A Tupoljev Tu-22M bombázórepülőgép, 7. rész

2019. november 15. 07:11 - Maga Lenin

Változatok és nyugati reakciók

A Tu-22M-et, mint nehéz, de gyors platformot számos alváltozat kialakítására felhasználták, az eddig bemutatott, a fő feladatot ellátó verziókon kívül. Az ezek közül talán legfontosabb felderítőt részletesebben érinti ez a rész. Ezt követi a második szakasz, amelyben a típus nyugati fogadtatásáról lesz szó, a politika, a Tu-22M által jelentett, stratégiai fenyegetés, és a katonai ellenlépések szempontjából, valamint a bombázó besorolását illetően. A sorozat első része ITT, az előző pedig ITT található.

 

A Tu-22M további változatai

A ’70-es évek óta a GOSzNIIASz-szal közösen fejlesztették – az előd Tu-22 hasonló variánsai mintájára – a Tu-22MP elektronikai zavarórepülőgépet. A ’80-as évek közepére véglegesítették a használni kívánt rendszereket, és egy M2-t el is kezdtek átépíteni (piros 30 oldalszám). Ezt a légierő bár tesztelte, de egyedi példány maradt mégis. A szovjet ipar ugyanis már képtelen volt sorozatban előállítani a szükséges, bonyolult elektronikát több gép számára.

 

Bár feltehetően elég fontos feladata volt a Tu-22MR-nek (nyugaton: Backfire-D), a típus felderítő változatának, mindig pusztán mellékesen, lábjegyzetként szerepel az ismertetőkben. A 45-09 belső jelölésű, és az átépítés (vagy gyártás, ez nem tisztázott) alapját képező változatok szerint Tu-22M2R és M3R-ként is említett, de – elvileg – azonos feladatspecifikus felszereltségű alváltozat optikai és infravörös kamerákkal, elektronikai megfigyelő berendezésekkel, valamint oldalra néző radarral is fel van szerelve. Mindezeket az M200 vagy BKR-2 jelű komplexumba integrálták. Ennek részeként az Obzor-MR-re cserélték a támadó fegyverzet híján szükségtelenné váló PNA radart az orrban. A bombatér megszűnt, az aljára, a bombatérajtók helyére került az M202 Шомпол (Sompol, Puskavessző) oldalra néző felderítő, térképező radar (SLAR) gondolája. Ezt a Tu-22RD(M) és a MiG-25RBS felderítőkön is alkalmazták. Az előbbinél megadott adatok szerint a Sompol 4-41 km távolságon működik, és egy 24 km-es sávot fog át, 7,5-10 m-es felbontással. Ez nem sok, csak nagy kontrasztú célok, például hidak, nagyobb hajók elkülönítésére elegendő. Mozgó objektumok kiszűrését is említik a lehetőségek között, de ez szinte biztosan csak a nagy hajókra vonatkozik. A jeleket hagyományos filmre rögzítik, bevetés utáni kiértékelést lehetővé téve. Ugyancsak a korábbi Tu-22 felderítő változatairól származik a – legalábbis azokon a változatokon – 7Р Осень (7R Oszeny, Ősz) nevű infravörös letapogató. Ez, működési elvének köszönhetően, akár álcázott vagy épületekben rejtett, járó motorú járműveket is felfedhet. Új burkolatok jelentek meg a beömlők oldalán, melyek az SzRSz-13 Тангаж (Tangázs) elektronikai felderítő rendszer antennáit rejtik. Szintén a Tu-22RD(M)-re vonatkozó leírások szerint, ez 1,8-300 cm-es hullámhosszon képes radarjelek vételére és tulajdonságaik elemzésére, valamint – ezek alapján is – közelítő helyzetük megadására. Az adatokat mágnesszalagra rögzíti. További antennák kerültek több helyre is, köztük a farokrészbe, és a módosult, kissé túlnyúló, csúcsos szárnyvégekbe is. Az SzPO-15 besugárzásjelző a harci változatokéval azonos, de a zavaróberendezéseknél áttértek az SzPSz-161 és -162 (vagy L-101 és -102) Герань (Gerany, Muskátli) típusokra. Az SzPSz-5-öst kiegészíti az SzPSz-6 Лось (Losz, Jávorszarvas), melyek antennái és rendszerei többek közt a függőleges vezérsík tövének a korábbinál is látványosan nagyobb, előrefelé történt megnagyobbításában helyezkedtek el. Az infra- és rádióhullámok tartományán kívülre rendelkezésre álltak A-81, A-84 és AP-402 optikai kamerák is. Az APP-50 zavarótöltet-kivető sem maradt el.

Az MR feladatköre a támadó bombázókötelékek számára való célfelderítés és kijelölés volt. Az M2R első felszállása valamikor 1985-ben volt, az M3R-é azév decemberében. A két, előbbi prototípuson kívül mintegy 10 darab készült, feltehetően átalakítással, nem új gyártásként.

elso_mr.png

Bár a kép nem a legjobb, az első MR szerepel rajta, egy viszonylag szokatlan nézetből. A Sompol jól kivehető, de a Tangázs még hiányzik. A bal szárnyvégen látszik annak új kialakítása is. Ez a példány később lezuhant (forrás: Rigmont 74. o. alja, lásd részletesen az utolsó részben)

139754_52955322_tu-22mp_2.jpg

(forrás)

Egészen kiváló, nem túl régi képeken az MR változat. A felsőn a függőleges vezérsík toldatát érdemes megfigyelni, míg az alsón ismét csak látható az eltérő szárnyvég, és egyébként is ritkábbak a hátranyilazott állapotú fotók

meg_mr.jpg

(forrás)

A jelzések szokás szerint nem teljesen egyértelműek, mivel az MR felszereltségét bemutató, részletes forrás SzPSz-171 és -172 (L-103M és -104M) néven említi a Geranyt, noha ez inkább a Szu-27-eshez tervezett, Szorbcija nevű, konténeres ECM eszköz jele. Ugyanakkor más helyen is ezzel a második számozással említik a Tu-160 ECM rendszerének részeit is, ami pedig biztosan hasonló, mint a Tu-22M-é. Elképzelhető, hogy mivel ezek a rendszerek egymás leszármazottai, a különböző időpontokban készült, különféle alváltozatok esetében tényleg ez volt a számozás, de az is, hogy eredetileg sem voltak konzekvensek a jelölések. Ez egyáltalán nem lenne egyedi, elég csak az NK-144-22 és az utána következő hajtóműváltozatok zavaros jelöléseire gondolni.

 

Még messze, 5 évre volt a Tu-22M3 első felszállása is, amikor az iroda a viszonylag radikális aerodinamikájú leszármazottját, a végül csak belső jelet kapott 45M-et javasolta az AV-MF-nek. Ez a törzselsőrészen kívül már nem is emlékeztetett az eredetijére, mivel egy deltaszárnyú, annak közepén elhelyezett hajtóműves megoldást kínáltak. A külső rész változtatható nyilazását megtartották, és a szárny hátrahúzva a vízszintes vezérsíkhoz simult. Hosszan előrenyújtott szárnytőrészt (LERX-et) alkalmaztak, és kettős függőleges vezérsíkot, melyek teljes egészében mozgathatóak voltak. A két hajtómű – NK-25 vagy NK-32 típusúak – az elődhöz hasonló, négyszögletes, szabályozható beömlőt kapott. A hatótávot 6-7000 km-re tervezték, feltehetően a kifinomult aerodinamika és főleg a nagyméretű deltaszárnyban tárolható, rengeteg üzemanyag révén. Ehhez jött volna két új, 1000-1500 km-re elérő Raduga H-45 Molnyija (Villám), hiperszonikus robotrepülőgép. A mintegy 7000 km/h végsebességű fegyverek elhelyezéséről nincs leírás. Méretük jókora volt (9-11 m hossz, 2 m fesztáv, 5 t tömeg), viszont a 45M törzse láthatóan nem tűnt el, ráadásul onnan a hajtóművek kikerültek. Bár üzemanyag elhelyezésére is gondolhattak, mégsem kizárt a teljesen belső hordozás sem (egymás mögött), minden bizonnyal lett volna ennyi hely. A törzs és a hajtóművek közötti felfüggesztés, vagy a félig besüllyesztett módozat is adja magát. Anakronisztikus módon, önvédelemre a farokgépágyút az egyik forrás még említi. A gond azonban az volt, hogy a 45M csak nevében volt a Tu-22M (azaz 45-xx) család tagja, igazából egy teljesen új típus lett volna, és ezt nem fogadta el a vezetés. Ne feledjük, látható volt, hogy a jóval hagyományosabb M3-ig eljutni is mennyi erőfeszítésbe került már addig is, ez intő jel volt a még fejlettebb 45M tervezési idejére, de főleg árára nézve.

145m.png

(forrás)

Fent a 45M fantáziarajza, egy korabeli modell alapján, melyről egy összeállítás lent

45m.jpg

(forrás)

 

Szintén a meg nem valósult tervek közé tartozik a Tu-22DP (esetleg: „DP-1”), egy nagy hatótávú elfogóvadász változat. Ezzel egyébként visszatért az ’50-es, ’60-as évekbeli koncepció, de mondani sem kell, hogy a rajzasztaloknál nem jutott tovább a terv. Egyes források ezt elsősorban AWACS és bombázógépek elleni platformként írják le. Az először M2, majd M3 alapú fejlesztésben a GOSzNIIASz is részt vett. Szintén ezen intézethez köthető a Tu-22M „Граб” (Grab, Gyertyánfa) nevű átalakítás, amivel a robotrepülőgépek irányítórendszereit tesztelhették. Először egy, nem repülőképes, földön használható tesztpad épült, majd egy egyedi, repülőképes példány is, valószínűleg egy M3 átalakításával. A Grab projekt a ’80-as évek közepétől a ’90-es évek elejéig tartott. A H-22-esnél bemutatott, D2 kísérleti robotrepülőgépek indítására is biztosítottak egy M3-at, de erről, és ennek esetleges módosításairól nincs több információ.

 

Nagy sebessége és egyidejűleg meglévő, nagy mérete miatt ideális volt a Tu-22M bizonyos kísérleti repülésekhez is. Tu-22M3-LL, azaz Repülő Laboratórium (Летающая Лаборатория) a lamináris szárnyak szuperszonikus vizsgálatára szolgált. Erre optimális volt az előbbieken túl a változtatható szárnyállás miatti, kiterjedt vizsgálati tartományok, valamint a bombatérbe helyezhető, nagy mennyiségű tesztelektronika miatt is. A Tupoljev, a CAGI és az LII (repülőkísérleti intézet) a legelső M3-at, a piros 32-est építette át utólag a szárnyakra csavarozott elemekkel, melyek közül a jobb szárnyon lévő lamináris áramlást tett lehetővé. Ezt apró furatok biztosították, és a fix szárnyrész alatti kompresszor szívta meg őket. Elektromos fűtést is kiépítettek. Mindettől azt várták, hogy a húr feléig is laminárisan tartja a levegőt, és így nagyjából a felére csökkenti a légellenállást. A fényes fekete, nyomásmérő és infravörös(?) szenzorokkal teletűzdelt szárnyelemeket az 1992-es MoszAeroShow-n még a nagyközönség is láthatta a statikus kiállítás részeként. A lamináris szárnyat illető kísérletek után még további feladatokat is repült a bombázó a CAGI-nak és az LII-nek. 1994. szeptember 9-én a piros 32-es a levegőben összeütközött az őt filmező Tu-134(AK?) kísérőgéppel, aminek következtében az lezuhant a farokrész roncsolódása miatt, míg a bombázó le tudott szállni, de a sérülések miatt többé nem repült. A Tu-134-esen nyolcan lelték halálukat.

A baleset ezen verzióját azonban a gépet Tu-22M2LL-ként is említő források tartalmazzák. Máshol viszont azt írják, hogy a repülések 1997 augusztusáig zajlottak, mikor is nagyjavítás hiányában le kellett állítani a drágán üzemeltethető bombázót. Megint máshol aztán erre a példányra LL1 néven is utalnak. A lamináris szárnyak kapcsán a blogon lásd az F-16XL speciális átépítését, ITT.

Katapultülések nagy sebességű kísérleteire is használtak egy M3-at (LL2?). Az orosz harci gépeken a ’90-es évekre lényegében sztenderddé váló K-36 típusú üléseket az egyik leírás szerint űreszközök számára tesztelték, 2 Mach sebességnél. Az eredeti KT-1-eseknél jóval korszerűbb eszközt nem emelték át a bombázóba.

tu-22m3-ll_01.jpg

(forrás)

A lamináris profilt vizsgáló elemekkel átépített Tu-22M3 a légiparádén, Zsukovszkijban

22ll.png

Szintén LL jelzéssel van rajz egy óriási, 3-5 tonnás és akár 15 méteres, méretarányos modelleket egy jókora tartón hordozni képes, kísérleti repülésekre szolgáló példányról is. Itt a Tu-204 van a pilonon. A cél nem a szuperszonikus, hanem a transzszonikus tartományú, valóshoz a szélcsatornáknál közelebbi körülmények közötti tesztelési lehetőség megteremtése volt (forrás: Rigmont 62. o. alja)

LL3 jellel is találkozni az NK-32 hajtóművek próbáira szolgáló Tu-22M3-mal. Ezzel feltehetően konkrétan magukat a gázturbinákat vizsgálták, szemben a szélesebb körben említett, Tu-22M4 jelű verzióval, ahol a célnak utólag nézve a Tu-22M továbbfejlesztése tűnik az NK-32-esekkel. A korszerűbb, kisebb fogyasztású, nagyobb tolóerejű, egyébként még mindig az NK-22/-25 család folytatásának is tekinthető hajtómű nagyobb levegőigénye miatt 9 helyett 12 pótbeömlőt vágtak a szívócsatornák oldalára. 1992-93-ban az aktuális nagy, orosz repülőnapokon felszállt a „fekete 4504” jelzésű példány, mégpedig az NK-32-esekkel, máshol viszont azt írják, hogy nem került be ténylegesen a törzsvégbe a két új hajtómű, csak a hozzájuk kellő módosítások történtek meg. (A 4504 oldalszám utal a 45-04 belső típusjelre, amiből logikusnak tűnik a Tu-22M4 későbbi, végső jelzés.)

Más leírások szerint az M4 projekt az M3-hoz hasonló mértékű előrelépést jelentett volna a típus történetében, nem csupán az NK-32-esek beépítése által. Teljes körű aerodinamikai finomítás (orr, törzs, szárnyprofil, szárnymozgató rész, függőleges vezérsík) és elektronikai fejlesztés (navigációs és célzórendszer, radar, ECM) történt volna. A lokátort illetően a felderítő változaton alkalmazott, Obzor készülék U006 verzióját használták volna fel, amihez hasonlót a Tu-95MSz és a Tu-160 is alkalmazott (Obzor-MSz/U009 és Obzor-K/U008). Ellenajánlatként viszont felmerült az eredeti radar modernizált, PNA-D változata is (ahol a D a доработанный, azaz módosított szót takarja). A jobb, és nem mellesleg könnyebb elektronika rá is fért volna a PNA-ra.

Tu-22M5 néven szólni kell egy, zavaros hátterű változatról is. Az egyik fő orosz forrás szerint ez a ’90-es évekre tervezett modernizációja volt a típusnak – de csak a nyugati média és egyes elemzők szerint. Ugyanakkor más, szintén orosz források nagyon mást állítanak: az M5 a Tu-22M teljes, alacsony (de legalábbis csökkentett) észlelhetőségű áttervezése lett volna. Ehhez nagymérvű aerodinamikai átalakítás és egyben javítások is tartoztak volna. Egy ilyen terv realitása azonban a ’90-es években nulla volt – bár, jellemző módon, Tu-170 és más jelekkel egy hasonló, lopakodó stratégiai bombázón is dolgozott a Tupoljev ekkoriban. Minden esetre a végül jó 25 évvel később az M3M képében megvalósult változtatásokat említenek ott, ahol vannak részletek is: új navigációs rendszer és fegyverelektronika, lecserélt radar és ECM eszközök, precíziós fegyverzet (akár levegő-levegő is!), és hasonlók. Ezekre kétségkívül szüksége lett volna már a ’90-es években a típusnak.

m4_felszall_v.jpg

Fent a fekete 4504-es, átépített példány felszállás közben. (forrás: Rigmont 76. o.) Lent pedig közelről látható a négy oszlopnyi pótbeömlő alsó két sora a mostmár a rjazanyi (gyagilevói) repülőmúzeumban lévő példányon

m4_potbeomlok.jpg

(forrás)

tu-22m5_2.jpg

(forrás)

A képen az M5 állítólagos rajza; a szöveg teljesen másra vonatkozik

A különleges módosítások között említhető még a korábban bemutatott, a Raduga D2-t hordozó példány is, továbbá, a blogon külön poszt részeként már részletesen bemutatott Tu-334, szuperszonikus utasszállító verzió. A ténylegesen is megvalósult, modernizált verziókról önálló fejezetben lesz szó később.

 

A Tu-22M nyugati fogadtatása

 

Papíron

Általánosan ismert, hogy nyugati források Tu-26 néven emlegették a típust jódarabig. Érdekes, hogy ez valószínűleg a Tu-16-osból származott, arra utalva, hogy az új gép annak váltótípusa volna. Ezzel szemben a Tu-22M3-nál pont a szovjeteknél merült fel ugye a Tu-32 név, ami meg a Tu-22-esre utalhatott. A Tu-26 nevet gyakran még a fegyverzetkorlátozási tárgyalások utáni ismertetők, cikkek is meghagyták, pedig ekkorra világos volt, hogy a tényleges megnevezés a Tu-22M.

Ugyancsak általános volt az a nézet, hogy azért született a Tu-22M jelzés, hogy a nyugat szemében úgy tűnjön, a típus csak a korábbi Tu-22 ’Blinder’ korszerűsített változata. Ezzel harcértékére is utaltak volna a szovjetek e narratíva szerint. Az ismertető korábbi részéből azonban már világosan kiderült, hogy erről szó sem volt, a cél épp, hogy az otthoni döntéshozók megtévesztése volt. A nyugati elemzők persze – kis túlzással – ránézésre láthatták, hogy szó sincs a Blinder közvetlen leszármazottjáról, ezért meg is kapta a típus a saját kódnevét, a Backfire-t.

m2_nyugati_rajz.jpg

(forrás)

Ezen a rajzon egy Backfire-be rakodják be épp az AS-16-osokat, vagyis a H-15-ösöket – ahogyan ezt a ’80-as évek nyugati grafikusa elképzelte legalábbis. Ez a kép a tipikus Tu-22M-ről, amikor a korabeli, nyugati nézőpontot illusztrálják – e blog sem kivétel ezalól

tu-22_kozos.jpg

(forrás)

Bár az itt látható közelség igencsak kényelmetlen lenne a valóságban, de rajz a hangulata miatt kiváló illusztrációja a két Tu-22-esnek: hátul a régebbi Blinder és elöl a Backfire

 

A stratégiai szinten

Már érintőlegesen történt arra utalás, hogy mi volt a helyzet a Tu-22M légi utántölthetőségével. A típus történetének ezen része merőben politikai jellegű. 1971-ben derült ki a nyugat számára, hogy az új szovjet bombázó biztosan utántölthető a levegőben, és innentől elszabadult – ha nem is a pokol, de az őrület biztosan. El kellett dönteni, hogy milyen fenyegetésnek veszi az USA a Tu-22M-et: interkontinentális bombázónak, vagy „perifériásnak” – ez utóbbi itt azt jelentette, hogy az ország határai mentén lévő célokat még elérhetett a típus. Állítólag akkoriban az oroszok 2200 km-es hatósugarat jelentettek be az M0 és M1 változatokra. A CIA 3700 km-est becsült, míg a Defense Intelligence Agency (DIA) 5000-et. Ez utóbbi már lehetővé tette volna az USA közvetlen támadását. A két ügynökség egyeztetett egymással, és 3360-3960/4000 km-re módosította saját becsléseit. Így aztán ez a „perifériás bombázó” szerepkör lett a közmegegyezés az amerikai hírszerzői körökben, mivel az interkontinentális bevethetőség ellen szólt a szibériai bázisokon való, problémás üzemeltetés, a – szerintük – csekély önvédelmi képesség és a korlátozott fegyverterhelés. Az Egyesült Államok Légiereje viszont a maga részéről úgy vélte, hogy a gép igenis interkontinentális csapásmérőnek számít, még ha ehhez a visszaúttal eleve nem számolhattak is az oroszok. Csakhogy, szerintük ezt a biztos veszteséget vállalták.

m2_elhuz.jpg

(forrás)

Ezúttal fegyvertelenül húz el egy hordozó és egyik kísérőhajója között egy M2. Bár valódi ellenlépéseket a hajókkal szemben megtestesített veszélye miatt tettek a típussal szemben, a politika szintjén a nem is létező képességeit igyekeztek korlátozni

Ez persze a zajló SALT II tárgyalásokon, vagyis a stratégiai fegyverkorlátozási megbeszélések második szerződésének előkészítésekor súlyos ellentétet szült a felek közt. A hatósugártól függően ugyanis a Tu-22M-nek bele kellett volna esnie a korlátozásra kerülő kategóriákba, amiről a szovjetek hallani sem akartak persze. Végül mégis ők tették azt az ajánlatot, hogy 30 gép/évben limitálják a gyártási mennyiséget, és hogy „nem fejlesztik tovább” a légi utántöltési képességet a típuson, valamint, hogy csőcsonk nélkül készülnek az új gépek, és a régiekről is leszerelik őket. Nem mellékes azonban, hogy a szovjetek maguk is tudhatták, hogy nincs és minden bizonnyal nem is lesz akkora utántöltő flottájuk, mint az USA-nak. Ezért aztán részben tét nélkül ragaszkodhattak a tárgyalások egy adott pontjáig a Backfire-ökön lévő csőcsonkokhoz, hiszen amikor be kellett adni a derekukat, tudták, hogy a valóságban keveset veszítenek. Ennek köszönhető, hogy az M2-kön a leszerelt csőcsonkok helyét jellegzetes, kidudorodó borítás fedte, míg az M3 változatok eleve enélkül készültek, az egyébként is megváltoztatott orrkontúrral.

Végül hivatalosan a bombázónak 2000 km-es hatósugarat állapítottak meg. Aztán persze voltak amerikai sajtóhírek, hogy az oroszok minden gép mellett ott tárolják a bázisokon a csőcsonkokat, amiket percek alatt fel tudnak szerelni háború esetén. A dolog további érdekessége, hogy a SALT II – hivatkozva a szovjetek afgán intervenciójára – sosem lépett életbe jogilag, mert az USA nem ratifikálta. Ennek ellenére a felek mégis betartották a magukra rótt megkötéseket, így a Tu-22M-re vonatkozóakat is. Újabb félnivalóra adott okot az amerikaiaknak, amikor azt vizionálták, hogy a Backfire-t ellátják az új, 3000 km hatótávú, manőverező robotrepülőgéppel, amivel mégiscsak stratégiai jelentőségű fegyverré lépne elő. Ez valószínűleg a Raduga H-55 (AS-15 Kent) volt, de ezt végül nem kapta meg a bombázó.

tu22m2-11.jpg

(forrás)

Az ismertető korábbi fényképein már többször jól megfigyelhető volt az felszerelt csőcsonk. Ez kezdetben az elődről átvett PT-1 volt, de az M3-ra a KAZ-833 kitolható egységet is felszerelni tervezték. A képen a lefedett maradéka látható jól

tu22m2-8.jpg

(forrás)

Érdekes azonban, hogy kétféle lefedése volt a csőcsonk helyének. A második pár fotón ez a laposabb kivitel látható. Az itt bemutatott fényképeken végig M2-k szerepelnek

tu22m2-13.jpg

(forrás)

pt-1_53-ason.png

(forrás)

És ténylegesen így nézett ki közelről a PT-1 csőcsonk, egy M1 verzión. A felső fotón megfigyelhető még a korai zavarórendszerekhez tartozó, az orr két oldalán, a radar mögött lévő kis, kiemelkedő burkolat is, de más érzékelők és antennák is jól látszanak

tupolev_tu-22m1_refuelling_probe.jpg

(forrás)

A következő, START I szerződés tárgyalásakor, annak kiegészítő elemként, de nem annak részeként, az USA újra javaslatot tett a Tu-22M korlátozására. Ennek nyomán, a ’90-es évek legelején az Szovjetunió vállalta, hogy sem légi utántöltéssel, sem más módon (vajon milyen módon?) nem ad interkontinentális bevethetőséget a típusnak és nem tart szolgálatban 300 légierős és további, 200 tengerészeti példánynál többet. Itt az USA eredetileg összesen 400-as számot akart, továbbá, hogy a típus kerüljön be a CFE szerződés hatálya alá (Conventional Forces in Europe). Persze a felek minden bizonnyal tisztában voltak azzal, hogy ezt a számot az összeomló orosz gazdaság legkevésbé sem fogja tudni finanszírozni, tehát a valóság jóval kedvezőbb lesz az USA számára.

 

A Tu-22M nem aratott exportsikert, pedig komoly képességei miatt valószínűleg Kína, India, és Irán is szinte bármilyen árat megadott volna érte. Ez főleg a ’80-as, de még inkább a ’90-es években volt téma a nemzetközi fegyverpiacon, de a várható, nyugati reakciók miatt az oroszok még a busás haszon mellett sem mentek bele a dologba. Indiával négy gépre tulajdonképpen aláírtak 2001-ben, csakhogy ekkor már nem gyártották a típust, és nem is volt reális újraindítani a várt, pár gépes rendelésért. Ezért aztán a meglévők közül az Északi Flotta állományából gondolták a gépeket átadni. A mindenképpen szükséges átalakításokat a katonaság Rjazanyban akarta elvégezni, míg a hadiipari cégek Kazanyban. Állítólag ezeken a részleteken, magyarul a bevétel elosztásán olyan szinten összekaptak az érintettek, hogy főleg emiatt esett kútba az üzlet. Ennek eredetileg 12 db H-22 is része volt.

Mára egyébként változott a helyzet, több szempontból is. Egyrészt a gépek mostmár nagyon öregek, és az oroszoknak sincs sok belőlük, a gyártás pedig anno még talán folytatható lett volna exportra, de ma már az újraindítás lehetetlen. A modernizált példányokat pedig Oroszország megtartja magának. Itt elég csak a stratégiai helyzetre gondolni a papíron nagy szövetséges Kínával, vagy az újraéledt, világhatalmi ambíciókra. Másrészt, Kína azóta, úgy tűnik, úgy döntött, hogy saját anyahajóival és más módokon (lásd később kiegészítésként) veszi fel a versenyt az USA tengerészeti erőivel, India pedig ugye a korábbinál sokkalta jobb viszonyt ápol az amerikaiakkal. Irán inkább az atombombát választotta, és már szintén nincs szüksége hasonló típusra. Mind a térségében való elrettentést, mind a tengerészeti támadási feladatot máshogyan oldja meg, nem utolsó sorban egyébként aszimmetrikus hadviselési eszközökkel.

okbxx.jpg

(forrás)

A szovjet utódállamok közül Ukrajnában, ahol az európai szárazföldi hadszíntéri bevetésekhez állomásoztatták a típust, szolgált egy darabig még a Tu-22M3. Poltavában mintegy 20 példány repült, majd amerikai finanszírozással megsemmisítették őket

osztrovban.png

Oroszországban viszont szép számban repülték a típust. A fotón az osztrovi bázis látható, a háttérben egy Tu-154-essel és An-26-osokkal. A bombázókon a földi személyzet dolgozik, de érdemes még megfigyelni az eltérő színű (sötétségű) festést és az egyik, leponyvázott orrú Tu-22M3-at is (forrás: Rigmont 77. o.)

sok.jpg

(forrás)

Tu-22M3 bombázók csoportja gurul Gyagilevóban, már a hidegháború utáni időkben. Bár fegyverzetük ezúttal nincs, de egy ezredszintű támadáskor nagyjából ilyen lett volna a kezdés

 

Katonailag

A partoktól nagy távolságra is hatékonyan bevethető, kötelékben támadó, egy-két tucat, de akár 100 robotrepülőgépet is indító bombázókötelékektől volt oka tartani a fő ellenfélnek, az USA Haditengerészetének. A hagyományos háborúban jól használható repülőgép-hordozókat tehát okkal féltő US Navy így nem csoda, hogy alapvetően a nehezebb, több rakétát hordozni képes vadásztípusokat favorizálta. Ugyan ott volt a remek, kisebb és könnyebb F-8 Crusader is 1976-ig, de mellette az F-4 Phantom II, majd a kategória nagyágyúja, az F-14 Tomcat lett a fő vadászgép a fedélzeteken. A tengerészet átvette az USAF nagyratörő YF-12 programjából a Hughes AN/ASG-18 tűzvezető rendszerét, és így a jókora Tomcat végül ennek AN/AWG-9 jelű radarkomplexumával és a hozzá tartozó, nagy hatótávú, aktív lokátoros önirányítású AIM-54 Phoenix rakétával állt szolgálatba 1974-ben. A majdnem egy méteres antennával és a impulzus Doppler üzemmóddal az AWG-9 képes volt az alacsonyan repülő robotgépeket is befogni, követni, és rakétákat rájuk vezetni. Igaz, a hatalmas és több ezer km/h-val száguldó H-22-esek elég nagy radarkontrasztot is adtak ehhez. A hordozótól néhány száz (akár 600) kilométerre járőröző F-14-eseknek az AIM-54 optimális esetben 180-200 km-es maximális hatótávolságára szüksége is volt, mert a H-22-eseket is több száz kilométerről lehetett indítani, ideális körülmények között. És értelemszerűen sokkal jobb lett volna még a bombázót magát lelőni, mint az általa indított, akár 3 db H-22-est inkább, egyenként. A kisebb hatótávú, de a Tu-22M3 által 6-10 példányban is elvihető H-15 hajók elleni változatánál hatványozottan ez volt a helyzet. Szintúgy nem mellékes körülmény, hogy a Phoenixet nem igazán ilyen célok ellen tervezték, ezért, noha le lehetett lőni a robotgépeket magukat, igazából a hordozóik ellen lehetett vele hatásosan fellépni.

Nem csoda, hogy egyes források szerint felmerült a nukleáris robbanófejjel ellátott Phoenix is. Ez azonban minden bizonnyal megmaradt a tervek szintjén. Ez nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a valóságban hogyan alkalmazták az AIM-54-eseket. Bár a teszteket erre teljes körűen elvégezték, a gyakorlatban – a leszállási súly korlátozásai miatt – azt sem használták ki soha, hogy hat ilyen rakétát is hordozhat a Tomcat. Mondhatni, hogy a hidegháború sosem fajult addig az amerikai anyahajók közelében, hogy erre szükség legyen – pláne nem egy atombombával ellátott változatra. Továbbá, a háborús helyzetben lényegében állandó AWACS támogatás – a fedélzeti E-2 Hawkeye típussal – is alapvetően hozzájárult a rakéták időben történő észleléséhez, és ezáltal hatékony leküzdéséhez. Sőt, az egyik fő hadszíntérnek várt Északi-tenger felett a Brit-szigetekről felszálló E-3 Sentry-k is minden további nélkül jelen lehettek.

6_ph.jpg

(forrás)

Hat Phoenix rakétával repülő F-14. Ilyen csak teszteken volt

88091787_1553829544754907_1918556187406630912_n.jpg

A Grumman így reklámozta a Tomcatet. A Foxbaten, azaz a MiG-25-ösön kívül még az összes fenyegetés hadrendben van, nem úgy, mint a népszerű F-14-es (Amerikában legalábbis) /2020 márciusi kiegészítés a poszthoz/

(forrás)

A szovjet bombázókra tehát a fő fenyegetést a radarjaik hajókra vonatkozó, legnagyobb észlelési távolságánál is kétszer messzebb repülő F-14-esek jelentették, pláne, amíg az elég kicsi magasságban indítható H-22 verziók meg nem jelentek. A rombolók és cirkálók légvédelmi rakétái számára még optimális esetben is legfeljebb 5 perc maradt az ellentevékenységre az 1 km/s-et is meghaladó tempóval száguldó robotrepülőgépek ellen. Ez, pláne az Aegis rendszer bevezetése, azaz 1983 előtt, nagyon könnyen túlterhelhetővé tette a hajós légelhárítást, ha nem tisztították meg a bombázók egy részétől az eget először az F-14-esek.

Így aztán, az egyre újabb szovjet robotgépek miatt, az 1970-es évek végére elkezdték ellátni az amerikai hajókat a Phalanx pontvédelmi rendszerrel, melyek a hajótól 1-2 km-re még lelőhették a támadó fegyvereket. A függőleges indítócellák (Mk 41 VLS) bevezetése sem véletlen volt. A korábbi, ugyan fejlett szenzorokkal és elektronikával ellátott, de kétkaros indítókkal operáló Ticonderoga osztályú cirkálók egyszerűen képtelenek lettek volna elég gyorsan indítani a légvédelmi rakétáikat egy tömeges támadás esetén. A US Navy tehát igen komolyan vette a szovjet fenyegetést.

aerial_port_bow_view_of_uss_ticonderoga_cg-47_underway_during_sea_trials_may_1982_dn-sc-84-00168.jpg

(forrás)

A USS Ticonderoga cirkáló a próbajáratai során, 1982-ben. A lényeg a felépítmény előtt a kétkaros indító, mely limitálta a hajó tűzgyorsaságát. Később ezt a VLS indítócellák váltották, az osztály hatodik hajójától kezdve

0434-04-1-3.jpg

(forrás)

Itt egy norvég F-16A fogott el egy M2-t, 1988-ban

Sőt, ’80-as, ’90-es évekre várt, még potensebb robotrepülőgépek és Tu-160 miatt a Navy már az AIM-152 Advanced Air-to-air Missile kiírásban versenyeztette a gyártókat. A cél a Phoenix-nél jóval könnyebb és kisebb, ezért több példányban is hordozható, mégis annál jobb képességű fegyver megalkotása volt. A felmerülő technikai problémák, az ár, a hidegháború vége, és nem mellesleg, a légierő távolmaradása megpecsételte a program sorsát. (Az utóbbi tényező egyáltalán nem csoda, hiszen nagyon megszenvedtek az AIM-120-assal, mely kezdett jól működni, így nem akartak belemenni egy újabb, bizonytalan rakétaprogramba.)

 

A Flight magazin 1982-ben számolt be róla, hogy – amerikai bevallás szerint legalábbis – az első, Tu-22M-ek általi, szimulált támadás a USS Enterprise és a USS Midway ellen szeptember 30.-október 1-jén történt. A Csendes-óceán északi részén nyolc M2 imitálta a támadást, 200 km-re megközelítve a hajókat. Saját elmondásuk szerint nem nagyon tettek semmit az megtámadottak, hogy minél zavartalanabbul megfigyelhessék az új, ellenséges típus taktikáját.

tu-22m_backfire-b_escorted_by_an_f-14a.jpg

(forrás)

De azért máskor elkapták a Tomcatek az új, szovjet bombázókat

 

Besorolás

A Tu-22M-et a nyugati besorolási elvek szerint nem igazán lehet hova tenni. A bemutató elején már részletezett, tipikusan szovjet feladatkörök (rakétahordozó és tengerészeti csapásmérő, illetve felderítő) nem, vagy nem nagyon léteznek ebben a méretben nyugaton. A korábbi Tu-22 Blinder és a B-58 még azonos kategóriát képviselt, de az amerikaiak utána már csak a valódi stratégiai szerepkört célozták meg, és a B-70 fejlesztésébe kezdtek. A kettő közötti bombázótípus így náluk kimaradt, viszont Európában nem egészen: Franciaország a Dassault Mirage IV-essel egy, világviszonylatban hadműveleti, európai szinten lényegében stratégiai jellegűnek tekinthető, szuperszonikus csapásmérőt készített el. A hasonló besorolások, bár hasznosak, de mint sokszor, itt is elfedik a részleteket. Az Európa nyugati feléről induló, önálló atomütőerőt fenntartani kívánó franciáknak szükségük volt egy nagy hatótávú, de globális szinten továbbra sem bevethető, nukleáris csapásmérő típusra. Ezzel együtt, a Mirage IV jóval kisebb, és korlátozottabb fegyverzettel rendelkezik (bár elvileg hordozhat néhány nagy, hagyományos bombát, ezt szinte sosem alkalmazták), és tengerészeti feladatai sincsenek, ellenben felderítő verziója létezik. A szovjetek is számítottak a Tu-22M-re az európai (szárazföldi) hadszíntéren.

Néha felmerül a típus F-111-essel való, azonos kategóriába sorolása, ez azonban nem helytálló. A teljesen más feladatra, azaz a front mögötti, fontosabb, főleg logisztikai célok elleni bevetésekre tervezett, valójában taktikai feladatokat ellátó F-111 jóval könnyebb, kevesebb fegyvert hordoz. A későbbi, jelentősen eltérő FB-111A változat már hasonló a rakétahordozó feladatkörben – de a tengerészeti feladatokban és a felderítésben megint csak egyáltalán nem. Mi több, ez a modifikáció csak egy kényszer szülte, átmeneti megoldás volt, maguk az amerikaiak is így tekintettek rá. Amint a valódi gép, amire vágytak, vagyis a Rockwell B-1, megjelent, azonnal ki is vonták őket, és F-111G-vé alakítva ismét taktikai feladatokat kaptak.

Érdemes még megjegyezni, hogy mennyire nem a Tu-160 elődje a Tu-22M. A nagy, hófehér stratégiai bombázó programja ugyanis a ’60-as évek végéről, a ’70-es évek elejéről eredeztethető, amikor még javában dolgoztak a Tu-22M-en. Ez a munka nyilván még akkor is elmaradt volna, ha a Tu-160 tervezési időszakát is hosszúnak gondolták. Végül mindkét típus hosszas fejlesztési program után állhatott szolgálatba. Ennek sorrendjéből akár lehetne arra következtetni, hogy egyik a másik utódja. Persze a nagyfokú eltérés világos a két bombázó méreteinek, tömegének és feladatainak összevetéséből is, de a felületes szemlélő mégis könnyen azonos célúnak gondolhatja őket.

22m_160.jpg

(forrás)

A nagy testvér, a Tu-160 mellett egy Tu-22M3. A méretkülönbség is jól látszik, ha másból nem, abból mindenképp, hogy a kisebbik bombázót hátranyilazott szárnnyal is oda merték állítani a betonra, de ezt a sokkal nagyobb Tu-160 esetében meg sem próbálták. Oldalt egyébként a tetszetős, az elmúlt években megjelent, több árnyalatú kék mintával lefestett Jak-130 gyakorlógép egy példánya. Elvileg 2018-as fotó

tamadnak.jpg

(forrás)

Egy-egy H-22-est hordozó példányok

 

Folytatás ITT. Minden forrás az utolsó részben lesz felsorolva.

54 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://modernwartech.blog.hu/api/trackback/id/tr6615277938

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KLB80 2019.11.15. 12:03:18

Köszönjük!
(Céges workshop prezentáció cunamit tudtam így átvészelni)

molnibalage 2019.11.15. 12:03:21

Egy kis kiegészítés. Egy hamarosan megjelenő cikkben modellel vizsgáltam a kis magasságon érkező 760 m/s H-22 elleni Phalanx Block 1 ezt hozta ki.

Úgy számoltam, hogy az elfogási pontban levő löveg ismert szórását használtam fel és 300 méter hosszú szakaszok átlag találati valószínűségével számoltam kumulatív valószínűséget.

Már 4-5 másodperces tűzcsapással idealizálva ezeket az eredményeket kaptam.
Az M61 szórása ismert, a karakterisztikát a Silka ismert karakterisztikája alapján vettem fel.

i.imgur.com/TKIK88h.png

A számok alapján jó eséllyel képes lett volna ez alapján lelőni a Phalanx Block 1 (a Block 0 nem) a H-22-őt, de nagyon közel esett le volna a rakéta, nem 1 km felett.

Több AK-630-ra ás Goalkeeperre is csináltam számítást és olyan értékeket kaptam, amik visszaigazolták, hogy miért telepítették párosával az AK-630-ast és miért van Kasztánon duplázva és miért van AK-630-2 is. Egy hamarosan megjelenő cikkben benne lesz ez hosszabban.

molnibalage 2019.11.15. 12:25:20

A gép besorolásán én is mindig vakartam a fejem.

Ha pusztán a tömegét nézzük, akkor be lehetne szuszakolni a stratégiai bombázóba, ha már a jenkik is annak csúfolták az FB-111-et. A B-58 üres tömege is hasonló volt, de az ikon B-52-esnél viszont lényegesen könnyebb. A Tu-16-os meg kisebb volt.

A gép feladatköre és hatalmas ASM-je viszont annyira egyedivé tették, hogy nyugaton semmi ilyesmi nincs. A B-52-es elvileg képes AGM-84-et alkalmazni talán, de ettől még dedikált ASM platformként tekinteni rá nem hinném, hogy bárki tud.

Mivel a B-58 célja teljesen más volt, csak sebessége lehetett hasonló én mindig is egyedinek kezeltem a Tu-22M-et. Nincs hozzá hasonló kategóriájú gép, de ha mindenképpen be kellene sorolni, akkor stratégiai csapásmérőnek hívnám, de ez elég furán hangzik.

Az utántölthetőséghez. Még, ha vissza is szerelhető gyorsan a csonk, ha nem gyakorolják a személyzetek a folyamatot rendszeresen, akkor ennek jelentősége nincs. Nem tudják használni.

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2019.11.15. 16:25:25

A modernwartech blog ismét bizonyította, hogy ez egy egyszemélyes modernwartech wikipédia. :-) Emelem kalapom. Ismét. :-)

Osztályba sorolás kérdés kör. Talán nem is olyan fontos. Állati példát véve, a tojást rakó kacsacsőrű emlős mérgező tüskével (ez utóbbival csak a homo sapiens politikusai rendelkeznek) egy "kakukktojás" az emlősök között, mégis emlősnek sorolták be a zoológusok. A tejmirigyei miatt.

Ha úgy veszem Tupoljevék jelen poszt szerinti "madárkája" és változatai bombázóként indultak, pl. hagyományos bomba - szabadon hulló bomba vetésére is képes volt eleinte. Aztán hogy menet közben összeszedett sok egyéb képességet is és változatot is? Mint a svájci bicska. :-)

Jagdpanther 2019.11.15. 17:27:18

Remek , és nagyon érdekes cikk.
Egy kérdés , lehet tudni miért hivtak
backfire-nek? Ezen felnevettem ..
Csodalatos gép a szememben az összes TU modell... de gondolom nem a tipus utani ámulat miatt adtak neki a yankeek ezt a nevet

Maga Lenin 2019.11.15. 21:42:20

@KLB80: Hello, azért ne általam tessék munkát kerülni, mi lesz így népgazdaságunkkal? :)

@rdos: [kalap viszontemelése]

@molnibalage: Azért vigyázz a fejedre, már úgy szétvakarhattad...

@Jagdpanther: Elvileg vannak ilyen sztorik néha hogy ezt meg azt a típust miért pont így meg úgy nevezték el, de hát ezek kb. anekdota szintűek, úgy gondolom. Ami fix, hogy a nevezéktan fix: B-vel kezdődik, mert bombázó, és két szótagú (igen, angol szótagolás...), mert sugárhajtású (lásd: Tu-95 - légcsavaros - Bear - az egy szótag).

Burgermeister 2019.11.16. 04:07:23

szuper iras.....az a kép fantasztikus a tu 160-al

kéki béla 2019.11.16. 07:31:18

Azért az amcsik nagy gengszterek voltak már a múlt században is... nem is értem, a ruszkik miért fogadták el ezeket a feltételeket (pl. az interkontinentális bevethetőség tiltása).
Mert ugye az amcsik gyakorlatilag megszállás alatt tartották Nyugat-Európát, így ők onnan bármikor elérhették a ruszki célpontokat interkontinentális képességek nélkül is, de fordítva...
(jó, tudom, a cár atyuska elődeit sem kellett félteni, az más kérdés, csak ez az amcsik részéről a máséval a csalánt tipikus esete volt ugye)

gigabursch 2019.11.16. 09:26:41

Gyerekkorom nagy rejtélye volt, hogy a SALT minek a rövidítése?
Nekem kézenfekvő volt, hogy Szovjet-Amerikai Leszerelési Tárgyalások.
Aztán kiderült, hogy nem, de közeli mellények még így sem volt rossz.

molnibalage 2019.11.16. 09:29:52

@kéki béla: Mert összességében számukra így volt olcsóbb a MAD fenntartása. Az ICBM és SLBM-ek mellett egyébként kerekítési hiba volt. Meg az írás is említi, hogy valójában úgy sem volt tanker a gépekhez. Tehát igazából egy nem létező, de esetlegesen kialakítható képességet adtak fel. Arra nem költöttek sok pénzt.

JanaJ 2019.11.16. 09:31:37

Köszönöm megint.

Maga Lenin 2019.11.16. 12:31:31

@Burgermeister: @JanaJ: @GLiSKARD: Örülök, hogy tetszett.

@gigabursch: Hát Magyarországon még akár ez is lehetett volna, ne feledjük, mi voltunk a Verne Gyulák meg May Károlyok országa :) Viszont: ezzel a logikával a nagyon jól hangzó külföldi nevek lefordítása kiábrándítóan vicces tud lenni: pl. Kuznyecov admirális, az orosz hordozó mennyire rossz már, ha tudod, hogy "Kovács flottatengernagy" is lehetne a hírekben:)

Kültag 2019.11.16. 14:33:08

Azt magyarázza meg nekem valaki, hogy miért tekintik elavultnak a farokgépágyúkat! Mi akadályoz meg egy vadászgépet abban, hogy közel repüljön és hőkövető rakétát indítson a bombázóra? Ha távolról jön egy BVR rakéta, azt ki lehet szúrni hőkamerával vagy akármivel, és lehet neki csalit dobálni meg zavarni, de a gépágyú tűz ellen mit csinálnak? Vagy arra számítanak, hogy olyan gyors, hogy úgysem érik utol a vadászok? Egy Tu-22M vagy egy B-1 talán igen, de egy B-52 vagy egy B-2 biztosan nem. Ráadásul le se kéne lőni a vadászt, elég lenne csak felé lőni sok-sok kilométerről nyomjelzős, közelségi gyújtós repesz lőszerrel, tuti leszállna róla a vadász. Ezt vagy 10 km-ről lehetne kezdeni, ami már az üldözési pozíció miatt lecsökkenő indítási távolságú közelharc rakéták indítását is megakadályozhatja, akkor meg csak a radaros, távolról indított rakéták maradnának. Meg aztán egy szuperszonikus bombázó is néha M 1 alatt repül, és akkor beérhetik a vadászok.

Maga Lenin 2019.11.16. 14:50:48

@Kültag: A 4. részben és főleg alatta, a kommentekben volt szó a témáról, javaslom, nézd meg az ott leírtakat. Nem igazán aszerint vannak ezek a dolgok, mint ahogy most írtad.

Kültag 2019.11.16. 16:29:33

@Maga Lenin: A GCI-os kommentedre gondolsz? Abból még nem tudom kivenni, hogy miért ne lenne értelme egy farokgépágyúnak. Te magad is azt írod, hogy úgyis csak hátulról érnének oda, és a rakéták is bénák voltak, vagyis a legvalószínűbb és legbiztosabb elfogás a hátulról megközelítés és gépágyútűz lett volna, ami ellen meg tök jó eltántorító eszköz lenne a gépágyú. Akkor miért elavult? Vagy nem jól értelmeztem a kommentedet? (Ja, egyébként marha jók ezek a cikkek, gratula!)

molnibalage 2019.11.16. 20:21:15

@Kültag: Semmi nem akadályoz meg hogy közel repüljön, de miért tenné, ha teljesen felesleges? Mivel a bombázó nagy magasságban repül, még ha hátulról indítják akkor is bőven a gépágyú hatásos megsemmisítési zónáján kívül lehet indítani a rakétát. Ezen felül kb. a '70-es évek közepe óta az USA a szemből indítható infravörös rakéta korszakában van, az AIM-9L óta. Az AIM-9X-cel meg így néz ki.

youtu.be/6YMSfg26YSQ?t=50

Az gyakorlatilag mindig égháttérben repülő Tu-22M ellen minden irányból indítható az rakéta. Nem kell a gép közelébe sem menni. Szemből akár 15 km-ről is beleszalad a Tu-22M, mert nem vált irányt túl fürgén...

A BVR és WVR rakéták hatásossága már a '70-es években közepén is olyan jó volt, hogy már akkor sem volt értelme a farokgépágyúnak, csak a kőkemény konzervatizmus tartotta ott. A jenkik a '90-es évek elején szerelték ki a B-52H gépekből miután a Sivatagi Vihar alatt egy AGM-88 HARM egy B-52-est lőtt seggbe a farog gépágyú radarja miatt...

Kültag 2019.11.16. 21:35:57

@molnibalage: Ezért tenné:
www.youtube.com/watch?v=wBV-sNWq3RY&t=130
Mert egy bombázóba egy valagnyi csapda fér, és ideje is van ellentevékenykedni. Ha olyan jó zavarói meg csalijai lennének, akkor akármilyen rakétát képes lenne eltéríteni. Akkor meg marad a kőbalta, hátulról.

És nem a gépágyú hatásos távolságáról tudna védeni, hanem onnan, ahonnan egy üldöző vadász már elkanyarodik, hogy nehogy eltalálja egy lövedék. Talajról 45 fokban indítva egy ilyen lassú 23x115-ösnek is vagy 7 km a teljes lőtávja, a vadász meg 1-2 mach-hal rohan felé, az már vagy 10 km-es lőtáv, szintben.

molnibalage 2019.11.16. 23:35:57

@Kültag: Remek. Aztán kifogy a valagnyi infracsapda és seggebelövi. Mert szerencsére a vadászgépeken nem 1 db rakéta van. Az átlag nyugati vadászgépen minimum 6-8 db és abból 2-4 db infrás. A radaros ellen meg az infracsapda 0.

Nem viccből szerelték ki a B-52-ből sem.

A videón nem tudni, hogy milyen AIM-9 változattal gyakoroltak. A felvételt ismerem, akár még a 90-es évek elején is készülhetett. Akkor AIM-9M volt még, de érdekes módon jenki gépeken is néha feltűnt egyes P változat.

Kültag 2019.11.17. 00:34:34

@molnibalage: Na ezért (is) kell a gépágyú. Líbiában a Rafale-ok csak zavaróval és csalivetővel éltek túl, nem vittek radar elleni rakétákat. Egy B-52-esbe meg vagy 1000 csapda fér, meg egy rohadt erős ECM. De mindez semmit sem ér, ha 1000 m-ről seggbe lövik 30 millissel.

Inner Circle 2019.11.17. 07:42:00

Remek cikk. Hülye kérdésem, hogy a Tu-160 szárnyait miért nem csapták hátra álló helyzetben? Leérne hátul és ciki lenne habszivacsot tenni alá?

Maga Lenin 2019.11.17. 12:49:49

@Inner Circle: Bizony, leülne, ezt nem kockáztatják meg.

Maga Lenin 2019.11.17. 13:03:15

@Kültag: Nos ott az eredeti gondolat az volt, hogy miért tették fel eleve már a gépágyút. Ezekre hoztam érveket, lehetséges magyarázatokat. Nem gondolom, hogy sok értelme van egyébként annak, hogy fent maradt egész napjainkig (lásd majd utolsó rész), de azért a dolog másik oldalát se szabad elfelejteni. Nevezetesen, a siralmasan rossz (nem kis mértékben a megbízhatóságból eredő) találati arányát a levegő-levegő rakétáknak. Ekkor még mindig elképzelhető lenne, hogy gépágyútűzhöz elég közelségre megközelítse a vadászgép a bombázót. Ez pedig, ha bármennyire is elképzelhető, jó eséllyel hátulról történik, mert a két gép másként 1500-2000 km/h relatív sebességgel közelít, vagy pedig keresztező irányon akkora elétartás kéne, ami szinte lehetetlen. Az is a rakéták ellen szól, hogy 1-2-3 tucat bombázó támadásakor (ami teljesen reális forgatókönyv), ha az meglepetésszerű, csak a rakéták negyedének kiesése is hatalmas lyukat üt az 1, legfeljebb 2 géppár felügyelte szektor védelmén. És akkor már 75% találati arányt tételeztünk fel. Szovjet részről meg, ahogy az MP változat nem valósult meg, úgy lehet kontextusba tenni, hogy vajon a normál gépeken az Urál zavarórendszer mennyire volt teljesen kiépítve. Röviden, nem, nem hiszem, hogy okos volt megtartani a gépágyúkat, de ha már beépítették őket, nem hagyták el. Mindez a hidegháborús időszakra vonatkozik.

molnibalage 2019.11.17. 16:41:58

@Kültag: Tudtommal nem fér 1000 db, nem kellene csak úgy dobálózni értékekkel. Szerintem. Persze kérdés, hogy melyik korszakról beszélünk, de legalább az alapokat nézzük meg.

www.airforce-technology.com/projects/b52/
12 AN/ALE-20 infrared flare dispensers and eight launchers for the AN/ALE-24 chaff dispenser are fitted.

Sajnos az AN/ALE-20 kapacitásra nem találtam adatot, de az manapság elterjedt AN/ALE-47-ben mérettől függően úgy 15-30 infracsapda fér. Ez utóbbi értéket 12-vel felszorozva sem jön ki 360-nál több, de az a legkisebb egyhüvelykes infracsapdával. A nagyobbal egy csak 180.

Az utolsó B-52 tailgunner nem rég ment nyugdíjba.
www.thedrive.com/the-war-zone/10237/the-u-s-air-forces-last-tail-gunner-has-retired

molnibalage 2019.11.17. 16:59:40

@Maga Lenin: A hidegháborús időszakban nem volt már siralmasan alacsony a találati arány a '80-as években vadászgépek ellen sem, ha a nyugati rakétákat nézzük. A Tu-22M meg semmilyen mértékben nem támaszkodhatott a manőverezésre, legfeljebb infracsapádáira. Voltak akkor neki ilyenjei?

A másik probléma, amit elfelejt Kültag, hogy ha hátrafelé nem figyel senki és nem veszi észre két szép szemével a rakéta indítást, akkor a bombázó nem tudja, hogy mikor kell szórni infracsapdát. Folyamatosan meg nem szórhat. Nem mindig kell radaros befogás ahhoz, hogy az infravörös kereső ráálljon a célra. Ha a vadászgép kikapcsolt radarral közelít, akkor vagy kiszúrja a faroklövész azt, hogy indult rakéta, vagy nem. A B-52-őn meg már senki nem figyel hátrafelé. Ma már MAWS kellene ehhez.

Kültag 2019.11.17. 17:25:01

Egyáltalán éles lőszert tüzeltek a GS-23-asból vagy csalit?

Maga Lenin 2019.11.17. 18:12:37

@molnibalage: Az egy beugratós kérdés, hogy voltak-e infracsapda-vetők a Tu-22M-en? Mert ha komoly: lásd a 4. részben, hogy igen.
Persze, én nem tudok/fogok 62 táblázatot hozni a rakéták képességeiről, de hogy éles helyzetben egy x napon egy y géppel felszállva 50%-nál jobb lett volna a találati arány, hát azt nagyon nem hiszem. És ez még csak a találati arány volt, még onnan lehet, hogy indításig elrepül egy nagyméretű Tu-22M. És akkor kb. nyert ügye van a maga részéről.
Mér ne figyelne hátra senki? Ott a Kripton radar. A másik meg, hogy mi ez, hogy a '80-as években radarkisugárzás nélkül Tu-22M-ek mögé kerülne bármilyen, őt támadó gép. Ez manapság kezd hihetővé válni, na de akkoriban? Akármilyen infradetektor lehetett pl. az F-14-esen, ez a lehetőség a valóság nagyon kis szeletét fedi le.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem vágyok rá, hogy minden, hasonló témájú internetes felület a te vitáiddal legyen tele. Take it or leave it.

@Kültag: Leginkább utóbbit.

molnibalage 2019.11.17. 18:28:58

@Maga Lenin: A HTÖ táblázatai amire utaltam azok az élesben bevetett eredményességet mutatják vadászgépek ellen. Nem laborkörülmények, éles helyzet. Persze a SV-t leszámítva infracsapda nem volt a célpontokon, viszont legalább manővereztek, kivéve 1982 Falkland. Ott az argentin gépeknél a hatósugár szélén repülés mindent komolyan limitált.

Az F-14 és az E-2 között digitális adatkapcsolat volt. Valahol mókásnak tartom, hogy a MiG-21/23/25 és Lazur esetén simán belefér a világképe az, hogy max. a végfázisban kapcsoljon radart a vadász, de a digitális adatkapcsolatos TCS-es F-14 esetén már nem, hogy látótávolságba manőverezzel, majd befogja infrával a célt. Amelyiken nem TCS volt, azon meg IRST.

Hm...

A Kripton radar funkciója a közeledő rakétákra való figyelmeztetés volt? Mi volt egyáltalán sebességmérési limitje? Hogyan pásztázott? Mekkora területen legyezett? Ha nem legyezett, akkor mekkora térrészt látott be, milyen széles volt a nyaláb? Mert MAWS-nál ez kérdés.

A kommented lezárását meg nem értem. Kültag feltetet a kérdést, hogy mi értelme lenne a gépágyúnak én meg válaszoltam rá. Nem értem, hogy ez téged miért zavar. Ha nem tetszik a kommentlés, akkor tiltsad le. De valahol azért pislogok, hogy milyen alapon moderálsz ki kommenteket, csak úgy. Te sem vagy tévedhetetlen, de hajlamos vagy mégis úgy viselkedni. Engem forrásokkal tudsz meggyőzni, nem moderálással.

Maga Lenin 2019.11.17. 18:35:55

@molnibalage: Ott tévedtél, hogy nem akarlak meggyőzni. Nem pazarlom erre az időmet.

Kültag 2019.11.17. 20:07:46

Pontosítanék: nem azt kérdeztem, hogy mi értelme van a gépágyúnak, hanem az ellenkezőjét, hogy miért kéne elhagyni, ha a legbiztosabb módszer egy bombázó lelövésére a gépágyúval való seggbe lövése. Már legalábbis szubszonikus sebességnél...

Maga Lenin 2019.11.17. 20:27:14

@Kültag: Nem a legbiztosabb módszer a lelövésére, hanem az egyik módszer. Esetleg a végső módszer. Ahogy azonban telt az idő akkoriban, úgy vált egyre kevésbé hasznossá a bombázón a gépágyú, mert úgy lett egyre kevésbé "biztos" módszerré a gépágyús lelövés a vadászgép részéről. Ezt felismerve, el is maradt a Tu-160-asról, meg a nemsokára sorra kerülő Tu-22M3M-ről is leszedték.

Kültag 2019.11.17. 21:51:33

@Maga Lenin: De miért vált bizonytalanná? Egy szuperszonikus gépnél még megértem, de a B-52-esen miért vált feleslegessé a farokgépágyú? A szuperszonikusokon (is) meg maradhatott volna CIWS gyanánt, amíg nincsenek önvédelmi lézerek.

molnibalage 2019.11.17. 21:55:17

@Kültag: A gépágyú szórása ilyen kis célok, mint légiharc rakéta alkalmatlanná teszi CIWS szerepkörre. Számokkal és modellel is meg tudom mutatni neked. Eleve kétségem van, hogy olyan kis méretű célt tudna követni a radar kellő távolságból. Egész egyszerűen nem volt cél.

Kültag 2019.11.17. 22:50:53

@molnibalage: A hajókon ezt teszik. Nincs olyan nagy különbség egy 34 centis Exocet meg egy 20 centis Sparrow között, főleg ha közelségi gyújtós repesz lőszert használnak és nem missile penetratort. A GS-23-as tűzgyorsasága meg majdnem ugyanakkora, mint a Phalanx-é, 3500 vs. 4500, de nehezebb is a lövedék, 180 g vs. 100. Na mindegy, ez csak elméleti fejtegetés.

Amit viszont még kérdezni akartam: Ha jól értem, a nukleáris változat volt az elsődleges. Ezt úgy kell érteni, hogy a Nimitzenkénti 100 kilőtt H-22-es jórészt atomtöltetű lett volna?

És ha már itt tartunk, a kumulatív töltetet nem nevezném páncéltörőnek. Előbbi kívülről robban befelé, utóbbi áttöri a burkolatot és bent robban. Az előbbi csak üreges célpontok ellen igazán jó (hajó, hangár, tartály, gyár), az utóbbi tömörek ellen is (pillér, kifutópálya, gát).

Maga Lenin 2019.11.17. 23:04:30

@Kültag: Nade nade nade. A hajónak a térbeli mozgása semmi a repülőgépéhez képest. Ezért nincs ilyen, hogy gépágyúval lelövünk egy rakétát. Gondold el, az se triviális, hogy két vadászgép manapság gépágyúval eltalálja egymást. Nem hogy 30-50 éve egy rakétát.
Hirtelen ezt a részt nem találtam :) de nem, nem 100xatom. Már csak azért sem, mert az első atomrobbanás után megszakad a többi rávezetése, mert nem lesz radarvétel. Vegyes bevetés lett volna.
Én se neveztem páncéltörőnek a kumulatív fejrészt.

molnibalage 2019.11.17. 23:07:06

@Kültag: De. Van. Már a 34 centis Exocet is igen kicsi, nemhogy a 20 cm. Az a baj, hogy ha nem számolod ki, akkor nem tudod ezt megítélni. Én megtettem. Majd olvashatod cikkben, ha megjelenik a HTKA.hu oldalon különféle célok ellen. A felső becslést adó számok sem kedvezőek.

Az AK-630 kb. ezt tudná szólóban, ezért telepítették duplán mindig. A szakaszonkénti átlagos találati valószínűségből számoltam kumulatívot. 5 másoderces tűzcsapással jön ki ez.
i.imgur.com/7YVA1l0.png

Itt a Kirvon duplázva. 2 db toronyhoz van 1 db radar. Okkan van a Kasztánon dupla AK-630 és van AK-630-2.
i.piccy.info/i7/37ca05b46549790438355914dfca48f5/1-2-175/25007331/1300220451_ak-630m1-2-roj.jpg

Ezen felül az AIM-7 az inkább szemből érkezett volna vagy akár oldalról. Az AIM-9 meg még ennél is sokkal kisebb.

A 2K22M Tunguszka szórása 100 méterről ilyen 40 lövésből. Beszédes.
i.imgur.com/4G5bvYu.png

A Phalanx Block 1 kumulatívra ezeket kaptam. (Ez még előzetes volt, azért ilyen csúnya a diagram.
i.imgur.com/UsMJtgE.png

Az AIM-7-re csinálhatok számítást neked, csak akkor add meg, hogy milyen relatív sebességgel számoljak és a tűzgyorsaságot is add meg. A kapott eredmény felső becslés lesz, mert nem tartalmazza a mérési hibát és azt, hogy a repülőgép nem olyan stabil platfrom, mint egy hajó.

---------------
Azt, hogy hány H-22-be tettek volna nuki harci részt nem tudom. Leninnek lehet rá forrása. Azt tudom, hogy az volt olyan időszak az 50-es években, hogy a bombázókhoz alig volt meg az 1 db bomba és vagy K-20 / gép.

molnibalage 2019.11.17. 23:12:14

@molnibalage: Illetve kéne a gépágyú szórás értéke legalább egy pontban.

molnibalage 2019.11.17. 23:16:19

@Kültag: Hogyaza...
A fenti válaszból lemaradt egy kép. A Kirovon a dupla AK-640 és a radar hozzá.
i.imgur.com/l3sXVio.png

Kültag 2019.11.17. 23:27:46

@molnibalage: Érdekes. Ezek közelségi gyújtós repesz lőszerre vonatkoznak, van penetrációsra? Merthogy az Oerlikon azt mondja a Millenniumra, hogy a 252 db srapnel lőszer javadalmazása 10 rakéta lelövésére elég. Az akkor egy másfél másodperces sorozat, vagy esetleg két háromnegyedes, ha az elsőt követve előbb felmérik a szélviszonyokat. És ha közelségi gyújtós lőszerekkel számolsz, akkor a rakéta hossza is számít.

Ha megcsinálod a Tu-22M vs. Sparrow közeledést, legyen hátulról történő elfogás, ahonnan lehetne használni a GS-23-ast: v(Tu-22 utazó)- v(Sparrow utazó) = ~450 - ~900 = ~450 (m/s). Tűzgyorsaság = 58 löv/s.

Kültag 2019.11.17. 23:28:45

Mindjárt keresek szórás infót...

molnibalage 2019.11.17. 23:51:19

@Kültag: Nem tudok közelségi gyújtós lőszerről 23 mm-ben. Még ma sincs ilyen kis méretben, 35 mm-es méretben van már AHEAD lőszer és talán 30 mm-ben is, de ebben nem vagyok biztos.

A közelségi gyújtós esetén nem jó az a modell, hogy a hossz számít. A rakéta méretét virtuálisan növeli meg az, hogy a repeszeknek szórásképe van, nem kell közvetlen találat. Az, hogy mekkora repeszfelhővel számolsz az megnöveli a célpont méretét a modellben, mintha nagyobb célpontra tüzelnél.

Így képzeld el. Piros legyen a célpont fő mérete, rakétánál ez kb. a rakéta átmérője. Zöld a repeszkép, amin belül találatot veszel. Legyen átfedés a repeszfelhő és rakéta között és a repeszfelhő átfedési távolságokat összekötve kijön a virtuális méret.
i.imgur.com/LEdShtf.png

Ezzel számolva elég jól visszakaptam a Skyranger rendszerről készült videón látható dolgokat.

Az AHEAD lőszerrel hátrafelé tüzelés elvi szinten már elég lehetne egyébként, ha kicsi a relatív megközelítési sebesség, a Skryranger rendszer videói alapján. Csak ekkor meg simán opciót kell adni az aktív radaros rakétának indításkor, hogy a célt felülről közelítse meg és zuhanjon rá, és akkor az ágyú HMZ-n kívül érkezne. Ha meg nem hátulról érkezik a rakéta, akkor meg úgyis tehetetlen lenne ez az elképzelt rendszer.

molnibalage 2019.11.18. 00:12:44

@Kültag: A 12. oldalon levő értékek CEP-nek méterben borzalmasan kicsik ahhoz képest, hogy mit látni videókon és mit látni más forrásokban.

A Silka szórását mástól megkaptam eredeti orosz forrásból. CEP értékek méterben távolság függvényében.

Az M61 és GAU-8 esetén 1200 méteren a 80%-os konfidencia értékre volt forrásom mil értékben, abból lehetett átszámolni az 50%-os sugárra a mil-t és abból CEP (m) távolságot számolni. Tehát a karakterisztikát a Silkához hasonlónak vettem fel úgy, hogy a karakterisztika átment az forrásban levő ponton.

Így kaptam ezt.

i.imgur.com/Z7giPPf.png

A te doksid szerint az M61 Vulcan szórása erős túlzással egy 30 mm-es lövészpáncélos lövegének szórásának a közelében, ami mondjuk úgy hihetetlen.

Mert, ha igaz lenne, akkor a Block 1 Phalanx erőlködés nélkül lőné le így a H-31-et. Ami természetesen nem igaz, mert erre a tesztek is rácáfoltak.

Kültag 2019.11.18. 00:19:12

@molnibalage: Tessék, itt van 20 mm-es közelségi gyújtós repesz:
www.youtube.com/watch?v=V2004nrHxa0
30 mm-esben már programozható viselkedésű lőszer van, aminek megmondhatod, hogy közelről, időzítve, a falban vagy áthatolás után robbanjon. A Bofors 40/57 mm-es gyújtójának (3P) már hat üzemmódja van ('90-es évek).

Közelséginél meg nem a hossz számít, hanem az _is_: növeli a találati esélyt, a sokszorosára. Ha mondjuk 2 m a hatásos sugara, akkor nem egy 20 centis kört kell eltalálni, hanem egy 420 centiset, ahogy te is írtad. Ha pedig nem pont szemből jön, akkor még nagyobb (egy irányba elnyújtottabb) a célfelület. Ezért kérdeztem, hogy közvetlen találattal számoltál a modelledben, vagy közelségi találattal.

molnibalage 2019.11.18. 00:21:40

@Kültag: Semmiféle közelségi gyújtós lőszert nem látok a videón. Közvetlen találatot igényel minden hidegháborús és annak örökös AAA CIWS rendszere.

gigabursch 2019.11.18. 07:46:28

@Maga Lenin:
:-)

Strategic Arms Limitation Talks

Azért szőrmentén benne volt a leszerelés is.
Az a helyzet, hogy az ember minden nap hallotta a rádióban, hogy "szalt".
Csak erre semmi értelmes magyarázatot nem adtak, és jó 20 év volt mire először olvastam a valós rövidítést.

gigabursch 2019.11.18. 08:13:22

@molni!

A fentebbi hozzászólásaidban írtad, hogy ma már azért nem az ördögtől való, hogy elhárító rakéta támadó rakétát/robotrepülőt szemből kilőjön.

Ha nem tévedek, ennek első komoly megvalósulása a Patriot légvédelmi rendszer volt az amcsiknál és a 91-es öbölháborúban az iraki Scud rakéták ellen ezt használták több-kevesebb sikerrel.

Manapság van olyan védőrendszer, ami egy csapatban támadó Gránit hajópusztítót képes hatástalanítani?
Mert az az egy GIF videó, ami a Kirovos cikkben (modernwartech.blog.hu/2015/08/28/a_projekt_1144_orlan_kirov_osztalyu_nehez_nuklearis_iranyitott_raketas_cirkalok_2_resz)
is szerepel elég durva.

S ettől - ha jól értelmeztem - méretben jóval kisebb a H-22 (modernwartech.blog.hu/2019/10/18/a_tupoljev_tu-22m_bombazorepulogep_5_resz) ,
de lényegesen nagyobb a manőverképessége is.

Az izraeli Vaskupola is elvben - ha jó értelmezem -, bár jóval kisebb cumókra van méretezve, de szintén úgy működik, hogy szemből kapja el a támadó rakétákat?

Előre is köszi a választ.
(ui: próbálj meg ne mindent rövidíteni, mert időnként -már megbocsáss - "némi" zavar van a fejemben)

Galaric 2019.11.18. 08:50:43

A cikkhez: ismételni tudom csak magam kíváló írás olvasmányos formában egy komplex fegyver rendszerről.
Csak így tovább és szorgos népünk győzni fog! :D

Kommentek: Sajnálnám, ha esetleg megszünne a hozzászólási lehetőség. Én mindig élvezettel olvasom, ahogy a nagy egész egy kis részlete esetleg jobban kifejtésre kerül mások álltal.
Szerintem egy kis önmérséklet mindenki részéről csodát tehet és nem marad rossz szájíz senkiben sem. :)
Szerintem. :)

Maga Lenin 2019.11.18. 09:02:14

@Galaric: Dehogy fog megszűnni, csak az önmérsékletet a moderálással tudom pótolni.

molnibalage 2019.11.18. 09:58:20

@gigabursch: Igen, ez ma már nem lehetetlen, de jelenleg még semmilyen gépre nem integráltak ilyen rakétát. Az új amerikai Peregrine rakéta esetén elvileg elvárás az, hogy közeledő rakétát is le tudjon lőni kis távolságból.
Mivel csak feleakkora lesz, mint az AIM-120 elvileg hasonló hatásos megsemmisítési zónáva (HMZ)l kettős feladatú lesz és egy F-35 is tud belőle eleget vinni a belső térben, hogy önvédelemre is maradjon.

A megmaradó 4++ generációs gépek egyes függesztőin párosával biztosan hordozható lesz, ahol most akár az AIM-120 is, tehát adott esetben a mennyiséggel nem lesz probléma. A probléma az lenne, hogy ha bárki bombázóra akarná tenni, akkor hogyan tegye. Hátrafelé indításnál a TVC-vel is mehet a dolog, de akkor a HMZ kicsi lesz, de mivel ez "CIWS" ez elvileg nem probléma. Bár, hozzáteszem, ha rakétát indított bárki egy strat. bombázóra, az azt jelenti, hogy akkor ott már nagyon eltoltak valamit.

A Patriot légvédelmi rendszer és az Sz-300PT is elvileg képes volt már akár HARM-ot is lelőni sőt, nagyon, de nagyon korlátozottan úgy M3.0 végfázis sebességű ballisztikus rakétát. Lényegében saját magukat voltak csak képesek védeni. A bibi az, hogy a Sivatagi Vihar alatt nem így használták őket, nem is volt sikeres. Az ott tapasztaltak miatt kezdek komolyan rágyúrni az ballisztikus rakéta elhárító képességre. A fent linkelt összefoglalóban benne van a Patriot és az Sz-300/400 rendszer evolúciója úgy 60-70 oldalon és a működési elvük, ha részletesebben érdekel. Az íráshoz képes ennyivel egészül ki még a Patriot, a hidegháborús múltat lassan végképp maga mögött hagyja. Eljöhet a 360 fokos megsemmisítési zóna és csak aktív radaros rakétával fog lövöldözni.

forum.htka.hu/threads/mim-104-patriot.356/page-19#post-596147

A csapatban haladó Gránit lelövése már a '70-es években sem volt gond. A problémát az okozta volna, hogy mennyit kell belőle lelőni, hogy mennyi célcsatornája és ideje lett volna a rephordozó csoport védelmének. A célcsatorna mennyiség és hatótáv (HMZ) kitolása volt a Ticonderoga osztály feladata. A P-700 tudott magasan és gyorsabban közelíteni, de sea skimming módban "csak" M1.5 tája volt a plafon. Viszont mivel hatalmas volt a rakéta papíron még Phalanx CIWS is hatásos volt ellene. Persze az csak a védelem utolsó vonala. Addig jó a védelem, amíg annak nem kell tüzelnie.

Az Iron Dome olyan szögből kapja el a célt, ahogy jön. Az, hogy mekkora távolság paraméterrel érkezik az cél és mekkora sebességgel, az limitálja a HMZ-t. Erről is szól a korábban linkelt írás. Ha mondjuk egy Kasszám vagy más rakéta az indító mellett 15 km-rel hasít el, akkor az teljesen más, mint ha pont az osztály felett repülne el.

Kültag 2019.11.18. 10:08:28

@gigabursch: Tankokra is tesznek már rakéta elhárító rendszereket. Van, amelyik sörét szerűséget lő ki, van, amelyik egész lövedéket (mini rakétát). Ezek akár pár 10 m-ről indított rakétákat is leszednek, ha ki nem kapcsolják őket, mert a tank körül mászkáló saját katonákra veszélyesek.

Itt egy lista róluk:
en.wikipedia.org/wiki/Active_protection_system#Examples_of_active_protection_systems_(country_of_origin)

gigabursch 2019.11.18. 11:10:34

@molnibalage: @Kültag:
Köszönöm a válaszokat.

Persze ilyenkor gondolom a támadó fél is játssza az álcázást.
Több rakéta egymás "radar-árnyékában" (nem tudom jó szó-e), délibáb szerűen oldalra, fel/le kivetített radarképek (tisztára hologramm), miközben a jelforrás meg árnyékolja önmagát, stb. és rögtön félrevezetik a rendszert.
(persze ezt könnyebb elmondani, mint megvalósítani)

Nyilván azért a támadók is úgy gondolkodnak, hogy lesz ebből eseti veszteség, de amelyik betalál, az mindent visz.
Mert egy ilyen találat az brutális.

molnibalage 2019.11.18. 11:22:49

@gigabursch: Ezt a radar árnyékot nem igazán értem.

Arra gondolsz, hogy annyira közel repül egymáshoz két cél, hogy nem tudja szétválasztani a radar? Ez biztosan nem működik zavarás nélkül, az ALE-50/55 vonatott csali épít erre. De maga a nyalábon belüli távolság és szög diszkirmináció az megy már jó ideje. A linkelt HT Összefoglalóban erről is van egy rövid rész a 107. oldalon.

A radarkép kivetítésnél végképp nem értem, hogy mire gondolsz? Az ALQ-131 tudott olyan zavarást, hogy fals célokat generált, de az csak a korai szovjet SAM ellen volt hatásos. Ez a 222. oldalon van.

Hogy mai korszerű radarok ellen mit tudnak csinálni az nem publikus. Sehol nem látsz róla képet.

A ballisztikus rakéták adott estben vihetnek csalikat is, ha elfér a harci rész mellett, de ez inkább már az SLBM és ICBM szintje, egy Iszkander vagy ATACMS tudtommal ilyet nem tud.

gigabursch 2019.11.18. 12:57:12

@molnibalage:
Igazában pont arra válaszoltál, amit kérdeztem. Köszönöm!

"Hogy mai korszerű radarok ellen mit tudnak csinálni az nem publikus."
Ezt én is gondoltam...
:-)