Folytatódik a Kirovok ismertetése, ezúttal a fegyverzettel. Az első rész itt érhető el.

A vízi és víz feletti célok elleni fegyverzet

A korlátlan hatótáv mellett a 1144-esek legveszélyesebb tulajdonsága, hogy harci eszközök egész armadáját hordozzák, melyek révén nagyon komoly fenyegetést jelentenek mind a légi, mind a felszíni, mind a víz alatti célok számára. Számos fegyverrendszer a hajóosztály tervezése és építése során megjelent korszerűbb változatban, vagy még nem állt készen az első hajó, a Kirov építése során. Ezért az első 1144-es építésének megkezdésével folytatódott a munka, és a kisebb korszerűsítések, változtatások, de főleg a fegyverzet javítása volt a 1144.2 jelű, újabb verziójú cirkálókkal a fő cél. Ezen dolgozott tovább Kupenszkij, majd halála után V. A. Perevaljov vezetésével a tervezőcsoport. Röviden sorra kerülnek az alkalmazott fegyverek, majd a következő részben egy táblázat foglalja össze, hogy a különböző hajók mely eszközöket kapták meg, mivel végül is nem sikerült két egyforma hajót készíteni. (És ebben a források sem egyeznek meg.)

A hidegháború kellős közepén, többszöri nekifutásra, kacskaringós úton jött létre az Oroszországban ma Projekt 1144.2-esként, a nyugati világban pedig Kirov osztályú csatacirkálóként ismert hadihajó. Az orosz felszíni egységek közül elsőként atommeghajtással ellátott óriások máig a legnagyobb, háború utáni, nem repülőgép-hordozó típusú hadihajók. A kiterjedt fegyverzettel bíró, multifunkciós cirkálók közül ma csak a Nagy Péter (Пётр Вели́кий, Pjotr Velikij) néven ismert példány áll szolgálatban, mint az Északi Flotta zászlóshajója. Annak idején a négy (csata)cirkáló komoly fenyegetést jelentett az amerikai tengerészet anyahajóira és repülőgépeire.

A második részben az AH-56 fegyverzetéről és a fejlesztési program végéről, valamint annak hagyatékáról lesz szó. Az első rész ITT.

A Cheyenne névre keresztelt típust a korszak csúcstechnológiájával szerelték fel az általános avionika és a fegyverrendszer tekintetében is. Eleve igen fejlett harceszközt kívántak létrehozni, de az éjjeli bevethetőség igénye miatt is korszerű berendezéseket kellett alkalmazni. Az elöl lévő fegyverkezelő számára egy 360 fokban körbeforgatható ülést építettek be, amivel a célokat minden irányba követni tudta az optikai berendezéseivel. Az ülés ugyanis egy tengelyen forgott el a közvetlenül alá épített külső modullal, amelyben 12x-es nagyításra képes optika, valamint lézeres távolságmérő, alacsony fényszintű kamera, továbbá a TOW páncélelhárító rakéták rávezető berendezése volt elhelyezve. A személyzet akkor újdonságot jelentő, mai szemmel persze szerény képességű, sisakba épített célzót is kapott. A sisakmozgatást a kapcsolt ágyútorony lekövette. A földközeli repülést (akár 5 méteren) terepkövetést segítő radar tette lehetővé, a célzást pedig egy Doppler-radar pontosította. Az AH-56, mint fegyverplatform stabilitását automatikus rendszerek is biztosították. (Itt minden esetben a kor színvonalához képest kiemelkedő eszközökre kell gondolni, nem a mai, pl. elképesztő felbontású CCD kamerákra.)

Egy korabeli ábrán a Cheyenne fegyverkezelői állása, és a vele együtt mozgó szenzortorony (forrás)

Az 1960-as évek a repülésben egy nagyszerű időszaknak bizonyult. A polgári szférában beköszöntött a nagy, sugárhajtású gépek kora, amire az évtized végén a Boeing 747 és a Concorde megjelenése tette fel a koronát. A katonai repülést pedig a hidegháborús fegyverkezés hajtotta elképesztő mértékben, nagyjából elérték a lehetséges technikai határokat sebesség, csúcsmagasság és hasonló jellemzők terén (lásd SR-71). A helikopterek is óriási fejlődés alatt álltak, amit mi sem mutat jobban, mint a Lockheed Corporation egy másik terméke, az AH-56 Cheyenne kompaund helikopter kifejlesztése. Bár a Cheyenne sokrétű okok miatt nem került sorozatgyártásra, jellemző, hogy hasonló teljesítményre képes új típus talán a következő tíz évben, a Sikorsky S-97-ese által kerül csak rendszerbe. (Külön aktualitást ad, hogy a Lockheed Martin nemrégiben jelentette be, hogy felvásárolná (2015 novemberében meg is történt) a United Technologies-től a Sikorsky-t.)

Tekintettel az Iowás sorozat meglehetősen jó visszhangjára (meg hát úgy is még lendületben van az ember ilyenkor…), következzék egy amolyan bonus track, amelyben a meg nem valósult utolsó csatahajókról, közülük pedig elsősorban a Montana osztályról lesz szó, valamint lehetséges ellenlábasáról, az A-150, vagy ismertebb nevén „Szuper Jamato” osztályról.

A második világháború előestéjén a csatahajókat építő nemzetek, felmérve a lehetséges fenyegetéseket, további, nagyméretű hajókon kezdtek gondolkozni. A legújabb, 35 és 45 ezer tonnás hajók ekkor már épülőfélben voltak (Bismarck, Littorio, Richelieu, Iowa és South Dakota, King George V, valamint a még nagyobb Jamato osztály), és az ezekre adandó válasznak már ekkor a tervezőasztalokon kellett lennie, tekintettel az egyre bonyolultabb, ezért aztán hosszabb tervezési és gyártási folyamatra. A Jamato osztály már tulajdonképpen ezt a következő (méret)generációt jelentette, de ahogy az Iowákról leírtakban is olvasható, a nagyobb lövegek és a vastagabb páncélzat nem biztos, hogy valóban új kategóriába emelte ezeket a csatahajókat – méretük révén minden esetre oda tartoznak. Az új, a 45 ezer tonnát is meghaladó méretű hajók alapvetően az egyre magasabb igények miatti, egyre nagyobb méretű típusokat jelentették.

Hat csatahajó-osztályt kezdtek el megtervezni az utolsónak bizonyult generációból. Persze spekulációk és rajzok születtek még, de ez a hat osztály ennél jobban ki lett dolgozva, sokszor építésük is megkezdődött. A Montanák és a „Szuper Jamatók” előtt röviden a másik négyről is essék szó.

A sorozat egyelőre befejező részében a személyzetről és életkörülményeikről lesz szó, jó sok fotó segítségével, majd különböző szemszögű értékelésekre kerül sor, és végül a források és ajánlók zárnak.

A Missouri próbafutásai során, 1944. augusztus elsején, a Chesapeake-öbölben

Némi csatahajó-történeti kitérő után, az Iowák építéséről, valamint a négy, vagyis, hat hajó '40-es évekbeli történetéről lehet olvasni.

A New Jersey gyári új állapotában a tengeren. Még számos légvédelmi állást nem alakítottak ki, köztük a hajó orrában lévő 20 mm-est sem

Ezúttal kiderül, hogy az előző részben bemutatott, félelmetes fegyverarzenállal hogy próbálták meg eltalálni a célokat. Ez nem is olyan egyszerű, mint elsőre esetleg gondolná az ember. Előtte pedig még egy kis kitérő a légvédelmi ágyúkkal kapcsolatban (ami az előző posztba technikai okokból már nem fért bele).

A New Jersey 1945 nyarán 18 csomóval halad a háború végi felújítása utáni próbajáratainak egyikén (forrás: N. Friedman: U.S. Battleships 325. o.)

Légvédelmi csatahajók

A csendes-óceáni harcok első tapasztalatai azt mutatták, hogy a térségben az elsődleges fegyver a repülőgép-hordozó lesz, nem pedig a csatahajó. Ekkorra már mind a Császári Haditengerészet, mind a US Navy lényegében egyenlőként kezelte a kétféle hajótípust, de a nehéz lövegekkel felszerelt hadihajók későbbiekben tapasztalható mértékű háttérbe szorulására azért nem sokan számítottak. Az anyahajók széleskörű használata miatt a tengereken a fő veszéllyé a (hordozófedélzeti) zuhanó- és torpedóbombázók támadása vált. A híres-hírhedt támadások Pearl Harbornál és a brit csatahajók, a Prince of Wales és a Repulse pusztulása jelezte, hogy a hajókra, ha nincs légi fedezetük, nagyon veszélyesek az ellenséges repülőgépek. Ezért a már eleve jelentős légvédelmi fegyverekkel és kettős rendeltetésű lövegekkel tervezett amerikai csatahajókat óriási számú 20 és lehetőség szerint 40 mm-es légelhárító ágyúval látták el.

De a többi kategóriába tartozó hajó is kapott gépágyúkat szép számmal: például a Saratoga anyahajóra a 20 mm-esek mellett 25 darab négycsövű Bofors állás került.

A negyedik részben a csatahajók leglátványosabb, és leglényegesebb eszközeiről, a fegyverekről lesz szó. Lövegek és gépágyúk a sok száz tonnás toronyba építettektől a kézzel célozhatókig.

A Missouri parti célokra tüzel a koreai háború idején

Fegyverzet

A tervezési folyamat végén az Iowa osztályú csatahajók fegyverzete az elsődleges tüzérség 3x3 darab 406 mm-es nehézlövegéből, 10x2 darab, szintén zárt, forgatható toronyban elhelyezett, kettős rendeltetésű, 127 mm-es, 38-as kaliberhosszúságú ágyúból, valamint különböző elrendezésben és igen nagy számban Bofors 40 mm-es és Oerlikon 20 mm-es légvédelmi gépágyúkból állt.

A harmadik részben az Iowák gépészetéről és páncélzatáról lesz szó. Némi leírás is lesz a páncélozásról általában, hiszen a csatahajó a nagy ágyúkon felül ettől igazán csatahajó!

A New Jersey, valószínűleg 1943-ban. Ebből a szögből elég jelentőségteljesnek hat az óriási hajó, talán mert a kép beállítása pont a hosszú orr-részt nem igazán adja vissza. A légvédelmi lövegek már növelt számban vannak a hajón: 20 darab négycsöves 40 mm-es állás (köztük egy a kettes torony tetején jól látszik) és 49 db egycsövű 20 mm-es gépágyú. Ugyanakkor a hajók orrába épített, két 20 mm-est befogadó állás még nincs meg. A hajóhíd is még a szebbik, lekerekített változat. (forrás)