A 3. részben a Projekt 705-ösök építéséről, az első egység, a K-64 problémáiról, a szolgálatban tapasztaltakról, a illetve egyenként az osztály tengeralattjáróiról lesz szó. Az első rész ITT, az előző pedig ITT.

Hogyan lett a K-64-esből a világ leghosszabb tengeralattjárója?

A tervezés a számos, innovatív megoldást figyelembe véve annyira nem tartott sokáig, nagyjából 1960-tól ’68-ig. Utólag nézve azonban látszik, hogy több időt kellett volna rászánni a folyamatra, amelyet az első egység, a K-64 pályafutásának alakulása jelez. 1963 szeptemberében készült el az első komplett terv, de ezt már év végén módosították a flottával való egyeztetések után. Ekkor egyébként még mindig csak 18-20 fős személyzettel számoltak, de csak 38,5 csomó garantált sebességet vártak az SzKB-143-tól, és a tengeri próbákat az első egységgel 1966. harmadik negyedévére tűzték ki.

Mielőtt a gondokkal szembesültek az illetékesek, még három tucat Projekt 705 szolgálatba állítását fontolgatták. Ebből végül is a prototípusnak megfeleltethető K-64, majd 3-3 db „valódi” széria 705 és 705K, valamint egy megrendelt, de megépítésre mégsem került 705 lett – összesen tehát 7 hajó épült a két altípusból.

Tesztelése során készült fotó a K-64-esről (forrás)

A Projekt 705 ismertetője a hajó műszaki megoldásain, rendszerein és belső felépítésén felül a fegyverzetét mutatja be ebben a részben.

Az első rész, melynek utolsó két bekezdése frissült, ITT olvasható. Akik még a Kirov csatacirkálós sorozatból – nem teljesen alaptalanul – hiányolták a torpedók bemutatását, most – remélem – kárpótolva érzik majd magukat!

A Lira technikai megoldásai

Műszaki rendszerek

A reaktorok ugyan különböztek az egyes hajókon (lásd később), de az egyetlen, OK-7 típusú gőzturbina már nem. Ezt a Kalugai Turbinagyár szállította a hajókhoz, amely egyébként addig sosem gyártott tengerészeti turbinát. Az OK-7(K?) 40000 lóerőt tudott leadni az egyetlen csavartengelyre, melynek végén egy ötlapátos propeller adta át ezt energiát a víznek. A teljesítmény átszámítva 29,83 MW, amihez hozzá kell adni a turbógenerátorokét is (2x1,5 MW), így valamivel 21% feletti hatásfokot szolgáltat a reaktor.

Az idei nyárra a hűvös északi tengerek mélyének egyik koronázatlan királya, a leggyorsabb sorozatban gyártott vadásztengeralattjáró, a Projekt 705, azaz valószínűleg ismertebb nevén az Alfa osztályú SSN bemutatása kerül sorra.

/Szigorúan véve helytelenül, de a tengeralattjáró szó helyett számos esetben a "hajó" került a szövegbe, a (hajó)osztály helyett pedig a típus, a gördülékenyebb olvasás érdekében. Repülőgép-hordozó vs. anyahajó apostolok is kíméljenek!/

Alig, hogy 1958-59-ben szolgálatba álltak az első generációs szovjet atomtengeralattjárók, máris megkezdődött utódaik tervezése is. A Projekt 627 (nyugaton November) vadásztengeralattjárók​, és az azon alapuló, de rakétaindító szekcióval kiegészített Projekt 658 (Hotel) osztályú egységek kialakításuk és harcászati jellemzőik alapján is inkább átmeneti típusnak számítottak. Rögtön hozzákezdtek hát a következő generációs hajók felvázolásához, amihez először is az alapvető követelményeket kellett meghatározni. Egy „hagyományos”, nukleáris támadó tengeralattjáró mellett egy könnyebb és gyorsabb „elfogó” ötlete is felmerült. Ez utóbbinál az elméleti szakemberek a gyorsaságra helyezték a hangsúlyt: úgy gondolták, hogy erre nagyobb szükségük lesz, mint a „lopakodásra”, vagyis a halk üzemre. A sebességet lényegesnek tartották a kedvező pozíciók felvételére mind hadászati, mind harcászati szinten. Számukra elsődleges volt például gyorsan megközelíteni egy amerikai hordozóköteléket. Nem volt mellékes az sem, hogy bár új atomreaktoraik kompaktabbak voltak ellenlábasaikénál, de egyben zajosabbak is, eleve rontva hajóik rejtettségén. Nyilván arra is gondoltak, hogy ha már megkezdődött a harc, a jobb teljesítményű tengeralattjáróik majd kimanőverezik az amerikaiakat, fölükbe kerekedve így.

A posztban talán még a sokat látott törzsközönség számára sem igazán ismert területről, az (atomrobbantásból származó) elektromágneses impulzusokról és tesztelésükről lesz szó.

A modern élet, így a hadviselés alapját mindinkább a mögöttes elektronikai rendszerek jelentik. Azonban a hardver sérülékenysége ritkán említett téma, ellentétben a mostanra majdhogynem elsődleges fontosságúvá vált hekkertámadásokkal. Pedig a fizikailag pusztító nukleáris fegyverek bevetésének egyik, tulajdonképpen egyáltalán nem mellékes hatása az elektromágneses impulzus, angol rövidítéssel EMP létrejötte. Ez megbéníthatja az elektronikai rendszereket a robbanás tűz- és lökéshullámán kívül is.

Már a legelső atomkísérletektől kezdve nyilvánvaló volt az, hogy a lökéshullám, a hő- és ionizáló sugárzáson felül – mint az atombomba közvetlen hatásai – a kísérőjelenségek között van a nagy mennyiségű ionizált levegőrészecske, valamint a béta részecskék okozta zavaró hatás a rádióadások terén. Ez nem elsősorban a kommunikáció, hanem a radarok „megvakulása” miatt nagy gond. Egy megfelelően pozícionált robbantással még magasabb frekvenciákon is több tíz másodperces „zavarást” lehet létrehozni, ami jól előkészítheti a terepet a közvetlenül ez után érkező, tömeges csapásnak.

De még ennél is veszélyesebb egy, bizonyos tekintetben hasonló, de fizikai hátterét és hatását tekintve eltérő jelenség, a szóban forgó EMP létrejötte. Az atomfegyverek robbanása során felszabaduló energia kb. 0,1-0,5%-a realizálódik gamma sugárzás, azaz igen magas frekvenciájú fotonok formájában. Ezek a levegő atomjairól elektronokat szakíthatnak le, melyek mozgása végső soron hatalmas elektromos térerősséget generál, és ezzel tönkreteszi az erre fogékony eszközöket. Nagyjából 50 kV/m térerősség jöhet létre ilyenkor, ami már számos, ipari értelemben véve is szigetelőnek nevezett anyag átütési határát jelenti – nyilván a nem védett, vezetőképes kábelek, antennák, stb. esetében ez katasztrofális hatást jelent. Áramerősséget tekintve 100 kiloamperes (!) értékek is előfordulhatnak, amit persze nem sok minden visel el.

A Starfish Prime nukleáris teszt 1962. július 9-én, Honoluluból nézve. Bár Hawaii 1445 km-re van a Johnston-szigettől, amely fölé célozták a Thor rakétával indított, W49 típusú hidrogénbombát, a 400 km magasan történt, 1,4 Mt-s detonáció miatt a fenti látvány fogadta a lakosokat és turistákat éjszaka. Tulajdonképpen sarki fényt láthattak a „szivárvány bomba partikon” résztvevők. Mellékesen az első távközlési műholdat, a Telstart, az első brit műholdat, az Ariel 1-est, és még 5 másikat is sikerült tönkretenni, de ezt a gamma sugárzás okozta (forrás)

Bár az USA egy nagy magasságú nukleáris tesztet megúszott pár, Hawaii szigetén kiégett utcai lámpával (lásd fenti kép), a Szovjetunió ázsiai része feletti egyik robbantás (No.184) során sikerült telefonhálózatokban 2500 amperes áramlökést produkálni, ami nyilván azonnal tönkretette a rendszert. Igaz, erre azért valamennyire gondoltak, mert direkt előre felszerelték mérőeszközökkel az érintett szakaszokat…

A frissítés után a poszt második részében röviden a Stratolaunch elkészültéről.

Az X-37B minapi leszállásával egyidejűleg jelent meg a Spirál program amerikai leszármazottjait ismertető poszt, de az aktualitások ismét utolérték a blogot: 2017. május 24-én jelentette be a DARPA, a Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Ügynöksége, hogy az XS-1 űrrepülőgépet a Boeing fejlesztheti ki.

A kettébontott poszt második része. E rész forrásai szintén az előzőben találhatóak meg!

Amihez tuning Jumbo Jet kell: az ALSV terv

A HL-20 tehát a BOR-4-esen át a Spirálhoz kapcsolódik, azaz a blog előző témájához. Egy korábbi, kétrészes, számos különleges Boeing 747-est felvonultató poszthoz pedig egy katonai, légi indítású TSTO tanulmányterv kapcsolódik, és ad alkalmat néhány ugyancsak speciális Jumbo Jet átalakítási ötlet ismertetésére.

A vizsgált Space Sortie Vehicle (SSV, azaz „Űrmisszió Jármű”, de sokkal jobb egy nem tükörfordítás: Katonai Űrkomp) az előzőekben említett, ’70-es, ’80-as évek fordulóján született tervek egyike, de ezúttal nem a NASA, hanem a légierő részére ajánlották a gyártók közül páran. Ezért nem is központi igényre zajlott a „program”, így pontos kezdő dátumot nem is lehet megadni. Ezzel együtt nagyon gyorsan ALSV, azaz Air Launched Sortie Vehicle (kb. Légi Indítású Katonai Űrkomp) névre váltott az SSV. A cél annak megállapítása volt, hogy az STS űrsiklóhoz kifejlesztett technológiák alkalmazása egy kicsi, de rugalmas katonai űrrepülő megalkotásánál megfelelően olcsó és használható indítóplatformot eredményez-e. Kezdetben az ALSV feladata egy kisméretű műhold feljuttatása volt, bármely, (LH2 és LOX) rakétaüzemanyagot tároló légierős bázisról, továbbá igen széles keringési jellemzők mellett.

A posztban összeér az előző, 5 részes Spirál-ismertető, valamint a korábbi, kétrészes Rakétaindítás deluxe poszt témája, alapvetően a Spirál tervének nyugati befolyása alapján.

/Hossza miatt az eredeti posztot ketté kellett bontani./

Amerikai Spirál

A Spirál projektet ismertető sorozat utolsó részében röviden szó volt az Uragan űrvadászgép feltételezett programjáról. Ha az ott említett dátumoktól eltekintünk, egy, kissé eltérő irányból közelítve is közvetett bizonyítékot találhattak a nyugati elemzők az Uragan létére. Miután a Royal Australian Air Force AP-3C Orionjai lencsevégre kapták a Kókusz-szigetek és országuk között vizet ért két BOR-4-est 1982 és ’83-ban, majd egy évvel később már a BOR-5 sorozat indításai kezdődtek meg, és az évtized végén bemutatkozott a Buran űrrepülőgép, kérdésként adódott, hogy vajon mi célja volt akkor a BOR-4 sorozatnak? Hiszen a Buran teljesen eltérő alakja miatt azt a programot nagy mértékben nem tudta támogatni a -4-es sorozat. Ebbe a képbe tökéletesen illett a feltételezett Uragan űrvadászgép programja. Így már nem tűnt felesleges pénzkidobásnak a 4+2 indítást megért BOR-4 széria (indítások és felkutatás hajókkal), meg hogy miért titkolták annyira (vagyis szerették volna) a szovjetek a kicsiny űrrepülő-modelleket. Elvégre a világ első űrvadászgépe nyilván szigorúan titkos kellett, hogy legyen.

A BOR-4 Kozmosz-1445 példánya kiemelés közben, szovjet rombolóval és ausztrál Orionnal. A sárga füst elvileg a kis űrrepülő könnyebb megtalálását szolgáló megoldás volt (forrás)

Aztán az Uragan – képzeletbeli – felvázolásán kívül is lett következménye a Kozmosz-1374 és 1445-nek, ezúttal már konkrétan az Egyesült Államokban. A ’60-as évek során a NASA és a Northrop már több felhajtóerő-termelő test kialakítású kísérleti géppel végzett repüléseket, ugyancsak a valamilyen formában folyamatosan tervezgetett amerikai űrrepülőgépek visszatérési tulajdonságait vizsgálva. Közülük (NASA M2-F1, Northrop M2-F2 és F3, illetve később a Martin X-24) általában a HL-10 jelzésűt említik elsősorban. Ez a kis gép hasonlított a BOR-4-esre, de nem rendelkezett annak mozgatható szárnyaival. Ezzel eltért a korábbi, Dyna-Soar (X-20) program űrhajójának alakjától is, és persze az STS űrsiklójától is.

Hogy megbizonyosodjanak a szovjet koncepció tulajdonságairól, a NASA egy modellt épített az ausztrálok fotói alapján. A langley-i szélcsatornában megfúvatva – némelyek meglepetésére – kiderült, hogy a szovjetek ezúttal is kiváló munkát végeztek az aerodinamika terén, mert az adatokból 2000 km-es, légkörbe lépés utáni manőverezési képesség következett. A stabilitás mind hiper-, mind szuperszonikus tartományban kiváló volt, és a felmelegedést is jól kordában tartotta a BOR-4 alakja. A kapott eredményeket aztán lett hol felhasználni.

A Spirál programot bemutató sorozat utolsó részében többé-kevésbé lazábban kapcsolódó témák kerülnek sorra: a BOR űrrepülők, a Buran programmal való kapcsolat, a MAKSz, a Spirál korabeli és még korábbi "rokonai", illetve különleges "vadászgépek". A rövid zárszó után a források felsorolása jön. Aki az elejéről kezdené, annak az első rész ITT /az előző pedig ITT/.

A BOR kísérleti űrrepülőgépek

Ezek a kísérleti visszatérő egységek nagyon szorosan kapcsolódnak a Spirálhoz, hiszen annak légkörbe lépési tesztjeire készültek, de a BOR program a végén a Buran tervezését támogatta már.

A ballisztikus kapszulákhoz képest a felhajtóerő-termelő test koncepciójú Spirál űrrepülő egészen máshogy viselkedett a légkörbe lépés közben. Ezért már 1966-ban megkezdődött a BOR rövidítésű program, azaz a pilóta nélküli orbitális rakétarepülőgépek szériája (Беспилотный Орбитальный Ракетоплан). A tervezési és a szélcsatorna-adatokat egyaránt valódi kísérletekkel kellett igazolni, csökkentett léptékű modellekkel. A hagyományos hordozórakétával induló, egyharmad vagy fele méretű gépek ejtőernyőkkel értek földet/vizet, majd onnan a haditengerészet hajói halászták ki őket.

A párhuzam tehát elég jó a harmadik részben, röviden bemutatott, amerikai ASSET programmal.

Az első a pilóta nélküli orbitális rakétarepülőgépek sorából, a BOR-1. További számos kép ITT, nem csak az első gépről (forrás)

A Spirál program ismertetése a kísérleti, EPOSz projektté válással, az ennek során végzett repülésekkel, valamint ezek végével folytatódik. Az előző rész ITT, az első pedig ITT.

Spirálból EPOSz

A szovjet űrprogram áttekintése messze-messze meghaladja a sorozat kereteit, mégis pár, kapcsolódó gondolat erejéig erről is kell szólni, hiszen a teljes program menete befolyásolta a Spirál sorsát is.

Az USA megtapasztalta, hogy mire vezet, ha nincs egy koordináló szervezet az űrhajózási projekt élén, hiszen a NASA késői létrehozása zajos űrsikereket engedett át a szovjeteknek a ’60-as évek első feléig. Viszont eleinte a „szocialista munka sikere” az űrben nyilván nem sarkallta a Szovjetuniót űprogramja menedzselésének átgondolására, hiszen jöttek az eredmények. Pedig a helyzet nagyon bonyolult, és már rövid távon is kedvezőtlen volt. Az űripar külön szereplőként jelent meg a repülőgépipar mellett, és alatta-mellette volt a teljes szovjet katonai-ipari komplexumnak. (Amerikában viszont a nagy repülőgépgyárak lettek az űrhajók gyártói is, plusz ott volt a koordinátor, a NASA.) Az olyan, nagyszerű, egyben viszont nagyravágyó mérnökök, mint Koroljov, Glusko és Cselomej, egymással vetélkedve próbálták elnyerni a katonai- és pártvezetők bizalmát projektjeik számára. Emellett a hadsereg prominensei, akik nagy befolyással és pénzzel rendelkeztek, szintén a maguk szája íze szerint próbálták alakítani a folyamatokat, csakhogy, még köreikben sem volt egységes irányvonal. Erre már volt utalás korábban a sorozatban: Kamanyin a Spirál egyik fő támogatója volt, de más katonai vezetők egyáltalán nem voltak a program mellett. Az űripar elkülönültsége miatt mellett eleve sokak szemét szúrta a Spirál, ami repülőgép-tervező irodák terméke volt (MiG és Tupoljev).

1966-ban meghalt Koroljov, és utóda (az OKB-1 élén is), Vaszilij Misin egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán. Persze nem volt könnyű dolga, mert az óriás N1 holdrakéta – utólag jól láthatóan – hibás koncepcióra épült sok kis hajtóművével, és mivel emiatt a holdraszállásért folytatott verseny elveszett, már nem volt meg a teljes támogatás a legfelsőbb szintekről az űrprogram irányába. (A Spirál irányába pedig sosem volt meg igazából.) A hadsereg a „polgári” kutatásoktól eltérő terveken gondolkozott, és Glusko is a maga előrejutásán fáradozott az elég zavaros helyzetben.

Felül a gigantikus N1 rakéta a kilövőállásban, lásd viszonyításképpen az embereket az aljánál! A rakéta amúgy gyakorlatilag azonos méretű volt, mint az amerikai Saturn V, csak annál sokkal megbízhatatlanabb (4-ből 4 kudarc), amivel tönkretette a szovjet holdprogramot. Alul az N1 alja is látható, a 30 hajtómű fúvókájával, miközben a különleges vasúti szerelvény az indítóálláshoz tolja a rakétát (forrás: fenti, lenti)

A harmadik részben a Spirál űrrepülőgépének visszatérés közbeni hővédelme, valamint a különböző feladatkörű változatok kerülnek bemutatásra. Az előző rész ITT, az első pedig ITT.

A visszatérési manőver és az OSz ehhez igazodó szerkezete

A küldetés végeztével a lassuló OSz 45-65 fokos (máshol: 53°), azaz nagy állásszöggel lépett be a felső légkörbe, meghajtás nélkül. Az oldalcsúszást is 5 fokon belül kellett tartani, nehogy a hőterhelés túl nagy legyen egyes, nem erre méretezett felületeken. Ekkor a szárnyak még felhajtott állapotban vannak, és többek közt későbbi, repülési pozícióba rögzítésük tette lehetővé, hogy az űrrepülő a belépési ponttól 4000-6000 kilométerre repüljön el előrefelé, és 1100-1500 km-es oldalirányú kitérésre is képes legyen.

Az OSz fotófelderítő verziója a visszatérés kezdetén. Látható a pilóta nézőkéjének és a fényképezőgépnek a nyílása is, utóbbi felett jobbra a bal első csúszótalp behúzva (forrás)