A záró részben az M-X, azaz LGM-118 Peacekeeper jelet kapott ICBM telepítési ötleteit ismertető sorozat elérkezett magához az MPS-hez, és azt mutatja be részletesen. Ezt a később mégis szükségessé váló, alternatív javaslatok követik, illetve az M-X program végeredménye. A zárás pár sorban a Minuteman és a Peacekeeper tervezett utódjáról szól. A sorozat első része ITT olvasható, míg az előző ITT.
30. A nyerőnek tartott M-X MPS
Végezetül, két és fél tucat ötlet után következzék a légierő által favorizált, új – és egyáltalán nem mellesleg: a felmerültek közül az egyik legnagyobb tömegű – rakéta, és a hozzá való, monumentális telepítési a rendszer, mely egy időben hivatalos is volt, mivel Carter elnök ezt hagyta jóvá. Ez az itt a piros, hol a piros játék atomháborús szinten történő megvalósítását tűzte ki célul. A hasonlatot maga a légierő is gyakran vetette be a szélesebb nyilvánosság felé, és valóban rá is mutatott a lényegre. A tervezés során sokáig függőleges fedezékekkel, tehát gyakorlatilag silókkal számoltak, melyekre nagyjából ugyanúgy igazak a leírtak, amik viszont már a vízszintes tárolós megoldásról szólnak. Néhány területen a függőleges verzió a jobb, de más tényezők ezt kiegyenlítik. Két, fontosabb előnye miatt választották mégis a vízszintes fedezékeket: sokkal gyorsabban lehet mozgatni így egyikből a másikba a rakétákat és az imitátorokat szükséghelyzetben, és a fegyverkorlátozási ellenőrzéseket is biztosabb így megoldani.
Atomháborús itt a piros, hol a piros, USAF módra
Ebben a szakaszban, tehát a részletesebb bemutatáshoz a végig felhasznált, 1980-as, közérthető tanulmányon kívül egy 1981-es, részletes tanulmánykötet információi is felhasználásra kerültek.
A már említetteknek megfelelően, az MPS-ben 4600 darab fedezék található, 23 darabos alegységekre osztva. Ezek mindegyikében 1 db valódi rakéta, és 22 db imitátor található, melyeket időnként cserélgetnek jókora szállítójárművek. Így az ellenséges ICBM-ek valódi célpontja, az egyetlen M-X ismeretlen helyen van, vagy ha mégsem, akkor is gyorsan el lehet kezdeni cserélgetni azt az imitátorokkal. Ennek a bizonytalanságnak a fenntartása teszi lehetővé megfelelő számú rakéta túlélését a 200, valódi példány közül, melyekre – tízesével – összesen 2000 robbanófejet telepítenek.
Az egyes fedezékek közötti, ahhoz szükséges, minimális távolságot, hogy egy szovjet bomba ne semmisíthessen meg kettőt egyszerre, azok ellenállóképessége és egy hipotetikus, nem kisebb, mint 1 Mt-s atomrobbanás ereje alapján számították ki. Az érték legkevesebb 1542 m (5000 láb) volt, de később már ennél némileg többel, átlagosan 1585 m-rel számoltak. Hogy ez a távolság elég legyen, 4137 kPa-nak megfelelő túlnyomásra méretezett minden egyes fedezék. Ennek része, hogy a környező felszínnel egy síkban, kissé bemélyítve alakítják ki mindegyiket, és a bejárathoz egy lejtős út vezet a szállítójármű számára. Egy fedezék 52,5 m hosszú, és kicsit több, mint fél méter vastag, vasbeton szerkezetű. Ezt 9,5 mm-es acélköpeny veszi körül, az elektromágneses impulzusokkal szembeni ellenállóság érdekében. Ugyanilyen védett elhelyezéssel, saját áramforrással, kommunikációs eszközökkel, és a fedezék belsejében állandó környezeti paramétereket tartó berendezésekkel van ellátva mindegyik. Ezek által elvileg nem kevesebb, mint 1 évig is működhetett az adott fedezék, tehát indításra készen tarthatta a rakétáját, ha volt benne. Mindezt egy, a környező térséget ért atomcsapást követően is természetesen, mivel az így elszennyezett területen emberi beavatkozásra nem volt szükség. A fegyverzetkorlátozási egyezményekben elvárt megfigyelésekhez a fedezék tetején két, eltávolítható panel van, ami biztosítja a rálátást a belsejére (lásd részletesebben később). Ez nyilván bonyolította a szerkezetét, és nehezítette az elvárt ellenállóképesség biztosítását.
A fedezékek nagyjából 0,01 km2-es környezete van elkerítve és különféle, biztonsági szenzorokkal figyelve. Eleinte a teljes alegységet körbekerítő, „területvédelmi” megoldást akarta a légierő, hiszen ez jóval egyszerűbb, hatékonyabb, olcsóbb volt. Carter azonban – csökkentendő a szigorúan elzárt terület méretét – 1979-ben utasításba adta, hogy a „pontvédelemre”, tehát a fedezékek külön-külön való elkerítésére és biztosítására kell áttérni. Az egyes fedezékeknél kiépített szenzorokat megfigyelőtornyok is kiegészítik, melyek radar alapon követik a (közeli) légijárműveken kívül a felszíni járműveket is. Ilyenből 60-200 db szükségeltetik a teljes MPS-re nézve. A rakéták szabotázzsal és terrorizmussal szembeni védelmét, valamint „fordítva”, a lakosságnak a rendszerrel való kapcsolatát a silókhoz hasonlónak, tehát jónak tartották. Ez nagyjából igaz is volt, mivel egy rakéta mozgatása tényleg elég ritkán történt meg, és így biztonsági szempontból valóban a silós telepítéssel egyenrangúnak tűnt a dolog.
Próbafedezék építése, talán 1:2-höz méretarányban, a pick-upból ítélve (1981)
MX Basing options 46. o.
A 23 fedezékes alegység, angolul cluster sematikus elrendezése. Még ezen az ábrán is megjelenítették a jókora íveket, amik kellett az óriási szállítójárművek kanyarodásához
A kék szín ugyan nem túl valószínű, de így nézett ki rajzon a fedezékéből előguruló, tartalék áramforrással is rendelkező indítóeszköz, már felállított rakétakonténerrel, amiben startra kész az M-X. Az elektronika által az utasítás vételétől számítva 1 perc telik el az indításig. A fedezékbe frissen betolt rakétának a maximális pontosság eléréséhez két órás kalibrációs és beállítási folyamatra volt szüksége, melyet önműködően elvégzett (lehetséges, hogy a teljes kalibráció nélkül is indítható volt, ha kellett, csak nagyobb szórással)
Még egy koncepciórajz a startra kész helyzetű rakétáról. Ezen látszik a fedezék jókora, nyomásálló ajtaja is, félrehajtva természetesen. A kerítés pedig jól jelöli, hogy mekkora is volt a fedezék számára szigorúan elkerített terület (a 0,01 km2)
Az MPS 4600 fedezékes kiépítése az 1980-as, közérthető tanulmány szerint valamivel több, mint 14 ezer négyzetkilométert foglalt el. Ezzel szemben az 1981-es, részletes tanulmánykötet már 31-39 ezer négyzetkilométert ad meg. Ez a tervek folyamatos evolúciója miatt nem annyira meglepő, még ha kétszeres is a különbség. Persze azt sem lehet kizárni, hogy a jobbára a nyilvánosságnak szánt, korábbi tanulmány egyszerűen kozmetikázott értéket tartalmaz. Ez utóbbi feltevést azonban gyengíti, hogy az 1981-es kötet sem volt titkosított soha, pedig a szerzők betekinthettek bizalmas iratokba a készítéséhez.
Ebből az óriási térségből fizikai lezárásra elsősorban csak a fedezékek körüli, egyenként 2,5 angol holdas, vagyis kb. 0,01 km2-es rész került, aminek a 4600-szorosa 46,5 km2 (itt már a pontos értéket szorozva). A karbantartásra, üzemeltetésre szolgáló épületekkel együtt 49,2 km2-t számoltak, és további 36,3 km2-t tettek ki az irányító és parancsnoki épületek, azaz összesen 85,5 km2 volt vagy beépítve, vagy teljesen elzárva a lakosság elől. Az egyéb, szükséges létesítmények (lásd később) 155 km2-t foglaltak el, és a 12.875 km hosszúságú út felülete elérte a 316 km2-t. Erősen hangsúlyozták is, hogy ezen kívül minden terület polgári célra hasznosítható marad, bár nyilván nem lehetett bárhová építkezni vagy például bányászati tevékenységet folytatni ezeken a részeken sem. A valóságban, az eddig felsoroltak, és persze nagyrészt a fedezékek alkotta, 23-as alegységek körüli, civilek által csak korlátozásokkal megközelíthető (bár fizikailag nem elzárt) terület hatalmas, 20.700 km2 volt. Ennek egy része valószínűleg mezőgazdasági jellegű hasznosításra engedélyt kaphatott, figyelembe véve egyáltalán magának a környezetnek az alkalmasságát e célra. A megállapítás az volt tehát, hogy a csak bázisokat igénylő, például tengeri megoldásokhoz mérten nagy az MPS területigénye, de más megoldásoknál még így is kisebb. A létesítés és üzemeltetés környezeti hatásait ugyancsak a többi, hasonló jellegű megoldáshoz képest nem rosszabbnak minősítették.
A szürke területen lévő, fekete négyzetek jelölték a két helyszínt (Coyote Springs /vagy néhol Coyote Spring/ és Milford, a Great Basin területen), míg az üres négyzetek az esetleges alternatívákat. Vizsgálták azonban az MPS megosztását, és így Texas és Új-Mexikó államban, a Southern High Plains területen kapott volna helyet a fedezékek fele
MX Basing options 63. o.
Az ábra magyarázza meg a fenti, részletezett területeket. Az egész MPS-re vonatkoztatva a Deployment region jelenti a 39.000 km2-t (Suitable+Unsuitable area együttesen), míg az (Unfenced) Suitable Area a 20.700-at. A 39.000 km2-es adattal számítva, ez Utah és Nevada állam összesített területének 1/13 része, avagy 7%-a (illetve egyébként Magyarország 42%-a)
Ami az utakat illeti, mindjárt háromfélét terveztek. 9660 km hosszan 6,4 m széles, szilárd burkolat nélküli út kötötte össze a fedezékeket a szállítójárművek számára. 2400 km hosszan 3 m széles, kavicsos utat szántak a normál, kiszolgáló járműveknek. Ezeket folyamatosan kezelték, hogy minél kevesebb por tudjon róluk felverődni. Végül, ismét csak 2400 km hosszan, de 7,3 m szélességben, szilárd borítású utat szántak a szállítójárműveknek az egyes alegységek és a hozzájuk tartozó, összeszerelő épületek közé. Ezekben kerültek fel a legyártott rakéta plusz indítószerkezet együttesek és az imitátorok a szállítójárművekre.
Az utak hossza összeadva (14.460 km) nem egyezik meg a fenti, a felületükre adott becslésnél alkalmazottal (12.875 km). Ez megint csak az eltérő források kissé eltérő részleteinek a következménye, de az MPS lényegi megítélésén, jellemzőin ez a különbség sem változtat.
A valódi M-X hollétét illetően a bizonytalanságot a teljesen azonos fedezékek, szállítójárművek és az általában angolul mass simulatorként hivatkozott imitátorok biztosították. Ez utóbbiakkal is pontosan ugyanolyan volt minden művelet a mozgatáskor, mint a tényleges rakétákkal feltöltött rakéta-indítószerkezet együttesekkel. Ez az angol missile/launcher után a továbbiakban M/L-ként szerepel. Egy M/L a konténerbe helyezett rakétából és az azt a fedezékből starthoz kitoló, és függőlegesbe állító szerkezetből állt. Ezen felül a rakéta folyamatos, műszaki monitorozásához kellő berendezések kaptak még rajta helyet. Az össztömege 227 t volt, amiből a rakétáé 86 t (a szolgálatba állított LGM-118 88,5 t lett).
A majdhogynem legérdekesebbnek mondható eleme az egész MPS-nek az imitátor volt. Ez egy félköríves vasbeton szerkezet volt, ami a valódi M/L súlyeloszlását, mágneses terét, felülről és oldalról nézve a formáját, és még számos, a következőkben leírt tulajdonságát imitálta, a lehető legteljesebb mértékben. Az imitátorok megtévesztési képességét biztosítani kellett akkor is, ha az ellenfél szeizmikus, infravörös, optikai, akusztikus, radaros, mágneses és elektromágneses érzékelőket alkalmaz, elemezni próbálja a környező levegő (esetleg talaj) vegyi összetételét, a sugárzási viszonyokat (radioizotópokat), vagy a gravitációs tér eltéréseit. Kicsit jobban megvilágítja az ezekkel szembeni elvárásokat, hogy kiderült, mennyire is kell ezeknek élethűeknek lenni. Például, lehetséges volt a levegő vegyi összetételét analizálni egy felkészült ellenfélnek – márpedig a KGB ilyen volt. Ebből megállapítható volt, hogy ugyanolyan festék nyomai észlelhetőek-e, mint amivel a valódi rakétát lefestik. Ezért tehát az imitátort az eredeti festékkel kellett lefesteni.
MX Basing options 52. o.
Az imitátor vázlatos rajza, rajta a két betekintő nyílással, amiket oldalra csúszó panelek fednek
A szállítójármű, angol megnevezése (transporter-emplacer, szállító-elhelyező) után TE rövidítéssel, egy üresen is 500 tonnás, 26 gumikerekes óriás volt a maga 61 m-es hosszával, 7,62 m-es legnagyobb szélességével, és 9,6 m-es magasságával. Ezt a szörnyeteget két „turbógenerátor” (ez itt minden bizonnyal dízelmotor hajtotta generátorokat jelent) látta el árammal, és 10 elektromos vontatómotor hajtotta. Egyszer 16 km/h-s normál is 32 km/h-s szükséghelyzeti sebességet adnak meg rá, máskor viszont fixen 24 km/h-s tempót. A haladását a csak neki szánt utakon automatikus üzemben képzelték, de folyamatos, személyzet adta felügylettel és kézi vezérlési lehetőséggel. Nukleáris csapásoknak gyakorlatilag egyáltalán nem állt ellen, de ez nem is volt követelmény vele szemben. Csupán nagy magasságban robbantott atombombák elektromágneses impulzusait viselte el működőképesen. Amint a keresztmetszeti képen is látható, a TE alul vagy egy M/L-t, vagy egy imitátort vitt magával, és egy imitátort mindig, felül. Ez magyarázta a hatalmas tömegét, hiszen 227 t holtsúly mindig rajta volt, és még fel kellett tudnia venni újabb ugyanennyit. Ha két imitátor volt berakodva, akkor a másodikat a beépített emelőkkel megemelték a szállításhoz. Hogy a fedezékeknél akár a második, alul lévő imitátort, akár az M/L-t kihúzhassák/betolhassák, két görgősort telepítettek.
Echoes 306. o.
A minden egyes (számozott) opciónál bemutatott, összefoglaló rajz nagyobb változata a TE-ről. Ennek egy korábbi változata négy betekintő panellel és oldalra helyezett vezetőfülkével rendelkezett
Két fotón a ténylegesen megépült, próbákra szolgáló TE, melyet a Terex gyártott. Látható, hogy ez csak a műszaki tesztekre készült, nem rendelkezik az imitátorokkal és a külső burkolattal, amik mindenképpen szükségesek a végleges járművön
A Terex próbaegysége, mozgás közben - nem beágyazható videón
A felül mindig ott lévő, 1. számú imitátor miatt normál esetben nem lehetett látni sosem, hogy az M/L benne van-e a TE-ben, vagy csak a 2. számú imitátor. A fegyverzetkorlátozási egyezményekben rögzített, műholdas megfigyelésekhez a TE tetején is elhúzható panelek voltak. Minden fedezéken, imitátoron, és TE-n egyaránt rajta voltak ezek a panelek. Akár a TE-n, akár a fedezékben, mindig az M/L volt legalul, és felette az imitátor. Mivel legalább egy imitátor az összes fedezékben és TE-n folyamatosan ott volt, ha az összes panel kinyílt, akkor ezen a három, felsorolt elemen pontosan át lehetett látni egy műholddal. Az elkészült fotón pedig vagy az üres TE vagy fedezék látszott, vagy pedig az M/L. Mivel a rakéta magában nem állhatott, hiszen úgy nagyon gyorsan tönkrement volna a mozgatás során, ezért az M/L-ek száma egyenlő volt a valós rakétákéval. Ha több lett volna, akkor a szovjetek láthatják, hogy megsértik az egyezményeket az amerikaiak, ha pedig kevesebb, akkor utóbbiak nem használják ki az MPS-t a lehető legjobban.
A részletesebb leírásból kiderül, hogy a dolog hogy is működött volna. Az adott időre az összes alegységből az azt kiszolgáló, karbantartó épületbe vitték az M/L-eket. Ezután a fedezékek két panelját céljárművek megtisztítják a felette lévő földtől, majd kiemelik őket, szabaddá téve a műholdak számára a belátást. Ez az állapot két napig marad fenn, majd a paneleket visszateszik, a földtakarást visszahordják, és ezután valamelyik fedezékbe elszállítja az alegységi központból a TE az M/L-t. Az alegységek közötti utakat ekkor fizikailag lezárják, hogy egyikből a másikba ne lehessen átvinni idő közben a rakétákat.
Ez utóbbi is kissé bizonytalan, hiszen feltehetőleg azért a TE-k a kiépített utakon kívül is elboldogultak, ha nagyon kellett. Az még érthető, hogy nem akarták a fedezékekben felfedni a rakétákat, mert akkor a panelek visszahelyezése után is, a második járműmozgásig az alegységben, 50% az esélye, hogy az előzőleg felfedett helyen van a rakéta. Viszont így meg biztosan tudták a szovjetek, hogy napokig az alegységek központját adó épületben van a rakéta, ami nagyon csábító, több napos időszak volt egy első csapásra. Talán részletesebb források megmagyarázzák e hiányosságokat.
MX Basing options 51. o.
A TE keresztmetszete. Látható a két képből, hogy alul vagy a tényleges M/L-t (itt csak Launcherként írva), vagy pedig a 2. imitátort viszi, míg felül mindig ott lesz az 1. imitátor (MS#1). Az is kiderül ebből, hogy miért kell megemelni kicsit a 2. imitátort: a panelek elhúzásakor az észlelhető lenne esetleg, hogy lejjebb van, mint a valódi M/L teteje. A shelter a jármű teteje – nyilvánvaló hát, hogy a fenti, Terex-féle TE csakis próbákra alkalmas, hiszen nem rejti el a rakományt
MX Basing options 51. o.
A valódi M/L és az imitátor (itt: Simulator) cserélgetésének lehetőségei. Sajnos a szkennelt, szövegfelismerővel készült, a posztba átvett ábra nem tökéletes (lásd a „Simuiator” feliratokat például), de azért a logika kiolvasható belőle
A cserélgetés animációja – nem beágyazható videón, de érdemes megnyitni
Az MPS-ben az áramot a két fő bázison túl 120 elosztó biztosítja mindenhol, az utak mentén, a földben futó kábeleken át. Minden ilyen elosztó saját dízelgenerátorral és akkumulátorokkal is el van látva, tartalék gyanánt. Még a maihoz képest igencsak kezdetleges szinten használható, megújuló energiaforrásokat is vizsgálták (nap-, szél-, geotermikus energia), hogy akár tartalékként, de akár normál üzemben is ezek fedezzék az MPS áramigényét, teljesen függetlenítve azt az országos hálózattól. Fedezékenként 20,7 kW-ot kell biztosítani, ami összesen 95,2 MW, valamint a további, köztük a bázisokon lévő berendezéseknek, illetve az őket üzemeltető személyzetnek 54,7 és 30,5 MW kell, azaz az MPS mindösszesen 180,4 MW-tal terheli a hálózatot. (Szükséghelyzetben, tartalék forrásokból minden fogyasztó nincs ellátva, akkor kisebb az áramigény.)
Az említett, két, központi bázis közül a kisebb majdnem 25 km2-es alapterületű, melynek bő fele van elkerítve. Elsősorban az MPS üzemeltetéséhez és karbantartásához szükséges építményeket foglalja magában, de egy repteret, és néhány lakóegységet, valamint a teljes személyzetnek szükséges, közösségi tereket is tartalmaz. A nagyobb bázis, mely már 33 km2-es (háromnegyede elkerített) az előzőeken kívül még az M/L-eket összeszerelő épületeket adja, és bizonyos fejlesztési, kísérleti és értékelési tevékenységeknek is otthonául szolgál. Normál üzemeltetés során főleg e két bázison dolgozik az MPS 12.500 fős személyzete, míg az építkezés csúcspontján – mely összességében 8 éven át tart – 17.000 munkással és 6.000 főnyi, kisegítő és biztonsági személyzettel számoltak.
A kommunikációt alapvetően az összekötő utak mentén lefektetett, üvegszálas rendszer adja („nagy adatátviteli sebességgel”, azaz 48 kilobit/másodperccel), amin a működési parancsnokon kívül a rakétákat monitorozó eszközök („karbantartás”) és a biztonsági rendszerek jelei is ott vannak. A fedezékeknél szintén a földbe ágyazott antennák vannak, amik az indítási parancsokat tudják venni, ha az optikai hálózat nem működik támadás vagy bármi más miatt. A tartalékot a közepes frekvenciatartományú rádiós összeköttetés jelenti. A rakéták új célokra való átprogramozása is megoldott. A kommunikációs rendszernek ugyanolyan túlélőképesnek kell lennie, mint maguknak a rakétáknak, mert különben még azok működőképessége mellett is ellehetetlenül az indításuk, illetve, ez válik az ellenfél célpontjává, nem is maguk a rakéták. Ez pedig értelmetlenné tenné az egész MPS-t.
Az eredeti képaláírás szerint a rajzon a Vandenberg légibázison építendő, a „hasznos terhet összeszerelő” (az M-X-re felszerelő) épület elképzelése látható itt. Ennél az MPS bázison lévő épületek nagyobbak és bonyolultabbak kellett, hogy legyenek
MX Basing options
A szövegben korábban néhányszor előfordult az „M-X típusú”, vagy „annak megfelelő” megnevezésű kommunikációs rendszer. Ennek elvi felépítését mutatja ez az ábra. Látható, hogy több, különféle hullámhosszon is veheti az indítási parancsokat az adott fedezék
A használt rövidítések közül kettő feloldása: ALCC, azaz Airborne Launch Control Center/légi indításirányító pont és ABNCP, azaz Airborne National Command Post/nemzeti légi parancsnoki (vezetési) pont.
A már elkészült MPS üzemeltetése azzal kezdődik, hogy minden fedezékbe visznek a TE-k egy-egy szimulátort. Közben heti egy M/L-t szerelnek össze a nagyobbik, első bázison, majd ezeket is elkezdik kiszállítani a TE-k. Viszont ezúttal vagy kicserélik a szimulátort az adott fedezékben ezekre, vagy nem – és már létre is jött a valódi rakéták rejtettsége. Ezek után hónapokig nincs mozgás. Később megkezdődnek az első, tervezett karbantartások, amihez szintén véletlenszerűen meglátogatják a TE-k a fedezékeket, és elviszik az M/L-eket a vizsgálatra – vagy csak úgy tesznek. Eközben megindul a fedezékek közötti mozgása is a TE-knek, amely során szintén vagy átvisznek egy M/L-t egyik fedezékből a másikba, vagy csak egy szimulátort mozgatnak. Összességében azonban az idő legnagyobb részében semmi sem történik, nincs mozgás az utakon.
Az egész erőfeszítés lényege végső soron az M-X-ek túlélőképessége, tehát, hogy ezt mennyiben biztosítja az MPS, különösen a többi, korábbi ötlethez mérten. Ezt a 23-ból egyetlen fedezékbe betárolt M/L, vagyis rakéta véletlenszerű elhelyezkedése, pontosabban annak titokban tartása adja, hogy melyik is ez a fedezék. Erre az imitátorok és az azokra vonatkozó, az M/L-ekkel egyforma kezelési tevékenységek szolgálnak. Az MPS tehát nem igényli az előrejelző rendszerek idejekorán leadott riasztását, és független módon élheti túl a szovjet csapást a triád többi elemétől.
Az amerikai elemzők talán szándékosan, talán a legjobb tudásuk szerint, de a szovjet ICBM-ek fejrészeinek nagyon durva növekedésével számoltak a ’80-as, ’90-es évekre nézve. 2000-re már 15.000 fejrész célozza majd az előrejelzés alapján csak az MPS-t (tehát itt még csak nem is az összes, szovjet ICBM robbanófejről van szó!). Elvileg olcsóbb volt bővíteni az MPS-t, mint amennyibe a szovjeteknek került új rakéták szolgálatba állítása, de azért a rendszer mérete az eredetihez képest is egyre elképesztőbbre rúgott. A konkrét számpárok a szovjet fejrészek és a fedezékek száma esetében a kezdeti, 2700-4600-ról indultak (kb. 1989-re), majd következett a 7000-8250 (1990-re), a 12.000-12.500 (1995-re), és a két szám 15.300-nál egyenlővé vált, valamikor 2000 környékén. Az első két számpár közötti, hatalmas eltérésből és az ehhez tartozó, csupán egy éves időkülönbségből látszik, hogy a fedezékek építési ütemét az eredetileg tervezett, 1200/évről 2000-re kellett volna emelni. A számításoknál egyébként azt feltételezték, hogy a szovjet robbanófejek 85%-a okozza ténylegesen a célba vett M-X használhatatlanná tételét.
Azonban a 8000-es fedezékszámtól felfelé már célszerűbbnek tűnt, hogy mindegyik cellába kerüljön egy-egy, ballisztikus rakétákat elhárító rakéta (ABM) is. Ezt egy, ilyen rakéták számára átalakított M/L-be helyezték volna, amit így már LoAD Defense Unitnak neveztek. A LoAD rakéta (lásd a kiemelt részt) azt az egy fedezéket védte, amiben az egyetlen, igazi M-X foglalt helyet, hiszen a többi fedezék értéktelen volt. Az ez ellen irányított szovjet robbanófejet elég jól ki lehetett szűrni a pályája végén, legalábbis elméletben, a csaliktól eltekintve. A többi, közelben érkező 23-mal nem kellett foglalkozni. Így aztán, fennállt az esélye, hogy pont azt az egy szovjet robbanófejet lelövi az amerikai védelem. Hogy még ekkor is biztosra menjenek a szovjetek, minden egyes fedezékre kettő robbanófejet kellett volna indítaniuk („egymás után”). Ez természetesen már meghaladta volna a lehetőségeiket, és épp erre épített ez az elv. Csakhogy, még 1972-ben megkötötték az ABM szerződést, ami korlátozta az elhárítórakéták számát és elhelyezhetőségét (a fővárosok és egy-egy rakétabázis jöhetett szóba, és utóbbi az USA esetében nem a még el sem készült M-X MPS lett, hanem a Grand Forks rakétabázis). Azonban, egy 1990 után is folytatódó hidegháborúban akár az ABM szerződés felmondása, vagy a fenti rendszert megengedő újratárgyalása sem biztos, hogy lehetetlen lett volna.
Előbbi, egész más okokból, de meg is történt 2002-ben az USA részéről.
A LoAD Defense Unitnak ugyanolyannak kellett lennie, mint magának az M-X-nek, vagyis az M/L-nek. Ez jelentős kihívást jelentett, mert csak ezek kedvéért nem növelték volna meg az ICBM-et szállító jármű méreteit, így viszont kis méretű rakéta (3 db) és hozzá radar meg tűzvezető rendszer kellett. Ezt, magyarán egy módosított M/L egységet mutat be a fenti rajz. A felhasznált rakéta még a Safeguard ABM rendszer Sprintjénél is rövidebb távon (bő 15 km magasságig) lett volna bevethető, amint az lent látható
A LoAD a Low Altitude Defense rövidítése, és kifejezetten az M-X védelmére szolgált volna. Eredetileg nukleáris fejrésszel tervezték, hiszen hatótávolsága miatt, ha nem talál az első rakéta, nagyjából már nem marad idő egy újabb indítására. Később Sentry néven, már hagyományos fejrésszel kívánták továbbfejleszteni. A program hivatalosan 1977-ben indult, 1982-ben váltottak a nem nukleáris verzióra, de ’83-ban véget is vetettek neki, főleg az ABM szerződéssel való ütközésére hivatkozva – amit nyilván 1977-ben is nagyon jól tudtak, mivel a szerződés 1972-es volt.
Az imitátoroknál leírt nehézségekre tekintettel az gyakorlatilag kizárt, hogy a LoAD-ot tartalmazó M/L ne bukott volna le a megfigyelők előtt. Az egyik forrás egyébként – valószínűleg ettől nem függetlenül – azt írja, hogy Defense Unitokat nem is az MPS úthálózatán, hanem alagutakon mozgatták volna. Mondani sem kell, hogy ez micsoda irdatlan költségnövekedéshez vezetett volna. Ráadásul, innentől a szovjetek nem túl valószínű, hogy elhitték volna, hogy az alagutak nem mondjuk még 200 M-X-et rejtenek…
Azt is itt érdemes megjegyezni, hogy túlzásnak tűnhet már „a minden fedezékre egy robbanófej” (a LoAD miatt meg már kettő) elv is, pedig ennek az ellenkezője az igaz. Az ismertté vált, hidegháborús atomtámadási tervek szerint mindkét oldal a célpontok többségére számos bombát irányzott elő. Például, egy Moszkva közeli, rakétafelderítő radarállomást 69 fegyverrel céloztak meg az amerikaiak, annyira fontosnak tartották a biztos elpusztítását!
Az MPS előnyeként tüntették fel, hogy nincs nagy, technikai jellegű kockázata, sem a rakéta, a fedezék, az utak, a TE, a biztonság, a kommunikáció, a próbák, az építkezés, a karbantartás és az üzemeltetés terén sem. Ezeket mind a Minutemanhez hasonlónak ítélték, és csak a teljes kiépítés megfelelőségét nevezték meg figyelemreméltó problémának. A valóságban azért a TE biztosan nem lett volna sima ügy, és, ha az egyes elemeknél nem is lép fel súlyos gond, azért a rendszer bonyolultsága miatt biztosan akadt volna elég probléma összességében.
Végezetül érdemes a hivatalos költségbecsléseket is megnézni, amik a teljes életciklusra vonatkoztak. Az nem egészen világos, hogy ez hány évet jelentett, talán 2000-ig vagy 2005-ig tartottak a számítások, de ettől függetlenül biztosra vehető, hogy ennél hosszabb ideig kívánták használni az MPS-t. A légierő 39,946 milliárd, 1980-as értékű dollárt adott meg a 4600 fedezékes, „alap” kiépítésre, míg a Kongresszus szakosított hivatala (Office of Technology Assessment) 43,479-et, tehát 3,5-del többet. A két összeg ma 130 és 142 milliárdnak felel meg.
Ezekkel az árakkal a közérthető tanulmány az alternatívák között középre helyezte az MPS-t, és a beszerzésre szűkítve a kiadásokat, 33,8 milliárd dollárt említ. Itt szerepel egy, évi 440 millió dollárnak megfelelő üzemeltetési költség, mint ami az 1980-as évtizedre prognosztizált védelmi költségvetés 1-2%-a – de hát mégiscsak egy stratégiai fegyverrendszerről van szó. Ugyanitt, ismét csak az akkori árakon, a Minutemanre fordított, teljes, addigi kiadásokat 40 milliárd dollárra tették, a Polaris és Poseidon SLBM-ekét – a teljes életciklusukra nézve – 50-re, a B-52-eseket 60-ra.
Nos, utóbbi bizonyosan nem lehet igaz, hiszen napjainkban, 30 évvel később is még 30 évnyi szolgálat elé néznek a jó öreg Stratofortressek!
A végeredmény
Az egész ICBM hasznosság és túlélőképesség rendkívül komplex téma. Kiterjedtségét és nehézségét mutatja, hogy olyan, elemi kérdéseket foglalt magában, mint például, hogy mire is jó az M-X „igazából”? Ha sikerül találni egy megfelelő túlélőképességű, és minden szempontból meg is valósítható telepítési módozatot, akkor a következő lesz a helyzet. Egy meglepetésszerű szovjet ICBM csapást követően megmarad elég sok rakéta ahhoz, hogy számos szovjet silót célba vegyenek velük. Csakhogy, azok addigra már üres silók lennének, vagy ha mégsem, akkor az amerikai ellencsapásra biztosan a még nem üresekből is rögtön indulnának a szovjetek maradék rakétái. Így aztán megkérdőjelezhető volt, hogy az M-X egy védelmi jellegű fegyverrendszer volna. Ha viszont nem az, akkor egy első csapás mérésére alkalmas fegyverrendszer, ami destabilizáló erővel bír, és az amerikai (nyugati) nyilvánosságon ezt már a ’80-as években elég nehéz lett volna átvinni. Alapvetően, a keményvonalas politikusokon és katonákon kívül, ilyesmire már senki se vágyott a döntéshozói szinteken sem ekkorra.
Korábban, a program Carter idején történt felfüggesztése is hasonló jellegű problémán alapult. Ő úgy gondolta, hogy ha támadó jellegű igazából a rendszer, és ami még fontosabb, annyira nehéz és drága megoldani a túlélőképességét, tulajdonképpen minek is foglalkoznak vele? Csak egy, gyakran végső érvként jelentkező gondolatmenet – és a légierő kitartó lobbizása az M-X mellett – győzte meg, hogy folytatni kell a programot. Eszerint, ha az M-X hiányában nagyjából 10 éven belül túlságosan sebezhetővé válik a Minuteman flotta, akkor azokkal már nem lehet érdemben számolni a triád tagjaként. Így maradnak az ismert módon sebezhető bombázók (bázisaikon csoportosan gyorsan kiiktathatók, hiába az új robotrepülőgépeik révén megfelelő fegyverzet), és a rejtett SSBN-ek. De azt képtelenség volt garantálni, hogy a szovjetek nem állnak elő egy, a tengeralattjárók felfedésére alkalmas, áttörést jelentő módszerrel. Ekkor viszont mindkét, megmaradt eleme inherensen sebezhető lesz a triádnak, és megszűnhet a kölcsönösen biztosított megsemmisítésre alapozott elrettentés. Ezt már senki se akarta megkockáztatni.
Az USAF természetesen a végtelenségig kiállt az M-X mellett, mert esze ágában sem volt kiesni a nukleáris triádból (a sebezhető bombázókat itt már figyelembe se vették…), ami jókora presztízsveszteséget, és legalább ennyire fontos volt, hogy költségvetési elvonásokat jelentett volna számára. A helyzet hasonló volt az ’50-es évekhez, amikor a kiépülő atomütőerőben akartak minél nagyobb szerepet az USA haderőnemei, lásd például a blogon ITT korábban.
Az M-X egy indítása fent, lent pedig az Avco Mk 21 visszatérő egységei. Ahhoz képest, hogy miféle eszközről van szó, feltűnően egyszerű kívülről. Persze a hiperszonikus aerodinamika nem nagyon enged meg más kialakítást
A Reagan idejére LGM-118 Peacekeepernek nevezett M-X sztorija úgy folytatódott, hogy 1981. október 2-án az elnök közölte, hogy az MPS egy túlbonyolított megoldás, ezért azt elvetette. Helyette „superhardened”, tehát rendkívüli mértékben megerősített silós telepítést határozott el. Ezt 1982. november 22-én a dense pack, azaz sűrű telepítés nevű módszerré finomította (eredetileg Closely Spaced Basing néven). Ennél szintén igen erős silókat építenek egymáshoz pár száz méteren belülre, azaz összesen is alig foglal el helyet egy ilyen rakétabázis. Egy robbanófej továbbra sem képes, csak egyetlen, 70.000 kPa-ig megerősített silót kiiktatni. Az elv az volt, hogy a dense pack ellenében nyilván számos fejrészt bevető szovjetek az első bombájuk robbanásával kiütik az összes többi, utána érkezőt magával a robbanással, de legalábbis a felrepülő törmelékkel, olyan közelre kell őket célozni. Ha pedig elég sok időt hagynak ennek elkerülésére, közben az LGM-118-asok biztonsággal indíthatóak ebben a szünetben. Ezt végül is főleg két okból kellett elvetni. Az egyik, hogy úgy tűnt, valójában a szovjetek képesek lesznek olyan, pontosan szinkronizált csapásra, amikor néhány robbanófej egymás mellett nem semmisíti meg a többit, és így számos silót kiütnek – szó szerint – egyidejűleg. Ehhez igazából pont optimális volt egyetlen, MIRV képességű rakéta. A másik gond az volt, ami a megerősített alagutak rendszerénél is fennállt: nem volt biztosra vehető, hogy a robbanások által egyre inkább felhalmozott törmelék (talaj) alól – az ezúttal függőleges – konténerek ki tudnak törni, és így indítani az LGM-118-asokat. A rakétaindítás ugyanis egyáltalán nem volt garantált az első robbanást követően azonnal, azt számos tényező (pl. parancsnoki lánc hossza, döntéshozatal hezitálása) hátráltathatta időben. A gondok miatt a dense pack a dunce pack gúnynevet kapta (dunce: tökfilkó). Reagan ismét elővette még a légi indítást, a valamilyen módszerrel mélyre ásott silókat, a déli oldali, platók melletti telepítést, és az ABM rendszerrel való védelmet is. Persze a problémák mindegyikkel megmaradtak, bár a légi megoldás valamilyen verzióját még vizsgálgatták egy darabig.
Fent a dense pack esetében tervezett, igen erős siló, és lent a teljes, ilyen elvű bázis képe. A déli oldali telepítéssel együttes megvalósítást mutat be a rajz
Mivel a nagyjából 1983-84 körüli, tehát az itt tárgyalt időszakból számos, a Lockheed georgiai részlegétől származó koncepciórajz rendelkezésre áll a témában, ezek közül több is szerepel itt, egyfajta képes mellékletként. A Lockheed kéretlennek nevezhető ajánlatokkal bombázta a légierőt a vízirepülőgépes megoldás terén. Abból is látható, hogy ez már a sorozat nagy részében végigvett, 1980-as tanulmány utáni időszak, hogy több javaslat a Small ICBM-re, azaz, a későbbi Midgetmanre vonatkozik, nem csak az M-X-re. (A kiemelt rész képeinek forrása: https://www.secretprojects.co.uk/threads/icbm-carrier.1958/)
Felül a nagy M-X szállítására alkalmas, korai, koncepcionális tervek. A rakéta, konténeres formában, mindig középen befüggesztve található, ami a könnyű „betölthetőséget” hivatott biztosítani. Ezekből fejlődött ki a lenti, Triplexnek nevezett tervezet, ami továbbra is katamarán kialakítású maradt, de később – a lentivel ezt leszámítva megegyezően – már pillangó vezérsíkkal rajzolták meg
A triplex szó onnan jött, hogy a tervezett repülőgép minden, főbb helyzetben el tudta indítani a rakétáját, és ebből ugye három volt: a levegőben, a vízen, és a szárazföldön. Az előbbi esetben a rakéta a gravitációnak engedelmeskedve csúszott ki lefelé, míg a másik két eset kapcsán lásd a következő képaláírást. Lent a skicceken szereplő gép színes grafikája. Itt nagyon fontosak a szárnyvégi valamik. Ezek kisméretű, igen takarékos, feltehetően csőlégcsavarokat rejtenek, amikkel a főhajtóművek működtetése nélkül lehetett pozícióban, de főleg irányban tartani a gépet. Erre az akár napokban is mérhető, tengeren töltött, „várakozási” időszakban volt szükség, mind a helyzet tartása, mind a széllel szembe fordulás miatt
Itt már egy másik kialakítású repülőgép látszik, de továbbra is a rakéta biztonságos startjáról van szó. A függőleges helyett szögben való, és gázgenerátoros kivetésű (cold launch) indítás kellett, hogy a rakéta biztonságos távolságba kerüljön, amikor az első fokozata begyújt. A szürke sávban hullanak le a konténerben a rakétát középen és rezgéscsillapított módon tartó közbetétek. Ezt mutatja be egy rajzon a lenti kép
Végül, összehasonlításul az M-X és a Midgetman hordozására szánt tervezetek közül kettő, melyekhez adatokat is rendeltek. A nagyobb változatra a hat, légcsavaros gázturbinás hajtómű jellemző volt, és a C-5 Galaxy-val volt egy méret- és súlycsoportban, míg a kisebbik a C-130-assal. Nem mellékes, hogy a gyár ekkoriban sokat foglalkozott a C-130 HOW projekttel, ami a Hercules on Water rövidítése – innen is származott, hogy vízirepülőgépes ötletekkel házaltak a légierőnél az ICBM témában is
A már említett gondok miatt a Kongresszus a dense packet is elutasította, már 1982. december 7-én – és a katonai vezetés sem volt egységesen mellette. Így aztán Reagan kénytelen volt egy kétpárti, szakértőkből álló bizottságot felállítani, a Commission on Strategic Forces nevűt. Ez 1983. január 3-án jött létre, és vezetője, Brent Scowcroft altábornagy után gyorsan a „Scowcroft bizottság” nevet kapta. Nem sokkal később, április 6-án már le is tették a végleges jelentésüket az asztalra. Ebben, mondhatni, salamoni döntést hoztak, amit azonban már mindkét párt támogatott. Ami az ICBM-eket illeti, először is, hogy megmaradjon a triád szárazföldi ága, a Midgetmant kell kifejleszteni. Ennek egy kicsi, olcsó rakétának kell lennie, egy, esetleg két robbanófejjel, és így tényleg nagyon mobil rendszernek. Ez tehát számos, de az USA számára kis költségű célzási pontot jelent a szovjeteknek, így adva túlélőképességet a rakétának. Másodszor, 100 db M-X-et kell telepíteni, silókba („hogy jelezzék a nemzet elkötelezettségét”). Ez nem bolygatja meg a stratégiai egyensúlyt, hiszen a sok ezer robbanófej közé csak 1000 db, nagyon pontos kerül, így nem fogja megérni erre alapozva első csapást mérnie az USA-nak, és ezért nem érzik magukat elviselhetetlenül fenyegetve a szovjetek. Végül pedig, és ez tekinthető a leginkább messzire mutatónak a bizottság ajánlásai közül: nemzetközi megállapodások által kell minél stabilabb környezetet teremteni, magyarul fegyverzetkorlátozással kell elkerülni az M-X-hez hasonló, hihetetlenül komplex, drága, és fenyegetettséget növelő rendszerek szükségességét.
De hiába a kétpárti támogatás, az LGM-118-asra vonatkozó részjavaslatot a Kongresszus nem fogadta meg. 1985 júliusában kimondták, hogy csak első 50-et engedik tényleg Minuteman silókba tenni. Ezek közül az első szolgálata 1986 decemberében meg is kezdődött, így aztán a rakéta nem maradt meg csak a tervek szintjén. A következő 50-et a javasolt 100-ból csak akkor engedélyezik majd, ha ismét valamilyen, jó túlélési esélyt adó megoldást tesz le a légierő az asztalra. Így aztán, 1986. december 19-én a vasúti telepítés mellett döntöttek a második 50 rakétát illetően, két rakétás szerelvényekkel (M-X vagy Peacekeeper Rail Garrison). A rakétaszállító vagon 26,52 m hosszú volt – így az összes, többi vagon is ekkora lett, hogy ne legyenek megkülönböztethetőek – és 236-250 tonna körüli tömegű (eltérő értékeket adnak meg a források). Ezek a riasztásra való útnak indítás elvét követték volna, egyébként pedig, az idő nagy részében 10, kijelölt légibázison állomásoztak. A vonatok azonban 1992-re álltak volna rendszerbe, és addigra a hidegháború végeztével elvetették az ötletet.
A fenti események okán 50 LGM-118 állt szolgálatba a Warren légibázison, 50 másikat indítottak kísérleti céllal, és összesen 114-et készítettek. A START II szerződés keretében aztán – a közben felmerülő aggályok ellenére is – 2005. szeptember 19-ével kivonták a rakétát a rendszerből. Ha minden igaz, 1982-es árakon számítva, 1998-ig 20 milliárd dollárba került így is az M-X/LGM-118 program, ami mai áron 56 milliárd lenne. A Rail Garrison 1989-es dollárban 7,4 milliárdba került volna (ma: 16 milliárd), ennek azonban csak kis részét költötték el ténylegesen, a gyors befejezés miatt.
A Midgetman, melyről meglepően kevés kép érhető el az interneten, fent, lent pedig a végül kiválasztott, 8x8 meghajtású, Hard Mobile Launcher (HML) nevű szállító-indító járműve. A konkurens, Martin Marietta (és Caterpillar) ajánlotta, lánctalpas vontatóval szemben a Boeing-Loral csapat javaslatát választotta ki a légierő. A sugárzástól (egy bizonyos fokig) védett, közeli atomcsapások ellen, álló helyzetben egy támasztékkal is biztosítható járművet egy 1200 lóerős, Rolls Royce Perkins dízelmotor hajtotta, akár közel 90 km/h-val is. Ez nem kevés egy 108,4 t-s monstrumtól. A Midgetman tömege ebből csupán 13,6 t volt. Végül is tehát az USA hajlandó lett volna vállalni egy közúti, de terepen is boldogulni képes, járműre telepített rakétát, ami a korábban bemutatott opciók közül nagyjából a 20. Nehéz terepen mozgatott rakéták és a 23. Közúton mozgatott, új típusú rakéta közötti megoldás volt (ezeket lásd ITT, a 3. részben). A HML-ek normál esetben a bázisukon álltak, és krízis esetén száguldottak ki a környező vidékre. Ugyanezt az elvet követték a rakétaszállító vonatokkal is
A General Dynamics által elképzelt, itt egy normál szerelvénybe sorolva úton lévő, rakétaszállító vagon. Ennél azért a lent látható, valóságoshoz jobban közelítő megoldás kevésbé volt látványos. A tartálykocsit leszámítva elvileg az összes vagon ugyanúgy nézett ki kívülről. Az őrséget elszállásoló vagon tetejéből 12,7 mm-es gépfegyver, és Mk 19, 40 mm-es gránátvető tudott kiemelkedni, ha nagyobb tűzerő kellett a kézifegyvereknél
Utószóként említendő az egyelőre GBSD-ként ismert (Ground Based Strategic Deterrent), a Minutemant (mostmár tényleg…) leváltani hivatott ballisztikus rakéta. Erre 2020-ban kapott 13,3 milliárdos szerződést a Northrop Grumman, ami fővállalkozóként még nem készített ilyen fegyvert. Igaz, mögötte áll lényegében a teljes, érintett hadiipari szféra, többek közt a Lockheed Martin, a General Dynamics és az Aerojet Rocketdyne. A GBSD-ről semmit sem tudni azon kívül, hogy szilárd hajtóanyagú, háromfokozatú (illetve valójában minden bizonnyal 3+1, mint a Peacekeeper), kombinált inerciális, csillagászati és GPS navigációs rendszerű rakéta lesz, és W87 robbanófejet fog alkalmazni. Hivatalosan még az sem ismert, hogy MIRV (MARV?) rakétáról van-e szó, bár valószínű meglesz erre a képessége. A tervek minden esetre silós telepítést irányoznak elő. Jelenleg 2029-2075 közötti üzemeltetéssel számolnak.
A GBSD fantáziarajza 2021 végén
Források, linkajánló
ICBM Basing Options, A Summary of Major Studies to Define a Survivable Basing Concept for ICBMs – az interneten több helyen is szabadon elérhető. A külön meg nem jelölt képek forrása e tanulmány
MX Missile Basing (September 1981) NTIS order #PB82-108077 – a „második”, az interneten több helyen ugyancsak szabadon elérhető tanulmány; a képek forrásánál MX Basing options-ként említve
Steven A. Pomeroy alezredes: Echoes That Never Were: American Mobile Intercontinental Ballistic Missiles, 1956-1983 – az interneten szabadon elérhető, illetve a 2010-es években (minden bizonnyal kibővített) könyvként is kiadott formában is felhasználtam; a képek forrásánál az előbbi Echoes-ként említve
https://www.secretprojects.co.uk/threads/icbm-carrier.1958/
https://www.secretprojects.co.uk/threads/mx-peacekeeper-deployment-concepts.1063/page-2#post-128416
https://www.nnss.gov/docs/fact_sheets/DOENV_775.pdf
https://www.airforcemag.com/article/peacekeeper-by-fits-and-starts/
https://dsiac.org/articles/the-mx-peacekeeper-and-sicbm-a-search-for-survivable-basing/
https://bemil.chosun.com/site/data/html_dir/2019/12/30/2019123001610.html
http://waynebiddle.com/the-silo-busters/
https://michaelgoodw.wordpress.com/2020/03/06/the-racetrack-option/
https://medium.com/discourse/the-freight-train-that-could-have-ended-the-world-7aeafe249be7
web.mit.edu/chemistry/deutch/policy/1983-ReportPresCommStrategic.pdf
További olvasnivaló a témában, pl. szupermélyre telepített silók stb.
https://www.nap.edu/read/18562/chapter/5#70
https://www.nap.edu/read/18562/chapter/6#91
https://en.wikipedia.org/wiki/Swarmjet#MX – egy érdekes koncepció a rakéták közvetlen védelmére (tehát egy kis hatótávú ABM rendszer, a LoAD konkurense)
http://trainwatchersjournal.blogspot.com/2014/05/peacekeeper-missile-mx-rail-garrison.html – pár jó kép a Rail Garrison és a Midgetman kapcsán is
