A Szovjetunióban a rakétahordozó tengeralattjáróknál, azok úgymond klasszikus kialakításánál egy fokkal izgalmasabb ötleteket is vizsgáltak az SLBM-ek fejlesztése során. Ez a poszt – mely a Projekt 667-esről szóló sorozat kiegészítő része – négy ilyet mutat be, és a D-8 komplexum kapcsán kitér az ahhoz javasolt, hagyományosabb tengeralattjárókra is.

Az első D-7 komplexum, avagy a konténeres indítási módszer

A bemutatottak közül a legkorábbi megoldással az OKB-586, tehát a Jangel-féle iroda foglalkozott a szovjet kormány 141-64 sz. határozata alapján. Az 1959. február 9-ei határozatban a D-7 komplexum megnevezés alatt kellett áttervezniük a D-4 komplexum R-21 rakétáját tengeralattjárókról leválasztható konténerekből való indításra. Ez tehát a D-7 jelölés korábbi felhasználása volt, később – 1961. április 4-étől – az RT-15M rakétával terveztek SLBM komplexumot ilyen számon (lásd ITT a blogon). Az elképzelés szerint a tengeralattjárók a rakétákat konténerekben vinnék magukkal, és ezeket adott pontokon elengedve továbbállnának. A konténerek a fenékhez rögzített tengeri aknák módjára lehorgonyoznák magukat, miközben vízszintesből függőlegesbe fordulnak. A tengerfenék legfeljebb 150 m mélyen lehet a működőképességhez. Ez azt jelentette, hogy általánosságban partközelben kellett végrehajtani a leválasztást, ahol még nem túl mély a víz. Itt eleve könnyebb lehetett észlelni a szállító tengeralattjárót, de mivel a startra csak 2,5-4 óra késleltetéssel kerülne sor, addigra még pár csomóval is messzire jutna a hordozó.

A partközeli lerakás egyben beljebb fekvő célok támadását is lehetővé tette volna. Ekkor 1000-1200 km hatótávval számoltak az R-21 esetében, később 1400 km-nél több lett a névleges hatótávolsága.

Ugyanakkor rendkívül megnehezítette a feladatot, hogy egyrészt a konténert stabilizálni kellett, hogy ne romoljon le a rakéta amúgy sem túl fényes pontossága. Másrészt az ember- és időigényes, indítás előtti előkészítést automatizálni kellett. A korai kísérletekhez az OKB-10 NII-88-nak kellett átalakítania a D-1 komplexum R-11FM rakétáját FMP változattá. A CKB-16 vezette, a D-7-esre való átalakítást a PV611 típusú, a víz alatti indítások kísérleteihez módosított B-67 tengeralattjárón tervezték, de erre már nem került sor. Egyrészt az OKB-586 egyéb feladatai miatt a D-7-est átadta az SzKB-385, tehát a Makejev-féle irodának. Másrészt épp például az ő munkájuk miatt sokat javult a helyzet a tengeralattjárókból közvetlenül indítható rakétákat illetően is, különösen a sorozatban való indítás lehetőségét tekintve. Ez korábban hiányzott, miközben az egymástól független konténerek időzíthetőek voltak egy egyidejű indítási időpontra. 1960. február 5-én hivatalosan is leállították a D-7 fejlesztést az SzKP KB és a Minisztertanács 138-48 sz. határozatával, így ez a jelölés ismét kiadható vált, lásd a fentieket.

Karpenko 2009 75. o.

Az eredeti D-7 koncepciórajza, mely szemérmesen elhallgatja, hogy pontosan milyen módon is (hol, miként rögzítve stb.) vitte volna magával a konténereket a tengeralattjáró, és ezzel összefüggésben, hogyan szabadult volna meg tőlük

(forrás)

A B-67 tengeralattjáró egyik formájában két rakétával megrajzolva

A Projekt 667 családot bemutató sorozat ezzel a részével átfordul a második felébe, mivel a nagy jelentőségű, interkontinentális SLBM elkészül. A hozzá való tengeralattjárókról részletesebben a következő részben lesz szó, mivel ez az SLBM, azaz a D-9 komplexum R-29-ese három fejezetet is érdemel. Az első a keletkezési körülményeit, a második a részleteit, a harmadik pedig a próbáit, gyártását és egy javasolt változatát mutatja be. A sorozat első része ITT olvasható, míg az előző ITT.

A szovjet interkontinentális SLBM létrejötte

A Szovjetunió stratégiai nukleáris erői közül egyértelműen a szárazföldi telepítésű ICBM-ek játszották a döntő szerepet. Technikai oldalról hiányoztak a valóban megfelelő hatótávolságú és korszerű felszereltségű, az ellenséges légvédelmen eséllyel átjutni képes bombázók is, de a zajos SSBN-ek a kis hatótávú rakétáikkal is alárendelt szerepben voltak a tengerek egyértelmű urával, a világ minden részén jelenlévő, tengeralattjáróelhárításra sokat áldozó US Navy-vel szemben. Utóbbi két lábát a nukleáris triádnak sújtotta az is, hogy egyszerűen nehezebb, megbízhatatlanabb volt velük a kommunikáció, így bizonytalanabb volt, hogy támadáskor megkapják-e a megfelelő parancsokat, vagy, hogy a központ akarata ellenére egy renegát személyzet bevesse az atomfegyvereit.

A szovjet haditengerészet sajátosságai és lehetőségei miatt a ’70-es években általában csak két-két szovjet SSBN adott éles készültséget az USA keleti és nyugati partjainak közelében, ráadásul ezek közül nem is feltétlen volt mind Projekt 667A(U), hiszen rendszerben álltak a korábbi osztályok is. Ezzel szemben, egy meglepetésszerű és elsöprő amerikai támadás esetén a kikötőkben álló SSBN-eket könnyedén el lehetett pusztítani kevés atombombával, míg azok R-27-eseikkel – pláne még régebbi rakétákkal – semmit sem értek ekkor. Ennek a fordítottja pedig elképzelhetetlen volt, mert azonnal nyilvánvalóvá vált volna, ha tömegesen kelnek útra az indítási zónák felé a szovjet egységek, jelezve, hogy valami készül. Átlagosan egy Projekt 667A(U) évente egy őrjáratot teljesített, ami nagyjából azt jelentette, hogy az év 83%-ában (5/6-ában) szinte haszontalan volt legalábbis egy hirtelen támadás elrendelésekor vagy épp egy ilyenre adott reakció esetében. A kiképző és gyakorló küldetések itt nem számítottak, azokból többet is végeztek évente. Ez az arány azért is alakult így, mert a Szovjet Haditengerészetben sok volt a sorozott újonc, akiknek a betanítása rengeteg időt vett igénybe. Noha létezett az egy tengeralattjáróra két legénység rendszer – akárcsak a US Navy gold és blue legénységei –, ezek nem tudták olyan gyorsan újabb útra vinni a visszatérő tengeralattjárót, mint a nyugati ellenlábas esetében történhetett. Mivel pár év alatt állt hadrendbe a 34 db Projekt 667A és AU, és ezek mellett gyakorlatilag minden, előző SSB(N) is megmaradt, ez eleve óriási személyzetigényt jelentett az egyre összetettebb rendszerek kezelését is igénylő osztályokra.

(forrás)

A sorozat kezdetén már szerepelt a Projekt 629A-k és 658M-ek őrjáratozási zónáit bemutató térképvázlat. Ezekből a zónákból még tovább kellett hajózniuk az indítási pontokra, annyira kis hatótávú rakétáik voltak. Ezt kiegészítve a 667A-k és AU-k zónáit mutató, második ábrával, jól látható az előrelépés a méretet és partoktól való távolságot illetően, ugyanakkor az is világosan látszik, hogy továbbra is mennyire az amerikaiak által fenyegetett helyen voltak

A D-11 komplexumhoz is felmerült egy új tengeralattjárótípus építése, melyre a konkurens CKB-16 iroda pályázott. Végül azonban maradtak a sokszor fontolgatott, Projekt 667A-ból kiinduló átépítésnél. Az így létrejövő Projekt 667AM azonban egyedi példánynak bizonyult, viszont történetéből több érdekes, és kifejezetten szovjet/oroszos esemény érdemel részletesebb említést. E rész harmadik fejezete az USA reakcióját mutatja be a partjainál megjelenő Yankee SSBN-ekre, előbb általánosságban, utána két, kifejezetten érdekes küldetésen keresztül. Utóbbiakat először a blog régi barátja, hpasp anyagában láttam, köszönet neki az ezáltali figyelemfelhívásért! A sorozat első része ITT olvasható, míg az előző ITT.

Projekt 999 és Projekt 667AM

Bár a D-11-est az átépítendő Projekt 667A (vagy AU) tengeralattjárókhoz szánták, felmerült egy kifejezetten ehhez passzoló, új SSBN kifejlesztése is. Mivel ez eleve 16 rakétát hordozott volna, valószínűleg épp ez adta a fő hajtóerőt a létrehozására. A nagyobb és nehezebb R-31-esekből ugyanis az átépítés során végzendő módosítások minimalizálásával csak 12 fért be egy átalakított Projekt 667A-ba. Ezt kifejezetten nem is írják le a felhasznált források, és azt meg egyáltalán nem, hogy az új tengeralattjáró mögött az SSBN-építésekből végül is kimaradó CKB-16, azaz a Hullám iroda állt, mely így akart volna megrendeléshez jutni az ilyen típusú tengeralattjárókat illetően is. Akárhogy is, 1969. február 26-án a haditengerészet főparancsnoka jóváhagyta, hogy a CKB-16 elkészítse a Projekt 999 számot kapó SSBN tanulmányterveit – hét változatban – V. V. Boriszov irányításával. Ezt követően, szeptember 1-én a Minisztertanács és a Központi Bizottság is határozatot hozott a munka folytatásáról, melyet 1970 januárjától már Sz. M. Bavilin vezetett. A terveket 1971 szeptemberére várták, de ezt június 10-én decemberre tolták el. Végül is nyolc verzió született. A Projekt 999 minden terve egy felszínen is már 9-10 ezer tonnás tengeralattjárót mutatott, 10-20 méterrel hosszabbat, és 1-2 méterrel szélesebbet, mint a 667A-k. A meghajtásnál 1969-ben még a következő generációs tengeralattjárókba szánt, dupla teljesítményű OK-650 vagy 650B rendszerrel számoltak, majd – valószínűleg annak várt megvalósulási idejére és a költségekre tekintettel – már nem specifikálták a reaktorrendszer típusát. Különösen sokat variáltak az elrendezéssel is: bár minden részlet nem egyértelmű, egy csavarra leadott 80.000 lóerőtől a két csavarra leadott 25-25.000-ig terjedtek a variációk. A szöveges leírások nem említik, de mivel az adattáblák 50 főt adnak személyzetnek – a 667-esek felét –, a Projekt 999-est nagyon magas fokú automatizálással tervezték, akárcsak a Projekt 705 SSN-eket. A torpedófegyverzetet a változó tervezési filozófia és a minden bizonnyal jelentősen nagyobb szonár miatt csökkentették, 1969-ben 6 db 533 mm-es csőre, utána már csak 4 db-ra.

A program sorsa bizonytalan volt, amit jelzett, hogy már 1973 márciusát írtak, amikor kiegészítő terveket nyújtott be a CKB-16, de ezeket az év folyamán el sem bírálták a haditengerészetnél. Az irodára vonatkozó, 1974. évi tervben már nem is szerepelt a Projekt 999 fejlesztése, majd az is a munka beszüntetését vonta maga után, hogy általánosságban is kimondták, hogy a CKB-16 ne foglalkozzon a jövőben SSBN-ekkel.

Hasonló specializációs lépésre már 1959-ben sor került, még a Projekt 667-esen zajló munkák idején, lásd a sorozatban korábban. Ennek ellenére ezt követően is dolgoztak a konkurens irodák különböző SSBN-eken – lásd szintén korábban a Projekt 687 és 679 terveket –, mivel az utasításos tervgazdaság ellenére is nyilvánvaló érdekük volt részt venni minden fejlesztésben, amiben csak lehetett.

(forrás)

A Projekt 999 metszeti rajza. A toronyban felfedezhető egy mentőkabin, továbbá általánosságban jobban áramvonalazott a tengeralattjáró, mivel eleve nagyobb átmérővel tervezték a nagyobb R-31-esekhez, mégpedig 12 helyett 16-hoz. Az orrban a szonár is nagyobbnak tűnik. Ezek ugyan nem mellékes, de nem is annyira nagy képességnövekedések voltak, amik miatt megérte volna egy teljesen új tengeralattjárót építeni az amúgy is rettentő problémás D-11 számára

A D-5 komplexum egyszerű továbbfejlesztését, és ehhez tartozó Projekt 667A variánst bemutató fejezetet a következő, a tengeralattjáró-család számára fejlesztett rakéta, az R-31 tervezésének története és műszaki leírása követi. Ez jelentősen eltért az elődnek is tekinthető R-27-estől, és meglepően részletesek róla a források. Ezért is, és a minél részletesebb bemutatás érdekében ez a poszt nem kevesebb, mint 46 képet tartalmaz. A sorozat első része ITT olvasható, míg az előző ITT.

A D-5U, és hozzá a Projekt 667AU

Az előző fejezetben bemutatott D-5 továbbfejlesztések közül a legegyszerűbbnek ígérkező D-5U a sokéves huzavona, várakozás után már gyorsan megvalósulhatott. A kivitelezésre a felhatalmazást a szovjet kormány 374-117. sz. határozata adta meg 1971. június 10-én. Az U jelzés ténylegesen a továbbfejlesztett (улучшен) szóból eredt. Az alapvető elvárások szerint az R-27U (3M20) rakétának 20%-kal nagyobb hatótávot – azaz 3000 km-t – kellett teljesítenie egyetlen, könnyebb robbanófejjel, vagy a korábbival (2500 km) megegyezőt, de immár három visszatérő egységgel. Ezen a távolságon a pontosságot is javítani kellett 15%-kal. Ezek tehát kisebb mértékű képességnövelések voltak a kézenfekvő területeken. A kétféle R-27U az SS-N-6 Mod.2 és Mod.3 nyugati kódnevet kapta, így az eredeti R-27 (néha: R-27A) a Mod.1 lett (Mod: Modification, modifikáció azaz változat).

Az új, könnyebb RA82 töltet ezúttal a szarovi KB-11-től származott, amely az első szovjet atombombát is megalkotta. Az iroda mint Össz-szövetségi Kísérleti Fizikai Kutatóintézet, orosz rövidítése után VNIIEF ismert; ma már a Roszatom része. A hatóerő ismét bizonytalan, egyazon forrás előbb a korábbinál egyharmaddal erősebbre teszi (ami 1,33-1,6 Mt lenne), majd 1 Mt-t ad meg. Mind magát a bombát, mind annak elektronikáját könnyebbre cserélték. A robbanófej élettartama másfélszeresére, a tengeralattjárón tárolhatóságának időtartama háromszorosára nőtt. Az aktiválást kettőzött légnyomásérzékelővel tették még megbízhatóbbá.

Az előző rakétakomplexum, a D-4 R-21 rakétáit ugyanezzel szerelték fel 1977-79 között, létrehozva így a D-4M-et. Máshol az új robbanófejeket továbbra is az NII-1011 termékeként adják meg.

(forrás)

Tréleren fekvő R-27U három robbanófejjel. A rakétán nem volt további áramvonalazó kúp. Lent egyetlen ilyen fejrész külön

(forrás)

(forrás)

Az Oroszországi Föderáció Honvédelmi Minisztériuma 12. Főcsoportfőnökségének 75. évfordulója alkalmából tartott kiállításon fotózva az R-27U RA82 fejrésze. A 12. Főcsoportfőnökség feladata a szovjet (majd orosz) atomfegyverek őrzése, karbantartása, szállítása, egységekhez való kiadása, ártalmatlanítása, egy szóval kezelése

(forrás)

Alexandr Kuznyecov és társai 2014-re készítették el a Projekt 667A hatalmas, 1/48-as makettjét, mely a figurákat leszámítva teljesen saját munkával, előregyártott elemek nélkül valósult meg. A 2,67 méter körüli hosszúságával és lenyűgöző részletezettségével egy külön, képes posztban a helye. Bizonyos értelemben mit sem von le az értékéből, de fórumbejegyzésekből tudható, hogy nem teljesen pontos mása a valódi tengeralattjárónak. Nem csak a mindig adódó, bizonytalanabb részletek miatt, hanem mert például néhány esetben felcseréltek helyiségeket, hogy minél több mindent meg tudjanak mutatni, kevésbé legyen repetitív például a legénységi szállásoknál a makett.

Az összes fotó forrása: https://karopka.ru/community/user/9415/?MODEL=390044

A Projekt 667A belsejét is leíró poszt, vagyis a sorozat 3. része a blogon ITT olvasható, míg a sorozat nyitó része ITT.

Kezelhetősége miatt két részből áll az alkotás, az első képen a két rakétasilós rekeszig tartó elülső fél van. A tengeralattjáró szerkezetét is lemodellezték, és egyetlen R-27-est meg is mutatnak a 16-ból ▲▼

Az ötödik részben elkészül, majd szolgálatba áll az első Projekt 667A, és nagyon gyorsan követi számos társa a nagyszabású gyártási program keretében. A ballisztikus rakéták hajók elleni verzióját is betervezik az osztály egy változata részére, de ebből nem lesz sorozatgyártás. Ugyanerre a sorsra jutnak az osztály más irodáktól származó, tervezett konkurensei is, de ezekhez is kapcsolódóan folytatódik a rakétakomplexumok fejlesztése is. E folyamat nagy nehezen döntésig jut, és épp eddig tart ez a rész is. A sorozat első része ITT olvasható, míg az előző ITT.

A Projekt 667A gyártása és szolgálatba állása

A leningrádiak mellett a legfontosabb hajógyár a szeverodvinszki Északi Gépépítő Vállalat (Северное машиностроительное предприятие, korábban 402. sz. Üzem) volt, és ez kapta az első megrendelést. A vállalat közismert neve a két első orosz szóból származó Szevmas. A telephely 50. sz. műhelyében, azaz a világ akkor legnagyobb, két darab 300 m hosszú szárazdokkot magába foglaló hajóépítő csarnokában álltak neki a munkának. Mindkét dokkban két sója feküdt, melyeken egymástól függetlenül dolgozhattak egyidőben. Erre a kapacitásra szükség is volt, mert a stratégiai fontosságú Projekt 667A-kból rövid idő alatt sokat kellett készítenie a Szevmasnak. Az első ilyen tengeralattjáró építésének megkezdésére 1964. november 4-én került sor, és a 420-as gyári számot kapott K-137-est 1966. szeptember 11-én (máshol: augusztus 25-én) vízre is bocsátották. Ez két év sem volt, és csak további egy év kellett a felszerelésére, mert 1967 őszén már próbákra is indulhatott. 1967. május 30-án (31-én?), tehát még a felszerelés közben a pártvezető, Leonyid Iljics Brezsnyev szemlélte meg a K-137-est. Vele tartott A. Ny. Koszigin, a Minisztertanács elnöke, A. A. Grecsko honvédelmi miniszter és Sz. G. Gorskov, a Szovjet Haditengerészet főparancsnoka is. Az állami átvételt az Alekszandr Ivanovics Petyelin altengernagy vezette bizottság végezte.

Petyelin világháborús szolgálata után az első szovjet atomtengeralattjárót bevető alakulat, az Északi Flotta 1. tengeralattjáró-flottillájának parancsnoka volt. A konkrétan az első ilyen egység, a K-3 (Projekt 627) fedélzetén végzett 1962-es sarkvidéki küldetése során már – többek közt – azt vizsgálták, hogy hogyan lehetne e térségből rakétacsapást indítani az USA ellen. Ezért az útjáért Petyelint a Szovjetunió Hőse kitüntetéssel jutalmazták.

(forrás)

Egy Projekt 667AU az építése közben

(forrás)

A K-137 elhagyja a gyártócsarnokot 1966-ban

(forrás)

A K-210 1975-ben. A Projekt 667A-kat hamarosan mint Азуха (Azuha) emlegették a tengerészek között, aminek nem teljesen tiszta az eredete, talán a – reaktoroknál meglévő – AZ (автомат защиты), egyfajta automatikus védelem (védelmi működés?) kiejtésének eltorzított alakja volt

Ebben a részben a Projekt 667A-k rakétasilói, a komplexumhoz tartozó legfontosabb elektronika, majd a vetőcsövekből indítható eszközök és a légvédelmi fegyverzet ismertetése következik. Külön fejezetbe került magának az R-27 rakétának a bemutatása. A sorozat első része ITT olvasható, míg az előző ITT.

Rakétaindítók és torpedók

Az R-27 ballisztikus rakétákhoz az SzM-88 vagy 4Sz10 jelű silókat a CKB-34 fejlesztette, de vitájuk támadt az SzKB-385 embereivel azok kialakítása kapcsán. A CKB-34-től származtak a D-2 és a D-4 komplexumhoz tartozó indítók is, és az iroda ezúttal is mechanikus – feltehetően rugós – rezgéscsillapítási megoldást javasolt. Ezzel azonban elveszett volna az előny, amit az R-27 méretcsökkentése hozott, mert 1,8-2,1 m átmérő adódott ebből, azaz a tengeralattjárónak szélesebbnek és hosszabbnak kellett volna lennie, vagy pedig kevesebb rakétát hordozhatott. Ezért az SzKB-385 elérte, hogy a gumibevonatú fémidomokat használják, így maradhatott a kisebb, elvárt, kisebb átmérő. A silók 10,1(3) m magasak és 1,9 m külső átmérőjűek voltak a negyedik és az ötödik rekeszben, belső méreteik 9,75 és 1,7 m. Fedelüket hidraulika nyitotta ki 120 fokra oldalra, amihez 1 perc kellett, és ugyanakkora nyomást viseltek el, mint a tengeralattjáró maga. A megengedett legnagyobb páratartalom 98% lehetett, a belső hőmérséklet 0-30°C. A gyártást a Bolsevik Üzem végezte (a szovjet időszak előtt és után: Obuhov Üzem [vagy Gyár]). A folyékony rakétahajtóanyag esetlegesen szükségessé váló leeresztése, feltöltése, és nem mellesleg gyakori, kismértékű szivárgása miatt gázmintavevő, elemző, és szellőztető rendszer volt beépítve, továbbá automatikus oltórendszer.

(forrás)

Fent egy, valószínűleg megsemmisítés alatt álló Projekt 667A a két rakétatároló rekesz között megbontva. A képen kiválóan látszik a kettős hajótest, a külső merevítő bordák a belső burkolaton, a kettő közötti tér nagysága, valamint maguk a silók. Lent még az építés során láthatóak a silók

(forrás)

Miután eldőlt, hogy a D-5 komplexumot kapja meg, részleteiben is megtervezhették a Projekt 667A-t. Az alkalmazott megoldásokat mutatja be az első fejezetében a sorozat 3. része, kiemelve a meghajtás és a zajszint kérdéskörét. A második fejezet már a pontos, víz alatti navigációs rendszer létrejöttét részletezi, és számos, a tengeralattjárón található, további eszközt, berendezést ismertet. A sorozat első része ITT olvasható, míg az előző ITT.

A Projekt 667A osztályú tengeralattjáró

A korai szovjet SSB(N)-ek után a Projekt 941-esig a világ összes rakétahordozó tengeralattjáróján egyeduralkodónak bizonyuló alapkialakítású lett a Projekt 667A is, azaz az orrban lévő szonár és torpedók után nem sokkal következett a torony és alatta az irányítóterem, majd rögtön a rakétaindítók szekciója, a törzs vonalából enyhén kiemelkedően. Ezt a reaktorok, a gépészet, majd a törzsvég követte. A szovjet tengeralattjárókra jellemző módon a burkolat kettős volt, a 9,4 m átmérőjű, nyomásálló belső AK-29 acélból készült, kívül lévő bordákkal, a keresztirányú fő válaszfalakkal egyezően 40 mm-es vastagságban. A nyomásállósági kritérium 10 kg/cm² volt. Az egyes keretek 12 mm vastagok voltak. A külső borítást JuZ (ЮЗ) acélból gyártották, legfeljebb 11,7 méter átmérővel. Amíg a törzs végén a merülési kormányok és a függőleges kormánysíkok a hidegháborúban klasszikusnak számító, kereszt alakban voltak elrendezve, addig az orrban lévő merülési kormányok a korábbi szovjet osztályoktól eltérően a toronyra kerültek. Ezt bevallottan az amerikaiaktól lesték el az oroszok, mert megkönnyítette az állandó mélység tartását a rakétaindítások között, és kis sebességnél nem kellett trimmelni a hajót nagyobb merülési mélységekig sem.

(forrás)

(forrás)

(forrás)

A Projekt 667A egy modelljéről készült, három fénykép fent, és a modell hátsó részére közelített fotó lent

(forrás)

A Szovjetunió az ötvenes évek végén nekiállt megalkotni az új SSBN-jének igazán megfelelő SLBM-et, ami nem kevés, párhuzamos rakétafejlesztéshez vezetett. Végül összeállt a nyerő páros, miután a tengeralattjárók közül is számosat vizsgáltak meg. A sorozat első, egyben előző része ITT olvasható.

Jól használható SLBM születik

Akármi is volt a valóság a P-100 robotrepülőgépes kitérőt illetően, 1960 decemberére elkészültek a részletesebb tervek, de továbbra sem kapott tényleges megrendelést az új SSBN. Sőt, 1961 vége és 1964 vége között semmilyen SSB-t vagy SSBN-t nem rendeltek a Szovjetunióban, mert az első fejezetben leírt állapotoknak megfelelően egyrészt Hruscsov csökkentette a hadikiadásokat, másrészt az SLBM-ek és hordozóik hiányosságai miatt az ekkor, 1959. december 17-én frissen megalakított Stratégiai Rakétacsapatok szárazföldi rakétáin volt a hangsúly. De Szergej Nyikitics Kovaljov volt, aki a Projekt 658 óta dolgozott a CKB-18 SSBN‑tervein, más hátráltató tényezőket is megad. A leginkább szóba jöhető szeverodvinszki gyárban a Projekt 675 gyártási programja foglalta le a kapacitásokat, a D-4 komplexum nem túl jó teljesítménye mellett is elég problémásnak bizonyult, és az ekkor nagy befolyással bíró, az OKB-52-t vezető Vlagyimir Nyikolajevics Cselomej – mivel számára az volt az ismertebb terep – keményen lobbizott, hogy az SLBM-ek helyett épp a P-100-ashoz hasonló, stratégiai robotrepülőgépeket alkalmazzák inkább.

Valamikor a fenti időszakban állítólag Hruscsov meglátogatta a CKB-18 irodát, ahol az SSBN-t az akkori terveknek megfelelően a mozgatható indítókkal ellátott, tehát részben működőképes modellel kívánták neki demonstrálni. A történet szerint a bemutató során ami elromolhat, az el is romlik jeligével a modell befuccsolt (más verzió szerint konkrétan letört az indító), mire Hruscsov közölte, hogy ha egy játékszeren sem működik a dolog, mégis hogyan fog igazából. Hozzá kell tenni, ebben azért volt némi igazi Nyikita Szergejevicsnek, a több száz tonnás, lassan elforduló SzM-95 meglehetősen komplikált lett volna. A másik, alapvető gond az lett volna az ilyen kialakítású Projekt 667-essel, hogy abból rengeteget kellett volna készíteni. A hajónként nyolc SLBM ugyanis a fele volt az amerikaiaknál már készülő George Washington SSBN-en lévőknek, márpedig ezen a téren bőven volt alapja annak, hogy a szovjetek kényszeresen összehasonlították a fegyverrendszereiket az amerikai riválisuknál rendszeresítettekkel. Mivel túlságosan nem tértek el a két fél atombombákat célba juttatni képes technológiái, azok között valamilyen módon paritást kellett elérni, nehogy egy esetlegesen felboruló erőegyensúly a fölényben lévő felet első csapásra sarkallja. A 16 rakétás amerikai tengeralattjárókhoz képest a fele ekkora kapacitású 667-esekből tehát lényegében mindig kétszer annyi kellett volna, aminek a költségét nem vállalhatta a Szovjetunió. Ennél hatékonyabb megoldás kellett, és mintának ott is volt pont a George Washington. A nevezetes bemutatót követően tehát a torony mögötti, de a törzsbe integrált, függőleges – és fix – indítókra váltottak, akárcsak az amerikai ellenfeleknél. Ehhez viszont az R-21-eseknél rövidebb rakéták kellettek. Erre voltak is jelentkezők szép számmal.

(forrás)

Kézenfekvően a téma sztárja az „elsőre jót” elvet is teljesítő USS George Washington, de hogy ne mindig ez az SSBN szerepeljen, a képen az osztály második tagja, a USS Patrick Henry látható. A szárazdokkban állva a hajócsavar is jól megfigyelhető

A modernwartech legalább a most induló, hosszú sorozat erejéig visszatér, és mindenre kiterjedő részletességgel bemutatja a Szovjetunió egyik legfontosabb, stratégiai fegyverrendszerét. A ballisztikus rakétákat hordozó atomtengeralattjárók biztosították akár egy váratlan első csapás, akár egy garantált második csapás lehetőségét, és ezek közül a hidegháború második felét egyértelműen a Projekt 667 (nyugaton: Yankee majd Delta) családba tartozó egységek dominálták. A sorozat számos táblázattal, grafikonnal és folyamatábrával teszi átláthatóvá a tengeralattjáró-család és az általa bevethető ballisztikus rakéták történetét, a hidegháborús logikától és a fejlesztési programoktól kezdve a műszaki jellemzőkön és az alkalmazás kérdésein és néha tragédiáin át a stratégiai helyzet és a 667-esek által uralt korszak értékeléséig. Következzen tehát egy igazi mélymerülés egy minden ízében szovjet történetbe tucatnyi tengeralattjáró-változaton és ballisztikusrakéta-típuson át, a hatvanas évektől napjainkig!

(forrás)

Noha a Szovjetunió élen járt a tengeralattjárókról indítható ballisztikus rakéták fejlesztésében, korai rakétái hagytak maguk után kívánnivalót. Ezzel szemben az ellenfél által elsőre szolgálatba állított Polaris rakéták és az azt hordozó atomtengeralattjáró a legtöbb lényeges jellemzőjében magasan felülmúlta a szovjet rakétakomplexumokat, még a következőnek tervezett D-4-est is. A helyzet megoldására, vagyis egy új tengeralattjáró – és a hordozandó fegyverzete – létrehozására hatalmas munka indult a kommunista szuperhatalom hadiiparában.

Lenyitható rövidítésjegyzék

Az első szovjet rakétahordozó tengeralattjárók

A Szovjetunió vált a világon az első állammá, mely ballisztikus rakétát indító tengeralattjárókat állított szolgálatba a Projekt 611 (nyugaton: Zulu) osztály V611 (Zulu IV) jelű módosítása révén. Az első sikeres tengeri indításra 1955. szeptember 14-15-e éjjelén került sor. A nyugati nevén közismert Scud rakétából a tengeri használatra áttervezett R-11FM verziót hordozták ezek a tengeralattjárók, és a következő, már eggyel korszerűbb, Projekt 641 (Foxtrot) osztályon alapuló Projekt 629-esek (Golf) első három egysége szintén. A csak felszíni indítással működő, 150 km hatótávú rakéták épp e tulajdonságaik miatt nem voltak valami hatékonyak. A negyedik 629-estől kezdve a három-négyszeres hatótávú R-13-asra váltottak (a D-2 rakétakomplexum részeként; nyugaton SS-N-4). A korabeli technológiai színvonalat jól mutatja, hogy a néhány kilométeres körkörös szórás (CEP) miatt óriási, 1-2 Mt hatóerejű termonukleáris robbanófejet tettek a rakéták orrába a célpont biztos megsemmisülése érdekében.

A következő lépés már az atommeghajtású rakétahordozó volt, amihez megint csak egy vadásztengeralattjáróból (SSN) indultak ki: az egyetlen ilyen, már meglévő osztályból, a Projekt 627-esből (November). Ez lett a Projekt 658 (Hotel), amivel egyben megszűnt a szovjetek elsősége, mivel az első SSBN őrjáratot már a hamarabb szolgálatba állított USS George Washington (SSBN-598) végezte el. Hamarosan, a hatvanas évek közepén a D-2 komplexumot a D-4-esre cserélték R-21 rakétákkal (SS-N-5 Sark/Serb), mellyel utólag építették át a hajókat Projekt 658M-mé (Hotel II). Ezeket az SLBM-eket a 629-esek is megkapták ebben az időszakban (Projekt 629A, Golf II). Ezzel több tíz méteres mélységből is lehetett indítani, ami magától értetődően hatalmas fejlődést jelentett. A rakétahordozó tengeralattjárók versenyében viszont ezzel is nagy lemaradásba kerültek a szovjetek, mert a Washington egymaga 16 Polaris A-1 SLBM-et szállított, és eleve atommeghajtással, víz alóli indítási lehetőséggel készült. Hidrodinamikailag is sokkal előnyösebb tengeralattjáró volt, noha ugyanúgy egy, ráadásul már építés alatt álló SSN-ből alakították át a rakétahordozó szekció beépítésével. A szovjet osztályok a torony megnagyobbítása után annak hátsó részében kaptak három (kísérleti hajóknál kevesebb) indítót. Még a harmadikként bevezetett R-21 is három méterrel hosszabb, és kicsit nagyobb átmérőjű volt, mint a Polaris A-1, miközben hatótávolsága nagyjából annak kétharmada volt. A szovjet rakéták folyékony hajtóanyaga is rosszabb üzemeltetési feltételeket eredményezett, mint az amerikaiak által használt szilárd.

(forrás)

Még a D-2 komplexummal felszerelt állapotában a Projekt 658 osztályú K-16 a felszínen indít egy R-13-ast. Ezt a tengeralattjárót csak 1970-ben építették át a D-4-essel

(forrás)

Egy Projekt 629A víz alatti rakétaindítása nyugati ábrázoláson