A Projekt 705(K) Lira/Alfa osztályú vadásztengeralattjáró, 4. rész

2017. augusztus 13. 13:52 - Maga Lenin

Az Alfát ismertető sorozat 4., egyben utolsó részében a tervezett továbbfejlesztésekről, a K-27 reaktorbalesetéről, az osztály leszereléséről, a nyugati reakciókról (találgatások, új fegyverek), illetve kiegészítésül a Projekt 661 (Papa) osztályról esik szó, és végül következnek a források. Az első rész ITT, az előző pedig ITT.

 

A Projekt 705 tervezett változatai, továbbfejlesztései: 705A, B, D

Az SzKB-143 hamar elkezdett foglalkozni az új, igen potens típus lehetséges átalakításaival, hogy a remek törzsből kihozzák, amit lehet. A szovjetek kvázi mániájaként említhető, tengerészeti robotrepülők alkalmazására tettek javaslatot a 705A szám alatt, és SSBN-né is át akarták tervezni a Lirát 705B néven. Előbbi a vadonatúj P-70 (vagy 4K66) Ametiszt robotgép, utóbbi a D-5 rakétakomplexum, vagyis az R-27, korai tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakéta (SLBM) – mindkét esetben 8 fegyver – indítására lett volna átépítve. Mindkettőnél a korábbinál sokkal nagyobb, de továbbra is igen áramvonalas tornyot kapott volna az alap hajótest, ezzel együtt némi hosszabbítást is. 1962-re el is készültek az előzetes tervek, amikor is hirtelen a CKB-16-hoz helyezték át a munkát. Ez meglepetés volt, és N. F. Sulcenko kitartó lobbizásának volt köszönhető, mint kiderült utóbb. December 11-én kerültek át a tervek a CKB-16-hoz, ahol V. V. Boriszov irányításával folyt tovább a munka, immár a 705A = Projekt 686 és a 705B = Projekt 687 számmal.

A 705B 1965-re már 12 ballisztikus rakétát hordozott volna, és többféle meghajtást és szonárt is számításba vettek az ajánlott tervezeteknél, sőt, közben a D-5M rendszerre kívántak áttérni. Bár ezek szerint ’65 augusztusában el is fogadta az állami bizottság a terveket, még később már a D-9 (R-29) SLBM-eket akarták felhasználni. Csakhogy közben az alapverzió katasztrofális problémái (lásd K-64) miatt az egészet lefújta a haditengerészet 1969. június 28-án.

705b_fekete.jpgFent a Projekt 705B avagy 687 makettje. Jól látszik a sokkal nagyobb torony, viszont a metszet a háttérben a ballisztikus rakéták elhelyezéséről nem biztos, hogy ehhez a modellhez tartozik. Lent a tengeralattjáró metszeti rajza a 2x4 R-27 vagy később R-29 rakétával. Míg előbbi 3000, utóbbi 8000 km feletti hatótávolságú (források: fenti, lenti)

705b_metszet.jpg

705_es_a_es_b.jpgAz összehasonlító rajzon jönnek ki igazán a különbségek az alapverzió (felül) és a 705A és B között. Az A eleje teljesen azonos a régivel, de a 3. szekció, ahol a személyzet van, rövidebb. Cserébe a 3-3-2 (máshol 2-2-2) elrendezésű Ametisztek alatti rész „üres”, de mögötte szintén megerősített rekeszfal van, ami arra utal, hogy ide kerültek az eredeti 3. szekcióból a már el nem férő helyiségek. Bár az ábra elég elnagyolt, a meghajtás is az eredetinek tűnik, viszont ez a leghosszabb verziójú törzs lett volna. A lenti 705B esete érdekesebb, mert láthatóan az A első részét követi a belseje, de a hatalmas silók miatt nincs több hely benne, azaz nem látszik, hova kerülne a rövidebb személyzeti rekeszből kimaradó tér. A reaktor is látványosan más a rajzon, ami nyomottvizes típusra utal. Ez nem lenne csoda, nem is az OK-550/BM-40A gondjai miatt, hanem mert az SLBM-ekkel biztosan lassabb, de tovább tartó járőrözéseket kellett volna végeznie a típusnak. Minden esetre a 705B csak kicsit lett volna hosszabb az alapverziónál (forrás)

projekt_705a_nacrt1.jpeg

A 705A oldalnézete, szürkével a vízvonal feletti rész felszíni menetben. Látszik a három, valószínűleg oldalra nyíló ajtópár a 3 sorban lévő Ametisztek számára. Létezik egy négy soros rajz is, de ehhez nincs négy ajtópáros külső nézeti ábra, és ránézésre is kissé túl hosszúnak tűnik (forrás)

Eközben az SzKB-143, a legújabb elemzésekre támaszkodva, úgy gondolta, hogy növelni kell az alap Lira tűzerejét, mégpedig a 3., azaz a legénységi szekciónál a kettős burkolat közé telepített, egyszer használatos, 650 mm-es vetőcsövekkel, 4 vagy 6 darabbal. Ezekből elsősorban rakétatorpedót, azaz a Vjuga-65/81RT-t kívánták kilőni, nem normál torpedókat. A járőrözési időt – tehát az élelmiszerkészleteket elsősorban – 70 napra kívánták emelni az eredeti 50-ről. 1968-ban a BM-40A-val szerelt Projekt 705K alapján el is fogadták a tervet, és az a 705D (довооруженный, kb. újrafegyverzett) jelet kapta. Ruszanov vezetésével 1969. március 11(31)-én elkészültek a rajzok a 705D-hez, mely a K-nál kb. 10%-kal nagyobb lett, ezért 36-37 csomót vártak „csak” tőle. Az előző, A és B modifikációhoz képest itt előnyös volt, hogy csak jóval kisebb mértékben kell növelni a hajó tömegét, azaz teljesítménye kevéssé romlik (vö. a másik két esetben felvázolt, hatalmas tornyokkal). 1971-ben tovább módosították a 705D-t az elérhető nagyobb merülési mélység érdekében, és a BM-40A mellett már nyomottvizes reaktort is belevettek a verziók közé. Ezek és a belső változtatások (pl. még ioncserélők áthelyezése a turbinaterembe, stb.) révén ezeknek a hajóknak 93,05 és 96,65 m-re nőtt meg a hossza/3050 és 3250 t-ra a vízkiszorítása/6,3 és 6,35 m-re a merülése – ezekkel papíron 1973 közepére készültek el. (A tömegadatok a legalább 12 méterrel nagyobb hossz ellenére nem nagyobbak az eredetinél, tehát valószínűleg hibásak.) A fegyverzet hat 533 mm-es vetőcsöve nem változott, de 30 torpedóra nőtt a készlet; plusz a négy külső, 650 mm-es torpedó/rakétatorpedó indító. Az eredeti 18 mellé még 12 db 533 mm-es torpedó került volna tehát, ami egy teljes plusz torpedóterem elhelyezését kívánta meg, és ami a méretnövekedés elsődleges forrása volt. Kapcsolódóan 6 fővel nőtt volna a személyzet, ami – a nagyobb készletekkel együtt – szintén többlet helyet igényelt. Az Akkord és a Ritmus rendszer is átalakításra, egyben jelentős továbbfejlesztésre is került, utóbbi Ritmus-200 néven. Bár 1974-ben elfogadták ezt a még újabb 705D-t, a program mégis elhalt – nyilván az alapverziók súlyos gondjai miatt. Érdekesség, hogy végső soron mindkét, azaz a fémmel és a vízzel hűtött reaktoros verziót is számításba vették a rendszeresítésre. Úgy gondolták, hogy kis számban előbb a BM-40A-val ellátott 705D-t állítják szolgálatba, majd egy nagyobb szériában a nyomottvizes reaktorral szerelt altípust, mely sokkal könnyebben üzemeltethető.

1974. február 23-án egyesült az SzKB-143 és a CKB-16 (utóbbi akkor már Volna, azaz Hullám név alatt), mint Санкт-Петербургское Морское Бюро Машиностроения Малахит, vagyis Malachit Szentpétervári Tengerészeti Műszaki Intézet. A rivális egyébként a Rubin iroda volt, a korábbi CKB-18, ami főleg robotrepülőgép és rakétahordozó tengeralattjárókat tervezett, köztük a nevezetes Tájfun osztályt (Projekt 941), illetve a Projekt 949-est, amibe a Kurszk tartozott.

logo.png

A Malachit logója (forrás)

 

A K-27 reaktorbalesete

A két, ténylegesen Projekt 705-ösökkel történt reaktorbaleseten kívül (K-64, K-123) érdemes kitérni a program első csúszásának egyik fő okára, a Projekt 645, vagyis a K-27 balesetére.

1968. május 24-én a tengeralattjárót gyakorlatra utasították, noha pont a fémoxidok eltávolítása lett volna szükséges ekkor. A nem eléggé képzett személyzet nem realizálta, hogy a szivattyúk tömítéseiből bejutó olajmaradványok, valamint a gázeltávolító rendszeren át bejutó levegő miatt mekkora mennyiségű ólom-oxid gyűlt fel a vezetékekben. Ez csak akkor derült ki, amikor 3 nap után a manőverek során a megnövelt teljesítmény révén súlyos hűtési zavarok keletkeztek a zónában. Az automatikus szabályozó rendszer észlelte a problémát, és 7%-ra vette vissza a teljesítményt. A nem eléggé képzett személyzet nem értette, miért zuhan a teljesítmény, ezért a kapitány parancsára az operátor elkezdte kézi vezérléssel kihúzni a szabályozó rudak „szabályozó” példányait (a maradék az ún. biztonságvédelmi csoport volt, amit az automatika tartott lent). A növekvő teljesítményt nem vezette el a fémoxid lerakódások miatt csökkent kapacitású hűtés, és ez a fűtőelemek egy részének megolvadásához, majd a hűtőközeggel együtt a primerköri vezetékekbe távozásához vezetett. Ez végső soron radioaktív gázok kibocsátásához és hatalmas, 1,5 Sv/h dózisteljesítményhez vezetett a reaktorteremben, amely a szellőztetés révén egyre terjedt a hajón. A személyzet a megszólaló sugárvédelmi riasztásokat nem vette figyelembe, ami az elhárítási műveletek alatt 9 ember halálához vezetett nem sokkal később, bár már a parton, a kapott dózisok miatt. Utólag megállapították, hogy az üzemanyag 20%-a távozott a hűtőközeggel a helyéről.

Számos áttervezés következett az IPPE irányításával, például a szivattyúkat olajtömítésű helyett lecserélték hermetikus rendszerűre, vagy záróvizet használóakra, oxigénmérőket telepítettek, folyamatos közegtisztító és minőségellenőrző rendszert építettek ki a korábbi, időszakosan használt helyett, stb. Mindezek jelentősen hozzájárultak a későbbi, BM-40A és OK-550 reaktorok üzemeltetésének elősegítéséhez.

k-27_dumping.jpg

Fent a K-27, elsüllyesztése során, 1982-ben, lent pedig 2012 szeptemberében, amikor norvég-orosz misszió kereste fel a roncsot, hogy felmérjék a sugárveszélyt (források: fenti, lenti)

ubaat_0_1000356i.jpg

Bár a flotta eljátszott a gondolattal, hogy a sérült reaktort lezárva, a másikkal, nagyjából szó szerint „félgőzzel” üzemeltessék tovább a K-27-est (!), vagy hogy nyomottvizes egységre cseréljék a reaktorokat, a hajót végül kivonták. A ’70-es években a K-27 állapota egyre romlott, így végül úgy döntöttek, hogy elsüllyesztik a Kara-tengeren, Novaja Zemljától keletre. Ezért 270 tonna bitument öntöttek felülről az immár berendezéseitől is nagyrészt megfosztott reaktorterembe, hogy az elszigetelje a szennyeződéseket, továbbá furfurolt (más néven furánaldehidet) is alkalmaztak szigetelésként. A tengeralattjáró azonban már úszásképtelenné vált a bő évtizedes állás alatt, ezért még polisztirol habbal is fel kellett tölteni a ballaszttartályokat.

A Wikipedia angol oldala szerint emiatt az elsüllyesztéskor egy vontatónak fel kellett öklelnie a K-27 makacsul lebegő tatját. Különböző források 33-75 méteres mélységet adnak meg a tengerfenékre az elsüllyesztés helyén, miközben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség legkevesebb 3000 métert javasol ilyen célra…

 

Az osztály leszerelése

Egy 2002-es, Egyesült Államok-beli szerzők készítette tanulmány viszonylag részletesen foglalkozik az Alfák reaktoraival, elsősorban azok leszerelésével, illetve üzemanyaguk sorsával. Ez utóbbi igencsak érdekli az USA-t, mivel elvileg jó alapanyag lehet atomfegyverek számára a fegyvertisztaságúra dúsított urán a fűtőelemekben.

Eredetileg az Ulba Kohászati Művek készítette az üzemanyagot az osztály számára, Kazahsztánban, de később a legnagyobb ilyen szovjet-orosz üzem, az Elektrosztáli Gépgyár vette át ezt a feladatot is. A folyékony fém hűtésű reaktorba egyben rakták be a üzemanyagrudakat, és ahogyan szó volt róla, ezután már csak egyben is lehetett kiemelni a rendszerből ezeket, magával a reaktortartállyal együtt (tartály, szabályozó rudak, üzemanyag). Ezt az egységet nevezték angolul RRCU-nak, azaz Removable Reactor Core Unitnak (kb. [egyben] kivehető reaktorzóna). Kivételkor a szabályozó rudakat mozgató motorokat levágták, helyüket rozsdamentes acélból készült burkolattal pótolták, amit oda is hegesztettek, nehogy kivehessék a rudakat véletlenül. Az így előkészített RRCU-t friss folyékony ólom-bizmut keveréket tartalmazó acéltartályba helyezték, majd hagyták megszilárdulni az eutektikumot. A nedvesség kizárására bitumennel vették körül a tartályt, melyre 3 kW-os hőteljesítmény-limit vonatkozott. A tartályokat a szovjet flotta Gremiha bázisán, egy 10 egységes tároló építménybe helyezték el. Ez a tároló azonban csak átmeneti időszakra épült, de már 2002-ben is közel 10 éve voltak benne egyes RRCU-k. Ezért kérdéses az RRCU-k fizikai állapota, például korróziót tekintve, de a földrengés vagy tűz elleni védelem is problémás. A lopás elleni intézkedések is alacsonyabb szintűek a kelleténél, noha a tengerészeti reaktorok magas dúsítású urán üzemanyaguk miatt jobb célpontok az esetleges tolvajoknak, mint az erőművek kiégett kazettái. Ennek oka, hogy az uránt könnyebb kivonni előbbiekből, mint a keletkezett plutóniumot utóbbiakból. Az azonban legalább könnyebbség, hogy amíg a fűtőelemek az RRCU-ban vannak, addig elég nehéz őket onnan kiszedni különleges eszközök nélkül, és magát az RRCU-t egyben ellopni sem a legegyszerűbb művelet. Persze a ’90-es évek posztszovjet Oroszországában bármi megtörténhetett… Egy kevés esély egyébként arra is van/volt, hogy az RRCU-k kritikussá válnak véletlenül. Ennek oka, hogy a különböző kémiai és más degradációs folyamatok hosszabb távú hatása nem ismert.

russian_nuclear_submarine_use_liquid_metal_cooling_reactor_2.jpg

A B-123 leszereléséről és szétbontásáról szerencsére számos kép érhető el a neten (lásd pl. ITT őket). Ezek közül a fenti maga a reaktor, kiemelés közben. Látható az eltérés a korábbi grafikán szereplő, integrált tartálykialakítástól. Azonban mivel a B-123-asról van szó, a fotókat közlő oldalak egy része fémhűtésűnek, a többi pedig a csereként beépített, nyomottvizes típusnak írja le a képeken látható berendezést. Alul a reaktorterem a berendezések kiemelése után (források)

russian_nuclear_submarine_use_liquid_metal_cooling_reactor_7.jpg

Az Alfák kivonásukat követően Szeverodvinszkbe kerültek, ahol leszerelték őket, majd az RRCU eltávolítása után szétvágták őket. Orosz állítás szerint a teljes bontás nullszaldós volna, de ez kétséges, mivel a speciális szerszámok és eszközök mellé az osztály titán törzse ismét csak különleges berendezéseket igényel például a szétvágáshoz, ellentétben az egyszerűbben bontható, acéltestű típusokkal. A Szevmas akár pár millió dollárt is bukhat tengeralattjárónként a műveleten. (A K-463 esetében a konkrét összeg 2000-es évek körüli áron 1 milliárd rubel, azaz 2,5 millió dollár volt.)

A K-64 reaktorbalesetét követően először a kivágott reaktorszekciót egy az egyben a tengerbe akarták temetni a szovjetek, de az 1972-es, járművek által okozott tengeri szennyezéseket korlátozó londoni egyezményt maguk is aláírták, és azt nem kívánták egyből ilyen súlyosan megsérteni. A Kara-tengerre vitt, bárkán lévő hulladék ezért a Zvezdocska gyárba került, tárolásra, majd végül Gremihába, a többi RRCU későbbi helyére. Végül is a gremihai tároló lett valószínűleg az összes RRCU helye az Alfákból. Itt végezte a K-27 két reaktora is, tehát elvileg összesen 9 db RRCU van benne. A reaktor szekciókat, immár lényegében üresen, másik báziso(ko)n tárolják, a tengeralattjárók maradéka pedig fémhulladékként került újrafeldolgozásra.

russian_nuclear_submarine_use_liquid_metal_cooling_reactor_10.jpgFent a B-123 dokkba állása közben. A rajta lévő személyek jól mutatják, mennyire kicsi SSN létére a Projekt 705. Lent a már leürített szárazdokkban az eléggé lehasznált benyomást nyújtó hajó (források: fenti, lenti)

dokkban.jpg

Érdemes áttekinteni e tanulmánynak a többi forrással ellentmondó pontjait is. Itt az ötletgazdának tekinthető Petrov, illetve a későbbi főkonstruktőr Ruszanov szerepe felel meg a Ruszanov-Romin párosnak, a K-64 gondjai miatti főmérnök-csere ügyében. Hasonlóan lényeges eltérés, hogy az alaptípust (Projekt 705) említi a tanulmány a BM-40A-val ellátottnak, és a 705K-t az OK-550-essel.

Az első egységet, a K-64-est K-377 későbbi és K-47 eredeti néven azonosítják; az interneten néhányszor ez szintén előfordul, de úgy tűnik, helytelen. A legérdekesebb különbség, hogy a K-123 átépítésénél nem szerepel, hogy nyomottvizes típusra cserélték volna a reaktort, de az ilyesmiben valójában nem is érintett K-463 és 493 esetében viszont igen, mégpedig a Victor I, azaz a Projekt 671(B) VM-4-esére (OK-300). A K-463-asnál bemutatott balesetet pedig a tanulmány szerint a K-432-essel történt esettel lehet nagyjából azonosítani, de itt a hajó orra egy bálnával való ütközés miatt sérült meg, nem műszaki okokból.

 

A Projekt 705-ösök pályafutása tehát nem volt zökkenőmentes. A számos, addig nem, vagy alig alkalmazott technológia miatt sok és súlyos probléma volt az osztállyal – amiket a K-64 bizonyított is. Bár az orosz források kiemelik a világszinten is egyedülálló képességeket, és hogy a (reaktor)balesetek ellenére nem volt halálos áldozata a Lira szolgálatának, mégis, a mérleg nehezen tekinthető pozitívnak. A teljes harcképesség elérése a '80-as években már az egy generációval fejlettebb ellenséges fegyverekkel szemben történt. A program költségei is nagyok voltak, a szokatlan reaktor és egyedi elektronika miatt pedig nehézkes az üzemeltetés.

 

Nyugati reakciók

A NATO-tagállamoknál nagy megdöbbenést keltett a náluk tehát Alfa kódnevet kapó, új szovjet SSN. A hatás olyasmi volt, mint a ’80-as években a Projekt 971 (Akula) szolgálatba állítása: nyugati elemzők hasonlóan fejlett hajókat csak évekkel későbbre vártak a szovjetektől.

 

Egy 2007-ben nyilvánosságra hozott, 1993-ban készült cikkből meglehetősen jó áttekintést kaphatunk az amerikai hírszerzés és haditengerészet – a Lira programjához hasonlóan – igencsak hosszúra nyúlt vívódásairól az Alfa kapcsán. Az amerikai elemzők nagy része nem akarta elhinni, hogy a szovjetek képesek lennének az első információk alapján rendkívül fejlett, új tengeralattjáró létrehozására. Eleinte, talán nem elhanyagolható módon befolyásolva a helyszíntől, a Leningrádban gyártott Foxtrot osztály utódjának, egy korszerű, de dízel-elektromos hajónak könyvelték el az új osztályt. Egyikük azonban, név szerint Herb Lord, úgy vélte, ez bizony egy SSN lesz, de mint tapasztalt fotóelemző, másra is felfigyelt. A Szudomehről készült műholdas képeken fényes törzsrészek látszottak. Más felvételek alapján Lord ezeket az elemeket összefüggésbe hozta az Alfával, sőt, nemsokára a Szevmasnál is megtalálták a „világos” szerkezeteket a fotókon. Tudva, hogy a két gyár belvízi utakon összeköttetésben állt, Lord arra jutott, hogy Szeverodvinszk is Alfákat gyárt, és nem egyszeri, kísérleti osztályról van szó. Ezután a két gyár tevékenységét hatalmas elemzői munkával újraértékelték, és felfedezték a titán alapanyag beszállításának sokszorosára növekedését is. A szovjetek tehát az első, titán SSN-jüket gyártották. Mindezeket 1969-70 körül állapította meg Lord, de mások nagyon szkeptikusak voltak az eredményeivel.

Lord és segítői sok mindent remekül megfejtettek szinte csak műholdas képekről, de egyrészt a pontos kapcsolat a két üzem között ugye az volt, hogy minden Alfa a Szevmasnál került felszerelésre, bár oda valóban a szállítódokkokban jutottak el. Másrészt, az első titán hajó az Ancsar volt, egy SSGN. Persze ezek apróságok, és mit sem vonnak le az igen nehéz elemzői munka eredményeiből.

segitseg.jpgA Szovjet Haditengerészet mentési gyakorlata egy Projekt 705-ösről Ka-27 helikopterrel, háttérben egy Kijev osztályú hordozóval (forrás)

600px-map_of_northern_fleet_bases_eng_svg.png

Fent: az eddig említett helyek a térképen, azaz az Északi Flotta tengeralattjáró-bázisai. Bár a történetben főszerepet játszó Zapadnaja Lica nem szerepel a konkrétan, de a leszerelési tanulmány megnevezi a bázist „Bolshaya Lopatka” néven. Valójában Zapadnaja Lica négy külön bázist foglal magába: Malaja Lopatkina-öböl, Andrejeva-öböl, Bolsaja Lopatkina-öböl, és Nerpicsaja-öböl. Gremiha és Szeverodvinszk is látható, továbbá a sokaknak bizonyára ismerősen csengő Polijarnij (Polyarny) szintén. Szeveromorszk pedig az Északi Flotta adminisztratív főhadiszállása, egyben – többek közt persze – a Nagy Péter, Projekt 1144.2 (Kirov) osztályú csatacirkáló honi kikötője. A bal alsó jelek: haditengerészeti bázis, hajógyár, kiégett (használt) reaktor-üzemanyag (fűtőelemek), radioaktív hulladék (szennyezett alkatrészek, törzsszekciók). Lent: a Bolsaja Lopatkina-öböl látképe, többek közt Projekt 949A és 671RTMK SSGN és SSN egységekkel (források: fenti, lenti)

bolsaja_lopatkina.jpg

Ha az új szovjet típus fejlett fegyverzetet kap, biztosan komoly ellenfelet jelent a nyugati tengeralattjáróknak. A veszélyről azonban csak a CIA és a DIA (Defense Intelligence Agency) néhány embere volt meggyőződve. Bár a CIA 1971-ben viszonylag jól összeállította a maga számára a szovjetek igen komoly, titánfelhasználásra vonatkozó erőfeszítéseit egy tanulmányban, mások nem akarták elhinni, hogy ekkora méretekben a „tiszta” munkakörülményeket igénylő titánt tudják alakítani és hegeszteni a szovjet hajógyárakban. Egyébként is, addig nem sokra tartották a szovjet tengeralattjáró-építést az amerikaiak, amiben persze volt is igazság, mivel az első atomhajtású egységeik sokkal jobban a német technológián (törzskialakítás) alapultak, mint az USA egységei esetében. De ezúttal nyugaton megfeledkeztek arról az alapigazságról, hogy sose becsüld le az ellenfeled. Ennek oka részben az volt, hogy a szocialista rendszert úgy tekintették, mint ami annyira szigorúan bánik a hibázókkal, hogy egy ennyire innovatív, azaz ennyire kockázatos SSN-t nem mer bevállalni egyetlen iroda sem.

Maga Herb Lord ennek ellenére meggyőződéssel érvelt a titántörzsű szovjet SSN mellett, de a méretekből egy újfajta reaktort és kis számú személyzetet is feltételeznie kellett, amik szintén aláásták mások szemében az elgondolását, mondván, ezek is túl nagy falatot jelentenének a Szovjetuniónak, pláne egyetlen konstrukcióban ötvözve. Lord egyébként úgy vélte, hogy az Alfa egyik lényegi tulajdonsága, ami miatt a titánt kellett használni hozzá, az a nagyon nagy merülési mélység. Ugyanakkor – számos forrással ellentétben – a titán nem tette lehetővé az elképzelt, akár 1000 méteres maximális merülési mélységet, amint ez már említésre került korábban. Végül is az egész 1960-as évtized úgy telt el, hogy Lord nem tudta meggyőzni a magasabb rangú döntéshozókat az igazáról, majd nyugdíjba vonult. Az amerikaiak szerencséje volt, hogy a szovjetek lebecsülése mégsem volt egészen alaptalan, amit a K-64 esete, azaz a Projekt 705 program évtizedes csúszása bizonyít.

1978-tól a cikk szerzője, Gerhardt Thamm került az átszervezett Tengerészeti Hírszerzés SSN-ekkel foglalkozó részlegének élére, aki osztotta Lord nézeteit az Alfáról, de továbbra is be kellett bizonyítania mindezt. Az USA hajógyárai azt állították, az oroszok képtelenek a szerintük szinte a „[sós] vízben oldódó” titánból SSN-t építeni, és a látott, világos elemek alumínium borítást kaptak, vagy simán csak a műholdak megtévesztésére szolgál az egész, „fénylő törzskeretes műsor”.

Talán mivel ők nem tudtak titán törzset készíteni, nem akarták elhinni, hogy a lenézett oroszok bezzeg képesek erre…

f1122013110513.jpg

Egy makett borítóján a US Navy egyik P-2 Neptune tengerészeti járőrgépe csípett el egy felszínen haladó Alfát (forrás)

Thamm, mivel tudta, hogy a szovjetek számos új anyagot kutattak tengeralattjáróik számára, számba vett üvegszálas műanyagokat és alumíniumot is, ha már nem lehetett titánból az Alfa, de ezek mégiscsak képtelenségek voltak. Az viszont ismert volt, hogy az acélok a szabad ég alatt hamar megsötétednek az időjárás hatására, és biztosan nem tisztogatták le a felületeket a szovjetek. Mégiscsak a titán maradt az egyetlen értelmes megoldás. Közben a folyékony fémmel hűtött reaktort is a kirakósba illesztették az elemzők, mint ami megadja a kicsi, de erős hajtómű lehetőségét, majd a nyugat-európai hajógyárak automatizálási eredményei révén hihetővé vált a kicsiny személyzet teóriája is. A fotók mellett Thamm a hagyományos hírszerzési forrásokhoz fordult, és egyúttal az ipart is monitorozta, figyelve a titánról szóló cikkeket. Már közelített ahhoz, hogy végre elhiggyék a tengerészetnél neki, hogy az Alfa egy forradalmi osztály, de a US Navy mélyen hitt abban, hogy jól képzett személyzettel sokkal hatékonyabbak az SSN-ek, ezért nem akarta elfogadni az „automata”, de mégis hatásos Alfa létét. Pedig sok forrás alapján 18-45 fő közé tették a szovjet tengeralattjáró legénységét.

Az áttörést 1981 hozta el. A Néván láttak egy menekülőkabint, amint az Alfák gyártási helyére emelik be épp. Azt feltételezve, hogy a kabin az SSN-hez tartozik, továbbá a forrás méretbecslései alapján, 37-39 embert számoltak ki az elemzők, mint a kabin maximális kapacitása, azaz, az Alfa legénységének létszáma. A becslés az első részben említett, Ulrich Gabler, nyugatnémet mérnök hasonló terveit figyelembe véve készítették el. A bő tíz év alatt gyűjtött, többi bizonyítékkal már nem lehetett kétsége senkinek, hogy milyen technológiákat alkalmaz az „új” szovjet típus.

Persze csak idézőjelesen új, mert a CIA tudta, hogy az első Alfa súlyos hibáktól szenved, és reaktorbalesetet is szenvedett az első egység – ugye a K-64. A hajó szétvágását is megtudták a nyugati hírszerzők, majd láthatták az építés szüneteltetését, végül a gyártás ismételt beindítását is. A titán megmunkálási gondjaival és a bonyolult rendszerek miatti sokéves építési időkkel is tisztában voltak az amerikaiak, de immár 1981 után már világos volt, hogy szolgálatba állnak az Alfák, mégpedig sorozatban. A szovjetek által kvázi elvesztegetett, kb. 1965-1980 közötti 15 év elég időt adott az amerikaiaknak arra, hogy elfogadják a számukra hihetetlent, anélkül, hogy az Alfa jelentette kihívás realizálódott volna, amivel azért elég nagy szerencséjük volt.

14144_25_1.jpg

A szovjet tengeralattjárók mérethelyes összehasonlítása. Mivel nyugati az ábra, a nevek a kódnevek szerint vannak megadva, és viszonyításképpen fel van tüntetve az Ohio SSBN és a Los Angeles SSN is. Látható, hogy az Alfánál csak a dízel-elektromos Kilo osztály kisebb, illetve, hogy az Alfához hasonló megdöbbenést kiváltó Akula pont akkora, mint a Los Angeles osztály (forrás)

 

Persze a fentiek alapján sokáig várhattak volna nyugaton az új, gyorsabb torpedók és más tengeralattjáró-elhárító eszközök fejlesztésével. De nem így történt, egyrészt mert az Alfa megmutatta, hogy a szovjetek képesek nagyon áramvonalas tengeralattjárókat építeni, másrészt, amint az ismertető legelején szó volt róla, nyugaton is vizsgálták a gyors egységek építési lehetőségeit. Logikus volt, hogy ilyenekkel a szovjetek is foglalkoznak (majd), ezért a fegyvereknek is lépést kellett tartaniuk az új, bár ekkor még csak elméleti fenyegetéssel. A 30-40 csomóra képes, ’50-es és ’60-as évekbeli torpedókat le kellett váltani, mivel már a November és Victor SSN-ek is 30 csomó körüli sebességre voltak képesek, és a Yankee és Delta I SSBN-ek is akár 25 csomóra. Ezért jött létre 1972-re a Mk 48 torpedó, majd amikor ugyanebben az időben – még ha 10 év késéssel is, de – szolgálatba lépett az első Alfa, máris megkezdték a típus ADCAP, azaz Advanced Capability verziójának készítését, tehát a fegyver gyorsabbá tételét. A Mk 48 ADCAP különböző Mod verziói azóta persze sokkal korszerűbbek, és az amerikai SSN-ek alapfegyverzetét jelentik.

Nagy-Britannia is foglalkozott egy gyors torpedóval, de az ottani fejlesztés is nagyon elhúzódott. Már az ’50-es évektől folyt a Mk 24 Tigerfish-t eredményező program, melyet eredetileg 55 csomóra terveztek. Azonban a csak 1979-ben szolgálatba lépő Tigerfish csupán 35 csomót tudott, és nagyon megbízhatatlan volt, egészen nagyarányú továbbfejlesztéséig. A már eközben fejlesztett Spearfish bizonyult a megfelelő típusnak, de ez meg csak 1992-ben állt hadrendbe, amikor már csak a B-123-assal rendelkeztek az oroszok, legalábbis az Alfák közül. A Spearfish 60 csomóra volt képes, de mára ezt elvileg 80-ra növelték. Mindez azt jelentette, hogy a Royal Navy lényegében nem rendelkezett hatásos fegyverrel a szomszédos vizeken egy évtizedet szolgáló Alfákkal szemben.

A ’80-as években a könnyű, légi indítású Stingray torpedójuk 45 csomót tudott. Bár a sebesség nem minden, de a pillanatok alatt 40 csomóra gyorsító és kiválóan manőverező Alfával szemben bizony elkelt volna, mert pont agilitása miatt elég nehéz lehetett vele szemben optimális támadási pozícióból torpedót indítani, aminek nem kellett volna nagy sebesség.

tigerfish_torpedo.jpg

A kevéssé ismert, és kevéssé sikeres Mk 24 Tigerfish. Eleinte annyira megbízhatatlan volt, hogy a nemrég rendszeresített torpedó helyett a vezérlés nélküli, második világháborús Mk VIII** típussal süllyesztette el a HMS Conqueror SSN az argentin ARA General Belgrano cirkálót (forrás)

 

Van a tengeralattjárók elleni fegyverzetnek egy másik ága, melyben született egy érdekes, de végül elvetett terv az USA-ban, nem kis részben az Alfa jelentette fenyegetés miatt. Az RPK sorozat rakétatorpedói mellett a US Navy is rendelkezett ilyen eszközökkel, és a kategória UUM-44 SUBROC (azaz SUBmarine ROCket) utáni, következő típusának az UUM-125-öst tervezték. A ’70-es évek vége óta tervezgetett eszközre a Boeing 1982-ben kapott szerződést, és a tengeralattjáróról indítható UUM-125 Sea Lance mellett az RUM-125, függőleges indítóból startoló verziót is el kellett készíteni. Utóbbi helyett azonban már egy évvel később az RUR-5 ASROC-ból kifejlesztendő VL-ASROC-ot választották, mely olcsóbbnak ígérkezett. Ezt aztán RUM-139 jellel máig alkalmazzák. Bár az elgondolás egyszerűnek tűnt, és a működés lényegében azonos volt az RPK-2-essel, de mégis elég nehezen haladt az UUM-125 programja. A szuperszonikus, ballisztikus pályán repülő, konténerből induló fegyver az előre megadott pont felett kioldja fejrészét, egy 200 kt-s (W89) mélységi bombát – mégis problémás volt a rendszer. Az eredeti, 185 km-es hatótávú A változat helyett közben a hagyományos robbanófejű, Mk 50 torpedót magával vivő, de így már csak 65 km-en bevethető B-t is tervezni kezdték a ’80-as évek közepén. A függőleges, főleg hajófedélzeti indítású RUM verzió is visszatért a célok közé 1988-tól. A Sea Lance egyébként elég hatásos eszköznek tűnt a tengeralattjárók ellen, mert megfelelő céladatok mellett a célpont bármilyen fegyverénél sokkal messzebbről indítható volt – legalábbis az eredeti, A verzió. Ráadásul a W89 elvileg akár 10 km távolságban is megsemmisíthetett egy tengeralattjárót, amely nem nagyon tudhatott róla, hogy úton van felé egy ilyen fegyver. A hatótáv és a hatóerő együttese szinte kivédhetetlenné tette a Sea Lance-et – volna, mert a hidegháború vége közbeszólt, és 1990-ben törölték a programot.

lance_logo.jpgFelül a Sea Lance program logója/felvarrója, alul pedig a tervezett fegyver. Jól láthatóak a tároláshoz behajtott, repüléshez kinyitott vezérsíkok a test végén (források: fenti, lenti)

uum-125a.jpg

 

Kiegészítés: a Projekt 661, a valódi sebességrekorder

Röviden érdemes szólni az első, titánból készült hadi tengeralattjáróról, a Projekt 661 Ancsarról. Az ’50-es évek végén a CKB-16 kapta a feladatot, hogy hozzon létre egy olyan, robotrepülőgépekkel támadó típust (SSGN-t), mely lemerülve is indítani tudja ezeket a fegyvereket. De az új robotgépet is el kellett készíteni, amivel az OKB-52, azaz a Cselomej-féle iroda lett megbízva: ez lett a P-70 Ametiszt. A 661 számára a nagy sebességet is célul tűzték ki. Acél, alumínium és titán szerkezetet is vizsgáltak, és szóba került az ólom-bizmut hűtésű reaktor is. Az elvárt, 38 csomós tempóhoz végül is két hajócsavart és hozzájuk egy-egy VM-5 nyomottvizes reaktort (külön turbógépcsoporttal) választottak, amihez – akkori megnevezéssel – „nadrág” alakú hátsó részt terveztek. A reaktorok egyenként 177,4 MW hőteljesítményét egy-egy GTZA-618 turbina alakította forgómozgássá, tengelyenként 40000 lóerőt (29,83 MW) leadva, továbbá egy-egy, 3 MW-os turbógenerátort ellátva. Így a teljes hatékonyság csak 18,5% lett. A Projekt 661 elülső részében, a kettős burkolat közötti térben oldalanként 5 db, 32,5°-ban döntött, vízhatlan indítótubusba kerültek az Ametisztek, ezek mellé a hajó 4 db, 533 mm-es vetőcsővel rendelkezett, 12 tartalék torpedóval. A robotgépeket két csoportban lehetett indítani, 30 méter maximális mélységből.

A Szevmas 1962-68 között építette meg a K-162-est, mely, mint kiderült, osztályának egyetlen példánya lett. Ennek fő oka a titán első használata miatti, hihetetlen költségvonzat volt. Cserébe a K-162 1969-ben, 80%-os teljesítményen is 42 csomóra volt képes, és ’71-ben, teljes gőzzel (konkrétan 2x250 t gőz óránként) 44,7 csomót teljesített a hajó – sőt, nem hivatalosan 44,85-öt, azaz 83,06 km/h-t. Ez azóta is megdöntetlen rekord az SSN-ek között. Csakhogy 35 csomó felett nem is a propellerek, hanem a víz áramlása és örvénylése miatt még a vezérlőteremben is 100 decibel zajt lehetett érzékelni, azaz a K-162 már egészségkárosító mértékben volt hangos. Az 1978-ban K-222-esre átnevezett egységnek két évvel később, a dokkban végzett munkák során megrongálódtak a reaktorai, de majd csak 2010-ben kezdik meg lebontani. Az osztály helyett a sokkal egyszerűbb, de egyben olcsóbb Projekt 670 (Charlie-I) állt szolgálatba SSGN-ként.

661_h.jpgala.pngFelül a Projekt 661 (nyugaton: Papa) rajza. Látható a kevésbé áramvonalas, hagyományosabb törzs, mely azonban még mindig előrelépést jelentett. A keresztmetszetből kiderül, hogy az Ametisztek mellett „8” alakú volt a belső, nyomásálló burkolat, de hátrébb már egyszerű, hengeres, végül pedig a kéttengelyes kialakítás miatt fektetett nyolcasba ment át. A háromféle elrendezés és illesztésük nagyon megnehezítette a gyártást. A 9 szekcióból álló belső felépítés hagyományosabb volt a Projekt 705-öshöz képest, ahogyan a 75-82 fős legénység is. Alul a K-162 a vízen (források: fenti, lenti)

project_661_3.jpg

pic_p70_2.jpg

Maga az Ametiszt, egy teherautón. Lényeges feladat volt megoldani a víz alóli indítást, ehhez több rakéta felhasználására volt szükség. A hatótáv 0,95 Mach-nál 60-80 km körül alakult (forrás)

 

Források, linkajánló

A sorozathoz számomra meglepően sok forrásra volt szükség, kezdve természetesen ismét a Wikipedia lapjaival, bár ezúttal kevés szükség volt rájuk. Az egyes irodák (OKBM, Gidropressz, stb.) esetében még a saját oldalaikat is felkerestem.

Teljes körű ismertetők, általánosabbak, és részletek

http://www.deepstorm.ru/DeepStorm.files/45-92/nts/705/list.htm remek, részletes ismertető

http://xn----7sbb5ahj4aiadq2m.xn--p1ai/guide/navy/pl/mpl/705.shtml az egyik legjobb ismertető

http://bastion-karpenko.ru/705-apl/ a megszokott, kiváló részletezettségű ismertető innen

http://www.lynceans.org/wp-content/uploads/2015/09/Part-3_Russia-60-yrs-of-marine-nuc-power.pdf egy, egyébként 5 részes, csodás összefoglaló a világ tengerészeti, atomhajtású járműveiről; ez az orosz egységekről szóló rész

http://www.popmech.ru/weapon/16141-submarina-istrebitel-proekta-705/

https://topwar.ru/36398-skorostnaya-lira-apl-proekta-705.html

http://ot-a-do-ya.org/Enc/RI-SSSR-RF/Warships/PLA705.aspx#.WTr8iWjyhHY

http://memoclub.ru/2013/09/3-bius-akkord-dlya-pl-proektov-705-lira-nato-alfa/ az Akkordról elég részletesen

http://vpk-news.ru/articles/13872 a titán felhasználásának sztorija; érdemes elolvasni

http://www.deepstorm.ru/DeepStorm.files/45-92/nts/705/pp705.htm a tervezés lépései, kezdve az egészen kicsi, elsők közötti verziókkal (becsült adatokkal)

http://www.deepstorm.ru/DeepStorm.files/45-92/nns/705D/list.htm a továbbfejlesztésekről

https://weaponsandwarfare.com/2015/10/31/high-speed-nuclear-submarines-project-705/

http://super-arsenal.ru/blog/43206929493/Velichie-byiloy-derzhavyi-%E2%80%94-SSSR:-Lira-%E2%80%94-podvodnaya-lodka,-kotor

http://www.globalsecurity.org/military/world/russia/705.htm a Globsec oldala mindig jól jön

http://russianships.info/eng/submarines/project_705.htm adatok

http://en.valka.cz/topic/view/893/SSN-Projekt-705-Lira-kod-NATO-Alfa adatok

http://3mv.ru/55070-sovetskie-superpodlodki-buduschego-istoriya-proekta-lira.html

http://www.liveinternet.ru/users/ertata/post224574532/

http://topgun.rin.ru/cgi-bin/index1.pl?a=units&field=91&unit=2308

http://army-news.ru/2013/11/legenda-flota-atomnaya-podlodka-lira/

http://svpressa.ru/war21/article/143069/

http://www.veteranrosatom.ru/articles/articles_991.html a meghajtásról

http://www.world-nuclear.org/information-library/non-power-nuclear-applications/transport/nuclear-powered-ships.aspx a meghajtásról általában is

http://www.gidropress.podolsk.ru/en/projects/nuclear-submarines.php a Gidropressz oldala a BM-40A-ról és társairól

https://www.youtube.com/watch?v=8DPufI9Xvmc az ólom-bizmut eutektikumról, de pár pontatlanság is van…

 

https://www.snariad.ru/submarin/submarin_705/ amúgy is jó ismertető, de főleg az egyes egységek történetéhez használtam

http://www.submarines.narod.ru/h_p_06.html a legjobb forrás az egyes orosz tengeralattjárók pályafutásáról

 

hutonyilas.jpgA végére még egy makett. „A semmiből” épített verzió - ami magában is külön elismerést érdemel - nem a szokott, fekete vagy piros színűre van festve alul, ezért ebből a szögből igen jól látszik a reaktor hűtésére szolgáló egyik nyílás. Talán eltúlzottnak is tűnik, ami lehetséges is a „kézi” gyártás miatt, de másfelől az Alfa nagyon kicsi egy jókora hőteljesítményű reaktorral a fedélzetén, tehát kis törzséhez látszólag eltúlzott hűtővíznyílás kell (forrás)

 

http://en.myships.info/maritime-directory/gidroakusticheskij-lag a sebességmérő szonárról (aminek nem biztos, hogy ez a szabatos magyar neve)

http://www.rif.md/index.php/en/products/hydroacoustic-means?id=85 szintén

 

A következő két linken a Projekt 705B, vagyis az SSBN változathoz kellő infok vannak

http://www.russianspaceweb.com/rockets_slbm.html

http://tonnel-ufo-english.tk/weapon/ballistic-missile-submarines-r-27-4k10-rsm-25.php

 

https://www.scribd.com/document/258054305/NKS-138 az orosz atommeghajtásról részletesen

http://cns.miis.edu/npr/pdfs/91mosk.pdf a leszerelésről szóló tanulmány

https://inis.iaea.org/search/search.aspx?orig_q=RN:31058476 bár nem a fő témája, de ez a tanulmány ismerteti a 3, a sorozatban is részletesen bemutatott reaktorbalesetet

 

Fegyverzet

http://www.navweaps.com/Weapons/WTRussian_post-WWII.php általában az orosz torpedókról

http://weaponsystems.net/weaponsystem/HH14%20-%20Type%2053.html általában az orosz torpedókról

http://forum.warport.ru/showthread.php?p=12199 az SzSzT-2-ről

http://army-news.ru/2014/10/luchshaya-sovetskaya-torpeda-poyavilas-v-narushenie-vsex-pravil/

http://militaryrussia.ru/blog/topic-484.html a link az 53-65-re mutat, de a militaryrussia az összes fegyver ismertetőjének az alapját, gerincét adta, mint orosz eszközöknél általában

http://bookini.ru/parametricheskie-metody-optimizatsii-v-dinamike-polyota-bespilotnyh-letatelnyh-apparatov/87/ kiváló ábrák a fegyverekhez

http://docplayer.ru/44630325-Morskoe-minnoe-oruzhie.html az aktív aknákról (is)

 

„Nyugat” és egyéb

http://www.secretprojects.co.uk/forum/index.php?topic=7792.0 a Project CONFROMról

https://www.cia.gov/library/center-for-the-study-of-intelligence/csi-publications/csi-studies/studies/vol52no3/unravelling-a-cold-war-mystery.html a bemutatott CIA tanulmány

http://www.hisutton.com/Project%20673%20sub.html a Projekt 673-ról

https://topwar.ru/94031-proekt-krylatoy-rakety-p-20.html a kakukktojás, a P-20 stratégiai robotrepülőről szóló ismertető

alfa_a_filmben.png

Áttételesen a nyugati reakciókhoz sorolható az Alfa minden bizonnyal legismertebb médiaszereplése, a Konovalov névre keresztelt Projekt 705 feltűnése a Vadászat a Vörös Októberre c. filmben. Az 1990-ben bemutatott regényadaptációban még nem voltak elérhetőek olyan digitális trükkök, mint manapság, ezért az Industrial Light and Magic, vagyis a nevezetes, George Lucas-féle effektgyár segítségével, modellekkel oldották meg a tengeralattjárók külső felvételeit. A képen a Konovalov jókora modellje, amit egy füsttel teli raktárban vettek fel, így imitálva a vízben haladást. Egyébként a filmben egy másik Alfa reaktorbalesetet szenved, és szintén eltűnik, ami újabb, elég kínos perceket okoz az orosz nagykövetnek az utolsó jelenetek egyikében (a kép forrása: Making of "The Hunt for Red October" - Behind the Scenes)

21 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://modernwartech.blog.hu/api/trackback/id/tr7412734594

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

David Bowman 2017.08.13. 20:04:24

Mire elkészült, pont feleslegessé vált, mégsem kukázták az egészet. Ez évekkel előre látszott. Ha bevált volna, akkor is törölni kellett volna az egészet a Trident előre látható szolgálatba állításának idején. Ezek gőzerővel dolgoztak a saját bukásukon. Legalább a Szu-100as pénznyelőt törölték.
A következő tipusnak egész más elvárásnak kellett megfelelnie. Az egész Csendes-óceánon átrobogva lesállást kellett foglalnia San Diego előtt, és várni az Ohio kifutását. Ott rátapadni, és követni. Ehez is kell a nagy sebesség, de a hosszú járőrözési idő is. Azért kell a nagy sebesség, mert gyorsabb tengeralattjáróból kevesebb kell, ugyanis akkor kevesebb van úton, és több csinálja a dolgát. Ebből vagy 50 kellett volna, de sosem volt harmincnál több. Erre kellett volna a pénz.

Burgermeister 2017.08.13. 20:27:15

ujabb remek és igényes irás

Flankerr 2017.08.13. 21:42:15

Ismét egy kiváló cikk(sorozat), az összehasonlító táblázat a különböző tengeralattjárókról extra hasznos, köszönöm és gratula :)

Galaric 2017.08.14. 07:28:17

Kiváló írás egy nem mindennapi tengeralattjáró típusról. Érdekes lenne tudni, hogy az itt megszerzett tapasztalatokból mit tudtak hasznosítani a következő generációk tervezése során. Az automatizáció nagyon előremutató dolog volt abban az időben. Egy ember megspórolása szerintem több száz kilogrammnyi megtakarítás lehetett rendszerszinten akár.

Maga Lenin 2017.08.14. 10:54:34

@Galaric: Mondhatjuk, hogy hasznosították a tapasztalatokat, mert amíg a Victor I-III osztályok 68-92 fősek, a korabeli amerikai osztályok (Permit, Sturgeon) 112, 107 fővel mennek, ami jókora eltérés. Ráadásul a Victor lényegében egyidős az Alfával, tehát ott is eleve cél volt a nagyobb automatizálás. Később még erősebb a kontraszt, mert a Sierra/Akula esetében 71/73 a legnagyobb létszám, és a Los Angeles-eknél 129 fős, ami majdnem kétszeres. Sőt, a Seawolf 140 fővel hajózik, igaz ezeken és a később LA-kon már VLS indítók is vannak, nem csak a vetőcsövek. Ennek ellenére a vízkiszorításokat összehasonlítva, nincs nagy különbség. Nyilván ez a szovjet/orosz, kettős burkolat miatt is van.

Galaric 2017.08.14. 15:53:43

@Maga Lenin: Igen kb. ez lehet a helyzet. Mondjuk egy bizonyos létszám alá nem lehet lemenni a kárelhárítás ember igénye miatt. Mondjuk teljesen érthető mindkét "iskola". Jól képzett embert vagy megfizeted vagy megpróbálod kiváltani. Nem is véletlen, hogy az oroszoknál 3 év volt a szolgálati idő a flottánál. Tiszta rémálom lehetett biztosítani a megfelelően kiképzett sorállományt a hajókra.

Faby 2017.08.15. 13:45:23

Kis érdekesség a leggyorsabb tengeralatjáróhoz:
Van egy ex-szovjet óramárka, asszem Litvániában alapították, a Vostok-Europe, aminek sok, szovjet ill orosz kötődésű modellje van, többek között az Ancsarról (vagy angolosan Anchar) elnevezett igen mutatós darabok:
www.ekszeresora.hu/karorak/vostok-europe-orak/ve-anchar/
Érdemes megnézni a többi kollekciót is, mind egy szovjet műszaki fejlesztésnek állít emléket.

Maga Lenin 2017.08.15. 20:49:31

@Faby: Az ötlet igencsak jó, de azokkal a pici feliratokkal... :( Akárhogy is, köszi a linket!

Márton Szikes 2017.08.20. 19:17:59

Köszi Lenin a cikk sorozatot. Elolvastam ezt a blog-ot.

Maga Lenin 2017.08.21. 09:34:31

@Márton Szikes: Szívesen. Mostmár elég sok idő végigolvasni, csak óvatosan! :)

Márton Szikes 2017.08.21. 14:47:52

1-2 hónap alatt sikerült elolvasni! Sok mindent megért az ember, hogy mi miért történt.

Maga Lenin 2017.08.21. 17:06:44

@Márton Szikes: Ja a múlt időt nem vettem észre... :-) Ha megértettél dolgokat, annak nagyon örülök. Azért írom, hogy közben én is megértsek párat. ;-)

JanaJ 2017.08.22. 22:03:18

Köszönöm ezt a sorozatot is. Nagyon jó. Esetleg valami "káming szún"?

Maga Lenin 2017.08.22. 22:40:18

@JanaJ: Kis telhetetlen. De már folyamatban van, az majd kiderül, mennyire szún lesz.

Francoskrumpli · youtu.be/hi4spGkiPC4?t=245 2017.08.25. 05:13:24

Ismét ki kell emeljem (ja, most másik nicken vagyok) a képanyagot, ami újra rendkívüli. A cikk pedig a szokott színvonal, bár ahogy látom, rendre tudod fokozni. :)

Maga Lenin 2017.08.25. 08:57:15

@Első Általános Bizonytalanító: Köszi! Azért a posztminőségre ne illesszünk Moore-törvényt :) De majd igyekszem tartani a trendet.

Francoskrumpli · youtu.be/hi4spGkiPC4?t=245 2017.08.25. 16:00:30

@Maga Lenin: Persze, nem célom túlzott elvárásokat támasztani. :)

JanaJ 2017.08.25. 16:27:23

@Maga Lenin: A jóhoz könnyű hozzá szokni. :-) Szóval mi, mikor, hol, ménicsmá' kész? ;-) :-D

Maga Lenin 2017.08.29. 22:00:12

@Maga Lenin: Hát hogy a kedves olvasó ne maradjon válaszok nélkül, rendre: titok, nem tudom, itt, mer' a legkisebb dolgot is 0,5-3 órán át kell keresgélni, mint mindig :)