Ha már egy képes poszt volt a minap terítéken, jöjjön egy újabb, rendhagyó bejegyzés. A képlékeny, „mi lett volna, ha …” vonalon egy külföldi cikk és az ahhoz tett kiegészítéseim következnek, mégpedig a Boeing veterán harcosa, a B-52 Stratofortress kapcsán.

A nationalinterest.org oldalon Robert Farley által jegyzett, rövidebb gondolatkísérletben a szerző felvázolja, vajon mi történt volna az Amerikai Egyesült Államok Légierejével, ha a Boeing éveken át tervezett stratégiai bombázója, a B-52 elbukott volna a fejlesztés során. Amint azt a blogon a B-36 ismertetője is megjegyzi egy mondat erejéig (lásd lentebb a linket), a Stratofortress 1947-48 fordulóján majdnem a „meg nem valósult tervek” mappában végezte. A Boeing csak egy miniszteri alkuval tudta életben tartani a programot, amiben mindent megígért arra vonatkozóan, hogy a gép teljes áttervezésével a legújabb és igen kemény követelményeket (főleg sebesség és hatótáv) is teljesíti.

De nézzük meg, hogy mi történik, ha a Boeing ígéreteit nem fogadja el az elsőnek a légierő minisztereként (Secretary of the Air Force) tevékenykedő Stuart Symington Jr.! Az USAF számára egyhamar nem készülhetett el újabb nehézbombázó, ezért maradt a B-36 sorozatgyártása – ami a valóságban is megtörtént, hát még ebben a helyzetben. Korszerű, sugárhajtású típusként a nem stratégiai B-47 Stratojet rendelkezésre állt, meg persze a régi technológiájú B-50-esek. Mindez 1952-es első felszállásával a valóságban soha el nem jövő lehetőséget kínált a B-60-asnak, azaz a B-36 sugárhajtású változatának. Az eredeti cikk nem említi, hogy mi történt volna a Northrop csupaszárny fejlesztéseivel, a B-35/B-49 vonallal, de, ahogyan a valóságban is, ezeknek megmaradtak volna a technikai gondjai, és hatótávolságuk sem volt elég nagy. Ez megint csak a B-60 kezére játszik. A sorozatgyártott B-60 mellett a következő amerikai bombázógép az ugyancsak a Convair gyártotta B-58 Hustler szuperszonikus típus lett, 1960-as rendszerbe állítással.

A Convair B-60, az USAF első számú stratégiai nehézbombázója, fent még a betonon, lent már a levegőben, még YB-60-asként (források: fenti, lenti)

A nyár közepére könnyed képösszeállítás, 3 fejezetben, különösebb apropó nélkül.

Fotókon a B-36

A B-36 óriásbombázó eredeti ismertetőjénél már linkelt B-36 Interest Group Facebook-csoport lenyűgöző – és persze folyamatosan bővülő! – a fotógyűjteményéből következik a poszt gerincét jelentő képcsokor, néhány téma szerint rendezve.

XB-36

A képgyűjtemény kezdődjön az XB-36-ossal, először is felszállás előtt...

... utána már a levegőben (még az eredeti, egykerekes főfutókkal)...

... majd a sivatag felett. A gép vonalai figyelemreméltóak. A fegyverzet nélküli prototípuson csak a lövészek buborékai törik meg a letisztult alakot

Az XB-36 közelije. Furcsa, hogy a későbbinél ránézésre áramvonalasabb orrkiképzést nem tartották meg. Érdekesség, hogy a képen a gép már a négykerekes futózsámolyokkal van felszerelve, nem az eredeti, hatalmas, egyes kerekekkel

A sorozat záró része az U-2-esnek a civil űrkutatási hivatal nem mindig polgári feladatait mutatja be, és egy-egy fejezet erejéig a második és harmadik Sárkányhölgy-generációra is kitér (TR-1 és U-2S). Legvégül a források bemutatása következik.

A sorozat első része ITT, az előző pedig ITT.

A NACA és a NASA szolgálatában

A fedősztori kapcsán volt róla szó, hogy az Aquatone kezdetén már csatlakozott a NACA a programhoz. Kezdetben a gépek főleg a gyakorlórepülések, de néha célirányos küldetések során gyűjtöttek nagy magasságból származó meteorológiai adatokat. Ezek közül a legfontosabbak a Clear Air Turbulence (tisztaidős turbulencia, lásd a HICAT-nél korábban) szóló adatok voltak. Hamar bevonták a típust az ártatlan nevű, de teljesen katonai célú, már részletesen ismertetett HASP programba is. A Project Rainbow, az észlelhetőség csökkentését szolgáló kutatások során Thermos kódnévvel, a NACA részvételével azt a látszatot keltették, hogy ezek a furcsa átalakítások a nukleáris robbantások különböző jellemzőire (lökéshullám, sugárzás okozta roncsolás, stb.) reagáló anyagok felvitelét jelentik nagy magasságba. A valóban polgári célú adatgyűjtések során egy alkalommal a Kit nevű tájfunt is fotózták a Csendes-óceán felett. Így születtek az első, egy trópusi vihar felett közvetlenül készült fotók. 1958-59 során néhány újságcikk már utalt rá, hogy az U-2 sokkal több, mint egy időjárásfelderítő repülőgép, de persze egyértelmű állításokat senki sem tett, és továbbra is általában kilométerekkel kisebbnek gondolták a gép utazómagasságát. A Powers-eset során aztán minden kiderült, és bár emiatt az akkor már NASA nevű szervezet megszakította a kapcsolatot a CIA-val, később mégis újra részt vettek a programban, ráadásul már, mint U-2-tulajdonosok!

A sorozat első négy részében már számos fotón szerepeltek NACA jelzésekkel ellátott U-2-esek. Itt egy újabb, még fémszínű példány (forrás)

Az első tizenkét U-2R átadása során a régebbi C és G változatok feleslegessé váltak, és bár tartalékként számítottak néhányra, a többit sem akarták szétbontani. Így adódott az ötlet, hogy még ha olcsó is a tárolásuk lekonzerválva, mégis, ennél is hasznosabbak lennének a civil szférában üzemeltetve. 1970-ben így már kifejezetten a NASA Earth Resources (A Föld Erőforrásai) nevű programjába javasolták őket. Két G-t át is adtak a NASA-nak, ahol – másokkal együtt – Marty Knutson segített be pilótaként. Powers neve is felmerült, de még 10 év távlatából is elutasította őt a NASA. A gépeket illetően a 348 és 349-es tételekről volt szó, amiket C-vé alakítottak vissza, és a szükségtelen katonai felszerelések elhagyásával csupán 6265 kg üres tömegűre hoztak ki a Lockheed gyárában a módosítások során. Az évtized végére már évi 100-100 repülést végeztek velük, és számos feladatuk volt: nyersanyagkutatások, természeti katasztrófák (erdőtűz, árvíz, szárazság, földrengés) felmérése, mezőgazdasági adatgyűjtés, szenzorfejlesztések, levegőmintavételek és műholdas fotók kiegészítése (pl. erdőgazdálkodás, vízhasználat, parti területek kihasználása).

Ezen feladatokhoz számos, különböző, és célirányosan fejlesztett kamerát és más szenzorokat használtak, nem csak az eredeti eszközöket. Ezek közé tartozott a Research Camera System a maga 1 méter alatti felbontásával (ne feledjük, mindezt polgári célra, a ’70-es években!), valamint többféle, infravörös tartományú, hamisszínes felvételt készítő kamera. Sor került még a Skylab űrállomás személyzetének képzési programjához felvételek készítésére, amikkel a leendő űrhajósok gyakorolhatták szimulátorban a földmegfigyelési feladataikat. Ugyancsak űrkutatási témájú volt az Aether Drift nevű kísérletsorozat, amiben két, felfelé néző, mikrohullámú tartományban érzékeny vevővel figyelték meg a felszíni zajoktól távol a világűrt, ami révén az ősrobbanásra utaló háttérsugárzást tanulmányozhatták.

Néhány program a fentiek közül csak alkalomszerű volt, mások viszont sok évig futottak, és eközben az USA-n kívül is a Föld számtalan helyszínét érintették. Az idő múlásával az intenzíven használt, egyenként már – és csak a NASA-nál – 4000 repült órát összegyűjtő két C-t már jó lett volna kiegészíteni az újabb gyártású, TR-1 szériából is (lásd következő fejezet). Végül is úgy alakult, hogy a TR sorozatnak tulajdonképpen az eredetileg ER-1 (Earth Resources-1), majd később – a jobb megkülönböztethetőség érdekében már – ER-2 jelzésű példány lett a prototípusa.

A NASA U-2C-jének lehetséges felszerelései, egy, 1979 körül készült képen (forrás)

A sorozat végéhez közeledve az U-2 L-től R-ig jelölt verzióiról lesz szó, köztük a tengerészet részére átépített és a potenciálisan felfegyverzett változatokról. A szovjet másolat mellett a poszt kísérletet tesz a típus első generációjára vonatkozó mérleg megvonására is.

A sorozat első része ITT, az előző pedig ITT. Az 5. rész ismét módosult, kiegészült egy képpel: az "Echosorb" kifejezésre érdemes keresni.

További U-2 verziók, L-től R-ig

1963-ban még sok évnyire volt az U-2 utódjának szánt A-12 szolgálatba állítása, viszont a műholdak továbbra sem tudták teljesen helyettesíteni az Angyalt. Amiből pedig a rengeteg, különféle okokból elveszett példány miatt egyre kevesebb volt. Logikusnak tűnt újraindítani a gyártósort, de maga Kelly is úgy gondolta, mindez veszélyeztetheti – a jó drága – A-12-est, ezért inkább egy felújítással egybekötött képességnövelést javasolt a már meglévő gépeknek. U-2L, mint lengthened (hosszított) néven a Q-rekesz és a szárny mögött egy-egy, 0,75 méteres betoldást ajánlott, ami növelte a belső teret, lehetővé téve több felderítő eszköz szállítását, továbbá légi utántöltéshez csatlakozó és még fékezőkábeles leszálláshoz elkapó horog beépítését is. Szeptemberben hivatalosan is javasolta, hogy készítsenek 25 gépet, darabonként 1 millió dollárért. Ez tetszett is a várható fő ügyfélnek, az USAF-nak, sőt, a színen megint feltűnő Navy-nek is, de a CIA már mást akart. Nekik épp egy, a szovjet műholdakat fotózó gépre (!) lett volna szükségek, 6,096 méteres, azaz hatalmas fókusztávolságú kamerával. Ez már csak a gép megnagyobbított orrába fért el, felfelé nézően. Kelly viszont tovább ment, és forgatható orr-részt javasolt, hogy a kamerával felszíni célokat is fényképezhessenek. Ezt az U-2M jelű verziót viszont, az L-lel együtt, 1964 szeptemberében elutasította az ekkor lényegében mindenféle felderítésért felelős szervezet, az NRO. Az 1961-ben, részben a szverdlovszki incidens miatt is létrehozott, új ügynökség, a National Reconnaissance Office (Nemzeti Felderítő Hivatal) úgy gondolta, túl drága lenne ez a két átalakítás az A-12 és a műholdprogram mellé. 1965 márciusában azért utasítottak a légierőt és a Céget, hogy vizsgálja meg az U-2 jövőbeli alkalmazásának lehetőségeit a fenti két projekt mellett, és tekintettel a légvédelmi rakéták fejlődésére. A tanulmány aztán azt hozta ki, hogy néhány új gyártású U-2-est kellene rendelni. Az előző elutasítás óta ráadásul Kelly sem ült a babérjain, hanem új szárnyprofilokat, a karcsúság megváltoztatását, sőt, nyilazott szárnyakat vizsgált. Az eredmény a nagyobb fesztávú és profilja miatt is nagyobb felhajtóerejű szárnnyal javasolt U-2N lett. Az NRO a gép rakétákkal szembeni sebezhetősége miatt mégis újra elvetette az N rendszeresítését.

Néhány forrás az N-t mint new (új) oldja fel, de valószínűbb, hogy simán csak az M utáni betűként adták ezt a jelet a változatnak. A J, K, O, és P verzióról nincs információ, míg az I-t a római egyessel való összetéveszthetősége miatt valószínűleg eleve kihagyták.

Megjegyzendő, hogy a több méteres fókusztávolságú kameráknál ez a szám nem fizikailag (pl.) 6,096 m-es eszközt jelent, csak optikai úthosszt tekintve, amihez mindenféle geometriai trükk kell. Lásd korábban a Boston Cameráról röviden ITT. Ezzel együtt is azonban hatalmas kamerákról van szó.

Egymás mellett az első és a második generáció: U-2C és U-2R a betonon. Ha nincs mihez viszonyítani, abból lehet tudni, hogy korai R, és nem az előtte lévő verziókat látja az ember, hogy mindig hosszabb az orr-rész, mint azoknál. És később még sokkal hosszabb lett (forrás)

Az U-2 ismertetője elérkezett a jubileumi, 10. részéhez, mellyel messze a blog leghosszabb sorozatává vált. Bár már nem sok van, de ez még mindig nem az utolsó rész:)

Ezúttal speciálisabb részterületek kerülnek sorra, így a hordozófedélzeti alkalmazás, a légkörkutató programokban való részvétel, majd a CIA-s alkalmazás végső időszaka. Ez a rész az Angyal tervezett utódjának kiválasztási elveiről is szót ejt pár bekezdés erejéig. A sorozat első része ITT, az előző pedig ITT.

Hajóra fel!

Az U-2 alkalmazásával kapcsolatos, politikai természetű gondok technikai fejlesztésekre is sarkallták az amerikaiakat. Bár az első generáció 4700 kilométert repülhetett, ez sem volt elég ahhoz, hogy a gépet ne a Szovjetunióhoz közeli, szövetséges országok területéről kelljen bevetni. Valójában ez végig nemkívánatos volt, úgyhogy két irányba is elindult a gondolkodás: a kézenfekvőbb légi utántölthetőségen felül a repülőgép-hordozókról való bevethetőséget is nekiálltak kialakítani.

A hajófedélzeti alkalmazás már szintén korán, 1957 májusában felmerült, de ekkor még elvetették. Túl nagynak tűnt a technikai kockázat és túl kicsinek a haszon. A fő célpont, a Szovjetunió elérésén ugyanis érdemben nem javított volna a dolog, a világ többi része pedig akkor még csak másodlagos prioritást kapott. Ezzel együtt, az U-2 program iránt szakaszosan érdeklődő US Navy néha megpróbálta elérni, hogy – mivel mindkettejük beleegyezése kellett – a CIA és az USAF egyezzen meg, és próbálják ki a típus hajófedélzeti üzemeltetését. Ez csak 1963-ban jött össze, amikor a Cég beadta a derekát, köszönhetően akkori igazgatóhelyettesének. Kelly Johnson úgy tájékoztatta az érintetteket, hogy viszonylag olcsón létrehozható az U-2G, és katonák előkészítő bizottsága is úgy találta, hogy a gép a biztonsági limiteken belül és hatékonyan használható hordozókon is. Az ugyan világos volt, hogy a hatalmas felhajtóerejű szárny miatt az új változat nem igényel katapultos indítást, de a fékezőkábelekre különösen nagy szüksége lesz. Az ezeket elkapó, szokásos horog viszont okozott némi gondot. A korábbi tapasztalatok alapján az U-2 nagyjából vízszintes törzzsel szállt le, azaz farokrésze relatíve magasan volt, viszont a kábelek elkapásához ez nem volt megfelelő. A hordozók mögötti, pár száz méterre még fel-, majd közelebb érve, leáramlást okozó légörvények is alaposan megnehezítették a műveletet. Tehát a szokásos procedúrát meg kellett változtatni. Technikai módosítások is szükségesek voltak, a fékhorgon túl is, melyet egy ledobható, műanyag burkolat takart a leszállás előttig. Mivel a horog, melyet a North American T-2A Buckeye gyakorlógépről vettek át, a hátsó kerekek előtt helyezkedett el, ezért utóbbit egy terelőlemezzel védték az el nem kapott kábelektől. A horog bekötési csomópontja ugyanaz a masszívabb főkeret volt, amihez a szárnyak és a hajtómű is csatlakozott. A futómű minden részét megerősítették, beleértve az aknák nyomástartó falait. A főfutó maga kétszer nagyobb lassulást viselt el így. A landolás sokkja miatt a kilépőélek szerkezetét is erősebbre cserélték, továbbá itt spoilereket is felszereltek, a felhajtóerő azonnali és drasztikus csökkentéséhez, a biztos fedélzeten maradás érdekében. Hogy megoldják az esetleges túlsúly miatti gondokat egy leszállás előtt, megteremtették az üzemanyag még a levegőben való leeresztésének feltételeit. A fentiek összesen 160 kg-mal növelték meg a G változat tömegét.

Ahogyan a szuezi válság idején, illetve az angolok számára a Közel-Keleten repültek U-2-esek, úgy a világ más részein is. Ezekből következik néhány epizód, továbbá a Kína feletti, és a kubai rakétaválság idején végzett bevetések részletesebb bemutatása. A sorozat első része ITT, az előző pedig ITT.

U-2-esek a világ körül

Operation Kick Off néven a típus járt már Kuba felett a rakétaválság bevetései előtt is. Ezek voltak az első, Powers lelövését követő, légtérsértést jelentő bevetések az U-2 programban. 1960 nyarán döntés született róla, hogy derítsék fel a karibi ország haderejét, valamint hogy a felvételek révén földrajzi információkkal támogassák meg a Disznó-öbölbe tervezett ellenforradalmi inváziót. Nem sokkal a Szovjetunió feletti incidens után a bevetéstervezők azzal nyugtatták a döntéshozókat, hogy ezúttal még egy hajtóműhiba sem okozhat gondot, mert a gép egyszerűen vissza tud vitorlázni Floridába. Két, a texas-i Laughlin légibázisról induló, több mint 9 órás, kimerítő bevetés volt 1960. október 26. és 27-én, de a felhőzet miatt ismételni kellett. Ez három, Operation Green Eyes néven említett küldetést takart, november 27., illetve december 5. és 11-én. Már Kennedy alatt, kiegészítő repüléseket is elrendeltek (Operation Long Green, 1961. március 19. és 21.). Magát a partraszállást 15, Operation Flip Top kódnevű berepülés támogatta meg.

Ez a különleges fotó talán valóban az eredeti képaláírásnak megfelelően, az egyetlen alkalom, amikor négy, első generációs U-2 egyszerre repül, mégpedig gyémánt alakzatban. A képet Hervey Stockman készítette, 1957-ben, talán Németországban, miközben a gépek az áttelepítés utáni, bejárató repüléseiket végezték. Az aláírások nagyjából olvashatóak is: a vezérgépben Glen (Glendon) Dunaway, a képen neki jobbra Jake (Jacob) Kratt, a másik szárnyon Carl Overstreet, hátul pedig Carmine Vito (forrás)

58 éve ezekben a napokban zajlott a hidegháború egyik legnagyobb, nemzetközi botránya, avagy következzék az Aquatone/Chalice legmerészebb bevetésének története és utóélete. Az U-2-est bemutató sorozat első része ITT, az előző pedig ITT. (Az 5. rész végén az elektronikai hadviselési eszközök táblázata bővítésre került.)

A részhez nyújtott, felbecsülhetetlen értékű segítséget köszönöm hpasp-nek és Diószegi Dusánnak!

Keresztül a Szovjetunión

A Square Deal, vagyis a legutóbbi, sorrendben 23. berepülés során, amint szó volt róla, egészen nyilvánvaló volt, hogy a PVO folyamatosan nyomon követi az U-2-eseket, és légvédelmi rakétáinak növekvő lehetőségei életveszélyessé teszik a kommunista szuperhatalom légterének megsértését. A történet vége mindenki előtt jól ismert, mégis kifejezetten érdekes áttekinteni az utolsó küldetést, mivel az azt megelőző események pontosan olyan baljóslatú eseményláncot alkottak, mint ahogyan az a katasztrófák előtt lenni szokott.

A leghíresebb, és egyébként a legtöbb, Szovjetunió feletti repülést végző U-2 pilóta, Powers pózol az MC-3 magassági repülőöltözékben. A fotó tökéletesen visszaadja a CIA-gépek matt fekete rejtőszínét (forrás)

Ugyanazon a fotózáson készült a kép, de látható, hogy más szögből, megvilágítással, és talán más beállításokkal, mennyire másnak hat a gép színe (forrás)

Az egyik probléma a Square Deal utáni időszakkal, hogy nem csak a légierős-CIA-s döntéshozók nem vettek tudomást a valós fenyegetettségről – amint erről volt már szó korábban –, hanem a politikusok sem, azaz elsősorban maga az elnök. Az talán már sosem derül ki, hogy Hruscsov direkt nem tiltakozott-e a legutóbbi légtérsértések miatt, csapdába csalva az amerikaiakat, de ennek elmaradása az egyik érintett visszaemlékezése szerint „meghívást jelentett a következő küldetésre”. Így aztán Eisenhower még március 28-án – tehát a Square Deal előtt – engedélyt adott még egy bevetésre. A hírszerzés nagyon vágyott már arra, hogy megtalálja az SS-6-osok (egyik/első) bázisát, egyrészt, hogy ez legyen a minta a következők kereséséhez, másrészt, hogy legyen végre valamilyen támpontjuk a rakéta-hátrány ügyében.

Néhány újabb, a Szovjetunió déli része feletti küldetés során már elég közel jár a PVO az Angyal lelövéséhez. Angol pilóták is csatlakoznak a programhoz, és az U-2 több, igazán különleges változatáról, egyedileg átépített példányáról lesz még szó. A sorozat első része ITT, az előző meg ITT. (Az 5. rész pedig egy felderítő fotóval lett kiegészítve, mely Szolcij repterét mutatja.)

Szünetelő berepülések, majd mégis megvalósuló brit részvétel

1958-ban több okból sem voltak berepülések U-2-esekkel a Szovjetunió felett. Azév nyarán a futóáramlások a szokásos 17 helyett 33 km magasan fújtak, ezért WS-461L néven újra ballonokat bocsátott fel az USA, kihasználva ezt. Július 7-én a Bering-tengeren egy repülőgép-hordozóról indítottak párat, de 28-áig nem bukkantak a nyomukra délkeletre a szocialista területektől, ahol lenniük kellett volna. Ekkor a lengyel kormány, majd rákontrázva a szovjetek is tiltakoztak a ballonok miatt. Amatőr módon, a ballonok rakományának leoldását szabályozó időzítőt nem állították utána a felbocsátási dátum kényszerű, időjárás miatt csúszásának. Így pedig, noha mindegyik kiválóan működött, Lengyelország fölött kioldottak a kapszulák. Ezúttal a légterükben megsértett országok nemzetközi sajtóbotrányt csaptak az esetből. Eisenhower azért is különösen ideges volt az incidens miatt, mert pontosan az ilyen hibák miatt megtiltotta az időzítő használatát, és a légierő mégis megtette ezt. Ugyancsak 1958-ban, szeptember 2-án történt a hidegháború egyik legsúlyosabb és legismertebb felderítőgépes incidense, amikor Örményország felett vadászgépek lelőttek egy EC-130 elektronikai felderítőgépet, 17 fővel a fedélzetén. Nyáron egyébként az elnök egy, 1 évre vonatkozó, atomkísérleti moratóriumon dolgozott, aminek persze úgy volt értelme, ha a szovjetek is részt vesznek benne. Ugyan voltak erre vonatkozó ígéretek, de aztán az október utolsó napján kezdődő, genfi tárgyalások alatt két tesztet is végeztek Szemipalatyinszkban. Ezt a kifejletet nem látva, az amerikaiak nyáron igyekeztek tartózkodni a provokációktól – ez, mint a fentiek mutatják, tulajdonképpen kicsit sem sikerült, viszont az U-2-eseket ez távol tartotta a Szovjetuniótól.

A Szovjetunió feletti kémrepülések csúcsra járnak, fényt derítve az atom- és rakétaprogramjuk fontos titkaira. De az oroszok sem maradnak tétlenek. Sőt! Erre válaszol az új változat, az U-2C. Az első rész ITT, az előző pedig ITT.

Egyetlen átrepülés a politikai huzavona közben

A felfüggesztett átrepülésekről komolyan 1956. szeptember 17-én esett szó ismét a legmagasabb szinteken. Ekkor Bissell azzal érvelt, hogy még mindig több dolog maradt, amit tisztázhatnának a fotók, de ehhez 15, meghatározott terület fölé be kell repülnie az U-2-eseknek. És mindezt mihamarabb, mivel egyelőre nem tudják elfogni a szovjetek a gépet, de ez nem tart örökké. A felfüggesztés megmaradt, és október 3-án, egy hasonló megbeszélésen is ugyanez lett az eredmény. Az elnököt nem győzték meg a hírszerzés érvei, mert nagyon tartott attól, hogy a szerinte felépített, „az USA nem akar háborút” imázsnak vége lesz, ha kiderül, hogy sorozatosan megsértik a nemzetközi jogot ilyesmivel.

Aztán az ’56 októberi, rendszerellenes események, előbb Lengyelországban, majd addig sosem látott mértékben Magyarországon, megváltoztatták Eisenhower álláspontját. Először mindenféle amerikai berepülést megtiltott, ami bármilyen céllal történne Magyarország felett, nehogy provokálják a szovjeteket. A forradalom durva leverésének időszakában, novemberben nagy többséggel választották őt újabb 4 évre elnökké, és az így megerősített felhatalmazással, valamint látva a kommunisták veszélyességét, mégis engedélyt adott ismételt Aquatone repülésekre. Eleinte a kelet-európai országokra és a szovjet határvidékre korlátozta ezeket, mert a feszült nemzetközi hangulatban a legkevésbé sem akarta megkockáztatni egy gép elvesztését. (A határok mentén maradva esélyesebb lett volna a fedősztori hitelessége a sajtóban.)

Mialatt a földön forradalmak és választások voltak, 21 km magasan ilyen volt a kilátás. Jól kivehetően látszik a Föld görbülete, és hogy a gép feletti légkör már olyan ritka, hogy az égbolt már nem kék, hanem a világűr feketesége látszik. A képeket a korábbi tengerészeti repülő (pl. P-3 Orion navigátor), Christopher Michel készítette 2010-ben, már egy U-2S-ről. Fent: San Francisco a gép alatt, és egy kis jegesedés is az ablakon. Alul: a felhőknél láthatóan sokkal magasabbról a földfelszín, a felhőzet, és lényegében a világűr is egyszerre látszik (források: mindkettőé, további képekkel a linken)