A hidegháborús viszonyok között a nukleáris fegyverek túlélőképességének növelését minden lehetséges módszerrel vizsgálták. A hordozóeszközök és az atomfegyverek most következő párosításai igazán egyedülállóak voltak, vagy lettek volna, és az egyik ötletet a 2000-es években újra elővették!

Rakétaindítás – csak nem úgy

Bár az interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) a stratégiai bombázók alkonyát hozták el a ’60-as évektől, kezdetben megbízhatósági és egyéb problémák mutatkoztak velük. Röppályájuk nagyon is kiszámítható volt, ami megkönnyítette az észlelésüket. Továbbá, a rakéták silókban, sőt, kezdetben egyszerűen a föld feletti indítópadokon álltak, amelyek fix helyszínt jelentettek, támadhatóvá téve őket. A bombázóknak viszont ekkoriban már folyt a rendszeres őrjáratozása, így egy részüket nem lehetett a bázisaikon megsemmisíteni első csapással sem. De mi lenne, ha a bombázók magukkal vihetnék a rakétákat a levegőbe?

A B-36 bemutatása egy, az eredeti verzióhoz képest jelentősen kibővített résszel folytatódik. A téma ezúttal a bombázó önvédelme, az első, sorozatgyártott verziók, egy lehetséges, de nem realizálódott továbbfejlesztés, valamint a B-36 képességeiről szóló, korabeli vita. A továbbfejlesztés kapcsán bőven esik szó a legfejlettebb dugattyús motoros technológiákról is. Az 1. rész itt.

Kedves leghűségesebb olvasóim!

Ahogyan nyilván észrevettétek, sajnos, most itt nem részletezendő okokból, nem tudtam újabb posztot gyártani egy jó ideje - még a B-36 folytatást sem tudtam elkészíteni. Azonban már kezdenek jobban alakulni a dolgok a blog szempontjából is, úgyhogy ha minden jól megy, augusztus legelejére már vissza tudok térni az eredetileg tervezett tempóhoz, na meg persze témákhoz.

Ahogy a Köszöntőben jeleztem, lesz "reboot" (vagy ezúttal inkább "extended cut") posztsorozat is. Az első ezek közül a Convair B-36-ost bemutató, mely a korábbi verzió kibővített, több képpel illusztrált változata.

A ’40-es években, még a világháború alatt tervezett interkontinentális bombázó, a B-36, az ’50-es években végül a Stratégiai Légiparancsnokság első számú nukleáris elrettentő eszköze lett. Minden idők egyik legnagyobb és legnehezebb harci repülőgépének pályafutása alatt viharos gyorsasággal változott a történelem, a katonai igények és elképzelések, és a technikai feltételek is. Mindez a B-36 egy-másfél évtizedét a repüléstörténet egyik páratlanul sokszínű fejezetévé tette.

Interkontinentális bombázó a II. világháború idejéből

Amikor az Egyesült Államok Hadseregének Légi Hadteste (USAAC) közétette a később B-36 néven ismertté vált bombázórepülőgép megépítéséhez vezető követelményeket, a naptár még csupán 1941-et mutatott. Akkoriban hihetetlen elvárásokat: 725 km/h-s csúcssebességet, 13700 m-es szolgálati magasságot és 4500 kg-os bombateher 8000 km-re való eljuttatását támasztottak az új konstrukcióval szemben. 440 km/h-s utazósebességet és 32,5 tonna feletti, rövid távra szállítható maximális bombaterhet is előírtak még. Az interkontinentális bombázóra azokban a napokban nagy szükség mutatkozott, mivel úgy tűnt, hogy Nagy-Britanniát is bármikor elfoglalhatja a Harmadik Birodalom, így aztán az akkori bombázók, európai bázis híján, használhatatlanok lesznek ellene. A feladat nagyságát az is jól jelzi, hogy a gyártóknak épp hogy a háború előtt sikerült megoldaniuk az Atlanti-óceán elfogadható módon való légi átszelését, utasokat szállító gépekkel, vagy, hogy a 725 km/h-s sebességet csak néhány tonnás vadászgépek érték el legfeljebb akkoriban.

Az NBMR-3 pályázatot bemutató, utolsó részben előbb még néhány, további tervről lesz szó, majd következnek az NBMR-4 gépei, közülük is először a "sikeresek". Az első rész ITT, az előző pedig ITT olvasható.

Egy különleges, nemzetközi pályázó, a Fokker-Republic D.24 Alliance

A várható, NATO-szintű, tehát jelentős megrendelés lehetősége a hollandiai Fokkert is nevezésre késztette az NBMR-3 pályázatra. Mivel a gyár fénykora már legkevesebb 10 éve tovatűnt, egy ilyen nehéz feladatra nem önállóan kívántak vállalkozni, de nem is európai partnerrel. A D.24 fejlesztését a tengerentúlról, a Republic Aviation bevonásával kezdték meg.

A D.24 makettje a korábban a Schipol reptéren lévő kiállításon (forrás)

A gép korabeli modellje (forrás)

Az egyik ok, ami jelentősen hátráltatja a VTOL '60 sorozat következő, egyébként már félkész részének befejezését, egy svájci látogatás volt, aminek része volt a Zürich melletti Dübendorfban lévő Flieger Flab Museum rövid megtekintése.

A múzeum, mint a nevében lévő Flab, azaz Fliegerabwehr szó mutatja, hangsúlyozottan a svájci légvédelmi tevékenységnek is emléket kíván állítani. Ez a számtalan légvédelmi ágyú és rakéta, illetve radarok és egyéb eszközök segítségével igazán látványosan sikerül is. Bár a legnagyobb és legismertebb múzeumokhoz nem hasonlítható a kiállítási anyag, azért így is kiváló gyűjteményről van szó. A dübendorfi reptéren, a múzeummal együtt működik a Ju Air, ahol a csodás Ju-52 négy repülőképes példánya áll rendelkezésre, amikkel akár sétarepülést is lehet tenni.

A múzeum Zürichből jól megközelíthető, svájci módra minden rendezett és szép, igényes, a gépek is szépen gondozva vannak. Egyetlen apróság lehet zavaró, hogy angolul szinte semmi nincs kiírva, de azért a német és francia szövegekből a dolgokat már össze lehet rakni. A lényeget azonban a fotók jelentik, jöjjenek is azok - se a fotós, se a készülék nem volt profi, ezt kéretik figyelembe venni! :)

Ebben az összefoglaló részben belinkelem az eddig, a techstory-n megjelent posztjaimat.

Ismételten köszönettel tartozom a techstory bloggazdájának, walter sobchaknak, hogy lehetővé tette a megjelenést mindig érdekes blogján!

És, nem mellesleg, nektek is, kedves eddigi Olvasók és Kommentelők, hiszen nélkületek inkább csak dísznek lettek volna jók az írások :)

Amivel kezdődött: Iowa

A VTOL ’60 sorozat folytatásában az NBMR-3 kiírás "győztes" vadászgépei következnek. Közelebbről, az angol nyertes és az „ugyanolyan jó” francia. Az előző rész ITT, míg az első ITT.

Az angol beteg: Hawker P.1154

Amikor a Hawker P.1127 elkészült, bár nagyszerű technológiai lépést jelentett a VTOL repülőgépek terén, de valójában leginkább a Bristol Aero Engine Company BE.53 néven indult, majd Pegasus-ként ismertté vált, különleges gázturbinás sugárhajtóművének volt a repülő próbapadja. Ennek megfelelően a P.1127 a lehető legkisebb és legegyszerűbb kialakítású volt, nem számoltak a tényleges katonai alkalmazásával. Így azonban, hiába volt sikeres, az 1960 végén először felszállt gép okozott némi fejtörést a Hawker Siddeley (HS) cégcsoportnak. (Mely több, ismert brit repülőipari cég, és így márkaneveik tulaja is volt, közvetlenül természetesen a Hawkeré.) A minimális hatótávolságú és terhelhetőségű P.1127-esnél valami sokkal jobbra volt szükség, egy, lehetőleg szuperszonikus vadászgépre. Ez azonban jelentős áttervezést igényelt, ráadásul egy ilyen gép lehetősége szinte nullára redukálta volna az érdeklődést a P.1127, illetve az esetleges közvetlen (hamarabb elkészülő, könnyű kategóriájú) utódai iránt. Így a P.1150 néven azért persze papírra vetett, a fentieknek megfelelő, ígéretes tervét nem is reklámozta nagyon a cég. Az 1961-ben vizsgálni kezdett, új típus lelke a Pegasus egy még különlegesebb, az ún. PCB-vel ellátott verziója volt.

Mindenek előtt sok szeretettel köszöntök mindenkit a modernwartech blogon!