Az A-10 berepülése zajlik, és közben ki kell javítani a gépágyú miatti hajtóműproblémákat. Az első gépekkel elvégzik a GAU-8 hatékonyságának igazolását, és kialakítják a harceljárásokat is, mialatt megkezdődik a nagyobb ütemű szériagyártás. Az átlagosnál kicsit hosszabb részben 37 kép kapott helyet. A sorozat előző része ITT, az első pedig ITT olvasható.

Az A-7D második támadása és a gyártás előkészítése

A repülőgépre, a hajtóműre és a gépágyúra is megkötött, kötelező érvényű szerződés ellenére az A-10 megvalósulása újra akadályba ütközött 1973-ban és ’74-ben. A texasi kongresszusi képviselők ugyanis kijárták, hogy az államukban gyártott, és a megrendeléseinek végére érkező LTV A-7D Corsair II-vel ismét vessék össze a típust. A fentiek alapján világos politikai színezetet azzal próbálták meg elfedni kissé, hogy ismét csak vitatták, hogy szükséges az USA túlsó sarkában gyártandó A-10, amikor az A-7D mindent tud, amit a másik repülőgép. Előjött tehát a régi érv , hogy – a szokás szerint feszített költségvetési helyzetben – minek egy új típusra költeni, amikor egy régi (vagy annak egy újabb verziója) el tudja látni a feladatot.

A Kongresszus elő is írta, hogy négy YA-10 árából, azaz ezen gépek legyártásának feláldozásával, fedezzék a két gép közötti összehasonlító repüléseket. A hadsereg Fort Riley-ban biztosított a valóshoz közeli környezetet célpontokkal és légvédelemmel, míg maga a helyszín az európai időjárást volt hivatott modellezni. A délkelet-ázsiai háborúk lezárultával ide helyeződött át a figyelem CAS téren is. Az 1973. április 15. és május 10. (9.?) között tartott repüléseken a második YA-10 és egy A-7D vett részt. Ez az előbbi típusra nézve igencsak hátrányos volt, mivel a gépen nem voltak még ott olyan, egyébként nemsokára alapvetőnek számító felszerelések, mint a Maverick rakéta bevetéséhez kellő eszközök, HUD, zavarótöltet-kivetők és ECM rendszerek, valamint a GAU-8 gépágyú, hiszen még csak prototípus stádiumban volt. A repüléseket F-100-asokon és F-4-eseken a vietnami háborúban tapasztalatot szerzett pilóták végezték, akik viszont egyik, érintett típuson sem repültek addig. A fegyverhasználatot csak szimulálták, és 12, 6, illetve nulla darab Mk 82 bombával szálltak fel a gépek, melyek egyenként 160-szor repülhettek rá a célokra.

Drury 39. o.

Az A-10A és A-7D géppárját mutató felvétel a fenti eseményeknél későbbi, de illusztrációként kiváló. Érdemes megfigyelni a Bavaria (Bajorország) feliratot, ami utal az A-10 állomáshelyére

Ebben a részben az A-10 gépágyújának eredetéről lesz szó részletesen, valamint, hogy hogyan dőlt el az erre, és a magára a repülőgépre vonatkozó verseny. Ennek örvén kerül sor a Northrop (Y)A-9 rövid bemutatására is. A sorozat előző része ITT, az első pedig ITT olvasható.

Út a GAU-8/A győzelméig 

A gépágyú az A-X talán legfőbb, de mindenképpen a leglátványosabb elemévé vált, miután az előzőleg nagy kérdést jelentő hajtómű helyzete tisztázódott a kétáramú gázturbina formájában. A tűzfegyver feladatát megerősítette, hogy a koncepcióanyag a Close Air Support Gun címet kapta, kétséget sem hagyva az eszköz célját illetően. Bár kezdettől az M61 Vulcan felnagyított változatáról beszéltek az A-X résztvevői, ez a beszerzési program is több, már meglévő, rivális eszköz elutasítása után került csak sínre. Az egyik, szóba jöhető, már folyamatban lévő fejlesztés a Vehicle Rapid-Fire Weapons System-Successor (VRFWSS), igazán kiváló névre hallgatott, és a US Army új, az M113 családot felváltó gyalogsági harcjárműve számára készült. A számos stációt megjárt fegyver végül a széles körben elterjedt M242 Bushmaster, 25 mm-es gépágyú lett – de csak a ’80-as évekre. Az A-X számára még csak nem is ez a lassú fejlesztés volt a baj, hanem, hogy a lőszert leváló köpenyesre tervezték a jó páncéltörő képesség érdekében. Ezt viszont a légierő sehogyan sem fogadhatta el, mert egyértelmű hibalehetőség volt a leváló részek hajtóművek általi beszívása. Ezt a kockázatot egy repülőgépnél sem lehetett vállalni. Ha már más ágyú kellett, azért természetesen a manapság is varázsszónak számító, haderőnemek általi, közös használatot is megpróbálták, de ezzel se sokáig jutottak. A tengerészeti, hordozófedélzeti típusoknak hatalmas lett volna a 30 mm-es, többcsövű eszköz, míg a hadsereg közölte, hogy az övénél kisebb – bár azonos űrméretű – lőszer az ő számára nem biztosit elég átütőerőt. Ez nem csoda, egyrészt a kisebb méret miatt, másrészt, mert e feladatnál sokat számított, hogy az A-X több száz kilométer per órával repülve, ennyivel növelte a lövedék kezdősebességét, ami szárazföldi járműveknél értelemszerűen nem volt meg.

(forrás)

Elég masszív volt azért az Oerlikon 30 mm-ese is. Itt már a KCA látható, a 304RK rendszeresített verziója

Az első, örömmel mondhatom, jól fogadott poszt után, melyet a kiváló Ritkán Látható Történelem blogon volt szerencsém bemutatni, az ottani bloggazda, JTom ismét rábólintott egy fotógyűjteményre. Ezúttal viszont tematikus kollekció született, mégpedig a modernwartech rendszeres látogatói között bizton jól ismert típusról, a North American XB-70-esről. A posztot a lenti linken olvashatjátok:

Ritkán látható fotók a North American XB-70-esről

E képgyűjtemény kiegészítéseként, egy korabeli plakát, mely a Sperry Rand Corporation Vickers részlegének reklámja. A cég hidraulikaszivattyúkat szállított mind az SR-71, mind az XB-70 számára. (Igen, az SR-71 rajza kissé zavaros, mert félig olyan, mint az A-12...)

(forrás)

A sorozat második része az A-X program különféle előterveit mutatja be, együtt az új gépre vonatkozó elvárások formálódásával, kikristályosodásával. Az előző, egyben első rész ITT olvasható.

(forrás)

Formálódik az A-X

Az előzőek során megfogalmazott elvárásokat úgy tekintették, hogy hozzájárulnak a költségek és a határidők tartásához. Mégis, azért látszott, hogy ez a nagyon szoros ütemezés nagyon kockázatos is egyben. Ezt tartani eleve csak úgy volt lehetséges, hogy a sokak által favorizált, két, legjobb tervből épített prototípus összehasonlító repülései helyett csak a tervezési fázisból, azaz papírokból eldöntött, egyetlen jelentkezőnek adnak esélyt a gépe tényleges megépítésére. Másrészt, már ekkor egy éves csúszást emlegettek néhányan, amiből fél évet mintegy „beismertek” az ütemezés ’68 májusi felülvizsgálatakor, az ún. Concept Formulation Package (CFP) szakasz kezdetén. Egy gép árát, ha 600/400 darabos megrendeléssel számoltak, a légcsavaros típusnál 837/937 ezer dollárra tették, és 989/1092 ezerre a sugárhajtásúnál.

A CFP során három feladatként fordították le a korábbi igényeket, melyek közül az első kettőt egymás kiegészítésének, egyben a fontosabbaknak tartottak. E feladatok a közeli tűztámogatás, a fegyveres kíséret és a fegyveres felderítés voltak (Close Support Fire [CSF], Armed Escort [AE], and Armed Reconnaissance [AR]). Utóbbit azért vették mellékesebbnek, mert az előző kettőre alkalmas gépet aztán könnyen tovább lehetett alakítani (fejleszteni) erre a bevetéstípusra, és ráadásul más, ígéretes projektek, elsősorban az AC-130 gunship is készülőben volt már e célra. A CSF és AE bevetésekre megfelelő, új repülőgép már alkalmas volt az AR végrehajtására éjjel-nappal, vizuális célfelderítéssel, tehát már csak a rossz idős képességre volt szüksége e téren. A kis magasságon is megfelelően manőverezhető A-X – melynél ugye ez alapvető elvárás volt – csak a nap 5-14%-ában nem tudott volna bevetéseket repülni az időjárás miatt az AR feladatú, kiegészítő elektronika nélkül, amit minden további nélkül elfogadhatónak vettek. Ezt a tartományt, amelyhez úgy vették, hogy 300 m-es felhőalap és 1600 méteres látótávolság kell az új gépnek, Délkelet-Ázsia, Korea és Európa időjárási adataiból számították ki.

Az A-X-nek gyorsan kellett tudnia reagálni a harctéri helyzetre, de ez nem azt jelentette, hogy nagy sebességre volt szüksége a célok gyors eléréséhez – amint azt egyébként az USAF számos tagja gondolta. Ehelyett azt a képességet kellett ez alatt érteni, hogy egy előretolt, gyenge felszereltségű bázisról tudjon működni, és onnan kiindulva, a harcmező felett sokáig tudjon várakozni a célpontok felbukkanására. Ehhez kapcsolódott, hogy mind a hadsereg, mind a légierő kommunikációs rendszerével kompatibilisnek kellett lennie. Ha a gép már odaért a csatatérre, ott megsemmisítő tűzerővel kellett lecsapnia, amihez a gépágyún felül bombákat, irányított és nem irányított rakétákat is tartalmazó, sokoldalú fegyverzetre volt szüksége. Hogy eközben ne lője le az ellenség nagy koncentrációjú csapatlégvédelme, számos fenyegetéssel szemben kellett ellenállónak lennie. A kézifegyverek és könnyű géppuskák tüzén kívül a szovjeteknél általános 14,5 és 23 mm-es lövedékek találatát is ki kellett bírnia, csakúgy, mint a kis hatótávú légvédelmi rakétákét. Ehhez kis méret, jó manőverezőképesség, illetve passzív védelmi megoldások kellettek, úgy mint redundáns rendszerek használata, a fontos részek és a pilótafülke páncélozása, és az infravörös kisugárzás elrejtése. Ugyancsak erre szolgált, hogy a fegyverelektronika lehetővé tegye a harci teher gyors célba juttatását, csökkentve a ténylegesen harccal töltött időt. De még ezzel együtt is tartózkodni kellett a bonyolult megoldásoktól, hogy könnyen karbantartható, javítható, ezáltal gyakran bevetésre küldhető legyen a gép, mégpedig a már említett, rosszul felszerelt, frontközeli repterekről. Ez ráadásul rövidebb fejlesztési időt és kisebb költségeket is jelentett a várakozások szerint. Összefoglalva tehát, az elemzések alapján A-X számára a (gyors) reagálási képességet, a nagy pusztítóerőt, a fokozott túlélőképességet és az egyszerűséget azonosították, mint négy fő jellemzőt. Ezeket aztán olyan, immár konkrét számokkal is mérhető paraméterekre lehetett átváltani, mint a pályaigény, a hatósugár, az utazósebesség és az őrjáratozási idő. Ez utóbbit, kombinálva a napi bevetésszámmal, előállt, mennyi repülőgép, és ebből következően mennyi fegyverzet kellett a folyamatos harctéri jelenléthez. Szintén a bevetési mennyiséggel függött össze az egy repült órára jutó munkaórák száma a kiszolgáló személyzetnél, amellyel egyben mérni lehetett, mennyire jól teljesült az egyszerűség követelménye. A vietnami tapasztalatok alapján ugyanis harmadannyi munkaórának elégnek kellett lennie a bonyolultnak számító típusokhoz viszonyítva.

Az Amerikai Egyesült Államok Légierejének egyik igencsak specializált, mégis, sokféleképpen használható típusa a Fairchild-Republic A-10. Ez a csatarepülőgép a hidegháború ikonikus résztvevője, a keleti tömb harckocsijainak egyik legfőbb ellensége, de aztán a 2000-es évek konfliktusainak is az egyik főszereplője lett, ott is megtalálta és megállta a helyét. A hivatalosan Thunderbolt II-nek, nem hivatalosan – és ismertebb nevén – Warthog vagy Hognak nevezett típus ismertetője következik.

(forrás)

A közvetlen légi támogatás igénye

A gyalogság körében immár évtizedek óta töretlen népszerűségnek örvendő A-10 létrejötte a legkevésbé sem ment simán, hiába bizonyosodott be hasznossága, sőt, nélkülözhetetlensége számtalan alkalommal. Az Egyesült Államok Légiereje (USAF), mely 1947 óta független a szárazföldi hadseregtől (US Army), a sugárhajtású korszak elején, az ’50-es években a csapatok támogatását másodlagos feladatnak tartotta. Ez visszaköszönt a pilóták körében is, hiszen a légiharchoz képest lenézett dolog volt a felszíni célok elleni bevetések teljesítése, azaz a „sárdagasztás”. A meghatározó, világháborús tapasztalat még mindig az volt az akkoriban hatalmas stratégiai és közepesbombázó-flottával rendelkező légierőnél, hogy az ilyen bevetések, na meg az arcvonal mögöttes területének támadása (angolul: interdiction, magyarul hivatalosan: légi lefogás) fontosabb, és nem mellesleg hatékonyabb is, mint a célok „egyenkénti” megsemmisítése, már a harctéren. Persze ez utóbbi feladat a korabeli, nem irányított rakétákkal és a csöves fegyverzettel valóban igen veszélyes volt, hiszen ennek során még kézifegyverek koncentrált tüze is végezhetett egy-egy repülőgéppel, köszönhetően a nagyon kis repülési magasságnak. Ha ez nem lett volna elég, a saját csapatoktól karnyújtásnyira is lehetett az ellenség, azaz a hiba kockázata, és így a baráti tűz veszélye óriási volt.

A szóban forgó időszak egyébként is az atomcsapások mindenhatóságába vetett hitet és – a sugárhajtás révén – a sebesség drasztikus növekedését hozta magával. Lényegében úgy tűnt, pont a sebesség védi meg immár a repülőgépeket a lelövéstől, tehát jobb is lesz, ha nem repkednek alacsonyan és lassan. A kor tipikus terméke volt a Republic F-105-öse, mely gyorsan és alacsonyan repült, fő fegyverzete pedig egyetlen, belső térben hordozott atombomba volt. Az USAF szerint az éppen nem légicsatában, esetleg fix, előre kiválasztott célok támadásában részt vevő vadászgépek, vadászbombázók majd – mintegy mellékesen – beugranak a felszíni alakulatok közvetlen támogatási igényére – ha épp ráérnek persze, tekintettel „fontosabb” feladataikra. Egyébként is, egy légiharcra kiképzett pilóta könnyedén megbirkózik az ilyen, másodlagosnak mondott feladatokkal. Tehát – úgymond – egyféle taktikai repülőgéptípus a szinte csak légiharcra kiképzett pilótákkal majd elég lesz a harctér felett mindenre, és ez még logisztikailag is igen előnyös lesz. Ha az erőforrásokat egy egyfeladatú, támogató típusra fordítanák, az pénzkidobás lenne a fentihez képest, meg azért is, mert biztosan nagyon sebezhető lenne egy ilyen, természetesen jó lassú gép. Úgyhogy az egyenes szárnyú, ezért az F-86-oshoz képest elavultnak minősülő F-84-esek, a világháború talán legjobb amerikai vadászának tartott (már P- helyett) F-51-esek, és hasonló gépek repültek Koreában is a front felett, még ha akadtak is a feladatra jobban megfelelő AD Skyraiderek is.

Az elemzők mintha ignorálták volna a francia gyarmati háborúk és a koreai háború tapasztalatait, ahol nem egyszer előfordult, hogy még a léghűtéses csillagmotoros vadászgépek (pl. F4U), melyeket kis magasságban vetettek be a földi célok ellen, extrém esetben egyetlen kézifegyver-lövedéktől lezuhanhattak, ha az olajhűtő rendszert érte a találat.

(forrás)

A Republic Aviation a maga idejében jelentős szereplő volt az USA repülőgépiparában. Legismertebb típusai között ott a P-47 Thunderbolt, ami a második világháborúban töltött be – többek közt – fontos, földi harcokat támogató szerepkört. A fenti képen viszont már az F-84 van, ami pedig hasonló feladatokat látott el, csak a következő, nagy amerikai háborúban, a koreaiban. A rajzon is épp közvetlen légi támogatás közben látható. Alul pedig az F-105 Thunderchief, ami az ezutáni, tehát a vietnami háborúban tartozott a főbb szereplők közé, és összehasonlítási alapként többször lesz róla szó a következőkben

(forrás)

Bár a Lockheed A-12 kémrepülőgépe, az SR-71 elődje önmagában is kifejezetten érdekes, hiszen egy titánból épített, háromszoros hangsebességre képes deltaszárnyú volt, még ennek történetén belül is találni különleges epizódokat. Ezek közül következik három, a The Drive honlap Warzone rovata alapján.

Plazma-lopakodás

Az első közvetlenül összefügg a projekt alapvetéseivel, nevezetesen az észlelhetőség csökkentésével. Az U-2 leváltására már 1956-tól induló program a még nagyobb repülési magasság mellé ezúttal nagy sebességet is előírt, és mindezt a radarral való felderíthetőség nehezítésével is kombinálni kívánták. A lehetőségekhez képest ezt az utóbbi elvárást már az alapvető forma megalkotásakor is figyelembe vették, de ezen kívül is számos, további részmegoldást bevetettek ennek érdekében. Részben ennek volt alárendelve a beömlők mozgó kúpja is, de ide tartozott a hajtóműgondolák és a törzs oldalain lévő, elvékonyodó toldatok és a farkasfogas szerkezet alkalmazása, valamint a függőleges vezérsíkok adott szögű megdöntése is. Mindezt megfelelő, radarhullám-elnyelő anyagok és festés támogatta meg. Bár ettől az A-12 (fedőnevén Oxcart, azaz Ökrösszekér) még nem lett a klasszikus értelemben vett lopakodó repülőgép, mégis, érezhetően tudták csökkenteni a radarkeresztmetszetét. Ez csak egy irányból nem igazán sikerült: a hátsó rész felől nézve. A hatalmas kiömlőkkel ugyanis nem lehetett mit tenni, a 3 Mach tempóhoz ezekre szükség volt. Eleinte a későbbi lopakodó típusokon megjelenő, fémrácsos megoldást vizsgálták, de ezt hamar elvetették. Az óriási Pratt & Whitney J58 hajtóművekből áramló égéstermékek útjába tenni bármit is – a turbinán kívül – biztosan lehetetlen ötlet volt.

(forrás)

Az A-12 kialakításuk révén az észlelhetőséget csökkentő elemei

E fenti, tavaly év végén a Youtube-ra felkerült videó kiváló összefoglalóját adja a Lockheed legendás tervezője, Clarence "Kelly" Johnson szakmai pályafutásának, és az általa létrehozott, mérföldköveket jelentő típusok segítségével. Kelly 30 éve hunyt el (1910. február 27.-1990. december 21.), így egyébként is időszerű megemlékezni róla. Zsenijének egyik legkézenfekvőbb bizonyítéka, amit említenek is róla: ő az egyetlen, aki kétszer vehette át a Collier Trophy-t, melyet az USA repülősvilágában az adott évben legnagyszerűbbet alkotó személy vagy csapat kaphat meg. A videó nyelve angol, de jól érthető, és követhető, így aztán igazán hasznos 55 perces időtöltést jelent a téma iránt érdeklődőknek. És ami különösen jó benne: csak korabeli felvételeket használ, ráadásul rengeteg színeset.

Egyébként a lenti, másik, szintén angol, de rövidebb, egy interjút tartalmazó videón át jutottam el a fentihez. Ebben az 1975-83 között valamikor készült, vágatlan anyagban Kelly az U-2-esről, majd nagyobb részt az SR-71-esről beszél. Erre a videóra pedig a The Aviationist EZEN cikke alapján találtam rá. Itt röviden írnak a két típus mellett róla is; ebből a részből érdemesnek tartom itt lefordítva is megemlíteni a következő idézetet. Ezt Ben Rich - beosztottja, kollégája, majd utóda a Skunk Works élén - mondta róla: Ő volt

"a legkeményebb főnök a Mississippitől nyugatra, meg egyébként keletre is..."

E videók, főleg az utóbbi, előkészítik a következő, mindjárt három, rövidke, de nagyon érdekes témát felölelő posztot a blogon, lásd ITT.

A szovjet haditengerészeti repülők, azaz az AV-MF által az amerikai repülőgép-hordozó hajókra jelentett fenyegetés már a Tu-22M-ek előtt is létezett. A Backfire-t bemutató, legutóbbi sorozat adta az ötletet a Tupoljev bombázót megelőző időszakban az Egyesült Államok által kidolgozott légvédelmi koncepció bemutatására. Ez a Douglas F6D Missileer (azaz kb. Rakétás) típus tervében csúcsosodott ki, de aztán egészen máshogy valósult meg.

(forrás)

Fleet Air Defense Fighter (FAD)

Az ötvenes-hatvanas évek a rakétakorszak volt, úgy tűnt, mindent megoldanak a rakéták. Talán ismertebb Hruscsov rakétaimádata, vagy az Egyesült Királyság repülőgépiparának tönkretétele ezzel az érvvel, de az USA döntéshozói és elemzői is osztották az új, irányított fegyverek elsőbbségének nézetét. A terv az volt, hogy a már a rajzasztalokon lévő, több száz kilométerre ellátó, fedélzeti radarok célozta levegő-levegő rakéták révén a vadászgépek többé nem is kerülnek látótávolságon belül egymáshoz és céljaikhoz, az elektronika fejlettsége dönti majd el a küzdelmet. Persze a körülmények egy fontos része is emellett az elképzelés mellett szólt. A szovjet stratégiai bombázókat is el kellett fogni, mielőtt atombombákat szórnak az amerikai városokra, és a US Navy repülőgép-hordozói ellen rendszeresített, egyre csak növekvő hatótávú és sebességű rakétákat és robotrepülőgépeket is mielőbb le kellett lőni – lehetőség szerint ezeket is még az őket szállító bombázóval együtt.

Ezeket a fegyvereket márpedig szuperszonikus bombázók fogják hordozni, efelől nem lehetett kétsége az amerikaiaknak. Sőt, a szubszonikus robotrepülőgépeket is olyan rakéták kezdték felváltani, mint a H-22, vagy kisebb testvére, a KSzR-5. Mindez nagyon lerövidítette az elhárításra rendelkezésre álló időt. Erre a problémára kapóra jött, ha egy, a hordozóhajójától messze járőröző, nagy hatótávú radarral és rakétákkal felszerelt vadászgép védi a flottát. A gazdaságos sebességgel hosszan a levegőben maradni képes, egyszerű konstrukciójú típus száz mérföldre is képes leküzdeni a fenyegetést, többszörös hangsebességre képes rakétáival – nem mindegy, hogy csak a kisebb, pilóta nélküli fegyvert, vagy az egész repülőgépet kell ennyire felgyorsítani. Ez utóbbit ugyanis a légierő megpróbálta a North American Aviation XF-108-assal – hogy ez mennyire nem vált be, arról ITT lehet részletesen olvasni a blogon. Továbbá, egy rakétafegyverzetű gépnek nem kell – sok időt felemésztő módon – a bombázók még meglévő lövésztornyainak közelébe repülni, hogy a fedélzeti gépágyúival le tudja lőni azokat. Egy szóval, a koncepciónak voltak igencsak ígéretes elemei.

Kedves Támogatók, Olvasók!

Amint azt a lehetőség megteremtésekor ígértem, akik idén támogatták a blog készítését, külön tartalmat kapnak hozzájárulásukért. Ezt a poszt élesítése előtt nem sokkal elküldtem részükre a PayPalon meglévő e-mail címükre.