Az Iowa osztályú csatahajók, 1. rész

2015. április 02. 18:00 - Maga Lenin

A keletkezés körülményei

Van szerencsém bemutatni Nektek a US Navy egyik legismertebb hajóosztályát és egykori büszkeségét, az Iowákat. A hajók keletkezésének történetétől a műszaki részleteken át egészen a '90-es évekbeli világháborús szolgálatig sok mindenről lesz szó, sok leírással, képpel és adattal.

Jó olvasást és szórakozást!

nyitokep.jpg

Az Iowa osztályt általában a legjobb csatahajónak tartják, mely a nagy sebességet sikeresen kombinálta az erős fegyverzettel és a jó védettséggel. Az Egyesült Államok Haditengerészete számára valóban kiváló munkát végeztek a mérnökök és az építő hajógyárak. Bár a fő ellenfélnek számító japán Jamato osztályú hajók nehezebbek voltak és nagyobb lövegekkel szállhattak harcba, mégis, az USA kiváló háttéripara biztosította technológiai fölény révén az Iowák tekinthetők a megépített csatahajók közül a legjobbnak. Ironikus módon, ezek voltak az utolsóként szolgálatban álló csatahajók is.

Az első részben a keletkezésük körülményeiről lesz szó.

Csatahajók a politikában a két világháború közt

 A második világháborúban használt csatahajók két csoportba sorolhatók: egy részük még az elsőből vagy nem sokkal utána származott, és csak egy kisebb részük volt új(abb) gyártású egység. Ez utóbbiak keletkezésében és tervezésében döntő szerepet játszottak a ’20-as és ’30-as évek flottaszerződéseinek megszorításai. Ezek voltak az első, jelentős nemzetközi fegyverzetkorlátozási egyezmények, melyeket egy esetleges új tengeri fegyverkezési verseny megelőzése érdekében kötöttek a felek.

konferencia_delegaltak.jpg

A Washingtoni Tengerészeti Konferencia résztvevői (forrás)

Persze a valóság nem volt ennyire makulátlan. Az éppen véget ért háború addig sohasem látott pusztulását követően Nagy-Britannia gazdasága romokban hevert, csakúgy, mint a többi európai országé. Ugyanakkor a harcokból szinte kimaradó USA hihetetlen méretű hadihajó-építési programot jelentett be: a különböző és évről évre fejlődő tervek szerint 50 csatahajót (és csatacirkálót), illetve nem kevesebb, mint 1000 új harci egységet szándékoztak építeni. Ez a Royal Navy évszázados fölényének végét jelentette volna. Emellett sokan úgy vélték, az előző háború egyik fő oka az angol-német flottaverseny volt; ez persze vitatható, de nem is alaptalan vélemény volt. A körülményeket érzékelve az angolok kezdeményezésére végül az amerikaiak hívták össze a Washingtoni Tengerészeti Konferenciát fővárosukba, hogy a vezető tengeri nemzetek megállapodjanak hajóépítési programjaik korlátozásáról. A helyzet az volt, hogy az európai országok tehát nem nagyon tudtak volna versenyre kelni az Egyesült Államokkal, de még a világháborúban szintén a győztes oldalán álló Japánnal sem az új, modern, drága csatahajók építésében. Így főleg az angolok voltak érdekeltek valamilyen megállapodásban, hogy valamit megőrizzenek súlyukból. Az akkorra már második erővé előlépő US Navy eközben elvesztette a hazai közvélemény támogatását, mivel újra előretört az izolacionizmus (meg a takarékosság) az amerikaiak közt. A feltételek tehát adottak voltak: 1922. február 6-án aláírták a szerződést. Az ebben foglaltak szerint a felek nem fejezhették be építés alatt álló nagy hadihajóikat, és (pár kivételtől eltekintve) nem építhettek újakat sem, mégpedig a következő 10 évre vonatkozóan; ráadásul vízkiszorítási korlátozások is életbe léptek.

w_naval_treaty.jpg

A flottaszerződés utolsó oldala a részt vevő államok képviselőinek aláírásával (forrás)

A csatahajók maximum 35000 tonnásak (az angolszászok által használt long ton; ebben a fejezetben mindenhol ebben értendők az adatok) lehettek, és ágyúik nem lehettek nagyobbak 406 (majd később 356) mm-esnél. További kitétel volt, hogy a már meglévő hajók egy részének lebontásával a tengerészetek közti arány vízkiszorításban mérve 5:5:3:1,75:1,75 legyen Nagy-Britannia, az USA, Japán, Franciaország és Olaszország között. Megkötések vonatkoztak ezen felül a repülőgép-hordozókra, valamint a kisebb hadihajókra és azok arányára is.

treaty_ship_anson.jpg

Az egyik, a flottaszerződések korlátozásainak megfelelő, 35000 tonnás csatahajó, a Királyi Haditengerészet HMS Anson nevű, King George V osztályú egysége. Ezek a csatahajók már a ’30-as évek termékei, amikor a szerződési korlátozásokat az országok egy része még igyekezett betartani, de már új hajókat is építettek. A súlycsökkentés érdekében a hajó a második toronyban csak kettő, összesen pedig csak 10 db, 356 mm-es löveget hordoz (forrás)

A következő években is folytak tárgyalások az aláírók közt, például a cirkálókra vonatkozó korlátozások miatt, miközben az angolok általában kisebb méretű csatahajókat akartak elfogadtatni a többiekkel, hogy spórolhassanak az új hajók árán. Az 1930-as években azonban megváltozott a világpolitika, és a már korábban is fennálló ellentétek miatt is, az 1932-ben Genfben megújított szerződés ’36-ra, a Londoni Tengerészeti Egyezmény idejére gyakorlatilag szétesett. Ezt a dokumentumot már nem volt hajlandó aláírni Japán és Olaszország sem, de igazából az USA is túl korlátozónak érezte magára nézve a limiteket. A „naval holiday”-nek is nevezett, 1922-36 közti időszakban csak alig néhány új nehéz egység épült, de ezt követően minden résztvevő ország elkezdte megépíteni a közben már tervezés alatt álló új hajóit a következő nagy összecsapásra.

bb_rodney.jpg

A „naval holiday” elején az angolok építhettek két új, nagy hadihajót, a Nelsont és a Rodney-t. Erre azért kaptak lehetőséget, mert akkoriban a japán és az amerikai flottának is volt már 406 mm-es lövegekkel ellátott csatahajója, és természetesen a világ vezető haditengerészetének szerepében tetszelgő Royal Navy nem óhajtott lemaradni tőlük. Megépítésükért cserébe további, régi egységeket szereltek le, hogy az összes engedélyezett vízkiszorítást ne lépjék túl. A hajók elég sok újítást tartalmaztak a korábbiakhoz képest, elrendezésük is egyedülállónak bizonyult a ténylegesen megépített csatahajók között. Az amerikaiak, akik egy ideig csak azt tudták, hogy a lövegtornyok előre vannak csoportosítva, sokáig úgy hitték, hogy a Nelson osztály hibrid csatahajókat valósít meg, vagyis hátul repülőgépek számára alkalmas fedélzet lesz kialakítva (forrás)

A mégis az aláírást választó országok pedig, látván a japán és az olasz hozzáállást, egy záradékkal látták el a szerződést, mely szerint, ha erősen gyanítható volt, hogy a szerződésből kilépők megszegik a csatahajókra vonatkozó limiteket, 35000 helyett 45000 tonnára, illetve 356-ról újra 406 mm-re emelhették csatahajóik méretét és főfegyverzetének kaliberét. Jellemző az elmérgesedő helyzetre, hogy amikor 1938 januárjában a britek hivatalosan is kérdőre vonták a japánokat, hogy építenek-e a szerződéseket megszegő méretű hajókat, akkor választ csak decemberben kaptak Jonei tengerészeti minisztertől. Állítása szerint sem 40-, sem 45 ezer tonnás hajókat nem építenek Japánban. Ami igaz is volt, mivel az építés alatt álló Jamato osztályú hajók 70000 tonnásak voltak…

yamato_construction_color.jpg

Ezen az utólag színezett fotón a Jamato építése látható. A japánok a háború végén igyekeztek minden létező dokumentumot és fotót megsemmisíteni a Jamatóról és a Muszasiról, ezért alig néhány maradt meg. A ma ismert tervrajzokat is utólagosan rekonstruálták pár egykori, a hajókon dolgozó mérnök segítségével (forrás)

Ebből, a két világháború közötti időszakból származik tehát az Iowa osztály tervezését is folytonosan befolyásoló 35000 és 45000 tonnás súlykorlátozás. Az eddig szerepelt, valamint a tervek bemutatása során olvasható adatok az egyszerűség kedvéért angol tonnában (long ton, a metrikus tonna ennek tonnának az 1,016-szorosa) vannak megadva. Így a 35 és 45 ezer angol tonna 35560 és 45720 metrikus tonnát jelentenek. A későbbi vízkiszorítási értékek természetesen már metrikus tonnában lesznek megadva.

 

Igény egy gyors csatahajóra

 A US Navy ugyan elégedett lehetett a North Carolina és a South Dakota osztályú hajóival is, mivel azok a 35000 tonnás limitet nagyon jól kihasználó hajók voltak, de a ’30-as évek második felére világossá vált, hogy jobb hajókra is szükség lesz. Egyrészt Japán egészen biztosan nagyobb csatahajók építését határozta el, mint amit a szerződések engedtek volna. Másrészt, a gyors anyahajók mellett az öt-hat csomóval lassabb, új csatahajók is reménytelenül lassúak voltak.

north_carolina.jpg

Az amerikai North Carolina osztály névadó hajója. Ezt az osztályt eredetileg 356 mm-es ágyúkkal tervezték a 35000 tonnás limitet figyelembe véve, de építésük során a japánok felmondták a flottaegyezményt, ezért 406 mm-es lövegekkel lettek befejezve (forrás)

A legvalószínűbb ellenséggé váló Japán Császári Haditengerészet (Nippon Kaigun) elleni küzdelem pedig igen veszélyesnek látszott. Az Orange fedőnevű általános haditerv azzal számolt, hogy, amennyiben Japán háborút indít, az amerikai flottának a Csendes-óceán középső részén kell majd átvágnia, hogy elérhesse az ottani amerikai területeket, nevezeten a Fülöp-szigeteket. Ez az út viszont a japánok által kiépített szigetek (pl. Truk) láncolatán át vezetett, ahonnan tengeri és légi úton is támadhatták a saját bázisától (Pearl Harbor) távol haladó amerikai köteléket. Bár a két új csatahajóosztály 26-28 csomós sebessége nem volt akkora probléma, a szolgálatban álló régebbi egységek, azaz a „standard csatahajók” (pl. a Colorado-osztály) miatt a köteléksebesség csak 21 csomó lehetett. Ez pedig végzetes lehetett a sokkal gyorsabb és modernebb japán cirkálók, főleg a Kongō osztályú csatacirkálók/csatahajók támadása esetén. Azok sebessége ugyanis 26 csomós volt, de még a háború előtti utolsó átépítésük során, 1937-ig, 30 csomóra növelték azt a japánok. Vagyis az anyahajók elmenekülhettek volna támadás esetén, de fedezet nélkül maradtak volna.

haruna.jpg

A Kongō osztály egyik tagja, a Haruna. Az első világháború alatt az angol Vickers építette meg őt, majd a másik három testvérhajója a tervek alapján már Japánban készült. Akkor ugyanis Japán és Nagy-Britannia szövetségesek voltak, az angol ipar pedig messze fejlettebb, mint a japán. A 8x2 4x2 db 356 mm-es löveggel felszerelt egységeket a többszöri átépítés következtében csatacirkáló helyett akár gyors csatahajóként is lehet kategorizálni (forrás)

Ezért a General Board (a US Navy fő tanácsadó testülete) a korábban általában szokásos prioritások, a tűzerő és a védettség helyett ezúttal a sebességre helyezte a hangsúlyt egy új, „cirkáló-gyilkos” (lényegében klasszikus csatacirkáló) hajóosztály kialakításakor. A nagyméretű hajó számára előírt 33 csomós sebességet csak 200000 lóerőt is meghaladó teljesítménnyel lehetett elérni, és a South Dakota osztályhoz képest jóval hosszabb, azaz áramvonalasabb test alkalmazásával. A hatalmas teljesítményhez szükséges gépek nagy helyigénye és tömege persze már a két előző csatahajóosztály tervezésekor nyilvánvaló volt, de ott a nemzetközi egyezmények 35000 tonnás korlátozása miatt le kellett mondani a róluk. Most viszont, hogy a súlykorlátozás 45000 tonnára növekedett, lehetőség kínálkozott, hogy a kívánt sebességet elérjék.

south_dakota_aerial.jpgA North Carolina után a South Dakota osztályú csatahajók következtek a US Navy kötelékében. A szintén 356 helyett 406 mm-es ágyúkkal épített típust a 35000 tonnás „treaty battleship”, vagyis a flottaegyezmények korlátozásait betartó osztályok közül általában a legjobbnak tartják. Ez nem is csoda, hiszen alapvetően a North Carolinák megismétlését jelentették, de az azoknál felmerült hiányosságokat ezúttal elég jól kiküszöbölték a mérnökök (forrás)

A tervezés során mégis nehézségeket okozott, hogy a korábbi 27 csomóhoz képest 6 csomós plusz gyakorlatilag azonnal felemésztette a tízezer tonnás többletet. Ez egyszerűen adódott, mivel a korábbi 120000 lóerős meghajtást 212000 lóerősre cserélve, máris 2400 tonna plusz súly keletkezett. A nagyobb helyigény nagyobb törzset jelentett, mégpedig olyan részét a törzsnek, melyet páncélzattal kellett védeni, hiszen a gépek a „fontosabb”, azaz védendő részét alkották a hajónak. Hozzávéve ehhez a szükséges, hosszú orr-részt, máris 5000 tonnát is meghaladó mértékben, 40000 tonna fölé nőttek a tervezetek az új, gyors hajóosztályra. Ráadásul a Navy a 406 mm-es lövegnek (406,4 mm, azaz 16 inch) nem a North Carolina/South Dakota osztályon használt, 45-ös kaliberhosszúságú (azaz a zártól a csőszájig az űrméret 45-szöröse a csőhossz) változatot, hanem a hatékonyabb, de persze nagyobb és ezért nehezebb, 50-es kaliberhosszú változatot írta elő. Ezalatt a Bureau of Ordnance (a US Navy készletekért és fegyverzetért felelős szervezete) 1016 kg-ról 1225-re növelte a következő 406 mm-es páncéltörő lövedék tömegét, így már ennek megfelelő átütő erejű támadáshoz kellett volna méretezni a hajók védelmét. További súlynövekedéssel fenyegetett a lehetőség szerint már nem 15, hanem 20 ezer mérföldes (24140 és 32190 km) hatótáv igénye.

mark_6_gun.jpg

A korábbi, Mark 6-os 406 mm-es, 45-ös kaliberhosszúságú löveg a USS Alabama második lövegtornyában. Jobbra a 127 mm-es "dual purpose" lövegek tornyai (forrás)

A nyitóképen az Iowa és a New Jersey látható, valószínűleg a koreai háború utáni időkben, az Atlanti-óceánon (forrás)

A következő részben: a részletes tervezés és a hajó kialakítása. A források ITT.

2. rész: http://modernwartech.blog.hu/2015/04/05/az_iowa_osztalyu_csatahajok_2_resz_996

3. rész: http://modernwartech.blog.hu/2015/04/12/az_iowa_osztalyu_csatahajok_3_resz_194

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://modernwartech.blog.hu/api/trackback/id/tr3311946181

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.