Az előző három poszt során néhány érdekesebb fotót a terjedelem megzabolázása érdekében ki kellett hagyni, csakúgy, mint a számos forráslinket. Most ezek következnek.

Az 1. részhez

Kezdetnek a Heinkeltől egy VJ 101A6 szélcsatornamakett, amelyet nem kevesebb, mint 8400 euróért adtak el egy aukció során.

(forráslink)

A 3. részben a VAK 191B-n kívül további német tervekről, majd két amerikai elképzelésről lesz szó. Az előző részek a linkeken: 1. rész, 2. rész.

A VTOL kísérleti gépeket bemutató sorozat 2. részében, a VJ 101C "lemaradt" bekezdésein kívül, főként a csapásmérő VAK 191B-ről lehet olvasni. Az 1. rész ITT!

Maradva a hidegháborús ’60-as években, néhány, függőlegesen fel (és le)szálló (VTOL) tervezetről lesz szó, nyugatról és keletről egyaránt, a teljesség igénye nélkül. Az ötletet a világháború után feltámadó német repülőipar három terméke adta, ezért elsőként ezek következnek.

Az LRI-X tender kiírásával az F-103-asnak (lásd az előző részt!) ugyan befellegzett – hiába próbálta azt a Republic az új típus kísérleti platformjaként eladni – de a gyors elfogóvadász terve valójában, ha lehet, még ambiciózusabbá vált. A sebesség mellé nagy hatótáv és fejlett repülésvezérlő rendszerek kerültek, új hajtóművekkel. Minden megvolt hát egy ígéretes, de annál drágább és bonyolultabb programhoz, és az eredmény is ennek megfelelően alakult. Aztán jött a nevető harmadik… azaz csak jött volna…

Nem csak a ’60-as évek (Cheyenne, Legenda), hanem az előző évtized is nagyratörő terveket hozott a technika világában – pláne a tetőfokára hágó hidegháborús környezet miatt a haditechnikában. Persze nem minden terv valósulhatott meg: egyesek túl jövőbe mutatóak voltak, másokra megszűnt az igény, megint másokra nem jutott pénz. Vagy, szerencsétlenebb esetben, mindhárom tényező egyszerre akadályozta meg az ígéretes újdonságok létrejöttét. Az Amerikai Egyesült Államok Légierejének szánt XF-103, XF-108, illetve YF-12 elfogó vadászrepülőgépekkel pontosan ez történt. (A két részes posztban először az F-103 kerül terítékre, majd következik az F-108, és érintőlegesen az YF-12.)

Az első rész itt! A folytatásban: bevetések, szennyezések, továbbfejlesztések, utódok.

Tesztelés

Az USz-A műholdakat hosszas tesztelésnek vetették alá, de a fejlesztés a szolgálatba állítással sem állt le, mivel a modernizálási igények mellett súlyos technikai problémák is adódtak, ezért azok megoldását is el kellett végezni. A fejlesztés a megkezdése után több évvel, 1965. december 27-én hozta meg első gyümölcsét, mivel ezen a napon Kozmosz-102 fedőnévvel felbocsátották az első, még csak tesztelésre szolgáló USz-A-t.

A Kozmosz sorozatba mindenféle műholdat és űrhajót besoroltak a szovjetek, a katonaiakat fedőnévként ezen említették a sajtóban, de néha a rosszul végződött polgári(bb) indításokat is egy Kozmosz szám alá próbálták elrejteni.

Ehhez és a következő kilövéshez még nem állt készen az UR-200 helyetti Ciklon-2A sem, ezért Raszpletyin és Szavin egy módosított R-7 ballisztikus rakéta mellett döntött, 11A510 jellel. A reaktorok helyett ezúttal még csak akkumulátorokkal felszerelt műholdakon nem hogy radar, még teljes vezérlési elektronika sem volt. Volt viszont ezek helyett egy Neptunusz nevű, meglehetősen pontos mérésekre alkalmas rendszer, ami képes volt precízen lekövetni a műhold mozgását, viselkedését. Ezekből az adatokból visszaellenőrizhették, elég stabilan tartja-e a pályát az alacsonyan repülő, a légkör által eléggé zavart űreszköz. Reaktoregység híján annak magasabb pályára küldésére sem történt kísérlet.

Az USz-A földi tesztelésen éppen kihajtja a radarantennát „hátrafelé” (a kép eredeti aláírása szerint ez egy USz-P) (forrás)

Az 1960-as években, a hidegháború közepére a Szovjet Haditengerészet stratégiája a repülőgép-hordozók terén nagy fölényben lévő US Navy ellenében a tengeralattjárók, nagy hatótávú, parti telepítésű repülőgépek és kisebb hadihajókról indítható robotrepülőgépek alkalmazása lett. Ezek hatékony bevetéséhez viszont pontos adatok kellettek a messze hajózó célokról, ezért megkezdődött a hadászati fontosságú Legenda műholdas megfigyelő rendszer kifejlesztése.

A négy részesre nyúlt Kirov cirkálós sorozat végén, a Nagy Péter bemutatása után egy orosz elemzés alapján néhány megállapítás és kérdésfelvetés következik a 1144-esek szükségességéről, hatásosságáról, elmúlt 30 évéről és jövőjéről. Az előző rész ITT, az első pedig itt érhető el.

A ma az Orosz Föderáció Északi Flottájának zászlóshajójaként funkcionáló Nagy Péter pályafutása még Jurij Andropov néven indult, amikor 1986. április 25-én megkezdték az építését. Bár pontosan három év múlva a vízrebocsátás is megtörtént, ismét csak a szocializmus csúfos bukása miatt a legnehezebb rész, a cirkáló belső felszerelése nagyon elhúzódott. Így az 1992-ben szintén átnevezett hajó 1998. április 9-én, tehát majdnem 12 évvel az építés megkezdése után állhatott csak szolgálatba. Kiváltképp érdekes egybeesés, hogy ebben az évben minősítette immár nem aktív hajónak a US Navy a New Jersey-t, az Iowa osztályú csatahajót, így az Orosz Föderációé lett a Föld legnagyobb, nem repülőgép-hordozó típusú hadihajója. De akkorra a Nagy Péter már az egyetlen, használható állapotú csatacirkáló maradt a négy megépített közül. Még az építés alatt, 1996-ban, az egyik teszt során egy nagynyomású gőzvezeték törése a hagyományos kazánoknál megölt két személyt, további három pedig megsebesült.

A Projekt 1144-esekről szóló sorozat e részében először a radarokról és más, elektronikus rendszerekről lesz szó, majd az első három hajó története és rendszereik összevetése, valamint a megkezdett modernizálás bemutatása olvasható. Az első rész ITT, az előző pedig ITT.

Radarok és elektronika, minden mennyiségben

Az eddig látott, félelmetes arzenál azonban nem sokat ért volna, ha a cirkálók nem rendelkeznek megfelelő kereső és tűzvezető rendszerekkel. A korabeli fejlettségi szinten ez kiterjedt, nagyméretű elektronikát, és majdnem minden rendszer számára különálló radarokat igényelt. Összehasonlításképpen, az elektronikai iparát tekintve előrébb járó USA számára is csak a második nekifutásra sikerült létrehozni azt a komplex bevetési rendszert, amit ma Aegis néven ismerünk, és amit első ízben az 1983-ban szolgálatba állított USS Ticonderoga cirkálón vetettek be. A tiszta vonalú, bár meglehetősen ormótlan felépítménnyel rendelkező amerikai hajóhoz viszonyítva a 1144-eseken radarok garmadáját találjuk.

A légi helyzetkép felmérését a hajó legmagasabb pontjára helyezett, óriási méretű rácsantennákkal felszerelt, két antennából álló MR-600 Voszhod (Napfelkelte) nevű radarrendszer biztosítja. Ez egy 500 km észlelési távolságú, 850 MHz-en üzemelő, háromdimenziós lokátor. (A hatótávolságot, mint oly gyakran, minden bizonnyal ezúttal is egy nagy méretű célra, tehát egy bombázó vagy teherszállító repülőgépre adták meg. Másképpen szólva, általában 5 m² effektív radarhullám-visszaverő felületű célról van szó ilyenkor.) A rendszer nyugati neve Top Pair, ami a két antennára utal. Több kombináció is ismert; a Kirov osztályú cirkálókon a nagyobb, előrenéző Top Sail mellett a Big Net található hátul.

Az MR-600 az Usztyinov Marsall nevű, Projekt 1164 Atlant/Szlava osztályú cirkálón, azonos antennákkal, mint amilyenekkel a 1144-eseken is megtalálható (forrás: Norman Friedman: The Naval Institute Guide to World Naval Weapon Systems, 280. o.)

A Fregat MR-710 változata az Otlicsnij (Kiváló) rombolón (Projekt 956/Szovremennij) (forrás)