított megvilágítással látták el. A harcászati rendszer innentől a Rubikon-N nevet viselte.

Az S orra a korai kialakítással: a Szamsit-50 még felül van, a Skval pedig maradt az eredeti helyén. Amint az eredeti képaláírás jelzi, itt még GOESz-640 a torony neve. A lentebbi fotón a 018-as az IDEX 97-en. Ha jól megfigyeljük, itt valami látszik a rotorok felett: a leírások szerint az Arbalet radar levegő-levegő antennája. A lenti, egyébként a forrásnál a 2003-as MAKSz kiállítást említő, egyetlen másik képen van még nyoma, hogy radar felkerült a Ka-50-esre. Később ezt a fenti egységet elhagyták a radarból. Mindezt részletesen lásd később (források: fenti, lenti)

Rajzolt formában is van jele az Arbalet kísérleti alkalmazásának: a Ka-50S háromnézeti rajza

A Fekete Cápa farok-díszítésű, de sivatagi festésű 018, az első Ka-50S. A matt fekete orr az optikai egységek zavarmentes működését volt hivatott elősegíteni (forrás)

Immár alul a Szamsit-50, felül a Skval optikája látszik a 018-ason. A panelek illesztése néhol amolyan oroszos minőségű (forrás)

Az S-sé átalakított gép a 018-as, tehát a 8. Ka-50 volt. Ennek 1997. március 4-én volt az első felszállása, de már 16-20-a között részt vett a 22-es (normál) példánnyal az IDEX 97 fegyverexpón, az Egyesült Arab Emirátusokban. A környékbeli vevőkre pályázva az oroszok nem aprózták a dolgot, a 22-es ugyanis mind a gépágyúval, mind a nem irányított rakétákkal, mind pedig a Vihrrel bemutató lövészetet végzett.

A ’90-es évekre jellemző volt, hogy az exportra is szánt típusaik egy-egy példányát az oroszok össze-vissza átépítették, jelezve a potenciális vevőknek, hogy még mindig világszínvonalú a hadiiparuk. Így születtek a Szu-27 és a MiG-29 korabeli, legkülönfélébb változatai is, gyakran egy adott tenderre kihegyezve. A Ka-50-esnél egy másik gépet, a 014-es oldalszámút is S-sé alakították át, de ezúttal a Skvalt teljesen kiszerelték, és két elektrooptikai tornyot kapott helyette a helikopter. Felül a kisebb TOESz-520 volt, 360 mm-es optikával, alul a nagyobb GOESz-330, 460 mm-essel. Ez utóbbit később a még nagyobb, GOESz-640-esre cserélték. (A források inkonzisztensek a típusjeleket és a méreteket illetően.) Az eltérő méretű tornyok egyike csak infravörös és televíziós optikát kapott, és a navigációt segítette, a másik ezek mellé lézeres egységeket is, és ez már közvetlenül a harci alkalmazást tette lehetővé. További modernizálásként a 014 három, többfunkciós kijelzőt kapott a műszerfalra, SAGEM érzékelőre tértek át a Thomson-CSF helyett, és a már régen tervezett H-25ML mellé az R-73-ast, valamint az Igla-V-t is megkapta a típus. Ezeket a fegyvereket azonban ténylegesen még csak nem is tesztelték. A pilóta az ONV-1 éjjellátót használhatta. Az így módosított gépet 1999 júniusában mutatták be, Nyizsnyij Tagilban, majd a MAKSz-99-en. Sorozatgyártásra a Ka-50S sem került, egyik formájában sem.

Fent és lent is a 014 az 1999-es MAKSz-on. A lenti, nagyobb torony hátrafordítva áll – ez a normál utazórepülési helyzet, megóvandó az optikát (források: fenti, lenti)

A „két gömbös” 014 még a 2007-es MAKSz kiállításon is szerepelt, sima Ka-50 jel alatt (források: fenti, lenti)

Bár gyengébb lehetőségeket biztosított, de az éjjellátó szemüvegekkel is megpróbálkoztak. A Geofizika intézet romjain a Geofizika-NV alakult meg, és a ’90-es évek közepére elkészültek a Geo-ONV-1 készülékkel. A Kamov 1997. november 29-én írt alá szerződést arról, hogy ilyenekkel lássák el a Ka-50-est. Sajnos azonban nem számoltak azzal, hogy katapultálás – vagy a Ka-50 esetében „gépelhagyás” – során az éjjellátó túl nagy terhelést okoz a pilóták nyakának, mivel túl naggyá vált a sisak össztömege. A szükséges tápáram bekötésével is problémák adódtak, ezért az adott időpontban a projekt alkalmatlannak bizonyult. Később, a Ka-52 fedélzetére kerülő, új verziók már megoldották a felmerült hiányosságokat.

Voltak olyan tervek, hogy nagyobb beszerzési áruk miatt a „végső” éjjeli változat és a Ka-52 csak a Ka-50 család alkotta flotta egyharmadát teszi majd ki. Azaz egy helikopterezred két százada nappali bevetésre alkalmas Ka-50-est (alapverziót) és egy század N, majd S, és/vagy kétüléses változatot használ. Ezt párhuzamba állították azzal, hogy hasonló, 30%-os arányban voltak a ’90-es években Longbow radaros AH-64D-k, és „sima” A-k az amerikai hadseregnél.

A nem megjelölt képek forrása: link.

Folytatás ITT. A források az utolsó részben lesznek felsorolva.