Ebben az összefoglaló részben belinkelem az eddig, a techstory-n megjelent posztjaimat.
Ismételten köszönettel tartozom a techstory bloggazdájának, walter sobchaknak, hogy lehetővé tette a megjelenést mindig érdekes blogján!
És, nem mellesleg, nektek is, kedves eddigi Olvasók és Kommentelők, hiszen nélkületek inkább csak dísznek lettek volna jók az írások :)
Amivel kezdődött: Iowa
A VTOL ’60 sorozat folytatásában az NBMR-3 kiírás "győztes" vadászgépei következnek. Közelebbről, az angol nyertes és az „ugyanolyan jó” francia. Az előző rész ITT, míg az első ITT.
Az angol beteg: Hawker P.1154
Amikor a Hawker P.1127 elkészült, bár nagyszerű technológiai lépést jelentett a VTOL repülőgépek terén, de valójában leginkább a Bristol Aero Engine Company BE.53 néven indult, majd Pegasus-ként ismertté vált, különleges gázturbinás sugárhajtóművének volt a repülő próbapadja. Ennek megfelelően a P.1127 a lehető legkisebb és legegyszerűbb kialakítású volt, nem számoltak a tényleges katonai alkalmazásával. Így azonban, hiába volt sikeres, az 1960 végén először felszállt gép okozott némi fejtörést a Hawker Siddeley (HS) cégcsoportnak. (Mely több, ismert brit repülőipari cég, és így márkaneveik tulaja is volt, közvetlenül természetesen a Hawkeré.) A minimális hatótávolságú és terhelhetőségű P.1127-esnél valami sokkal jobbra volt szükség, egy, lehetőleg szuperszonikus vadászgépre. Ez azonban jelentős áttervezést igényelt, ráadásul egy ilyen gép lehetősége szinte nullára redukálta volna az érdeklődést a P.1127, illetve az esetleges közvetlen (hamarabb elkészülő, könnyű kategóriájú) utódai iránt. Így a P.1150 néven azért persze papírra vetett, a fentieknek megfelelő, ígéretes tervét nem is reklámozta nagyon a cég. Az 1961-ben vizsgálni kezdett, új típus lelke a Pegasus egy még különlegesebb, az ún. PCB-vel ellátott verziója volt.
Mindenek előtt sok szeretettel köszöntök mindenkit a modernwartech blogon!
Az előző három poszt során néhány érdekesebb fotót a terjedelem megzabolázása érdekében ki kellett hagyni, csakúgy, mint a számos forráslinket. Most ezek következnek.
Az 1. részhez
Kezdetnek a Heinkeltől egy VJ 101A6 szélcsatornamakett, amelyet nem kevesebb, mint 8400 euróért adtak el egy aukció során.
A 3. részben a VAK 191B-n kívül további német tervekről, majd két amerikai elképzelésről lesz szó. Az előző részek a linkeken: 1. rész, 2. rész.
A VTOL kísérleti gépeket bemutató sorozat 2. részében, a VJ 101C "lemaradt" bekezdésein kívül, főként a csapásmérő VAK 191B-ről lehet olvasni. Az 1. rész ITT!
Maradva a hidegháborús ’60-as években, néhány, függőlegesen fel (és le)szálló (VTOL) tervezetről lesz szó, nyugatról és keletről egyaránt, a teljesség igénye nélkül. Az ötletet a világháború után feltámadó német repülőipar három terméke adta, ezért elsőként ezek következnek.
Az LRI-X tender kiírásával az F-103-asnak (lásd az előző részt!) ugyan befellegzett – hiába próbálta azt a Republic az új típus kísérleti platformjaként eladni – de a gyors elfogóvadász terve valójában, ha lehet, még ambiciózusabbá vált. A sebesség mellé nagy hatótáv és fejlett repülésvezérlő rendszerek kerültek, új hajtóművekkel. Minden megvolt hát egy ígéretes, de annál drágább és bonyolultabb programhoz, és az eredmény is ennek megfelelően alakult. Aztán jött a nevető harmadik… azaz csak jött volna…
Nem csak a ’60-as évek (Cheyenne, Legenda), hanem az előző évtized is nagyratörő terveket hozott a technika világában – pláne a tetőfokára hágó hidegháborús környezet miatt a haditechnikában. Persze nem minden terv valósulhatott meg: egyesek túl jövőbe mutatóak voltak, másokra megszűnt az igény, megint másokra nem jutott pénz. Vagy, szerencsétlenebb esetben, mindhárom tényező egyszerre akadályozta meg az ígéretes újdonságok létrejöttét. Az Amerikai Egyesült Államok Légierejének szánt XF-103, XF-108, illetve YF-12 elfogó vadászrepülőgépekkel pontosan ez történt. (A két részes posztban először az F-103 kerül terítékre, majd következik az F-108, és érintőlegesen az YF-12.)
Az első rész itt! A folytatásban: bevetések, szennyezések, továbbfejlesztések, utódok.
Tesztelés
Az USz-A műholdakat hosszas tesztelésnek vetették alá, de a fejlesztés a szolgálatba állítással sem állt le, mivel a modernizálási igények mellett súlyos technikai problémák is adódtak, ezért azok megoldását is el kellett végezni. A fejlesztés a megkezdése után több évvel, 1965. december 27-én hozta meg első gyümölcsét, mivel ezen a napon Kozmosz-102 fedőnévvel felbocsátották az első, még csak tesztelésre szolgáló USz-A-t.
A Kozmosz sorozatba mindenféle műholdat és űrhajót besoroltak a szovjetek, a katonaiakat fedőnévként ezen említették a sajtóban, de néha a rosszul végződött polgári(bb) indításokat is egy Kozmosz szám alá próbálták elrejteni.
Ehhez és a következő kilövéshez még nem állt készen az UR-200 helyetti Ciklon-2A sem, ezért Raszpletyin és Szavin egy módosított R-7 ballisztikus rakéta mellett döntött, 11A510 jellel. A reaktorok helyett ezúttal még csak akkumulátorokkal felszerelt műholdakon nem hogy radar, még teljes vezérlési elektronika sem volt. Volt viszont ezek helyett egy Neptunusz nevű, meglehetősen pontos mérésekre alkalmas rendszer, ami képes volt precízen lekövetni a műhold mozgását, viselkedését. Ezekből az adatokból visszaellenőrizhették, elég stabilan tartja-e a pályát az alacsonyan repülő, a légkör által eléggé zavart űreszköz. Reaktoregység híján annak magasabb pályára küldésére sem történt kísérlet.
Az USz-A földi tesztelésen éppen kihajtja a radarantennát „hátrafelé” (a kép eredeti aláírása szerint ez egy USz-P) (forrás)
