A szovjet Projekt 667 osztályú tengeralattjáró és ballisztikus rakétái, 5. rész

2025. július 06. 07:11 - Maga Lenin

Az ötödik részben elkészül, majd szolgálatba áll az első Projekt 667A, és nagyon gyorsan követi számos társa a nagyszabású gyártási program keretében. A ballisztikus rakéták hajók elleni verzióját is betervezik az osztály egy változata részére, de ebből nem lesz sorozatgyártás. Ugyanerre a sorsra jutnak az osztály más irodáktól származó, tervezett konkurensei is, de ezekhez is kapcsolódóan folytatódik a rakétakomplexumok fejlesztése is. E folyamat nagy nehezen döntésig jut, és épp eddig tart ez a rész is. A sorozat első része ITT olvasható, míg az előző ITT.

 

A Projekt 667A gyártása és szolgálatba állása

A leningrádiak mellett a legfontosabb hajógyár a szeverodvinszki Északi Gépépítő Vállalat (Северное машиностроительное предприятие, korábban 402. sz. Üzem) volt, és ez kapta az első megrendelést. A vállalat közismert neve a két első orosz szóból származó Szevmas. A telephely 50. sz. műhelyében, azaz a világ akkor legnagyobb, két darab 300 m hosszú szárazdokkot magába foglaló hajóépítő csarnokában álltak neki a munkának. Mindkét dokkban két sója feküdt, melyeken egymástól függetlenül dolgozhattak egyidőben. Erre a kapacitásra szükség is volt, mert a stratégiai fontosságú Projekt 667A-kból rövid idő alatt sokat kellett készítenie a Szevmasnak. Az első ilyen tengeralattjáró építésének megkezdésére 1964. november 4-én került sor, és a 420-as gyári számot kapott K-137-est 1966. szeptember 11-én (máshol: augusztus 25-én) vízre is bocsátották. Ez két év sem volt, és csak további egy év kellett a felszerelésére, mert 1967 őszén már próbákra is indulhatott. 1967. május 30-án (31-én?), tehát még a felszerelés közben a pártvezető, Leonyid Iljics Brezsnyev szemlélte meg a K-137-est. Vele tartott A. Ny. Koszigin, a Minisztertanács elnöke, A. A. Grecsko honvédelmi miniszter és Sz. G. Gorskov, a Szovjet Haditengerészet főparancsnoka is. Az állami átvételt az Alekszandr Ivanovics Petyelin altengernagy vezette bizottság végezte.

Petyelin világháborús szolgálata után az első szovjet atomtengeralattjárót bevető alakulat, az Északi Flotta 1. tengeralattjáró-flottillájának parancsnoka volt. A konkrétan az első ilyen egység, a K-3 (Projekt 627) fedélzetén végzett 1962-es sarkvidéki küldetése során már – többek közt – azt vizsgálták, hogy hogyan lehetne e térségből rakétacsapást indítani az USA ellen. Ezért az útjáért Petyelint a Szovjetunió Hőse kitüntetéssel jutalmazták.

_unknown_4.jpg

(forrás)

Egy Projekt 667AU az építése közben

15-12287105-vyvod-iz-tsekha-golovnoj-apl-pr_-667a-leninets_-1966g.jpg

(forrás)

A K-137 elhagyja a gyártócsarnokot 1966-ban

19-4112265-667a.jpg

(forrás)

A K-210 1975-ben

A haditengerészeti lobogót 1967. szeptember 1-jén vonták fel a K-137-esen, és még aznap kipróbálták a tengeralattjáró csúcssebességét is. Kovaljov főtervező jelenlétében 28,3 csomót mérték, ami a hivatalosan előzetesen megadott, 25 csomónál jóval több volt, és a szovjetek nagy örömmel nyugtázták, hogy a Projekt 667A alig lassabb az általuk 29-30 csomó sebességűre becsült – és valóban épp ennyire képes – Tresher/Permit és Sturgeon osztályú, amerikai SSN-eknél. (A kis számban szolgáló Skipjack osztály kissé gyorsabb volt.) Noha a források nem említik, de feltehető, hogy a K-137 hivatalos szolgálatba állításának dátuma, 1967. november 5-e inkább csak szimbolikus volt, amint ez az egyre összetettebb haditechnikai eszközöknél gyakran megtörtént. A két hónapja megkezdett próbák nem érhettek véget ennyire hamar, viszont a nagy októberi szocialista forradalom 50. évfordulója miatt ez a nap összességében ideális volt a hivatalos ünnepségek folyama miatt. Minden esetre – továbbra is papíron legalábbis – gyorsan haladtak az események, mert december 11-én már az Északi Flotta 31. hadosztályához került a K-137, a Jagelnaja-öbölbe (a Szajda-öböl része). Ezzel a tengerészeti stratégiai nukleáris erők (морских стратегических ядерных сил, МСЯС, MSzRSz) végre hatékony harceszközhöz jutott. Eközben zajlottak az R-27 rakéták próbaindításai is, lásd a vonatkozó fejezetet. A K-137 első parancsnoka Vagyim Leonyidovics Berezovszkij másodosztályú kapitány lett. A kapitányt hamarosan első osztályúvá léptették elő, és megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést is, miután 1968. december 14. és 1969. január 29. között „harci bevetést” – őrjáratot – hajtott végre a K-137-essel. A K-137 1970. április 11-én, Lenin születésének 100. évfordulóján a Ленинец (Lenyinec, azaz Leninista) nevet vette fel, mivel személyzete jól teljesített a katonai és politikai kiképzésen és a szocialista (munka)versenyben. Hozzátehetjük, hogy ez biztosan egy előre elrendezett esemény volt, az első, nagy tűzerejű SSBN-re amúgy is záporoztak a különféle, kisebb kitüntető címek és dicséretek is. Ezzel együtt, a korban általában a tengeralattjárók csak egy K betűből és egy számból álló nevet viseltek, és csak kivételes, megtisztelő esetekben kaptak nevet, pláne Lenin után. Ugyanakkor az, hogy a K-137 hamarosan, azaz 1972 júliusa és 1976 áprilisa között, tehát négy éven át a Szevmasban állt javításon, elég erősen arra enged következtetni, hogy legkevésbé sem volt vele minden rendben. Ez biztosan betudható annak is, hogy egy új generációs tengeralattjáró első példánya volt, ráadásul ritka erőltetett ütemben készült el. A K-137 kezdeti évei jól jellemzik a Szovjetunió sietségét az amerikaiakkal immár legalább összemérhető SSBN-ek szolgálatba állításának történetét illetően.

pervie_komandiri_1.jpg

(forrás)

A K-137 átvételi dokumentációjának aláírása után készült csoportkép. Elöl középen civilben Kovaljov főmérnök, mellette balra valószínűleg Berezovszkij másodosztályú kapitány

137_torony.jpg

(forrás)

A K-137 próbái során, 1967. július 11-én a Fehér-tengeren készült felvétel, más lehetőség híján a hídon. Balról a harmadik Berezovszkij, a negyedik Kovaljov

A gyártást, vízrebocsátást és az első utat és rakétaindításokat bemutató, korabeli filmecske. Ránézésre ez egy nagyközönségnek szánt adás volt, ennek ellenére tisztán láthatóak a hajócsavarok, bezzeg a toronyra festett, „tényleg szupertitkos” azonosítószámot sokáig ponyva takarja… A silók fedeleit 4:30-nál lehet nyitva és nyitás közben látni, míg 5:06-tól a lyukkártyás céladat-beadást. A 5:30-nál Berezovszkij rendkívül határozottan utasít az előzőleg beállított hármas sorozat indítására „Sztart!” parancsával; a következő képsorok alapján a megadott tartomány felső értéke, azaz 8 másodperc igaz az egyes rakéták startja közötti időt illetően

 

A nagyívű gyártási programhoz azonban nem volt elég a Szevmas, ezért a távol-keleti Komszomolszk-na-Amure (Комсомольск-на-Амуре, „Amur-menti Komszomolszk”) városának Amur Hajógyára is csatlakozott. Ehhez előbb ott jelentős beruházásokat kellett eszközölni, így összeszerelő és hegesztőműhelyek és további sóják épültek, hogy működhessen a sorozatgyártás jellegű készítési mód, amivel a Szevmas is dolgozott a 667A-kon. Mivel a gyár ugyan az Amur folyó mentén, de mélyen a szárazföld belsejében fekszik, a nagyobb hajókat, tengeralattjárókat általában valamilyen másik járművel juttatták el az óceánig. Erre épült újonnan a Projekt 1757 úszódokk. Az első, itteni 667A-t, a K-399-est 1968. február 23-án kezdték építeni, tehát mintegy három és fél évvel a K-137 után. A vízre 1969. június 23-án került, majd szolgálatba december 24-én állt.

1757.jpg

(forrás)

A Projekt 1757 úszódokk, lent már egy benne lévő 667-essel együtt

1757-ben.jpg

(forrás)

A Szevmasban az utolsónak készült, 24. Projekt 667 érdekes módon nem AU, hanem A változatú volt, a K-444, melyet 1972 legvégén vett át a flotta. Az Amur Hajógyárban a K-430, egy AU zárta az eredeti, szinte mindig – és a tengeralattjárók közeli egyezősége miatt alappal – egy sorozatként kezelt 667A és 667AU osztály gyártását. Ezt az egységet, mely ott a tizedikként készült el, 1974. december 25-én adta át a gyár, így összesen 34 Projekt 667A és AU készült, ami a mai napig rekord nagyságú széria az SSBN-ek között, és ez várhatóan így is marad. A program nagyságára jellemző, hogy az USA első öt, bár szintén viszonylag hasonló, de azért jobban elkülönülő osztályú SSBN-jéből készült összesen 41. Az építési tempó hasonló az amerikaihoz, és bár későbbre esik, de így is tiszteletet parancsoló. A legelső példány megkezdésétől (1964) az utolsó átadásáig (1974) csak tíz év telt el, és ha csak az átadásokat nézzük (1967-74), akkor csak hét. Volt olyan év, amikor nyolc 667A/AU-t vett át a haditengerészet! Mindezt úgy, hogy az addiginál minden aspektusában jóval nagyobb szakképzettségét igényelt e tengeralattjárók üzemeltetése, kiszolgálása, tehát ez a személyzetigény és a kiképzés terén is hatalmas kihívás volt. Ez még annak ellenére is igaz, hogy később lesz róla szó, hogy mennyire más szisztéma szerint zajlott az őrjáratozás, egyáltalán a használat a szovjet SSBN-eknél, mint az amerikai társaiknál.

atadas_ev.jpg

Ez a két grafikon nagyon beszédes a szovjet ipar jellegzetességeit illetően. A felső azt mutatja, hogy csak Projekt 667A-kból évente hányat állítottak szolgálatba – hihetetlen tempó, miközben más (atom)tengeralattjárók is épültek. Az alsó viszont azt, hogy a tervgazdaság miatt a szolgálatba állítások „érdekes módon” az év mely hónapjában történtek – legalábbis papíron

atadas_honap.jpg

 

A tengeralattjárók nagyságát leginkább jellemző adat a vízkiszorításuk, általában lemerült állapotra értve azt. Ezt figyelembe véve a legnagyobb katonai tengeralattjárók gyorsan az SSBN-ek lettek, és a 16 rakéta miatt először az amerikaiak, bár még nem a George Washington osztály, hanem előbb az annak továbbfejlesztését jelentő Lafayette, majd Ethan Allen osztályúak. Ezeket szárnyalta túl a Projekt 667A. Azaz, bár nem volt igazán nagy a különbség ezekkel az amerikai osztályokkal összehasonlítva, mégiscsak igaz, hogy a Szovjetunió a világ legnagyobb tengeralattjáróit építette nagyon nagy tempóban. A következő két, világszinten is legnagyobb osztály szintén a 667 családból került ki: a később részletesen bemutatott B, majd BD változat. Ezekkel 1966-79 között a Projekt 667 család volt a legnagyobb a világon. 1979-ben rövid időre elveszítette az elsőséget a Szovjetunió, mert a rivális USA Ohio SSBN-je jóval nehezebb lett, mint a 667BD. A képzeletbeli címet azonban már fél év után visszavették a szovjetek, és napjainkig is masszívan őrzik azt az oroszok. Természetesen ezt a Projekt 941, ismert nevén a Tájfun osztálynak köszönhetik. Belátható időn belül ennél nagyobb vízkiszorítású tengeralattjáró készítése nem is várható, bár hozzá kell tenni, hogy a mérete és tömege inkább az osztály hátrányára vált, lásd később még. Visszatérve a Projekt 667-esekre, figyelemreméltó tehát, hogy stratégiai fontosságuk mellett világviszonylatban is egy jelentős elsőséget tudhattak magukénak 13 éven keresztül, ami elég hosszú időszakot jelent a hidegháborús fejlesztési verseny közepette. 

Az aktuális legnagyobb tengeralattjárókat bemutató videó H. I. Suttontől (a megfelelő helyen indul)

 

A K-137 1967-es szolgálatba állítása életbevágó volt a Szovjetunió számára, mert óriási lemaradásban volt a stratégiai fegyverek száma és minősége terén is az Egyesült Államokhoz képest. Előbbinek mintegy 690 stratégiai célú ballisztikus rakétája volt, ebből 100 volt tengeralattjárókra telepítve. (Itt tehát különböző hatótávú eszközökről volt szó, a feladatkör volt minden esetben hadászati jelentőségű.) Ugyanekkor az USA 1710 rakétát tudott kiállítani, közülük 656-ot SSBN-eken. A korábbiakból már kiderült, hogy főleg ezek terén ráadásul jelentős minőségi fölényben voltak. Bármennyire is tiszteletet parancsoló volt a Projekt 667A-k gyártási tempója, a Szovjetunió lemaradása így is hatalmas volt, ugyanis az USA 1967-re, tehát a K-137 szolgálatba állításának évére már mind a 41, az első öt osztályba tartozó SSBN-jét rendszeresítette, ráadásul jobb rakétákkal ellátva. Ezen az elég hátrányos, a paritástól nagyon messze lévő helyzeten kellett, hogy segítsen a tengerészeti oldalról a Projekt 667A sorozatgyártása. Az új tengeralattjárókat kezdetben az Északi Flottában a 19. és a 31. hadosztályba, a Csendes-Óceáni Flottában pedig a 8. és 25. hadosztályba sorolták.

 

A Projekt 667A-k szolgálatához szorosan kapcsolódott az általuk hordozott R-27-esek alkalmazhatósága, problémái. A sok előzetes tervezés ellenére – és persze a nagy számú, szolgálatba állított rakéta, valamint azok kezdetben 5 éves élettartama miatt – előfordultak nagyobb meghibásodások, akár balesetek is a rakétákkal. Egy alkalommal egy R-27 a start során nekiütődött a siló nem teljesen felnyílt fedelének, ezért meg is semmisült még emelkedés közben. A fedél nem teljesen nyitott pozíciójának oka az volt, hogy előzőleg a kikötőben egy daruval úgy nyitották fel azt, hogy nem engedték le a hidraulikaolajat, ezért a nyomás alatt lévő rendszer ellenében kifejtett erő elgörbítette az egyik alkatrészt. Az üzemeltetés negyedik évében öt R-27-esnek is leállt a hajtóműve emelkedés közben. Ennek oka a hibásan gyártott turbószivattyú mellett az volt, hogy a tengeralattjárókon a mélységmérők sem voltak elég pontosak, ezért előfordult túl mélyről való indítás is, ami túl nagy ellenállást jelentett a hajtóműnek a megnövekedett víznyomás révén. További, hasonló eseteket az egyes Projekt 667A/AU-k történetét bemutató fejezet tartalmaz.

rfs_k-430_2.jpg

(forrás)

A K-430 (képnév alapján), az utolsónak elkészült Projekt 667A, azaz konkrétan egy AU verziójú egység néhány silófedele a torony mögött

Nem volt veszélytelen a parton a rengeteg mozgatás, betöltés sem. A rakéták kiemelése során gyakran megsérültek a vibrációt csökkentő gumibevonatú fémidomok. A silófedélnél eleinte nem voltak kifolyónyilások, ezért a tengervíz nehezen távozott, helyette könnyen befolyt silóba, és korróziót okozott a sérült fémidomokon. Ezt felismerve az alkatrészeket korrózióállóbb anyagból készítették, a fedelekhez pedig kifolyókat építettek be. A nem jól végrehajtott kikötői műveletek közül egy súlyosabb 1971-ben történt. A daruval való mozgatást először végző, vagyis tapasztalatlan személyzet fordítva rögzített egy elemet a rakétára. Ahogy az R-27 elfordult a tengelye körül, már elkezdtek leszakadni a rezgéscsillapító idomok, de mégsem szakították meg a műveletet. Végül is az egyik emelőkábel elszakadt és a rakéta 10 m magasról leesett a mólóra. A visszatérő egység, benne természetesen a robbanófejjel, letört, és az oxidálószer tartálya megrepedt. A kiáramló gázok két személy mérgezését okozták. Mint általában, nem csak maguk a kezelők, hanem a folyamat és a berendezések problémái is közrejátszottak a történtekben, amely áttervezésekhez vezetett, megelőzendő az újabb, ilyen baleseteket.

r-27_gyak.png

Karpenko 2009 105. o.

Fent egy gyakorló, lent pedig egy U változatú (lásd később) R-27 megemelt, felfüggesztett állapotban

r-27_emel.png

Karpenko 2009 105. o.

 

Szinte egyetlen forrás a Projekt 667A-ra épülő, további változatokat is felsorol, de ezekről semmit sem tudni: Projekt 667M3 (talán más típusú SLBM-mel), 667SzP, 667MV, továbbá Projekt 667UP „nagy parancsnoki tengeralattjáró”. A később bemutatott Projekt 09774-est időnként 667AN-ként azonosítják, de ez a jelölés a K-418 mélytengeri geofizikai laboratóriummá való átépítésére is előfordul. Végül a lentebb ismertetett, D-5K-val felfegyverzett verziót mint Projekt 667V nevezik.

 

A hajók elleni D-5K

A Szovjetunió korai hidegháborús tengerészeti stratégiáját nagyban meghatározta, hogy a fő ellenféllé a US Navy vált, mely abszolút uralta a világtengereket. Miután a Sztálin-féle, nagy egységeket preferáló flottafejlesztés már a világháborús károk miatt sem igazán volt reális, halála után azonnal át is álltak a tengeralattjárók és hajók elleni robotrepülőgépek jelentette mixre, mint aszimmetrikus válaszra az USA nagy számú és erős hajókötelékére. A torpedók, illetve messzebbről indítható robotrepülőgépek megfelelőnek tűntek, főleg, hogy utóbbiakból hamarosan a tervezőasztalokon voltak az 1000 km vagy azt meghaladó hatótávú típusok is. A hajófedélzeti repülőgépek szakadatlan fejlődése miatt úgy tűnt, egy nagy hatótávolságú és sokkal kevésbé – vagyis semennyire sem – elhárítható fegyver is jól jönne, és ilyesmivel foglalkoztak is a szovjetek. Ez volt a hajók elleni ballisztikus rakéta, az ASBM. Az első ilyen próbálkozás a CKB-7-féle D-5, avagy a D-5T program volt, de mivel a D-5T veszített az SzKB-385-féle D-5Zs-vel, a későbbi D-5-össel szemben, ezért ebből nem lett bevethető rakéta. Közben viszont megkezdték a várt, nagyon messziről indítható fegyverek számára a célkeresést és kijelölést végző komplexumok létrehozását is, így született meg előbb az Uszpeh(-U) radar a Ka-25C-n és Tu-95RC-n, majd később, sok munka árán a Legenda műholdas rendszer, részletes ismertetőjét lásd ITT a blogon.

A D-5-öst megvalósító SzKB-385 iroda azonban szintén előállt SLBM-jének ASBM verziójával, ezért az R-27-est eleve univerzális rakétaként emlegették a fejlesztői. Az ASBM változat a D-5K komplexumon belül az R-27K jelzést kapta (4K18). Ehhez a feladatkörhöz kétfokozatúvá alakították át az egyébként egyfokozatú R-27-est, és más, szintén nem kis változtatások mellett mégis döntően tudtak építeni az SLBM változatra. Azonos maradt a(z első fokozatban használt) hajtómű, az indításhoz kellő berendezések, módszerek, a gyártástechnológia, a földi kezelés, és az elektronikát leszámítva akár a hordozó tengeralattjáró is. Azonban, mivel a visszatérő egységet immár a mozgó, előre csak nagyjából ismert helyzetű célra kellett rávezetni, vezérlőrendszerre és manőverezőképességre volt szüksége. Az 1962-es, előzetes tervekben még egy relatíve jó siklószámú, aerodinamikai felületekkel irányítható visszatérő egység szerepelt. A rávezetést már ekkor passzív módon képzelték el, nem volt reális a rakétába aktív radart építeni, sem méretei, sem energiaigénye miatt. A passzív vevőt, mely az ellenséges hajók által kibocsátott rádióhullámok alapján mérte be a célok helyét, és választotta ki közülük ezek alapján általában a repülőgép-hordozót, az NII-592 fejlesztette. A látványos része a rendszernek egy kereszt alakú, összecsukott szárnyú, a rakéta második fokozatából kinyíló antenna volt. A teljesen azonos feladata miatt ez sok mindenben, főleg ránézésre megegyezett a Legenda rendszer passzív műholdjához (USz-P) szánt antennával, csak kisebb volt. Belül viszont igazi újdonságot találni, mert az általa szolgáltatott adatok feldolgozását már félvezetős elektronikától (diódák, tranzisztorok) várták, amiket víz-alkohol keverékű folyadékhűtéssel terveztek ellátni. A megfelelő, rádióhullámokat áteresztő, de a mechanikai és hőterhelést bíró burkolat kifejlesztése nehéznek ígérkezett, és probléma volt, hogy a mindezzel a felszereléssel ellátott második fokozat már a rakéta 40%-ánál is hosszabb lett, ami azzal fenyegetett, hogy túlságosan csökkenni fog a hatótáv. Ennek az aerodinamikailag irányított fejrésznek a koncepcióját végül nem is ezek, hanem az torpedózta meg, hogy milyen gyorsan lehetett bevetni a rakétát. Amíg az Uszpeh(-U) és a Legenda szolgáltatta adatok eljutottak a hordozóeszközig, és ott elvégezték ezek alapján az indítási előkészületeket, a célpont akár 150 km-re is eltávolodhatott az eredetileg felderített pozíciójától. Ennek pontossága eleve csak 25 km körüli, tehát elég nagy volt. Ahhoz, hogy az ebből a két értékből adódó, maximálisan mértékű, szükségessé váló manővert elvégezhesse a rávezetés során a fejrész, olyan kialakításra és méretekre lett volna szüksége, amit lehetetlennek bizonyult teljesíteni. Ezért 1963-ban két, alternatív megoldásra tértek át. Az „a” jelű szerint a manőverezést részben a rakétahajtóművel, és részben továbbra is kormányfelületekkel végezné a fegyver, míg a „b” szerint már csakis a hajtóművel manőverezne, azt többször is begyújtva. Ekkor egy jóval kisebb és kevesebb ellenállást produkáló fejrész is elég volt. A második fokozat hajtóműve az elsőével azonos hajtóanyagokkal, de jóval szélesebb tartományban mozgatható fúvókával rendelkezett.

1384860065_brpk_2013_06.jpg

(forrás)

A szöveg szerinti „a” és „b” tervek ábrái. A jobb oldali két rajz egyik, illetve másik oldalról mutatja a „b” opciót

r-27k_a.png

(forrás) alapján

Az „a” variánshoz tartozó második fokozat, nyitott antennával és kormányfelületekkel

Az „a” esetben egy oldalsó, kinyíló antenna 800 km-ről (!) mérte a cél pozícióját, majd ennek alapján a hajtómű begyújtásával végezték az első korrekciót. Szükség esetén egy második begyújtás is lehetséges volt. Ezt követően, már a légkörben, a visszatérő egység orrában lévő másik, kisebb antenna ismételten mérte a cél helyzetét, és – bár nem teljesen egyértelmű, de az alapvető működés leírásából következően – eszerint már aerodinamikai módon történt a végső rávezetés. Ettől azt várták, hogy egy kisebb hatóerejű atombomba is elég lesz, ehhez elég pontossá válik így a fegyver. Az első korrekció lehetővé tette, hogy az orrba már egy kisebb, könnyebb, korlátozottabb képességű antenna is elegendő legyen. Azonban, még így is két antennáról volt szó, és összességében sokkal bonyolultabb vezérlésről a különféle pozíciókból való mérésekhez. Így a vezérlés csakis fedélzeti digitális számítógéppel volt elképzelhető, ami akkoriban komoly kihívást támasztott. A második fokozat hossza így 40% alá csökkent, és a hatótáv csak 30%-kal esett vissza az SLBM-hez képest. Ezen, továbbra is viszonylag kedvezőtlen adatok és a még mindig igen bonyolult vezérlés miatt ezért a „b” megoldás mellett döntöttek, ami kizárólag a hajtóművel való korrekciót használt, ehhez egyetlen antennával. Ez egyszerűbb vezérlést, kisebb helyigényt, azaz nagyobb hatótávot jelentett, viszont kevésbé lehetett pontos, ezért nagyobb hatóerejű robbanófejet eredményezett.

1384860032_brpk_2013_07.jpg

(forrás)

A második fokozat hajtóművének többszöri begyújtásával működő célra vezetés sémája. Repülés közben a második fokozat a pályáját tartva úgy fordult el, hogy a kinyíló antenna lefelé, az előzetesen megadott célterület felé nézzen, majd a vett jelekből pontosított. Balra lentről: start (az amortizátorok leválása); az első fokozat leválása; [lentebb] az első fokozat vízbe esése; célkeresés; első korrekció; a cél helyének pontosítása; második korrekció; a harci rész irányítás nélküli útja és becsapódása (a második fokozat maradékának leválása nincs külön jelölve)

A kinyíló passzív vevő modelljét mutatja be Jurij Kaverin, Makejev munkatársa, aki később egyre nagyobb szerepet játszott a szovjet SLBM-ek fejlesztésében. A választott rávezetési módszer nem túl jó pontossága miatt csakis nukleáris robbanófej jöhetett szóba, mégpedig egy viszonylag nagy hatóerejű

 

A végül is eszerint kialakított R-27K tesztelésére a Projekt 629 osztályú SSB egyik példányát, a K-102-est alakították át Projekt 605 jelzéssel (nyugaton: Golf IV). A 629-esek korábbi SLBM-jénél rövidebb R-27K-kat négy indítóban, a torony mögött, egy enyhén kiemelkedő borítás alá telepítették. Bár a torony rövidebb, kisebb lett, a tengeralattjáró maga hosszabb, egy teljes új rekesszel (III-bisz) növekedett. A K-102 a Szigma-605 navigációs rendszert, a Rekord-2 digitális számítógépet és a Kaszatka-B-605 célkijelölő rendszert kapta meg a D-5K komplexum használatához. Illetve, kapta volna meg, mert bár a Zvozdocska valószínűleg 1969-ben befejezte az átépítést, számos berendezés, köztük a Rekord-2 és a Kaszatka-B-605 nem készült el időre. Ezek nélkül természetesen használhatatlan volt a K-102, ezért 1970-ben a kikötőben végeztek rajta teszteket. 1971-72-ben már egyre több berendezés megérkezett és be is építették ezeket, de a rakéták maguk még mindig hiányoztak, és a Rekord-2 folyamatosan meghibásodott. A források eltérő dátumokat adnak meg arra, hogy mikor történt az első R-27K indítás, 1972. december 9. és 1973. szeptember 11. is lehetséges. 1973. november 3-án elvileg már egy két rakétás sorozatot indítottak, maximális hatótávolságra. Az utolsó start állítólag nagyon jól sikerült, a fejrész konkrétan eltalálta a célhajót, miközben az indításnál a cél helyének bizonytalansága 75 km-es volt. 11 indításból 10 volt sikeres a próbák alatt, és 75-80%-os találati valószínűséget állapítottak meg végül. 1975 szeptemberében a szovjet kormány határozata alapján a D-5K kísérleti jelleggel szolgálatba lépett a K-102-esen, és 1982-ig volt ebben a státuszban. Azonban a valóságban már 1980 októberében kiesett a bevethető egységek közül a K-102, mert az akkumulátorok parti hálózatról való töltése közben tűz ütött ki rajta, és három rekesze is szinte teljesen kiégett. Ezzel együtt hivatalosan a SALT II szerződésnek megfelelően vonták csak ki. Mint nem teljes értékű rendszer, a D-5K nyugaton az SS-NX-13 jelzést kapta.

605.jpg

(forrás)

A Projekt 605 rajzai és belső felépítése

605_belso.jpg

(forrás)

605_ff.jpg

(forrás)

A K-102 a Fehér-tengeren kísérleti úton, 1975 augusztusában

 

Érthető, hogy az elavult dízel-elektromos 605-ösből nem épült több, de mi történt a D-5-öst amúgy hordozó Projekt 667A-ból származó, ASBM-eket bevető változattal? A gyakran Projekt 667V-ként említett verzió létrehozásától végül is elálltak a szovjetek, két fő ok miatt. Az egyik, hogy ami előny volt a gyártást, üzemeltetést, költségeket illetően, azaz, hogy az A és a V változat kívülről nem volt megkülönböztethető, hátrány volt katonailag. Ha egy, alapvetően SSBN feladatú, sőt igazából bármilyen tengeralattjáró előzetes értesítés nélkül ballisztikus rakétát indít, akkor az ellenfelektől nem lehetett elvárni, hogy feltételezzék, hogy „csak” egy hajók elleni indítás történt, nem stratégiai. A hidegháborúban ugyan sokat foglalkoztak azzal, hogy milyen elvek és lépések mentén lehet lassan, lépcsőzetesen eszkalálni egy, akár nem nukleáris fegyverekkel kezdődő konfliktust, de egy tengeri rakétaindítás kifejezetten arra utaló lépés lett volna, hogy az adott fél atomfegyvert fog bevetni. Az R-27K eleve annyira pontatlan volt, hogy fel sem merült, hogy hagyományos robbanófejet kapjon, tehát biztosan jelentős eszkalációs lépés lett volna a bevetése. A másik, még fontosabb gond az volt, hogy idő közben, 1972-ben aláírták a SALT I egyezményt, mely szabályozta az SLBM-ek számát is. Mivel hitelt érdemlően nem lehetett megkülönböztetni az R-27-eseket az R-27K-któl, ezért a Szovjetuniónak azokat is az előbbi, azaz a stratégiai fegyverek körében kellett volna elszámolnia, ami csökkentette volna ezek lehetséges számát. Ez olyan kompromisszum volt, amire a szovjetek nem voltak hajlandóak, mivel az R-27 jellemzői jóval alatta maradtak az egyre jobb Polaris változatokénak, ezért a stratégiai célú alapváltozatok mennyiségét nem akarták korlátozni. Mivel a SALT I-hez vezető tárgyalások már 1969 óta zajlottak, 1971 júniusában megszületett a kormányhatározat a D-5K Projekt 667A-ra való telepítési terveinek beszüntetéséről.

A hetvenes években elkezdett szolgálatba állni a Tu-22M is, mely tengerészeti rakétahordozóként H-22-eseivel szintén messziről és komoly fenyegetést jelentett a NATO hajókötelékeivel szemben. Ezen kívül tervben volt a H-45-ösökkel támadó Szuhoj bombázó is, melynek prototípusa a T-4 volt, és már folyt a következő generációs, tengeralattjárós robotrepülőgép, a Gránit, illetve az azt hordozó Projekt 949 fejlesztése is. Ezek mind azt mutatták, hogy nem életbevágó a D-5K, és végül csak a T-4 nem állt szolgálatba közülük. (A linkek mind a blog kapcsolódó ismertetőire, szövegrészeire irányulnak.)

3_r-27.jpg

(forrás)

Az R-27 minden lényeges változata látható a múzeumi képen, közülük balra a K verzió. A többi verzióról később lesz szó, a függőlegesen álló három visszatérő egység az R-27U-hoz tartozik, a vízszintes kilógó mögöttük az R-27M-hez, és hátul a piros keretben már alig látható egy, talán az alapváltozathoz tartozó visszatérő egység

brpk_2013_05.jpg

(forrás)

Az R-27K egy egészben látható, és egy, a harci rész nélküli példánya kiállítva

 

A Szovjetunió kísérletezett még egy, többé-kevésbé az ASBM feladatkörhöz kapcsolható, különleges fegyverrel, ráadásul már a hatvanas évek második felétől. Ez a ballisztikus rakéták tengeralattjárók elleni visszatérő egysége volt. Egy ilyen eszköznek nem csak a légkörbe való visszatérés és haladás hőhatását, hanem a nagy sebességű vízbe csapódást és az ezzel járó, nagy hőmérsékletcsökkenést is ki kellett bírnia, ami páratlan kihívás volt. A munkában a CAGI is részt vett, és a hetvenes években a Fekete-tengeren 1:1 méretarányú teszteket is végeztek. Ezeknél repülőgépek dobták le a visszatérő egységeket, amiket segédrakétával gyorsítottak fel. Bár a 20 próba többségét sikeresként értékelték, bevethető eszköz nem lett ebből az elképzelésből.

Ha egy ilyen rakéta szárazföldi állásból indul, a munka kezdetének idején, a hatvanas években még pár ezer kilométert vagy nagyjából 20 percet kellett repülnie. Ez a Polaris SSBN-ek és az indítási hely közötti táv volt. Ha saját tengeralattjáróról indítottak volna, a távolság még kisebb is lehetett, nagyjából az R-27K-éhoz mérhető. Azonban a hetvenes évekre is már még messzebb kerültek a szovjet partoktól az amerikai SSBN-ek, az 1980-as évtizedben pedig a Trident I miatt már akár 5000 km-re is. Ilyen nagy távolságokon a kezdeti észlelési időtől számítva még pár csomós sebességgel is néhány kilométerre távolodik el egy SSBN, azaz, egy víz alatti nukleáris robbanás sem fog benne kárt tenni. Az pedig szinte kizárható, hogy út közben korrekciós adatokat kapjon az elképzelt, tengeralattjáró-elhárító rakéta. Ha első csapásként vetnek be ilyen fegyvert, az ellencsapást fog kiváltani, és pedig saját tengeralattjáróról, az elárulja annak pozícióját, bár ha egy sorozatból egy-két ilyen SLBM és a többi hagyományos, akkor az még hatásos lehet. Összességében azonban viszonylag korlátozottak voltak ennek a fegyverfajtának a bevetési lehetőségei, főleg, hogy a szovjet partoktól egyre messzebb lévő SSBN-eket egyre nehezebbé vált egyáltalán lokalizálni. A fürgébb SSN-ek célba vételéről beszélni sem érdemes.

calhoun.jpg

(forrás)

Gyors felszíni menetben a USS John C. Calhoun (SSBN-630), 1964-ben. A James Madison osztályú SSBN-ek közé tartozott, melyek az elsők voltak az UGM-96A Trident I-essel felszerelve

 

A Projekt 667 papíron maradó konkurensei és a D-5 komplexum lehetséges továbbfejlesztései

Annak ellenére, hogy 1964-ben megkezdték az első Projekt 667A-k elkészítését, továbbra is foglalkoztak más tervekkel a konkurens fejlesztőintézetek. Ezek sem akartak kimaradni a várhatóan jó sok tengeralattjárót jelentő, második generációs SSBN megbízásból, és ekkor még nem lehetett tudni, hogy a 667A mennyire lesz sikeres vagy időtálló. Kisebb méretű és vízkiszorítású tervezeteik valamivel olcsóbb megoldást ígértek, amit csak fokozott, hogy már meglévő típusokból indultak ki, miközben a 667A vadonatúj konstrukció volt.

Amint szó volt róla a D-5 komplexum kapcsán, azt a Projekt 705B-hez is tervezték. Erre az SSBN-re több ízben is megadta hozzájárulását a párt és az állam. A fejlesztések ezen korai időszakában hangsúlyozták, hogy az alap 705 SSN-nel a lehető legjobban megegyezik a 705B, továbbá a 705A jelű SSGN verzió is. Mindkettő előzetes tervei készen álltak 1962-re. A Projekt 705 áttervezetett verziói azonban már főleg a CKB-16 ajánlatának tekinthetők, mivel ez az iroda kapta meg a Projekt 705-öst eredetileg papírra vető SzKB-143-tól az áttervezési feladatot 1962. december 11-én. Ezt a váltást a CKB-16 főmérnöke, N. F. Sulzsenko érte el. A CKB-16-hoz átkerülése után a tengeralattjárót már – a korábbi, 8 helyett – 12 rakétával kívánták felszerelni, és ahogy a Projekt 705 korábbi, blogos ismertetője is írta egy képaláírásban, lecserélték a reaktort, valamint a turbinát is. Vízkiszorítása a korábbi 3500 helyett 4500 tonnára nőtt, hossza 82 m helyett 100 m fölé, átmérője 8 helyett közel 11 m-re, azaz, mint a lenti képeken is látszik, igazából egy teljesen új tengeralattjáróról volt már szó. Minden bizonnyal ezekre is tekintettel ekkor már Projekt 687-esként számozták a 705B-t (míg a 705A-ból 686 lett), és dokumentációja 1964-re készült el. 1965 folyamán már az akkor vizsgált D-5M rakétakomplexummal javasolta a 687-est a CKB-16, mely terveket augusztusban el is fogadták. A CKB-16 hivatalosan egészen 1969. június 28-ig dolgozhatott a terveken, ezért ebbe belefért a későbbi, D-9 rakétakomplexummal való áttervezés ötlete is. Az alaptípus, a Projekt 705 súlyos problémái – a folyékony fémmel hűtött reaktor nélkül is ott volt a titán hajótest hegesztése és a beépített elektronika egyedisége – fényében azonban már 1965 körül is világos volt, hogy nem lesz kézzelfogható eredménye a Projekt 705B/687 fejlesztésnek. Ugyanezt támasztotta alá a 667A sikeres szolgálatba állítása 1967-ben.

1974-ben a CKB-16 beolvadt az SzKB-143-ba, létrehozva a Malachit irodát – így a tervek átadásának utólag úgymond nem sok értelme volt. Közvetlenül az SzKB-143-tól jött viszont az 1964-65-ös időszakban a Projekt 671B, vagyis a második generációs SSN rakétahordozóvá áttervezésének ötlete, így pedig a 667A második konkurense. Ez hamarosan a Projekt 679 számot kapta, és 12 rakétasiló került a tornya mögé. Szintén azért, hogy az erőforrásokat egyetlen típusra koncentrálhassák, vagyis a közben már megkezdődő 667A építésekre, ezt a tervet már állami szinten sem támogatták, csak az előtanulmányok készülhettek el.

705b.png

(forrás)

A korai 705B rajzok után (fent) a lent látható volt immár 687-esként az egyik tervváltozat. A fejlesztés első felére vonatkozóan is négy változatot és két alváltozatot említenek. Az eredeti Projekt 705 kifejezetten hidrodinamikus alakjából minden esetre nem sok maradt

687.png

(forrás)

687_705b.png

(forrás)

A Projekt 705B/687-esnek elkészült a modellje is

679_667a_rajzok.png

(forrás)

Összehasonlító ábrán a javasolt Projekt 671B/679 és a megvalósult 667A. A nyugaton Victor néven ismert, második generációs SSN-ből jóval kisebb SSBN született volna. Ennek és a 687-esnek a 12 rakétás kialakítása is arra utal, hogy nem csak az amerikai rivális lemásolása volt az oka a 16 SLBM-nek a 667A-kon, hanem, hogy egyszerűen kevésnek gondolták a szovjet stratégák a 12 rakétát egyetlen egységen, ami gazdaságtalanabb is lett volna, továbbá hogy tudtak ekkora SSBN-t tervezni és építeni is a szovjet gyárak

 

Amint fent szó volt róla, a Projekt 687 SSBN számára javasolták a megnövelt hatótávolságú D-5M komplexumot a 4K10M rakétájával. Ezzel az SzKB-385 már 1964-től foglalkozott, mivel a szovjetek akkor a Polaris A-2 hatótávolságát 2800 km-re tették, míg a következő, 1964-es A-3 verzióét 4500-4600 km-re. Ezt ellensúlyozni kellett, de ettől függetlenül is távolabb kellett volna vinni az őrjáratozási zónákat a US Navy által szorosan ellenőrzött vizektől, ahol a 2500 km-re elérő R-27-esekkel tevékenykedni voltak kénytelenek a Projekt 667A-k. Még az a magyarázat is előkerült, hogy a „nagy” 667A-ba tették be a „kicsi” 705B/687-esbe szánt, ezért szintén „kicsi” R-27-est, tehát lehet még mit kihozni ebből a rakétából. Ez azért amolyan szovjet logika volt, hiszen a 667A-t is pontosan akkorára méretezték, hogy az R-27 és silói beleférjenek, csak amiatt volt valóban nagyobb, mert eleve több siló hordozására szánták, és nem mert volt még hely a silók méretnövelésére a tengeralattjáró átépítése nélkül. Ez egyébként egy súlyos elvi problémát is takart, lásd lentebb az SLBM-ek és SSBN-ek kapcsolatát a két szuperhatalom esetében.

Az 4K10M-nél a nagyobb hatótávolságot – 3600-4000 km – egyszerűen a test meghosszabbításával, 9 helyett 10-11 m-re növelve érték volna el, vagyis több hajtóanyaggal. Ezzel az indítási tömeg 18-20 t-ra nőtt, a hasznos teher pedig 0,7-0,8 tonnára egy robbanófejjel, viszont a nagyobb megtett táv és repülési idő miatt a pontosság 2,5-3 km-re romlott. Ennek ellenére kisebb, 0,3-0,8 Mt-s robbanóerejű fejrészt adnak meg. Lényeges, hogy a 4K10M továbbra is egyfokozatú maradt. A D-5M-mel felszerelt Projekt 687 sem valósult meg, és a CNII-45 intézet által csak a D-5M alkalmazhatóságát vizsgáló SSBN-tanulmányoknak sem lett konkrét eredménye. Ezeknél az intézet még három sorban való elhelyezést is vizsgált, ami a korábbiaknál sokkal nagyobb tengeralattjárót igényelt volna.

Később a D-5M jelölést – magához a D-5-öshöz hasonlóan – újra felhasználták, előbb a következő bekezdések szerint ismét csak ideiglenesen, majd még egyszer ténylegesen a ’80-as években, lásd később.

d-5m_170325_03.jpg

(forrás)

A CNII-45 rengeteg rakétát hordozó, 4K10M rakétákkal felszerelt tengeralattjárója terveinek részletei. A lenti, egyetlen silót mutató rajzon jól látszik, hogy a rakéta talán manőverező visszatérő egységet kapott volna, de erről a felhasznált források nem írnak konkrétan, és ehhez mérten siralmas a megadott pontosság

d-5m_170325_02.jpg

(forrás)

 

1965. június 2-án jelent meg a Tanulmány a Haditengerészet perspektivikus fegyverrendszereiről 1970-75 c. dokumentum, mely az elkövetkező SLBM-ekkel (is?) foglalkozott. Ebben a fent bemutatott D-5M mellett a legegyszerűbb módosításokat jelentő D-5U, a KB Arzenál által fejlesztendő, szilárd hajtóanyagú D-5 leszármazott, a D-5MT, továbbá az SzKB-385-től a D-5MZs szerepelt. Így megint a D-5 létrehozásának időszakára emlékeztető, Zs (folyékony) és T (szilárd) kiegészítő jelzések kerültek elő. Az elvárások ezúttal is a nagyobb hatótávval kezdődtek, majd jött a várt rakétaelhárító rendszerek elleni csalikkal való felszerelés, aztán a több robbanófej elhelyezésének igénye egyetlen rakétára. Mindezt úgy kellett megoldani, hogy ezek az SLBM-ek is elférjenek a meglévő, ekkor már láthatóan nagy számban gyártott 667A-k silóiba. A tengeralattjárók átépítése vagy újak tervezése és készítése ugyanis nagyon drága volt. A felsorolt lehetőségeket azért is vizsgálták, mert a következőnek szánt, interkontinentális hatótávú D-9 komplexum fejlesztése a vártnál lassabban haladt, miközben reagálni kellett az amerikaiak Poseidonjának viszonylag nagyobb hatótávolságára és sok robbanófejére is (10-14 visszatérő egységgel is 4600 km). A 667A-k élettartamát mintegy 30 évre becsülték, viszont az R-27-esekét ekkor 10 évre (ez eredetileg 5 év volt, később 15 évre nőtt), tehát lehetőség adódott a tengeralattjárók átfegyverzésére így is, úgy is. Ezt logikus és szükséges is volt összekötni a képességnövelésükkel.

A gond csak az volt, hogy a meglévő silókba képtelenség volt olyan rakétát építeni, amivel a fent bemutatott elvárásokat teljesíthették. Az világos volt, hogy a jóval fejlettebb D-9 komplexum R-29-eseihez új rakétaindító szekciókkal kell ellátni a 667A-kat, B változatként. Ezért felmerült, hogy ezt a megoldást válasszák az D-9-esig várt időszak átmeneti, a fentiek közül kikerülő komplexuma számára, hiába volt ez rettentő drága. Orosz források is leírják, hogy az ily módon előálló, „rakétához a tengeralattjárót” elv sokkal rosszabb (költségesebb, rugalmatlanabb) megoldás volt, mint az amerikaiak előrelátóbb, „tengeralattjáróhoz a rakétát” megoldása. Az USA összesen háromféle méretű silót használt a hidegháború alatt, noha hat SSBN osztályt rendszeresített. Az első 41 tengeralattjáróból az utolsó 31 db megkaphatta a Poseidont kisebb átalakításokkal, de a teljes rakétaszekciók cseréje nélkül is, sőt, ezek közül 12 még a Trident I-est is bevethette később. Ez az egyes osztályok főfegyverzetében sokkal nagyobb átfedést, azaz sokkal kisebb költségeket jelentett. Maguk a rakéták sem voltak ugyan olcsók, de még mindig sokkal olcsóbb voltak újakat a silókba tölteni, mint az egész tengeralattjárót átépíteni. Mint az ismertető bemutatja, a szovjetek esetében messze nem ez lett a helyzet.

polaris-poseidon-trident-cuts.jpg

(forrás)

Az USA SLBM silói a szolgálatba állítás évével, a rakéták hatótávolságával (tengeri mérföld), hosszával (láb), átmérőjével (hüvelyk), és súlyával (font) (az FBM a fleet ballistic missile rövidítése). Az alkalmazott szovjet SLBM-eket a jelen sorozat részletesen bemutatja a továbbiakban

A tervezési problémák miatt évek teltek el, mire 1969. június 24-én a Központi Bizottság és a Minisztertanács közös, 475-169 sz. határozata nyomán két lehetőségre szűkítették a lehetséges továbbfejlesztéseket, miközben lassan, de haladt a D-9 program is. Az egyik a megint felhasznált jelzésű D-5M volt, de már nem a 4K10M, hanem az eltérő 3M30 rakétával, a másik a D-5MT, illetve ekkor már D-11 a 3M70-essel. (Talán a korai D-5MT jelzés örökségeként, és hangsúlyozva a szilárd hajtóanyagot, a D-11 D-11T-ként is szerepelt a dokumentumokban egy ideig.) Ezeket mind egyetlen, mind pedig három robbanófejes verzióban létre kellett hozni. A Projekt 667-est tervező CKB-18 ekkor már a Rubin nevet viselte, és feladata lett a kétféle komplexumhoz való 667M és MT tengeralattjárók rajzainak elkészítése. A kép 1971-re tisztult le végleg. A források nem egyezőek, talán a D-5M vált/váltott át D-5U-vá, vagy pedig a D-5U végig független fejlesztést jelentett, minden esetre a tengeralattjáró hozzá a Projekt 667AU lett. A D-11-eshez való SSBN a Projekt 667AM jelzést kapta, tekintettel arra, hogy ez nem újonnan épített, hanem – egy A változatúból – átalakított egység lett. A D-11 nagyobb R-31-esei (3M17-esei) miatt a 667AM-ből kivágták az addigi rakétaszekciókat, és helyettük olyanok kerültek be, amik összesen csak 12 SLBM-et fogadtak be, azaz itt a D-9-eshez tervezetthez hasonló megoldásról, tehát a mennyiség csökkentéséről volt szó. A 667AU-knál ilyesmire nem volt szükség, mert a D-5U R-27U (3M20) rakétája fizikailag befért az addigi silókba.

Ebben az értelemben a végül is megvalósult D-5 és a D-5U analóg volt a Polaris három változatával, valódi evolúciós továbbfejlesztést és méretbeli kompatibilitást jelentve.

d-5_fejlodes.jpg

A D-5 rakétakomplexum továbbfejlesztésének állomásait bemutató ábra

 

A források az utolsó részben lesznek felsorolva. Folytatás 2-3 hét múlva.

tamogatas_sorozat.jpg

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://modernwartech.blog.hu/api/trackback/id/tr1018890968

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Galaric 2025.07.06. 14:36:44

a gyártási szám az adott időn belül tényleg lenyügöző.
Félelemetes belegondolni micsoda erőforásokkal rendelkezet a két szuperhatalom annó.

gafz 2025.07.08. 23:03:16

@Galaric: A erőforrások van ahol megvannak most is, csak az egyik szuperhatalom szűnt meg. A "nukleáris" szó meg közutálat tárgya lett. Szerintem.
süti beállítások módosítása