A TFX pályázati szakasza a kacskaringós útja után lezárul, meglesz a nyertes. A politikai jellegű viták azonban tovább folytatódnak. A számos, komoly technológiai újdonságot tartalmazó típussal pedig közben bőven akadnak gondok, jelentős áttervezéseket szükségessé téve. A sorozat kezdő része ITT olvasható.

Két pályázó marad a TFX-re: a Boeing és a General Dynamics

A hat tervből az eredetileg is jobbnak gondolt Boeing- és GD-félét egy második körre bocsátották, mert igazából ezek sem feleltek meg a megrendelői igényeknek. A nagy, közös beszerzés miatt viszont jó sok szervezet és bizottság volt, ami elbírálta a terveket. Az egyik döntése alapján a Boeingnek a TF30-ast kellett használnia, a GD-nek pedig a tengerészeti elvárások teljesítését bizonyítania, a megfelelő módosítások által. Csakhogy, ez a gép tömegét kapásból két tonnával emelte meg, a felszálláshoz még nagyobb szelet igényelve a hordozók felett, ami már addig is gond volt. Ezt vagy kisebb tömeggel lehetett volna kompenzálni, de azt épp most növelték meg, vagy nagyobb szárnyfelülettel, ami meg bezavart a légierő szuperszonikus álmaiba. A Navy azonban mindent beleadott a vitába, mert a tervezett gyártási mennyiség hatodát kapta volna meg, azaz most látta utoljára biztosítottnak, hogy számára lényeges pontokon változtathasson a TFX-en, a neki kedvező irányba.

Egy másik, részt vevő szervezet viszont úgy vélte, a Boeing azonnal kapja meg a megbízást, és majd ennek tudatában feljavítja gépét a megfelelő szintre. Végül az előbbi megoldás nyert – a légierő félelmei (határidők, költségek) ellenére is – és 1962. január 31-ével április 2-ig kapott időt a két cég az újratervezett javaslatok benyújtására. Ezek értékelésekor tovább folytatódott a huzavona, mert bár a légierő megint a Boeing 818-ast hozta ki jobbnak, sőt, még a tengerészet szerint is így volt, ámde továbbra sem felelt meg az alapvető igényeik egy részének a terv. Ekkor az a ritka eset történt meg, hogy a US Navy meggyőzte LeMay-t valamiről, azaz most arról, hogy számukra olyan szinten nem jó egyik ajánlat sem, hogy ez további pályázati szakaszt kíván meg. Ezt látva McNamara és civil szakértői – pár hét gondolkodás után, június 9-én – engedélyezték, hogy néhány napos, 15-ei (!) határidővel beadjanak a cégek egy-egy, immár a haderőnemek szerint eltérő, de még mindig közös alapú tervezetet. A Boeing ezúttal az addiginál nagyobb szárnyfelületű, és elég erősen eltérő változatokat nyújtott be, miközben a légierő továbbra is őket látta jobbnak, és csak a tengerészetet kívánta meggyőzni e választásuk helyességéről. A GD pedig hatféle, hordozós változattal állt elő.

A villámgyors, harmadik forduló alatt McNamara külsős szakértőkkel titokban felülvizsgáltatta a programot. A minisztériumi apparátusnak amúgy volt ilyen tanulmányok készítésére alkalmas részlege, mégsem őket bízta meg a főnökük… Az eredmény szerint még mindig érdemes erőltetni a közös típust, mert az olcsóbb lesz a két, különnél, amit a haderőnemek akartak. Ugyanakkor, már ez a jelentés is felhívta rá a figyelmet, hogy a gép túl nagy lesz majd a US Navy számára, és az sosem lesz elégedett vele.

SE 2003 21. o. alapján

A hatszintű bizottságosdi, és mindnek a tetején uralta a dolgokat McNamara maga

(forrás)

A Boeing TFX-re készített modelljei – akkor még nem számítógépen folyt minden. Balra láthatóak VTOL verziók (!) is, és elvileg néhány darab, az észlelhetőség csökkentésére is tett kísérletet

A 949-esek bemutatója az utolsó, rövid részéhez érkezett, mely a modernizálást, azaz a Projekt 949AM változatot részletezi, együtt annak új fegyverzetével. A zárás szokás szerint a források felsorolása. Az előző rész ITT, az első ITT olvasható.

SSGN-ből kicsit másfajta SSGN: Projekt 949AM

Mivel a rendszerváltás éveiben megépülő Projekt 949(A)-k többféle, tervbe vett modernizálása elmaradt, és a Projekt 881, a közvetlen utódnak szánt osztály sem jött létre, így a tengeralattjárók egyre inkább elavulttá váltak. A két, eredeti 949-est ki is vonták már a ’90-es évek végén, míg néhány 949A kapott nagyjavítást, így tovább szolgálhattak. A 2000-es évek során azonban nyilvánvalóvá vált, hogy valamit kezdeni kell osztállyal. Bár ezt a források nem említik, de a ’80-as, ’90-es évek fordulóján való gyártás biztosan nem tett jót (lásd a K-266 Orjol esetét a tengellyel) az egyes példányok műszaki színvonalának. A 2000 előtti időkben érdemi korszerűsítésre gondolni sem nagyon lehetett, így fokozatosan nőtt a technikai lemaradás is. Ezzel egy időben előtérbe került a tengerészeti eszközök szárazföldi célok elleni csapásmérő képessége is. Nem mintha ilyesmi ne létezett volna korábban, de a várt konfliktusokban jelentős szerepet kaphattak a robotrepülőgépeket távolról indító, rejtett platformok. Viták tárgyát képezi a Gránitok hatékonysága az újabb, RIM-116 RAM elhárító rendszerrel felszerelt hajók ellenében, de akárhogy is, mivel az orosz fegyverzet modernizálása elmaradt, biztos, hogy hátrányba került a nála újabb eszközzel szemben. A továbbra is fő célpontnak számító hordozók kíséretének egyre jobb radarjairól és rakétáiról, no meg általában véve is, az elektronikai harcra szolgáló eszközök fejlődéséről még szó sem esett. Ezek tehát a meglévő problémákon kívül is a 949A-k teljes elavulásával fenyegettek.

(forrás)

Felszíni menetben az Irkutszk

A 949-esekről szóló sorozat utolsó előtti részében az osztály javasolt módosításairól, különleges átalakításáról, utódairól, valamint a stratégiai szerepéről esik szó. Az előző rész ITT, az első ITT olvasható.

Két félbemaradt és egy átalakított Antej

A már súlyos pénzügyi helyzet közepette, 1993. szeptember 2-án fogtak hozzá a K-135-öshöz, ami 1995-ben kapta a Volgográd nevet. Három év múlva, amikor 49%-os készültségi fokon állt, az építést leállították, de csak 2012-ben bontották le. Elemeit, anyagát más programokban használták fel, így például nyomásállósági tesztekhez. Épp így járt társa, az 1993, de talán 1994 áprilisában megkezdett K-165, vagyis a Barnaul. Ez 30-40%-ig jutott el, és ugyanúgy 2012-ben darabolták szét. E két egység gyári száma 675 és 676 volt.

Az eredeti, 20 darabos tervhez képest tehát készült két Projekt 949, tizenegy 949A, megkezdtek még kettőt, illetve egyet 09852-esként fejeztek be. Ez végül is összesen 13 elkészült SSGN-t jelent, amiből egy elveszett, négyet pedig már véglegesen kivontak. A gyártó ország összeomlásához képest ez nem rossz eredmény, legalábbis a számokat nézve. A csúcsot 1997-ben érték el, amikor 11 állt egyszerre szolgálatban. Általában a két legfontosabb flotta, az Északi és a Csendes-óceáni között egyenlő számban oszlanak meg 949A-k. A valós harckészségük persze már más lapra tartozik az előző 30 évben, főleg annak is az első kétharmadában, de jelentős ütőerejük így is kétségtelen volt végig.

(forrás)

Fent: elöl a Volgográd, hátul a Barnaul torzója. Lent: balról jobbra ugyanaz a sorrend

(forrás)

A Ritkán Látható Történelem blogon egy újabb fotósorozatnyi vendégszereplést ajánlok a Tisztelt Olvasók figyelmébe:

https://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2021/02/10/a_szovjet_ursiklo_a_buran

A modernwartech 2021-es első sorozata a hidegháború egyik legfontosabb katonai repülőgépének, az F-111-esnek a bemutatását tűzte ki célul. Az első rész még főleg a sztorira, semmint technikai részletekre koncentrálva, 41 képpel és 2 videóval ered a típus nyomába, a kifejlesztését célzó TFX, azaz Tactical Fighter, Experimental program korai időszakát bemutatva.

(forrás)

A TFX program gyökerei

Amint azt az A-10-esnél felhasznált források is lehetővé tették, ezúttal is messziről indul az F-111-est eredményező sztori, számos előzménnyel. Ha valamilyen ismertető, akkor ez mindenképp megérdemli ezek részletes bemutatását, hiszen a TFX program hatalmas, és máig idézett tapasztalat volt az USA számára menedzsment és beszerzési téren, csakúgy, mint a McNamara-korszak maga. A kezdetek még az ’50-es évekbe nyúlnak vissza.

Az Amerikai Egyesült Államok Légierejének Taktikai Légiparancsnoksága, a Tactical Air Command (TAC) vezetése elsősorban a friss, koreai háborús tapasztalatokra építkezve kezdte meg az – egyébként csak 1958-ban hadrendbe lépő! – Republic F-105 Thunderchief csapásmérő utódjának keresését. A jövőbeli repülőgépnek az F-100 és az F-101 utódjául is kellett szolgálnia. A koreai konfliktusból (is) azt tartották a legfontosabb tanulságnak, hogy egy földi célokat támadó típusnak a lehető leggyorsabbnak kell lennie, ez biztosítja számára a túlélést. A korszak másfelől az atombombák bűvöletében telt, és az egyre drágább fegyverrendszerek mellett szokás szerint feszített költségvetés elosztására is gondolnia kellett magának a légierőnek, és azon belül a TAC-nek. Ezért egy túlélőképes repülőgéppel kellett megtartani a harctéri nukleáris kapacitást a jövőre nézve is. A várt atomháborút pedig Európában kellett megvívni, ahol a repterek a Varsói Szerződés első célpontjai között voltak. Az atomtámadásra tervezett F-105 azonban jól kiépített, hosszú pályás reptereket igényelt. Ezt a stratégiai sebezhetőséget vagy a reptérigény drasztikus csökkentésével, vagyis a rövid felszállási úthosszal, vagy az egyenesen az USA területéről érkező géppel lehetett kiküszöbölni. A TAC úgy határozott, hogy az új típusa mindkettőre (!) legyen képes, meg a fentebb említetteket is tudja, tehát legyen több ezer kilométer hatósugarú, STOL-jellegű, de közben kis és nagy magasságú atomcsapásra – utóbbi esetében legalább két és félszeres hangsebességgel – is képes. Ezek totálisan ellentmondó követelmények, megvalósításuk manapság sem tartozna az egyszerű munkák közé, hát még az ’50-es évek végén. Az egyetlen, szóba jöhető megoldás minderre a változtatható szárnynyilazás volt. Ennek sikeréhez azonban szükség volt a NASA egyik intézete, a Langley Research Center egy lényeges újítására. A szárnyak forgáspontját ki kellett tolni a középpont felől a törzs oldalához (vagy még kijjebb esetleg). Ehhez jött a tőnél lévő, a mozgó szárnyat is mindig fedő borítás, a „kesztyű” (glove), javítva az aerodinamikát. Ezáltal már a nagy hatótáv és a kis pályaigény szinte egyenes szárnyat igénylő kialakítását és a hangsebesség feletti repülés alacsony légellenállásához kellő, erősen nyilazott szárnyát is egyesíteni lehetett egyetlen repülőgépben.

Az alcím meg is adja a majdnem a blogmotor engedte, maximális hosszúságú poszt két témáját. A 949-eseket bemutató sorozat előző része ITT, az első pedig ITT olvasható.

A Projekt 949A osztályba tartozó tengeralattjárók pályafutásai

A gyári számok megadására azért kerül sor, mert néhány forrás inkább ekképp azonosítja az egyes tengeralattjárókat, és nem a K- számuk vagy a nevük alapján. Minden egység minden legénységcseréje, kitüntetése, kiváló minősítése, kifutása, stb. nincs felsorolva, de a forrásokban meg lesz jelölve, hogy még több részlet hol érhető el ezeket illetően.

A javított, hosszabb Projekt 949A-k közül elsőnek a K-148-ast kezdték építeni a 617-es gyári számon, 1982. július 22-én, míg a Szovjet Haditengerészet regiszterébe 1983. január 29-én került be, és legénységét április 22-én alakították meg. Vízre bocsátása 1985. március 3-án volt, a reaktorokat június 15-én indították be először, míg a gyári próbák június 31.-október 31. között zajlottak. Már a november 25-e óta tartó állami tesztek folytak, amikor december 15-én a hetedik rekeszben, a turbinák egyikénél baleset történt. A rekesz súlyosan megrongálódott, ezért a hajónak vissza kellett térnie a gyárba javításra, mely egészen 1986. szeptember 10-éig eltartott. 30-án viszont meg is kapta az állami átvételi papírokat a K-148, október 12-én felvonták a zászlót, és a 949-esekkel megegyező egységbe irányították, Zapadnaja Licába (11. hadosztály). A teszteknek azonban még nem volt vége, mert 1987 júliusa és novembere közt részletes kísérleteket folytattak a tengeralattjáró zajosságát illetően. Ezzel együtt, ebben az évben már megvolt az első őrjárat és Gránit-indítás is. 1989 májusában fontos próba alanya volt a K-148: egyetlen sorozatból két, különböző célt támadott a robotrepülőivel. 1990-re azonban a számos, nem kezelt meghibásodás miatt a tengeren tölthető időt néhány napban korlátozták. Új indítási technikát próbáltak ki rajta 1992-ben, és 1993-ban megkapta az új nevét, Krasznodar városa után. Mielőtt hozzákezdtek a nagyjavításhoz 1996-ban, mely pénzhiány miatt hamar leállt egyébként, addig négyszer volt bevetésen az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren. A dokkban álló tengeralattjárón azonban mégiscsak folytak munkálatok, mert 1998. július 28-án a gumiborítás kigyulladt. Ezt követően a K-148-ast több helyen tárolták 2010-ig, amikor is a Nyerpa Hajógyárba vitték 2010 novemberében. A leszerelése 2012. november 28-án kezdődött el, amit Olaszország 5 millió euróval támogatott, és egy cége is részt vett benne, miközben a munkát elsődlegesen a Roszatom végezte. A nukleáris fűtőelemeket 2013 április-május közt emelték ki, így már nem volt akkora tétje az újabb tűznek a hajón, mely 2014. március 17-én ütött ki.

(forrás)

A K-148 a felszínen

A Projekt 949-esek ismertetője a fegyverzettel folytatódik, mely számos, korábban a blogon megjelent posztra utal vissza. Az elég titokzatos önvédelmi eszközökről is helyet kapott egy rövid kitérő. A poszt vége a két eredeti 949-es tengeralattjáró pályafutását mutatja be. A sorozat előző része ITT, az első pedig ITT olvasható.

Fegyverzet

3M45 Gránit

A műszaki leírást a korábbi, Projekt 1144 csatacirkálók ismertetőjének ezen része tartalmazza.

Ami a 3K45 Gránit robotrepülőgépek képességeit illeti, nem hogy bizonytalan, hanem konkrétan ellentmondó állításokat is találni. Ilyen – többek között – a magasan repülő példány által vezetett raj, és ennek lelövése (kiesése) esetén a következő felemelkedése a helyére, hogy átvegye a szerepét. Ez valóban egy feltűnően magas szintű képesség elsőre. Van, ahol ezt nyilvánvaló hazugságként írják le, azonban máshol azt állítják, hogy már a korai P-6 robotrepülőgépek is tudták ezt, vagyis évtizedekkel később is biztosan létezett. Az igazságot természetesen képtelenség az internet segítségével megmondani. Ez a blog a képesség – és a többi, Gránitnál említett, hasonló jellegű megoldás – létezése mellett teszi le a garast.

Az SzM-225, majd a 949A-kon -225A jelű, tároló-indító konténerek 45 fokos szögben álltak a nyomásálló, belső test két oldalán (különböző források 40-45 fok közötti értékeket adnak meg). A KBSzM (Speciális Gépészeti Tervező Iroda) készítette konténereket indítás előtt elárasztják vízzel, amely egyaránt csökkenti a szerkezet hőterhelését és kiegyenlíti a nyomást a környezettel. A konténer a hengeres testből és a felnyíló fedélből áll.

A jókora tömegű (24x7,5 t, azaz 180 t összesen) és térfogatú Gránitok egymás utáni kirepülése jelentősen megváltoztatja a indító Projekt 949 egyensúlyát és úszóképességét is. Ezért automatikusan működő kiegyenlítő tartályok vannak a konténerek alatt, azokhoz hasonlóan a tengeralattjáró kettős burkolata között. Így az indítási folyamat során végig a kívánt mélységben tud haladni a Projekt 949, természetesen egy bizonyos tűrést beleértve. Ahogyan az az SSBN-eknél is igazán kivételes alkalomnak számított, úgy a 949-esek sem indítottak sosem teljes, 24 Gránitos sorozatot. Ez egyébként legalább két percet venne igénybe, mert 5 másodperces lehet a legkisebb időköz egy-egy start között. Legfeljebb 50 m mélységből, 5 csomó mellett kezdhető meg a Gránitok indítása.

(forrás)

Az indítókonténerben lévő Gránitok és a karbantartó személyzet. A méretek magukért beszélnek

Az első része – mely ITT olvasható – alapján elég népszerűnek bizonyuló, a Projekt 949 osztályú SSGN-eket bemutató sorozat a tengeralattjárók belső kialakításával és rendszereivel folytatódik. Utóbbiak közé tartozik a meghajtás és a különféle szonárok is. Sor kerül az eredeti 949-esek és a kissé áttervezett 949A-k közti különbségek számbavételére is.

A Projekt 949A (és 949) részletei

Mivel az eredeti, Projekt 949-esekből csak kettő készült, mielőtt a hosszabb 949A-kra álltak át, az ismertető az utóbbit veszi végig, és csak az eltéréseknél szól az eredeti változat megoldásairól.

Csak egyetlen, fellelt forrás ír arról, hogy miért került sor két Projekt 949 után a 949A-ra való áttérésre. Eszerint az eredeti tervezési folyamat során nagyon igyekeztek spórolni a súllyal – ez a hatalmas méreteket, és így persze tömeget meg árat elnézve, nem is volt ördögtől való gondolat. Csakhogy, ez visszaütött, mert olyan zsúfolttá tették a belső gépészetet, ami már durván akadályozta a normál karbantartást is, nem hogy az esetleges, komolyabb meghibásodások javítását. Ez a tervezési hiba negatívan hatott a berendezések keltette zajra is, és állítólag még a tartalék úszóképességet is kevésnek találták. Az e hiányosságok kiküszöbölésére irányuló program az Антей (Antej; Poszeidón és Gaia óriás fia) nevet kapta, és a 949A jelet. Az osztály ezzel érte el az eredetileg is várt képességeket. Közben persze alkalmazták a fejlesztési időszak alatti eredményeket is. A döntő különbség egy új rekesz beépítése volt, ami több helyet adott a gépészetnek, és növelte a hosszt is, ezáltal orvosolva az előbb felsorolt gondokat.

Így nézve tehát a folyamat analóg a Tu-22M0/M1/M2, majd M3 változatokkal. Sőt, a Tu-22M3M-mel és a Projekt 949AM-mel tovább vihető a párhuzam; utóbbit lásd később. Nyugaton közösen Oscar osztálynak nevezik a tengeralattjárókat, és a 949-esek az Oscar-I-esek, a 949A-k pedig az Oscar-II-esek.

(forrás)

A 949-esek nem hivatalos beceneve a Батон (Baton), azaz cipó vagy vekni, amire az oroszok szerint hasonlít a jellegzetes alakú, de a lepényhalra is hajazó formájú tengeralattjáró

(forrás)

Fent a Projekt 949, lent a 949A rajzai, utóbbinál egy kis összevetésre is lehetőség adódik

(forrás)

Nem volt előre megtervezve, de a szovjet haditengerészeti stratégia egyik alapeleme, azaz a tömeges, hajók elleni robotrepülőgépekkel végrehajtott csapás egyik újabb oszlopa következik a blogon. Az egészet nagy mértékben támogató és összefogó, Legenda műholdas célfelderítő rendszer, a Tu-22M bombázók, illetve a többfeladatú, de e téren is félelmetes Orlan/Kirov osztályú csatacirkálók után ezúttal a Projekt 949 osztályú atomtengeralattjáró ismertetője következik.

És rokon még a blogon ezzel a kvázi-sorozattal a robotrepülőgépes bombázók elhárítására tervezett F6D Missileer posztja.

(forrás)

Szuperszonikus csapás merülésből

1967-ben állt szolgálatba a K-43, a Projekt 670 osztályú (nyugaton: Charlie), hajók elleni robotrepülőgépekkel felszerelt, nukleáris tengeralattjáró (SSGN) a Szovjet Haditengerészetnél. Ezeket a 60-70 km effektív hatótávú P-70 Ametiszt, majd később P-120 Malachit, szubszonikus robotrepülőkkel látták el, minden esetben 8 darabbal. Már abban az évben megkezdték az előzetes tanulmányokat, előkészítendő a következő, az amerikai hordozókötelékek elleni harcra szolgáló osztály megtervezését. Erre mindenképpen szükség is volt, mivel a következő évben, 1968-ban már megkezdődött a Nimitz osztályú, immár atommeghajtású hordozók első, névadó példányának építése az Amerikai Egyesült Államokban. 1974-ben állt szolgálatba az anyahajós tengeralattjáró-elhárító Lockheed S-3 Viking, felváltva a lassú S-2 Trackert, miközben a szárazföldi telepítésű P-3 Orion járőrtípust is rendszeresen modernizálták. A CBG, azaz a Carrier Battle Group (hordozó harccsoport) mellé kirendelt vadásztengeralattjárók egyre korszerűbb típusaival együtt ezek a fejlemények azt jelentették, hogy egy SSGN több száz kilométerre szorult a célpontját jelentő anyahajótól, ha biztonságban akart maradni. Ezért egy 500-550 km hatótávolságú, új, nagy robotrepülőgépre, és azt ezt hordozni képes tengeralattjáróra lett szükség. Ennek az új SSGN-nek a méretét pedig az általa bevethető robotrepülőgépek száma is alapjaiban befolyásolta. A jövőben várható volt ugyanis a hordozókötelék légvédelmének erősödése, természetes reakcióként a szovjet fenyegetésre. 1974-től szolgálatba is állt az F-14 Tomcat, és ez az E-2 Hawkeye AWACS típussal együttműködve messzire kitolta a támadó robotrepülőgépeket is lelőni képes vadászvédelmet. Ugyancsak növekedtek a kísérőhajók légvédelmének lehetőségei is, ami végül is az Aegis rendszerű cirkálókban csúcsosodott ki.

(forrás)

A szovjetek erős fenyegetést láttak a Nimitz osztályú hordozókban és a rajtuk települő, F-14 vadászgépekben. Az 1988-89-es képen a CVN-71 Theodore Roosevelt felett száll el két Tomcat a közismert VF-84 Jolly Rogers századból