Nem csak a ’60-as évek (Cheyenne, Legenda), hanem az előző évtized is nagyratörő terveket hozott a technika világában – pláne a tetőfokára hágó hidegháborús környezet miatt a haditechnikában. Persze nem minden terv valósulhatott meg: egyesek túl jövőbe mutatóak voltak, másokra megszűnt az igény, megint másokra nem jutott pénz. Vagy, szerencsétlenebb esetben, mindhárom tényező egyszerre akadályozta meg az ígéretes újdonságok létrejöttét. Az Amerikai Egyesült Államok Légierejének szánt XF-103, XF-108, illetve YF-12 elfogó vadászrepülőgépekkel pontosan ez történt. (A két részes posztban először az F-103 kerül terítékre, majd következik az F-108, és érintőlegesen az YF-12.)

Az első rész itt! A folytatásban: bevetések, szennyezések, továbbfejlesztések, utódok.

Tesztelés

Az USz-A műholdakat hosszas tesztelésnek vetették alá, de a fejlesztés a szolgálatba állítással sem állt le, mivel a modernizálási igények mellett súlyos technikai problémák is adódtak, ezért azok megoldását is el kellett végezni. A fejlesztés a megkezdése után több évvel, 1965. december 27-én hozta meg első gyümölcsét, mivel ezen a napon Kozmosz-102 fedőnévvel felbocsátották az első, még csak tesztelésre szolgáló USz-A-t.

A Kozmosz sorozatba mindenféle műholdat és űrhajót besoroltak a szovjetek, a katonaiakat fedőnévként ezen említették a sajtóban, de néha a rosszul végződött polgári(bb) indításokat is egy Kozmosz szám alá próbálták elrejteni.

Ehhez és a következő kilövéshez még nem állt készen az UR-200 helyetti Ciklon-2A sem, ezért Raszpletyin és Szavin egy módosított R-7 ballisztikus rakéta mellett döntött, 11A510 jellel. A reaktorok helyett ezúttal még csak akkumulátorokkal felszerelt műholdakon nem hogy radar, még teljes vezérlési elektronika sem volt. Volt viszont ezek helyett egy Neptunusz nevű, meglehetősen pontos mérésekre alkalmas rendszer, ami képes volt precízen lekövetni a műhold mozgását, viselkedését. Ezekből az adatokból visszaellenőrizhették, elég stabilan tartja-e a pályát az alacsonyan repülő, a légkör által eléggé zavart űreszköz. Reaktoregység híján annak magasabb pályára küldésére sem történt kísérlet.

Az USz-A földi tesztelésen éppen kihajtja a radarantennát „hátrafelé” (a kép eredeti aláírása szerint ez egy USz-P) (forrás)

Az 1960-as években, a hidegháború közepére a Szovjet Haditengerészet stratégiája a repülőgép-hordozók terén nagy fölényben lévő US Navy ellenében a tengeralattjárók, nagy hatótávú, parti telepítésű repülőgépek és kisebb hadihajókról indítható robotrepülőgépek alkalmazása lett. Ezek hatékony bevetéséhez viszont pontos adatok kellettek a messze hajózó célokról, ezért megkezdődött a hadászati fontosságú Legenda műholdas megfigyelő rendszer kifejlesztése.

A négy részesre nyúlt Kirov cirkálós sorozat végén, a Nagy Péter bemutatása után egy orosz elemzés alapján néhány megállapítás és kérdésfelvetés következik a 1144-esek szükségességéről, hatásosságáról, elmúlt 30 évéről és jövőjéről. Az előző rész ITT, az első pedig itt érhető el.

A ma az Orosz Föderáció Északi Flottájának zászlóshajójaként funkcionáló Nagy Péter pályafutása még Jurij Andropov néven indult, amikor 1986. április 25-én megkezdték az építését. Bár pontosan három év múlva a vízrebocsátás is megtörtént, ismét csak a szocializmus csúfos bukása miatt a legnehezebb rész, a cirkáló belső felszerelése nagyon elhúzódott. Így az 1992-ben szintén átnevezett hajó 1998. április 9-én, tehát majdnem 12 évvel az építés megkezdése után állhatott csak szolgálatba. Kiváltképp érdekes egybeesés, hogy ebben az évben minősítette immár nem aktív hajónak a US Navy a New Jersey-t, az Iowa osztályú csatahajót, így az Orosz Föderációé lett a Föld legnagyobb, nem repülőgép-hordozó típusú hadihajója. De akkorra a Nagy Péter már az egyetlen, használható állapotú csatacirkáló maradt a négy megépített közül. Még az építés alatt, 1996-ban, az egyik teszt során egy nagynyomású gőzvezeték törése a hagyományos kazánoknál megölt két személyt, további három pedig megsebesült.

A Projekt 1144-esekről szóló sorozat e részében először a radarokról és más, elektronikus rendszerekről lesz szó, majd az első három hajó története és rendszereik összevetése, valamint a megkezdett modernizálás bemutatása olvasható. Az első rész ITT, az előző pedig ITT.

Radarok és elektronika, minden mennyiségben

Az eddig látott, félelmetes arzenál azonban nem sokat ért volna, ha a cirkálók nem rendelkeznek megfelelő kereső és tűzvezető rendszerekkel. A korabeli fejlettségi szinten ez kiterjedt, nagyméretű elektronikát, és majdnem minden rendszer számára különálló radarokat igényelt. Összehasonlításképpen, az elektronikai iparát tekintve előrébb járó USA számára is csak a második nekifutásra sikerült létrehozni azt a komplex bevetési rendszert, amit ma Aegis néven ismerünk, és amit első ízben az 1983-ban szolgálatba állított USS Ticonderoga cirkálón vetettek be. A tiszta vonalú, bár meglehetősen ormótlan felépítménnyel rendelkező amerikai hajóhoz viszonyítva a 1144-eseken radarok garmadáját találjuk.

A légi helyzetkép felmérését a hajó legmagasabb pontjára helyezett, óriási méretű rácsantennákkal felszerelt, két antennából álló MR-600 Voszhod (Napfelkelte) nevű radarrendszer biztosítja. Ez egy 500 km észlelési távolságú, 850 MHz-en üzemelő, háromdimenziós lokátor. (A hatótávolságot, mint oly gyakran, minden bizonnyal ezúttal is egy nagy méretű célra, tehát egy bombázó vagy teherszállító repülőgépre adták meg. Másképpen szólva, általában 5 m² effektív radarhullám-visszaverő felületű célról van szó ilyenkor.) A rendszer nyugati neve Top Pair, ami a két antennára utal. Több kombináció is ismert; a Kirov osztályú cirkálókon a nagyobb, előrenéző Top Sail mellett a Big Net található hátul.

Az MR-600 az Usztyinov Marsall nevű, Projekt 1164 Atlant/Szlava osztályú cirkálón, azonos antennákkal, mint amilyenekkel a 1144-eseken is megtalálható (forrás: Norman Friedman: The Naval Institute Guide to World Naval Weapon Systems, 280. o.)

A Fregat MR-710 változata az Otlicsnij (Kiváló) rombolón (Projekt 956/Szovremennij) (forrás)

Folytatódik a Kirovok ismertetése, ezúttal a fegyverzettel. Az első rész itt érhető el.

A vízi és víz feletti célok elleni fegyverzet

A korlátlan hatótáv mellett a 1144-esek legveszélyesebb tulajdonsága, hogy harci eszközök egész armadáját hordozzák, melyek révén nagyon komoly fenyegetést jelentenek mind a légi, mind a felszíni, mind a víz alatti célok számára. Számos fegyverrendszer a hajóosztály tervezése és építése során megjelent korszerűbb változatban, vagy még nem állt készen az első hajó, a Kirov építése során. Ezért az első 1144-es építésének megkezdésével folytatódott a munka, és a kisebb korszerűsítések, változtatások, de főleg a fegyverzet javítása volt a 1144.2 jelű, újabb verziójú cirkálókkal a fő cél. Ezen dolgozott tovább Kupenszkij, majd halála után V. A. Perevaljov vezetésével a tervezőcsoport. Röviden sorra kerülnek az alkalmazott fegyverek, majd a következő részben egy táblázat foglalja össze, hogy a különböző hajók mely eszközöket kapták meg, mivel végül is nem sikerült két egyforma hajót készíteni. (És ebben a források sem egyeznek meg.)

A hidegháború kellős közepén, többszöri nekifutásra, kacskaringós úton jött létre az Oroszországban ma Projekt 1144.2-esként, a nyugati világban pedig Kirov osztályú csatacirkálóként ismert hadihajó. Az orosz felszíni egységek közül elsőként atommeghajtással ellátott óriások máig a legnagyobb, háború utáni, nem repülőgép-hordozó típusú hadihajók. A kiterjedt fegyverzettel bíró, multifunkciós cirkálók közül ma csak a Nagy Péter (Пётр Вели́кий, Pjotr Velikij) néven ismert példány áll szolgálatban, mint az Északi Flotta zászlóshajója. Annak idején a négy (csata)cirkáló komoly fenyegetést jelentett az amerikai tengerészet anyahajóira és repülőgépeire.

A második részben az AH-56 fegyverzetéről és a fejlesztési program végéről, valamint annak hagyatékáról lesz szó. Az első rész ITT.

A Cheyenne névre keresztelt típust a korszak csúcstechnológiájával szerelték fel az általános avionika és a fegyverrendszer tekintetében is. Eleve igen fejlett harceszközt kívántak létrehozni, de az éjjeli bevethetőség igénye miatt is korszerű berendezéseket kellett alkalmazni. Az elöl lévő fegyverkezelő számára egy 360 fokban körbeforgatható ülést építettek be, amivel a célokat minden irányba követni tudta az optikai berendezéseivel. Az ülés ugyanis egy tengelyen forgott el a közvetlenül alá épített külső modullal, amelyben 12x-es nagyításra képes optika, valamint lézeres távolságmérő, alacsony fényszintű kamera, továbbá a TOW páncélelhárító rakéták rávezető berendezése volt elhelyezve. A személyzet akkor újdonságot jelentő, mai szemmel persze szerény képességű, sisakba épített célzót is kapott. A sisakmozgatást a kapcsolt ágyútorony lekövette. A földközeli repülést (akár 5 méteren) terepkövetést segítő radar tette lehetővé, a célzást pedig egy Doppler-radar pontosította. Az AH-56, mint fegyverplatform stabilitását automatikus rendszerek is biztosították. (Itt minden esetben a kor színvonalához képest kiemelkedő eszközökre kell gondolni, nem a mai, pl. elképesztő felbontású CCD kamerákra.)

Egy korabeli ábrán a Cheyenne fegyverkezelői állása, és a vele együtt mozgó szenzortorony (forrás)

Az 1960-as évek a repülésben egy nagyszerű időszaknak bizonyult. A polgári szférában beköszöntött a nagy, sugárhajtású gépek kora, amire az évtized végén a Boeing 747 és a Concorde megjelenése tette fel a koronát. A katonai repülést pedig a hidegháborús fegyverkezés hajtotta elképesztő mértékben, nagyjából elérték a lehetséges technikai határokat sebesség, csúcsmagasság és hasonló jellemzők terén (lásd SR-71). A helikopterek is óriási fejlődés alatt álltak, amit mi sem mutat jobban, mint a Lockheed Corporation egy másik terméke, az AH-56 Cheyenne kompaund helikopter kifejlesztése. Bár a Cheyenne sokrétű okok miatt nem került sorozatgyártásra, jellemző, hogy hasonló teljesítményre képes új típus talán a következő tíz évben, a Sikorsky S-97-ese által kerül csak rendszerbe. (Külön aktualitást ad, hogy a Lockheed Martin nemrégiben jelentette be, hogy felvásárolná (2015 novemberében meg is történt) a United Technologies-től a Sikorsky-t.)

Tekintettel az Iowás sorozat meglehetősen jó visszhangjára (meg hát úgy is még lendületben van az ember ilyenkor…), következzék egy amolyan bonus track, amelyben a meg nem valósult utolsó csatahajókról, közülük pedig elsősorban a Montana osztályról lesz szó, valamint lehetséges ellenlábasáról, az A-150, vagy ismertebb nevén „Szuper Jamato” osztályról.

A második világháború előestéjén a csatahajókat építő nemzetek, felmérve a lehetséges fenyegetéseket, további, nagyméretű hajókon kezdtek gondolkozni. A legújabb, 35 és 45 ezer tonnás hajók ekkor már épülőfélben voltak (Bismarck, Littorio, Richelieu, Iowa és South Dakota, King George V, valamint a még nagyobb Jamato osztály), és az ezekre adandó válasznak már ekkor a tervezőasztalokon kellett lennie, tekintettel az egyre bonyolultabb, ezért aztán hosszabb tervezési és gyártási folyamatra. A Jamato osztály már tulajdonképpen ezt a következő (méret)generációt jelentette, de ahogy az Iowákról leírtakban is olvasható, a nagyobb lövegek és a vastagabb páncélzat nem biztos, hogy valóban új kategóriába emelte ezeket a csatahajókat – méretük révén minden esetre oda tartoznak. Az új, a 45 ezer tonnát is meghaladó méretű hajók alapvetően az egyre magasabb igények miatti, egyre nagyobb méretű típusokat jelentették.

Hat csatahajó-osztályt kezdtek el megtervezni az utolsónak bizonyult generációból. Persze spekulációk és rajzok születtek még, de ez a hat osztály ennél jobban ki lett dolgozva, sokszor építésük is megkezdődött. A Montanák és a „Szuper Jamatók” előtt röviden a másik négyről is essék szó.