Ahogyan a szuezi válság idején, illetve az angolok számára a Közel-Keleten repültek U-2-esek, úgy a világ más részein is. Ezekből következik néhány epizód, továbbá a Kína feletti, és a kubai rakétaválság idején végzett bevetések részletesebb bemutatása. A sorozat első része ITT, az előző pedig ITT.

U-2-esek a világ körül

Operation Kick Off néven a típus járt már Kuba felett a rakétaválság bevetései előtt is. Ezek voltak az első, Powers lelövését követő, légtérsértést jelentő bevetések az U-2 programban. 1960 nyarán döntés született róla, hogy derítsék fel a karibi ország haderejét, valamint hogy a felvételek révén földrajzi információkkal támogassák meg a Disznó-öbölbe tervezett ellenforradalmi inváziót. Nem sokkal a Szovjetunió feletti incidens után a bevetéstervezők azzal nyugtatták a döntéshozókat, hogy ezúttal még egy hajtóműhiba sem okozhat gondot, mert a gép egyszerűen vissza tud vitorlázni Floridába. Két, a texas-i Laughlin légibázisról induló, több mint 9 órás, kimerítő bevetés volt 1960. október 26. és 27-én, de a felhőzet miatt ismételni kellett. Ez három, Operation Green Eyes néven említett küldetést takart, november 27., illetve december 5. és 11-én. Már Kennedy alatt, kiegészítő repüléseket is elrendeltek (Operation Long Green, 1961. március 19. és 21.). Magát a partraszállást 15, Operation Flip Top kódnevű berepülés támogatta meg.

Ez a különleges fotó talán valóban az eredeti képaláírásnak megfelelően, az egyetlen alkalom, amikor négy, első generációs U-2 egyszerre repül, mégpedig gyémánt alakzatban. A képet Hervey Stockman készítette, 1957-ben, talán Németországban, miközben a gépek az áttelepítés utáni, bejárató repüléseiket végezték. Az aláírások nagyjából olvashatóak is: a vezérgépben Glen (Glendon) Dunaway, a képen neki jobbra Jake (Jacob) Kratt, a másik szárnyon Carl Overstreet, hátul pedig Carmine Vito (forrás)

A fentieknél korábban, 1958-ban Indonéziában is kiterjedt műveleteket végeztek a tengerészet Cubi Point bázisáról az akkor még létező C Különítmény gépei. A 30 bevetésen túl egy igazán különleges epizód is volt ezek kapcsán. A Sukarno elleni mozgalmat támogató USA néhány B-26 és P-51 (F-51), légcsavaros, közvetlen támogatásra használt gépet is biztosított a gerilláknak. De akkora hiány volt az ezeket vezetni tudó pilótákból, hogy a helyiek kérték, hogy az U-2-esek személyzete segítse ki őket. Bár ez óriási kockázat volt a titkosság szempontjából, meg a drága pénzen kiképzett, tapasztalt pilótákat is elveszíthették, Bissell mégis engedélyezte ezt. Két főt érintett a dolog, Cherbonneaux-t és Vitot. Bár mindketten repültek a világháborús gépekkel, de Vito a P-51-essel nem, ezért társa magyarázta neki a szükséges tudnivalókat a saját bevetéseik szünetében. Egy alkalommal, amíg Cherbonneaux U-2-esével távol járt, a repteret légcsavaros gépekből álló indonéz kötelék támadta meg. Vito nem habozott, és a Mustanggal felszállva elkergette a támadókat, élete első és egyetlen repülésén a legendás vadászgéppel.

Egy 2008-as amerikai légibemutatón kötelékben a Mustang és az Invader (forrás)

A Kína feletti repülésekről már érintőlegesen volt szó, de a Soft Touch idején ezeket főleg a tibeti felkelés motiválta. A CIA ugyanis kiképzett tibetieket, hogy azok diverzáns akciókat hajtsanak végre hazájukban. Később, az 1960-as évek elején pedig Tajvanról, majd részben tajvani pilótákkal voltak berepülések a kommunista országrész fölé. Az USA a hatalmas ország atom- és rakétatitkait fürkészte, míg a Kínai Köztársaságot ezek mellett inkább a közvetlen veszélyt jelentő, így a két ország közötti tengerszakaszon fekvő kis szigetek – meg persze a fő sziget – elleni inváziós félelem motiválta (előbbi pl. 1958 nyarán). A tibeti bevetéseken a gépek ekkor előretolt bázisokról repültek, ahová C-130-asok vitték a felszerelést, míg állandó támaszpontjuk Thaiföldön volt. Itt az egyik gép, a 349-es tétel balesetet szenvedett, mivel kifogyott az üzemanyagból. A rizsföldről nagy nehezen kiszabadított, de ehhez darabjaira vágott gépért, no meg a hírverés elmaradásáért cserébe a közeli falu egy iskolát kapott. Ezután az U-2-esek a légköri mintavételre átalakítva repültek (lásd később). Bár erre a tevékenységre a C Különítmény Japánban lévő fő bázisa pont megfelelő volt, Powers lelövése után az egységet kivonták a szigetországból. A térségben ezen túl néhány küldetést még végzett egyedileg a G Különítmény, Laosz, és főleg Észak-Vietnam felett, 1960-61-ben.

Tajvan aztán lehetőséget kapott két U-2 tulajdonképpen hivatalos megvásárlására, még az Eisenhower-kormány alatt. Ezeket vegyesen repülték a CIA és a helyiek pilótái, és az egyik jelzések nélküli volt, a másik pedig tajvani felségjelzést kapott. Az egész ötlet a légierőtől jött, de a Grand Slamig nagyon tiltakozott ellene a CIA, a titkosságra hivatkozva. A világraszóló lebukás után ez már nem volt annyira lényeges szempont, így az ’59 óta kiképzés alatt álló tajvani pilótákat immár egyszerűen bevethették, és megtörtént a gépek hivatalos átadása is (1960. augusztus 26.). Project Tackle (Felszerelés Projekt) kódnéven, de különféle okokból csak 1962- től kezdődtek meg a berepülések, az új, H Különítmény égisze alatt. A gépeket a Lockheed szerződéses emberei üzemeltették, és a megrongálódottakat a CIA azonnal pótolta sajátjai közül. Az amerikai személyzetű bevetések nem csak Kínát érintették, hanem az indokínai országokat is. 1962. szeptember 9-én megtörtént az első veszteség éles bevetésen, bár a források eltérően nyilatkoznak erről, mivel hol levegő-levegő, hol föld-levegő rakéta volt eredményes. A Kínai Népköztársaság pedig keményen tiltakozott, vádolva persze az USA-t is. Érdekes, hogy ekkorra már csak 7 db bevethető gépe maradt a CIA-nak, ebből egyet rögtön el is vesztettek a fenti incidens során.

Az 5704 kódnevű gyár és a hozzá tartozó reptér egy 1962-es, U-2 által készített fotón, a GRC-112 bevetésen (forrás)

Egy, tajvani jelzésekkel ellátott gép. A köztársasági kínai századot Black Catnek (Fekete Macska) hívták (forrás)

Az egyik, lelőtt gép kiállítva Kínában. Erről a roncsról rengeteg, mai fotó is fellelhető az interneten, mivel múzeumban van azóta is (ezen pl. a felségjel is látszik) (forrás)

A bevetések 1963-64-ben is folytatódtak, és egyre nagyobb lett a veszélye, hogy az SA-2-esekkel lelőnek egy gépet. Ennek részben az volt az oka, hogy a CIA megfogyatkozott gépparkját a légierőéből kellett pótolni, amiket ugyan modernizáltak, de nem teljes körűen, és még ez is hónapokba telt. (Az USAF még mindig J57-esekkel ellátott A-kat használt!) Ekkor került ezekre az U-2-esekre a System XII. Ez figyelte az SA-2-esek radarjait, az adatokat pedig rögzítette, és részben kijelezte a pilótának. Később kiegészült egy, a rakétaindítást is jelző eszközzel, közkeletű nevén az Oscar-Sierra készülékkel. Ez az „Oh, shit!” kezdőbetűiből származott… Néhány System XIII, a IX utódjának tekinthető, szöghibát generáló ECM eszközt is kapott a Különítmény. Ezeket nehezen akarta kiadni a hadügy, tekintettel a titkosságukra. Ezek használata ellenére ’63. november elsején megint lelőttek egy gépet légvédelmi rakétával, éles bevetésen. A pilóta itt is túlélte, és szintén 1982-ben szabadulhatott csak. Az újabb veszteség miatt a gépeket egy Birdwatcher nevű telemetriai rendszerrel látták el, ami 30 paramétert sugárzott át a bázisra bizonyos időközönként. A berepüléseket csak a következő év március 16-án újították fel, de a H Különítmény nagyon rosszul állt. A gépekből sosem volt háromnál több üzemképes, és akkortájt csak két tajvani pilótájuk volt, az egyikük ráadásul ideggyengeséggel küzdött a veszteségek és a megterhelés miatt. Közben ugyanis számos bajtársa vesztette életét kiképző repüléseken is. Ez a pilóta július 7-én aztán szintén meghalt, amikor lelőtte a kínai légvédelem. Ezt követően a megmaradt egyetlen, kiképzett tajvani pilóta is idegösszeomlást kapott. Az USA ennek ellenére vonakodott felszerelni a gépekre a korszerűbb System XIII ECM rendszert, de a műholdképek megmutatták, hogy Lop Norban hamarosan robbantják az első kínai atombombát, ezért ez mégis megtörtént. Így is csak a XII jelzése után kapcsolhatták be az újabb XIII-at. Ez egyébként nem volt teljesen indokolatlan megszorítás, mert ha folyamatosan működött, a felesleges kisugárzása több lehetőséget adott az elemzésére az ellenségnek. A bevetésre visszatérve, Lop Nor annyira messze volt, hogy kívül esett a Tajvanról induló gépek hatósugarán, és a légi utántöltés sem volt megoldás, mert Kína felett kellett volna megtörténnie, ami nyilvánvaló okokból kizárt volt. Mire a közelebb lévő Thaiföldre áttelepült egy gép, tajvani pilótával, a robbantás megtörtént, így az akciót törölték.

1964 végén rohammunkában a Texas Instruments infravörös érzékelőjét vetették be, hogy ezzel vizsgálják a kínai atomlétesítményeket. Két atomerőmű kísérleti (katonai) reaktor is épült ekkoriban (Lancsou és Pat Tao), és az amerikaiak tudni akarták, mindkettő működik-e – ez komoly előrelépés lenne a kínai atomprogramban ugyanis. Ezért éjjeli, a transzformátorokat célzó bevetésre volt szükség. Lancsou felett a gépre azonban rakétákat lőttek ki, ezért az manőverezni kényszerült, ami miatt csak nagyon hosszas, a műholdképekkel való összevetéssel tudták meghatározni a rögzített adatokból az eredményeket. A transzformátorok hőkibocsátása alapján termelt az erőmű reaktor. A másik telephely fölé repülő gépet 1965. január 10-én sikeresen lelőtték a védők.

A kezdeti berepülések Kína fölé. Ezek jele GRC-xxx volt, ahol a GRC a Government of the Republic of China, a G pedig még a G Különítményre utalhatott (forrás: CIA könyv, 227. o.) /a képaláírás komment alapján javítva/

A veszteség ellenére februártól már folytak is tovább a repülések, főleg Dél-Kína felett, mivel az USA meg akarta tudni, mennyi és milyen támogatást nyújtanak az északiaknak a kínaiak a vietnami háborúban. Ez évben 30, a következőben 10 bevetés volt, két gépet pedig összetörtek kiképzés során. Ekkor az USA úgy döntött, befejezi a tajvaniakkal az együttműködést egy másik, egyébként minden bizonnyal nem kevésbé izgalmas tevékenységben, az STPOLLY fedőnevű, éjjeli, kis magasságú (!!) berepülésekben. Ez kihatott az U-2 repülésekre is. 1967-ben aztán mégis folytatták ezeket, mégpedig azért, hogy Lop Nor közelébe autonóm szenzoregységeket dobhassanak le, amelyek a kísérleti atomrobbantások hatásait vizsgálták és továbbították volna. Május 27-én be is juttattak két ilyen, a Tabasco (nem hivatalosan még: Purple Flash) fedőnéven említett programba tartozó berendezést. Ezeket az U-2 a szárnyai alatt szállította. A terv szerint a 3 méteres antennájukkal a közeli sivatagból sugárzó műszerek azonban nem jelentkeztek be a feltehetően Pakisztánban és/vagy Indiában lévő vevőállomásokhoz. Egy újabb repülés sem tudta fogni a jeleiket vagy rádiójellel aktiválni a szondákat, ráadásul a gépet majdnem lelőtte a légelhárítás. Ezt követően inkább a kevésbé veszélyesnek gondolt módon, egy alacsonyan repülő C-130-asból (!!!) dobtak ki ilyen eszközöket, de ennek eredményei máig titkosak. A Tabasco repüléseket minden esetre tajvani személyzet végezte. Szeptember 8-án, Sanghaj környékén egy szokásosabb akció során vesztették el az 5. U-2-est Kína felett, és immár egy kínai SA-2 másolat lőtte le a gépet.

Novemberben a típus összes példányát leállították, mert a légierő Vietnam felett repülő gépeiben fáradásos repedéseket találtak. Ezért mindet – a CIA gépeit is – átvizsgálta a Lockheed, és csak a szükséges intézkedések után újították fel a repüléseket. 1968-ban még történtek bevetések Kína, továbbá Észak-Korea és Kambodzsa felett is, de április 10-étől a parancs megtiltotta, hogy 37 km-nél közelebb repüljenek a kínai határhoz, annyira nagy veszélyt jelentettek az SA-2-esek, sőt, már a MiG-21-esek kínai másolatai is.

A többi, itt bemutatott térséghez képest tehát errefelé rendkívül aktív volt az USA, különösen a Project Tackle keretében. Ez átnyúlt a Kennedy és a Johnson-kormány időszakán is, és mellesleg, megvalósult Eisenhower korai elképzelése a külföldi pilóták alkalmazásáról. A bevetéseket a korai műholdak korlátai (pálya, felbontás, film visszajuttatása) indokolták, de egyre kevésbé. 1962-68 között 104-szer hatoltak be a gépek a Kínai Népköztársaság légterébe. Ez volt a CIA U-2 programjának másik nagy művelete a Szovjetunió feletti után, de bevetésszámban azon jóval túltett. A partmenti repülések ráadásul továbbra sem álltak le, csak ezek során átváltottak elektronikai felderítésre, és oldalra néző fotózásra. Ehhez már az új, H kamerát (lásd később) is igénybe vették a B-n kívül. Szintén új, ELINT/SIGINT érzékelőcsomagot is használtak 32-szer, Long Shaft fedőnéven. Ezek a nem behatoló akciók – összesen 113 – egészen 1974-ig folytatódtak, később már 46 km-es minimum távolságból, ami pedig valószínűleg lehetetlenné tette az optikai adatgyűjtést. Nixon volt ekkor az elnöki székben, aki a Kína felé való nyitás miatt szüntette be végül ezeket a repüléseket is.

Fent és lent is: amikor már négy lelőtt U-2-est is közszemlére tehettek a kínaiak… Ismét bebizonyosodott, hogy mennyire egyben maradnak a lelőtt gépek is (források: fenti, lenti)

Még 1962-ben Kína váratlan támadást indított India ellen a hegyvidéki határvonalukon. India amerikai segítséget kért, de a helyzet tisztázáshoz előbb U-2 bevetéseket igényelt a helyi nagykövet. December 5-én a G Különítmény U-2F-je Thaiföldről, légi utántöltéssel közelítette meg a területet, mivel Burmát meg kellett kerülni a tenger felé. A felhőzet és az erős turbulencia a képek 60%-át használhatatlanná tette, ezért 10-én megismételték a bevetést. Ekkor jobban mentek a dolgok, bár az üzemanyag jegesedése gondot okozott. ’62 januárjában még négy berepülés volt, amiket észleltek, és tiltakoztak is emiatt a kínaiak. Persze az USA kicsit sem önzetlenül segített Indiának. Az eldugott térségről amúgy is jól jöttek az információk, de még fontosabb volt, hogy így precedenst teremtettek az Indiából kiinduló bevetésekre. Ezt nemsokára a H Különítmény hatósugarán kívül eső, de változatlanul érdekes Szári Sagan feletti bevetésekre kívánták kihasználni. Ezekhez fejlesztették (volna) ki a System XVII TELINT rendszert. Területének használatába az indiai kormány bele is egyezett, de egy régi, világháborús repteret újítottak fel ehhez, ami sok időbe telt. Ezért 1963. november 10-ig még volt négy, Tibet feletti repülés is, de thaiföldi bázissal. Az ottani reptér használatáért cserébe az USA az ország és határvidéke fotóival fizetett, amiket a fenti négy bevetéshez csapva készítettek el. Az utolsó során a gép az első generációs U-2-esek rekordját, 11 óra 45 percet töltött a levegőben. Ezután viszont annyira fáradt volt a pilóta, hogy a repülési időt 10 órában limitálták, légi utántöltéssel is. Mikor 1964. május 24-én végre megvolt az első felszállás Indiából, az egészet engedélyező Nehru miniszterelnök meghalt, ezért a repteret rendszeresen már nem használhatták az amerikaiak. Decemberben még háromszor vették igénybe a helyet, az indiai-kínai viszony ismételt megromlása kapcsán, és bár ’67 júliusáig még megmaradt lehetséges reptérként, de már csak mint előretolt bázis, a G Különítmény részére.

Egy U-2C a pályán (forrás)

1963 decemberében a Castro-barát mozgalmak miatt Venezuela és Brit Guayana felett is voltak küldetések – veszélyességüket tekintve ezek nyilván össze sem hasonlíthatóak a Kuba felettiekkel. Természetesen a G Különítmény gépei voltak a résztvevők.

A légi utántölthetőség megteremtése

Az 1960-as év ázsiai, valamint első kubai bevetéseinek hossza indukálta a repülési idő növelésének igényét. A következő évben kezdték meg a munkát az U-2 légi utántöltésre alkalmassá tételén, noha már ekkor világos volt, hogy ezúttal nem a gép, hanem az ember lesz a repülési idő növelésének valódi akadálya. Bár a merev csöves tankoló rendszer csonkjának beépítése egyszerű volt, a dologban rejlő lehetőségeket csak annyiban lehetett kihasználni, hogy a pilóta 10 óráig tudott megfelelően koncentrálni. Ugyanakkor elméletileg akár 14 órát is a levegőben maradhatott volna a gép, 15000 km körüli hatótávolsággal. Az ötlet eredetileg a CIA C változatit érintette, így a módosítás után ezek kapták az U-2F jelet. A dolog megtetszett a légierőnek is, ahol először szintén 6 példányt kívántak átalakítani, de végül csak 3 db U-2E készült, A változatokból. A teszteléshez a 342-es tételt, tehát a második gépet használták fel. A csatlakozón kívül egy nem kevesebb, mint 4800 km hatótávú rádiót és egy további oxigénpalackot kapott a gép, tekintettel az utántöltés helyének egyeztetésére és a pilóta megnövekedett igényeire. Az üzemanyag-rendszert is el kellett látni szelepekkel, mert az utántöltés megváltoztatta a (levegőben) csak kifogyasztásra  tervezett rendszert. Ezek automatikusan működtek, figyelembe véve, hogy előbb a szárnytartályok, utána a kifogyasztó tartály, majd adott esetben a póttankok jöttek. A pilóta kézzel bármikor belenyúlhatott a folyamatba, nehogy az érzékeny súlyponti helyzet megváltozzon valamilyen hiba miatt. Az áttöltés sebessége elérte a 680 liter/percet. Arra is figyelni kellett, hogy az egyes tartályok feltöltése ne történjen túl gyorsan, mivel akkor nem tud távozni a kerozin helyén bennük lévő levegő.

Az U-2E-vé átépített, N802X, polgári lajstromú példány (forrás)

Egy villámgyors vágáson egy E utántöltése

A tesztrepüléseket Bob Shumacher kezdte meg 1961 májusában, a 342-es tétellel, miközben még két gépet építettek át. Mivel a KC-135-ös 10-11 km magasságban repülhetett, ekkor még Schumacher csak normál repülőöltözetet viselt. A tanker mögé való felzárkózást elég egyszerűnek találta. Később viszont kiderült, hogy a nagy magasságú, a normál bevetéseken használt ruha sokkal rosszabb kilátást biztosít, azaz abban jóval nehezebb a tankergép megközelítése. A KC-135-ösnek is igen aktív szerep jutott az U-2-esnél. A korlátozott sebességtartomány a közepes magasságban is jellemezte az Angyalt, ezért a csatlakozás folyamata a következő volt. Előbb a kémrepülőgép állt be a kívánt magasságra és sebességre, és ekkor a tanker előzte meg azt jobbról, majd óvatosan csökkentette a magasságát és sebességét, elérve a tankolócső leengedésének pontját. Itt megint az U-2 lett aktívabb, és a végső emelkedésével elérte az összecsatlakozást. Ez alatt, majd a leváláskor is nagyon finom mozdulatokkal kellett kormányozni, nehogy beleérjen a tanker keltette örvénylésbe vagy a hajtóműveinek gázsugarába. Ezek ugyanis könnyen a hatalmas szárnyfelületű gép felbillenéséhez vezethettek. A manőver vége az volt, hogy az U-2 30 méterrel alacsonyabbra ereszkedve maradt el a KC-135 mögött, és csak ezt követően vált ki.

Ez az egész metódus egyáltalán nem volt egyszerű, nem igazán vált rutinná. Egy, az Edwards feletti gyakorlórepülés során John Campbell 1962. március elsején, éjjel kísérelte meg a csatlakozást. Eközben viszont gépe olyan erősen megbillent, hogy nem tudta visszanyeri felette az irányítást. Bár megpróbált katapultálni, de sikertelenül, és a roncsokban lelte halálát. Eztán egy időre felfüggesztették légi utántöltéseket, újra elemzendő a gépet érő légáramlatokat és azok erejét. Emiatt még a régebbi, légcsavaros KC-97-esek alkalmazása is felmerült. Csakhogy, itt a remélt, kisebb erejű turbulenciát ellensúlyozta az elérhető kisebb sebesség és magasság negatív hatása, ezért ezt elvetették. Később történt még egy, de nem halálos baleset utántöltés közben.

Az egyik U-2F-et a Rams Horn nevű, egyértelműen annak szarvszerű antennáiról elnevezett SIGINT rendszerrel látták el. Jobb fotót nem találtam, csak a lenti kettőt: az egyik egy makettről készült, a másik egy rajz. Érdemes megfigyelni, hogy a gerincrész nem ér végig, de nem is olyan rövid, mint az első felszerelése idején (források: fenti: Larry Davis: U-2 spyplane in action 17. o., lenti, még lentebbi: Davis: U-2, 26. o.)

A kubai rakétaválság idején

Az ekkor végzett bevetésekről is főleg a CIA szemszögéből szól ez a szakasz.

A Disznó-öbölben elszenvedett kudarc után sem álltak le a kubai bevetések. Project Nimbus néven, havi egy repülést végzett a G Különítmény, általában a Laughlin, háromszor pedig az Edwards bázisról indulva, utóbbi esetben légi utántöltéssel. A hírszerzői jelentések megnövekedett szovjet tevékenységről szóltak, ezért 1962 májusától havi kettőre emelték a bevetésszámot. Augusztus 29-én, a 3088-as számú küldetésen készült fotókból már látszott, hogy komoly katonai erőket hoznak a szigetre a szovjetek: többek között nyolc SA-2 bázist fedeztek fel a képeken. A következő alkalommal (szeptember 5.) még három rakétaüteg és a Santa Clara támaszponton MiG-21-esek is voltak a fotókon. McCone CIA-igazgató már ekkor azt gyanította, hogy ez a védelem közepes hatótávú ballisztikus rakéták (MRBM) telepítését előlegezi meg, mivel csak ezek lehetnek ennyire fontosak. Ezzel azonban – bizonyítékok híján – mások nem értettek egyet. Az U-2-esek átrepüléseit viszont nagyon veszélyessé tették az SA-2-esek, és a Távol-Keleten történtek is ráerősítettek erre. Augusztus 30-án légierő egyik, Szahalin határa mentén repülő gépe megsértette a légteret, ami miatt nagy tiltakozást csaptak szovjetek. Az USA kénytelen is volt hivatalosan elnézést kérni. Szeptember 9-én aztán Kína felett lelőtték az első, tajvani U-2-est is. Mindezek rendkívüli óvatosságra intették az amerikaiakat, ezért a korábbi útvonalakat nagyban megváltoztatták. Addig a szigeten végigrepültek a gépek, de onnantól szinte csak észak-déli irányban szelték át azt, egy-egy adott területre koncentrálva. Ezen kívül part menti, de még nemzetközi légtérben való küldetéseket is engedélyeztek, de ezek sosem sérthették meg Kuba légterét. A felhős idő miatt szeptember 17-ig nem volt újabb átrepülés, de, mint a képekről kiderült, valójában az előrejelzés tévedett, és a gép a felhőket fotózta le. 26-áig kellett várni, és ezen, valamint a rákövetkező bevetésen újabb három és még egy légvédelmi állást – sőt, egy hajók elleni robotgépeket indító parti üteget is – találtak a fotóelemzők a képeken – de az MRBM-eket sehol. McCone közölte, hogy engedni kell a szigorított útvonaltervezési feltételekből, mert így a gépek nem repülhetnek be a sziget nyugati része fölé, ahol várhatóan telepítenék az MRBM-eket – vagy bármi mást, amit az SA-2-esek védenek. Októberben a déli és az északi part mentén repülő gépek felfedezéseivel együtt már 19 rakétaállást számoltak össze. Ennek ellenére úgy döntöttek, hogy egy gép érinteni fogja az egyik rakétaosztály zónáját, és ha nem lőnek rá, az egy hónapja nem felderített, nyugati részét a szigetnek megint átrepülik egy következő alkalommal. Ez, csupán 2 és fél évvel Szverdlovszk után, elég meredek volt, de ez is mutatja, hogy mennyire kellett az információ az amerikaiaknak.

A térképek jól mutatják, hogy Kuba lényegében egy, hosszirányú, oda-vissza úttal lefedhető volt az U-2-esek által, és eleinte nagyjából eszerint is repültek. Később már jóval bonyolultabb módon, az SA-2 állásokat figyelembe véve igyekeztek kialakítani az útvonalakat, de előbb-utóbb már erre is csak részlegesen lehettek tekintettel, ahogy fokozódott a válság (források: mindkettőé)

Közben egy meglehetősen kellemetlen vita bontakozott ki a CIA és az USAF között, megint csak azon, hogy ki is repülje a bevetéseket. Előbbi ezúttal azt a fedőtörténetet találta ki lelövés esetére, hogy a gép a Lockheed gyárából Puerto Rico-ba repült éppen, csak eltévedt. Utóbbi pedig azt, hogy egy partmenti felderítő küldetés alatt sodródott be a gép Kuba fölé. Az illetékesek egy része úgy gondolta, hogy a légierős verzió jobb, csakhogy a SAC U-2-esei még A változatok, ezért jobb lenne, ha a hatásosabb ECM rendszerekkel és magasabban repülő, CIA-s C-kkel történnének ezen túl a repülések, de légierős pilótákkal. Kennedy elnök aztán ezt a javaslatot fogadta el. A gond csak az volt, hogy a légierős pilótáknak átképzést kellett kapnia a C változatra, és maga az USAF sem volt elég járatos a CIA-nál rutinnak számító, átrepüléses bevetések lebonyolításában. Ez pedig csúszást okozott volna a repülésekben. A cég hiába javasolta, hogy az ő pilótáikat bújtassák egyenruhába, az elnöki parancs is más volt, és nyilván a légierő ténylegesen is szerette volna a maga hatáskörébe vonni a repüléseket. Október 11-én váratlanul meg is jelent a G Különítménynél egy SAC pilóta, akit improvizált program szerint átképeztek az U-2C-re. 14-én be is repült Kuba fölé, és a fotóin látszottak az MRBM-ek. (Ezek SS-4-esek voltak; később még nagyobb hatótávú SS-5-ösöket is találtak.) Ezzel kezdetét vette a kubai rakétaválság. 16-ától a SAC korlátlan berepülésre kapott felhatalmazást, amiket ráadásul az USAF és a Navy taktikai, kis magasságban száguldó felderítői is kiegészítettek innentől. 22-én jelentette be a képekre hivatkozva az elnök a sziget blokádját (hivatalosan karantén, „quarantine”, hogy nemzetközi jogilag papíron rendben legyen a dolog).

A számos akció egyike során, október 27-én dél körül a légierő őrnagyát, Rudolf (vagy Rudolph) Andersont U-2F-jében (Article 343, majd 56-6676 a légierőnek kölcsönadva) lelőtték a sziget keleti része felett. Andersont a dekompresszió azonnal megölte, mivel a rakéta repeszei miatt szétszaggatott öltözéke sem tudta megvédeni. Évtizedekkel később derült ki, hogy – feltehetően legalábbis – miért pont ezt a gépet lőtték le a szovjetek. Egyrészt személyesen Castro sürgetésére, az SA-2 osztályokat végre ténylegesen harckészültségbe helyezték. Ekkorra szinte mindenki valódi harcokra számított, ezért ennek fényében már épp ideje volt ezt megtenni. A radarok kisugárzását fogta is a körzetben hajózó USS Oxford kémhajó és az elektronikai felderítést végző, ügyletes RB-47E is. De ekkorra már rég késő – na meg persze akkoriban lehetetlen is – volt jelezni Andersonnak, bár a főparancsnokságot értesítették a fejleményekről. Másrészt, az U-2 arrafelé járt, ahová a szovjetek nukleáris fejrésszel ellátott FKR-1 (nyugaton: SSC-2a Salish) robotrepülőgépeiket telepítették át. A légi indítású KSz-1 Kométa típussal azonos fegyverből két alegység települt Kubába: az egyik Havanna környékén az amerikai partraszállást kellett, hogy elhárítsa, a másik pedig Guantanamo-t kellett, hogy megsemmisítse háború esetén. Ehhez nem sokkal korábban vonták előre, mindössze 25 km-re az amerikai támaszponttól az indítókat. Az új állásokat és a robotrepülőket titokban kellett tartani – addig valóban nem is azonosították őket az amerikai elemzők, csak mint „valamilyen tüzérségi erőt”. Anderson viszont már elrepült ezek felett, úgyhogy valószínűleg le is fotózta őket. Mivel a légvédelmi parancsnokságról éppen nem érték el Plijev tábornokot, a kubai szovjet haderők parancsnokát, és ennyi idő alatt persze a hazai főparancsnokságot sem, ezért végül saját hatáskörben döntöttek a tűzmegnyitásról. A Banes mellett előző nap fotózott SA-2 osztály le is lőtte az U-2F-et. Bár a háborúpárti vezetők nagy nyomást helyeztek Kennedy-re, hogy ezt már tényleg meg kell torolni, és bombázni legalább a gépet lelövő állást, ezt végül mégsem lépték meg, noha eredetileg ez volt az eltervezett válaszlépés.

Valakinek talán eszébe jutott, hogy a szovjetek sem csináltak katonai megtorlást, amikor Powers – és számos társa – behatolt a légterükbe. Az említett Plijev tábornok mellesleg a második világháború magyarországi harcaiban is fontos szerepet vállalt.

A fenti és lenti képek az Andersont lelövő rakétabázist mutatják. A felsőn ott van a géppárban repülő RF-101-esek közül az egyik, a másik kamerái által készített fotón. Az alsón a rakéták jellegzetes telepítési sémája látszik jól (források: mindkettő)

Felül a gép útvonala a Google Maps-ben, míg alul Anderson U-2-esének roncsai. Az U-2 utazómagassága e bevetésen elvileg 22 km volt (a térkép és a lenti kép forrása)

Az U-2-eseknek azonban egy másik, a feszültséget szintúgy a végsőkig fokozó szerepe is volt a rakétaválságban. Október 27-én ugyanis egy másik gép is felszállt küldetésére, de több ezer kilométerre északra, az alaszkai Eielson bázisról. A hajnalban induló, légierős gépben Charles F. Maultsby ült, és feladata az volt, hogy az északi sark környékén repülve a novaja zemljai atomkísérletekből légmintát gyűjtsön. Ez a később részletesebben ismertetendő HASP program teljesen tervszerű repülése volt, senki nem is foglalkozott vele a kubai bevetések miatt. A baj csak az volt, hogy a magas szélességi fokokon akkoriban még szinte egyedül szóba jöhető csillagnavigációt megakadályozta a sarki fény, ezért a visszaforduló gép rossz irányba repült. A sarkoknál az észak-déli irányú repülésnél kis iránybeli hiba is egyre jelentősebbé válik az Egyenlítő felé repülve, és itt is ez történt. Maultsby gépe a tervezettnél sokkal nyugatabbra haladt a Jeges-tenger felett, és végül elérte a szárazföldet – de ez a Szovjetunió távol-keleti része volt. A gép helyi idő szerint reggel nyolc, kubai és keleti parti szerint pedig délután fél egy körül nyílegyenesen behatolt a szovjet légtérbe, és ezért azonnal vadászokat emelt rá a PVO. Először Pevek mellől, majd, ahogyan az U-2 egyre délebbre haladt, Anadirból is felszálltak az elfogók. Ezt az amerikai rádiófelderítés (COMINT) lehallgatta, de nyíltan nem szólhattak a pilótának erről, mert akkor kiderül, hogy veszik a szovjetek adásait. Az irányítás végül utasította Maultsby-t, hogy úgy forduljon, hogy az Orion öv csillagképet jobbról lássa. Ez így tőle délre volt, azaz keleti irányba haladt innentől. Közben az alaszkai Galena melletti reptérről F-102-eseket indítottak, ha esetleg az U-2 után jönnének a szovjet vadászok, a Bering-szoros felett. A szovjetek a kubai krízis kellős közepén megint komolyan visszafogták magukat, úgyhogy addig megúszták a dolgot a felek. Viszont a Delta Dagger géppár atomtöltetű levegő-levegő rakétákkal szállt fel. Szerencsére a gépek nem kerültek egymáshoz közel, különben talán végzetesen alakultak volna az események. Az U-2 végre elhagyta a szovjet területet – ekkor fogyott ki belőle az üzemanyag, hiszen a tervezettnél már jóval tovább volt a levegőben a nyugati irányú kitérő miatt. A gép végül egy óra vitorlázás után az Eielsonnál sokkal nyugatabbi, az alaszkai partokon lévő Kotzebue reptéren landolt. Ahogyan a 360-as tétel az első generációs U-2-esek magassági, úgy az eredetileg 382-es tételként szereplő U-2A a (légi utántöltés nélküli) repülési idő rekordját állította be, 10 óra 25 perccel. Az eleve a légierőnek gyártott gép az 56-6715 számot kapta ott, és később G-vé átépítve ez a példány okozta Edens halálát (lásd később részletesen).

Fent a Maultsby által a HASP bevetésén lerepült útvonal. Eredetileg az odaút mentén kellett volna visszafelé is repülnie hazáig. Alul a korbeli, vizsgálathoz csatolt vázlaton kicsit szembetűnőbb, mennyire járt tiltott területen a gép (a térkép és a lenti kép forrása)

Az itt valószínűleg nem HASP konfigurációban repülő 56-6715, vagy Article 382-es U-2A (forrás)

A fentieket bemutató, alapvető forrás szerint az F-102-eseken AIR-2 Genie, nem irányított levegő-levegő atomrakéták voltak. Azonban ez a típus ezt sosem hordozta, csak a Convair, a gyártó javasolta, hogy kapja meg. Helyette a félaktív radaros irányítású GAR-11-est (1963-tól AIM-26A) indíthatták a gépek, melynek W54 fejrésze csak 0,25 kt robbanóerőre volt beállítva ebben a típusban. Ez a rakéta csak kis mennyiségben került rendszerbe. Az adn.com vonatkozó cikke is ezt támasztja alá, még ha nem is szaklapról van szó. E leírás szerint egyébként az F-102-esek a már az üzemanyagból a Szovjetunió felett kifogyó U-2-est lekísérték Kotzebue repterére. A gép itt a jeges pályán túlfutott, és Maultsby a 10,5 órás egy helyben ülés miatt nem tudott kimászni egyedül a fülkéből. Az már inkább biztosabb részlet, hogy McNamara, a hadügyminiszter őrjöngött, hogy ennyire nem figyelnek beosztottjai a rakétaválság csúcsán egy esetlegesen provokatív repülésre. Azonnal le is tiltatta a HASP további repüléseit. Később Hruscsov is megemlítette az amerikaiaknak, hogy akár bombázónak is nézhették volna az U-2-est azokban a feszült napokban, komoly következményekkel. Hát még ha tudott volna a GAR-11-esekről…

A GAR-11 egy beállított képen, daruval emelés közben, a pilóta által érintve, az F-102 előtt. A rakéta a Hughes Falcon család tagja volt (forrás)

A következő rész ITT! A források az utolsó részben lesznek felsorolva.