A Vigilante ismertetője az utolsó részéhez ért. Ez bemutatja, hogy a vietnami háborún kívül milyen konfliktusokban vett részt az RA-5C, majd hogyan csökkent a példányszáma, egészen a kivonásig, mely jelentős űrt hagyott maga után a US Navy felderítő képességében. Végül a típus néhány, a gyártó által javasolt, de meg nem valósult verziója, és az exportpróbálkozások zárják a sorozatot, a források bemutatása előtt. Az első rész ITT olvasható, míg az előző ITT.
Az RA-5C további bevetései és kivonása
Vietnamon, és a bemutatott, kubai repüléseken kívül még érintett volt a Vigilante pár más krízisben is. 1967. június 8-án az izraeliek megtámadták a USS Liberty kémhajót, mely a Sínai-félsziget közelében haladt. A USS America által a Liberty védelmére indított kötelékben ott volt egy RA-5C is, az RVAH-5 századból, de semmilyen szerepe nem volt a történtekben végül. 1968-ban egy másik, amerikai kémhajót, a USS Pueblo-t elfoglalta az észak-koreai haditengerészet. Az emiatt szükséges felderítésből is kivette a részét pár Vigilante, bár a történet talán jobban ismert az SR-71-esek alkalmazása kapcsán. Ismét Észak-Koreához kapcsolódott, hogy 1969. április 15-én lelőttek egy EC-121 Warning Star légtérellenőrző négymotorost. Emiatt megint felmerült egy, part menti akció az országban, aminek az előkészítésére ugyanúgy repültek az RA-5C-k, mint a Pueblo esetekor. Fegyveres bevetések azonban végül egyik esetben sem történtek; az EC-121 kapcsán már úgy is csak megtorlásról lehetett volna szó, hiszen annak teljes legénysége odaveszett.
1971-ben polgári védelmi feladatra kértek a CRAW-1 kötelékéből infravörös felderítő képességű gépeket – bár akkoriban még hivatalosan titkosnak számított az AAS-21, tehát erről a lehetőségről nem is tudhattak volna a haderőkön kívül. Azért az RVAH-6 Puerto Rico-ba küldött RA-5C-ket, ahonnan a Saint Vincent sziget La Soufrière nevű vulkánját kellett szemmel tartani, hogy esetlegesen előre lehessen jelezni a kitörését. Ez azonban végül szerencsére elmaradt. Szintén ebben az időszakban, 1971 őszétől valamikor 1972-ig egy nagyon is katonai feladat is akadt, ami azonban nem függött össze Vietnammal. Az útra kelő Independence hordozón az RVAH-12 két gépét (148933 és 151727) ellátták a SNARE nevű, Xerox gyártotta, infravörös érzékelővel, amellyel a szovjetek tengerészeti felderítést, azaz, az amerikai anyahajók követését végző bombázóit figyelhették meg. A cél az ellenfél által használt, lézeres eszközök jellemzőinek bemérése volt. A SNARE jeleit 16 csatornán rögzítették kazettára. A berendezés beépítése, bár ideiglenes volt, nagyon is komoly átalakítások révén történt. A függőleges vezérsík elé nem sokkal került egy, kb. 25 cm magas, forgatható, éspedig hidraulikus energiával működtetett torony. Azért az Independence-re esett a választás, illetve ezáltal a rajta települő RVAH-12-re a használatot illetően, mert a hajó előbb az Északi-tengeren vett részt egy NATO-hadgyakorlaton, majd pedig a Földközi-tengeren tevékenykedett. Mindkét területen aktívak voltak a szovjetek nagy hatótávú repülőgépei. A Vigilante egyébként is részt vett ezek elfogásában, ha közeledtek a hordozóköteléke felé. Bár az F-4-essel javultak az ilyen esetek során készített képek, mivel a radarkezelő a hátsó ülésben ráért egy fényképezőgépet kezelni, de azért még volt hová fejlődni. Tehát, épp kapóra jött az RA-5C bevetése ilyenkor. Kameráit és a PECM rendszert ugyanis kiválóan lehetett használni a csak 10-100 méterben mérhető távolságban lévő bombázókról rendkívül nagy felbontású fotók készítésére. Így világosan kivehetőek voltak a Tu-95-ösök, Tu-16-osok és társaik legkisebb antennái, dielektromos burkolatai is, azaz, minden részletük. Viszont, az AAS-21 nem nagyon volt jól alkalmazható egy, három dimenzióban mozgó, légi cél ellenében.
Osprey 78. o.
Sajnos a SNARE-ről nincs elérhető fotó (a Vigi a 156624 sz.), de ez a kép illusztrációnak kiváló. A Tu-95 minden bizonnyal egy RC változat, a radarjából ítélve (lásd ITT említve a blogon)
Az RVAH-5 egyik, 1974 folyamán lefényképezett gépe (nagy felbontásban)
A ’70-es években – a hordozókkal együtt – igen aktív volt az RA-5C-k tevékenysége a mediterrán térségben. PECM rendszerükkel (legalább azzal…) felderítést végeztek az 1973-as arab-izraeli háború során. Itt ugyancsak az SR-71-esek repülték a stratégiai felderítő küldetéseket, így ismét keresztezte egymást a két típus pályfutása. 1974-ben, amikor Törökország elfoglalta Ciprus egy részét, megint csak szükség volt felderítési adatokra, amikkel ismét a Vigilante tudott szolgálni. A USS Forrestal épp Nápolyban horgonyzott, amikor is jött az invázió miatt az azonnali kifutási parancs. A hordozó és kísérőhajói el is indultak, amint tudtak, ezért több ezer tengerészt kellett utánuk szállítani, akiket ilyen gyorsan nem tudtak begyűjteni a parton. Hogy követhessék a török haderő mozgását, és az erre adott, görög reakciót, napi három feladatot repültek. Először E-2 légtérellenőrzők szálltak fel, aztán – az épp nem bevethető A-6-osok helyett az RA-5C-k által nehezen használható – A-7-esek tankergépként, majd jött egy gép az RVAH-6-ból. A Vigilante 60 méteren száguldva ellenőrizte a térség hajóforgalmát, 2-2,5 órás bevetéseken. Az ekkor készített fotókon, a leszállása után 20 perccel már nézték is az elemzők a hajó nevét és rakományát, miközben a pontos irányukat és helyzetüket még a repülés közben továbbította az E-2-esre a felderítőgép. Ez több, mint egy hétig zajlott így, majd a szigetek miatt zsúfolt térségben felszállhattak a Forrestal CVW-7-esének további gépei is. Egy hónap után a hordozó rövid időre Nápolyba hajózhatott, majd egy újabb hónapot töltött Ciprus közelében, mikorra is a háború közvetlen veszélye elmúlt Török- és Görögország között, és visszatérhetett a hajó a normál feladataihoz.
Bár 1971-ig elvileg hat példányt rendeltek az adott küldetésre egy adott századhoz, ebből eleve inkább csak öt, majd később már csak négy lehetett ténylegesen az anyahajókon. Ebből a négyből is egy csak a lehető legkompaktabban elhelyezve, nem azonnal használhatóan állt a hangárfedélzeten, hogy így spóroljanak a hellyel. 1974-5-től aztán csak hármat raktak fel a hordozókra. Itt azonban már az is közrejátszott, hogy a vietnami háború veszteségeit még a 36 db, utólag gyártott RA-5C sem fedezte. Sőt, a háború után a három darabos állományt is csak úgy tudták tartani, hogy sorban számolták fel az alkalmazó századokat, és maradék gépeiket a többi kapta meg. A példányszámot csökkentette, hogy a korban szokásos módon, a gyakorló és kiképző repülések, áttelepülések és hasonlók során is néha elvesztettek egy-egy gépet. Ilyesmi persze manapság is megesik, csak messze ritkábban, mint a hidegháborúban. Mindezek miatt, 1974-től már rendszeres volt a századok közötti gépcsere is, hogy a hordozókra rendelteknek mindig legyen elegendő gépe. Ez nagyon nem tett jót az egyes példányoknak sem, mert így azok repült óráinak száma nagyon gyorsan nőtt, hiszen folyton ezeket kellett használni. Így aztán erősen emelkedett a karbantartásigényük is. A századok megszüntetése az RVAH-14-gyel kezdődött, már 1974. május elsején. Ez a fajta leépülés tehát a Vigilante karrierjének nem kis részét, utolsó öt évét végigkísérte.
Amikor még „sok” A-5A-val üzemeltek a századok. 1962-ben, az Enterprise-on, tehát szinte biztosan a típus első útján készült a fotó. A méretek összehasonlítása is megunhatatlan: a jobbra fent lévő F-8 karcsúsága mellett a bal katapulton lévő A-4 kicsinysége is feltűnő. Helyesebben, az NAA bombázója volt hatalmas
A Lemoore tengerészeti repülőtér, 1976 körül. Az RA-5C mellett egy, amúgy is keskeny törzséről, nem nagy méreteiről ismert, AH-1 Cobra áll, még odébb egy F-8 Crusader vadászgép, és számos, további repülőgép
18 év, főleg a vietnami háborúval jellemezhető szolgálat után következett a Vigilante utolsó, fedélzeti repülőcsoportban való részvétele. Amint arról korábban szó volt, eddigre tulajdonképpen elfogytak az RA-5C-k, és az amúgy is drágán üzemeltethető, a fedélzeten sok helyet foglaló típust igyekeztek ezek, és persze már csak kora miatt is leváltani. Legtovább a legfiatalabb, pluszban gyártott széria gépei repültek.
Az utolsónak szánt, hordozóról végzett felszállás azonban elmaradt. Az RVAH-7 a USS Ranger fedélzetén, Szingapúrban járt, amikor a hajó ütközött egy tankerrel. Emiatt a sérülés miatt nem tudott eléggé felgyorsítani ahhoz, hogy az épp akkor fennálló, nagyon gyenge szél mellett biztonságosan fel tudjanak szállni a kijelölt géppel. Ironikus, tekintve, hogy az erre való képesség mennyire rányomta bélyegét az akkor még A3J-ként szereplő típus fejlesztésére, és egyben jelzi, hogy mennyivel nehezebbé vált az RA-5C, a végső változat. Végül azért, az USA közelében legalább a saját szárnyán hagyhatta el a hajót az utolsó három Vigilante. Ez 1979. szeptember 21-én történt, és legutoljára a 156608 sz. példányt indították. Az RVAH-7 egy héttel későbbi, 28-ai feloszlatása jelezte a típus szolgálatának végét. Persze szárazföldről még történtek felszállások, így aztán a végső repülést Key West és a Davis-Monthan raktárbázis (máshol viszont: Memphis, Tennessee) között, november 20-án teljesítette ismét csak a 156608-as Vigilante. Ekkor már annyira a végét járta az egész program, hogy a távot kiengedett futókkal kellett megtenni, mivel nem volt idő sem a hidraulika megjavítására. 1980. január 7-én zárta a US Navy a repülőgép náluk futó programját, egyben feloszlott a CRAW-1 is ezen a napon.
36 darab RA-5C-t tároltak le a Davis-Monthan bázison, többet lőgyakorlatok céljaként használtak fel, és néhányat kapuőrként, valamint múzeumokban állítottak ki. Voltak tervek nagy sebességű légi célnak (azaz drónná) való átalakításra, amihez kerültek is gépek a China Lake bázisra, de ebből aztán semmi sem lett.
Ekkortól a felderítési feladatkört a megmaradó RF-8G-k vették át, de megjelentek egy időre a tengerészgyalogság RF-4B-i is a hordozókon. Ezt a nem túl hosszú, átmenetinek tekinthető időszakot az F-14 Tomcat TARPS rendszerének 1981-es szolgálatba állítása zárta. A jókora vadászhoz tervezett felderítő rendszerből hivatalosan századonként hármat alkalmaztak. Ez persze nem volt annyira hatékony, mint a Vigilante széleskörű felszereltsége, és az F-14 mégiscsak egy vadászgép volt, úgyhogy, a felderítés ezáltal lényegében másodrangú feladattá degradálódott. A TARPS nem kapott SLAR-t vagy elektronikai megfigyelési képességet (PECM-et), ami azt jelentette, hogy az időjárás bizony korlátozta a használhatóságát.
Érdemes megjegyezni, hogy a másik, nehéz típus, az A-3 Skywarrior tíz évvel túlélte az A-5 családot. Először is, a hordozók első számú tankergépe lett, az A-6-osok mellett. Másodszor, különféle, nagyon specializált, elektronikai felderítő rendszerekkel felszerelt verziói is készültek, amivel hasonló, de azért az RA-5C PECM-jével nem azonos feladatkört láthatott el. Ezekhez mind elég volt a szubszonikus sebessége, és ezzel összefüggésben, az olcsóbb kialakítása és üzemeltetése. Ezzel a legnehezebb fedélzeti típus maradt, bár az NAA szuperszonikus csodagépével egyforma leszállási tömeglimittel.
A Sykwarrior egyik fő feladata az utántöltés lett. Itt egy KA-3B ad át üzemanyagot egy RA-5C-nek. Előbbi nagy készletei miatt, a szintén jelentős mennyiséget befogadni képes Vigilante pilótái ezt kedvelték leginkább az elérhető tankerek közül. A Navy két, sugárhajtású stratégiai bombázója közül ekkorra már egyik sem ebben az eredeti a feladatkörében szolgált
Korabeli reklámfilm a típusról
További, de csak tervezett változatok
Már 1959-ben felmerült a korábban többféle okból is elvetett, változtatható nyilazású szárny alkalmazása az A-5-ösön, hogy a végül választottnál optimalizáltabb megoldást kapjanak a nagy magasságban elért, kétszeres hangsebesség, és a szinte STOL képesség ellentmondó elvárásaira. Erről egy képaláírás erejéig már a blog korábbi, F-111 ismertetőjében volt is szó. Eszerint, az ügyben megkeresett NASA 1959 júniusa során (körül) a Vigilante változtatható szárnyállású tanulmányterveit vizsgálta. Ezalatt legkevesebb 4(+1, a „IVA” miatt) variációt vetettek papírra. A Langley-ben használt szélcsatorna-modelleknél azonban nem jutott tovább a dolog, noha jelentős javulást mutatott a terv az alaptípushoz viszonyítva.
Az NAA által felvázolt, variaszárnyú Vigilante „III” számú konfigurációja fent, illetve a „IV” számú, háromféle szárnyállással, lent
A NASA az Edwards-on a zajszennyezés vizsgálatához 1963 március-áprilisában használt egy kölcsönkapott gépet, a 147858 sz. példányt.
Amíg a Vigilante gyártásban volt, tehát egy jó évtizeden át, élt az esély arra, hogy eladják további ügyfeleknek is. Az elsődlegesen megcélzott megrendelő nem meglepő módon az USAF volt. Többféle javaslatot is készített az NAA, és nem csak, mint csapásmérőt, hanem mint elfogóvadászt is ajánlotta típusát, tekintettel annak – méreteihez, tömegéhez képest – jó teljesítményére. E tervezetek először már 1960 körül felbukkantak. Az Air Defense Command lett volna a vevő, mely egy honi elfogóvadászt keresett, és ekkoriban épp beszüntette az XF-108 programot, illetve hamarosan az YF-12-essel kacérkodott. Úgy tűnt tehát, hogy van kereslet egy ilyen gépre, a két, említett típus közötti időszakra. Az előbbi XF-108-ast épp az NAA fejlesztette, majd volt kénytelen tudomásul venni a program leállítását. A Vigilante áttervezése képében azonban máris elő tudott állni egy újabb, saját ajánlattal. Ebben visszatért a még a NAGPAW idejéből származó, kiegészítő rakétahajtómű, melyre rászorult a gép, hiszen emelkedőképességén azért javítani kellett. A folyékony hajtóanyagú North American (Rocketdyne) XLR46-NA-2 a lineáris bombatér helyére került volna. Ez már csak azért is szükségessé vált, mert a fegyverzet így már csakis külső hordozású, jókora, radarvezérelt légiharc-rakétákból állt, amik – elhelyezésük és számos vezérsíkjuk miatt – nagyon megnövelték a tiszta vonalvezetésű típus légellenállását. Ezt a vadászgépet 1960-ban és ’62-ben ajánlotta hivatalosan is az NAA, de nem vásároltak belőle.
Ezzel azonban korántsem volt vége az légvédelmi feladatkörre való módosítási ötleteknek. 1972 körül ugyanis már az IMI, az Improved Manned Interceptor program keretében fogalmazódott meg az egyébként tíz évvel korábbihoz meglehetősen hasonló igény, melyre ekkor az NAA az NR-349 számon mutatta be a Vigilante újabb, elfogóvadász verzióját. Itt a rakétamotor helyét egy harmadik J79 gázturbina vette át, melyhez a levegőt a korábbiak tetejére szerelt, laposabb, plusz beömlők vezették. A fegyverzet a törzs alatti, minden bizonnyal mostmár konkrétan AIM-54 Phoenix rakétákból állt. További változatokat vetettek papírra komolyabb radarokkal és valószínűleg infravörös érzékelővel, illetve az YF-12-estől származó, J58 hajtóművekkel. Ezekből biztosra vehető, hogy kettő is elég lett volna a kívánt emelkedőképességhez.
Még ugyancsak 1962 előtt, tehát a program meglehetősen korai időszakában, amikor még A3J-1 volt a Vigilante jelölése, azt Retaliator (Megtorló) néven megint csak az USAF részére ajánlották, de ezúttal, mint csapásmérő típust. És a légierő ezúttal sem vett belőle – talán, mert már dolgoztak az F-111-eshez vezető TFX projekten, mely ambiciózusabb volt annál, mint amit akár továbbfejlesztéssel is ki lehetett hozni az A-5-ösből. A légierő egyébként kipróbálta pár repülés során a megépült A-5-öst, mert a 145157 sz. példányt rövid időre kölcsönkapta értékelésre a haditengerészettől.
A fő forrásként használt leírás szerint a két, légierős elfogóvadász-javaslat először a Retaliator, majd utána az NR-349 jelzést kapta. Azonban az ott dolgozók visszaemlékezései, és a máig fennmaradó, asztali (prezentációs) modellek ennek ellentmondanak, amint erre a secretprojects fórum vonatkozó oldalain (lásd szintén a források közt) rámutatnak.
Az „A3J-1 Retaliator” asztali modellje, az USAF színeiben. A törzsvég alapján feltételezik, hogy törölték volna a lineáris bombateret, helyét üzemanyag foglalta volna el, és a fegyverzet külső hordozásúvá vált
A Retaliator nagyméretű, az eredeti leírás szerint kidolgozott pilótafülkékkel és felfújható kerekekkel (!) is ellátott, kiállítási modellje – a várva-várt vevője egyértelmű a képről. Ugyancsak az eredeti leírásban NA-247 számmal illetik a javaslatot
Fent az NR-349 fantáziarajza, a három hajtóművel és a hat AIM-54-essel a törzse alatt. Lent egy röntgenrajz, mely azonban nem biztos, hogy teljesen helytálló. Minden esetre a tekintetben valószínűleg helyes, hogy megmutatja a felső, osztott beömlőket, és hogy azok gyorsan egy közös szívócsatornába egyesülnek, és a gerinc előttük lévő megnagyobbítása üzemanyagtartályként funkcionál. Természetesen a radar is új az orrban
Az NR-349 modelljéről is kiváló fotók készültek. A fentin megfigyelhető az orr alá telepített, televíziós és/vagy infravörös szenzor
Még egy fotó erejéig érdemes megnézni a modelleket. Jól látszik, hogyan hízott meg – a szó szoros értelmében is – a karcsú A3J-1 az áttervezési javaslatok által
A tengerészgyalogságnál is szóba került a Vigilante rendszeresítése, mégpedig annak rövid pályás felszállási képessége miatt – végre valahol jól jött volna a Navy korai, túlzó igénye. A Short Airfields for Tactical Support (SATS) keretében gondoltak a típusra, mely szárazföldi helyszínekre telepített katapultok és fékezőkábelek által teremtette volna meg a haderőnem légi támogatási igényének hátterét. Az A-5 tehát újfent földi célokat támadhatott volna, csak ezúttal taktikaiakat. A drága és karbantartásigényes gépet azonban már csak költségei miatt sem rendelhette meg a US Marines.
Elmaradhatatlan epizód volt a külföldi megrendelők keresése, és bár többnek tett ajánlatot az NAA, végül nem kötöttek egyetlen szerződést sem. Kiemelten foglalkoztak egy ausztrál üzlettel, hiszen a hatalmas országnak épp ilyen, csapásmérő és felderítő típusra volt szüksége a ’60-as évek elején. Itt ismét visszaköszön a már sokszor említett F-111 program, mely ekkoriban már folyt, csak aztán sokkal-sokkal lassabban haladt. 1963 őszén Ausztrália a General Dynamics típusa mellett döntött – erről lásd részletesen EZT a posztot a blogon. Az F-111-esek késése idején is szóba került 36 Vigilante megvétele, de ez sem realizálódott.
Az Ausztráliának ajánlott verzió, AGM-12 Bullpup, irányított rakétákkal és hagyományos bombákkal felfegyverezve
A kép jellegzetességeiből, illetve a Vigilante méreteiből és más tulajdonságaiból ítélve akár valódi is lehet a fenti, elektronikai felderítő verzió rajza. (Az eredeti képnév mindenféle verzióban „ELINT Vigi”, nem jammer vagy ECM, tehát eszerint felderítő feladatkörről lenne szó, nem zavaróról.) Ugyanakkor, egyetlen forrás sem említi egy szóval sem ezt az opciót, pláne, hogy ez jól láthatóan az NR-349 bázisán készült volna
Könyvek
Michael Grove és Jay Miller: North American Rockwell A3J/A-5 Vigilante (Aerofax Minigraph 9)
A fő forrás, de, mint a szövegből kiderült, azért nem mindenben volt pontos. Ettől függetlenül részletei a típus története, a belső rendszerek, és főleg a felderítő eszközök terén a legfontosabbnak bizonyultak. A képaláírásoknál „Aerofax” jellel szerepel.
Terry Love: A/RA-5 Vigilante, Mini in action (Mini Number 3 squadron/signal publications)
Több részletben is eligazítást nyújtott, bár a sorozat mindig kiváló ábráit ezúttal nagyrészt fényképekkel váltottam ki (pl. a beömlőnyílások változásainál). A képaláírásoknál „Mini” jellel szerepel.
Robert R. ’Boom’ Powell: RA-5C Vigilante Units in Combat (Osprey Combat Aircraft 51)
Mint máskor is, az adott típus harci bevetéseiről szóló részek fő forrása. A képaláírásoknál „Osprey” jellel szerepel.
Lindsay Peacock: RA-5C Vigilante (Combat Aircraft Series)
Néhány, de igen érdekes, hasznos részlettel szolgált. A képaláírásoknál „Peacock” jellel szerepel.
Az A-5A fontosabb részegységei
Az RVAH-9 három gépe
NAGPAW és kezdetek
US2977853A - Weapon delivery method and means - Google Patents
Tailhook Topics Drafts: North American General Purpose Attack Weapon (NAGPAW)
North American NAA-233 - предтеча МиГ-25?: thexhs — LiveJournal
Általános
Tailhook Topics: Vigilante! – ez mindig remek forrás az USA tengerészeti gépei esetében
North American A-5/RA-5 Vigilante
http://www.bobjellison.com/RA5C_Vigilante.htm
Adatok
A-5A_Vigilante_SAC_-_1_July_1967.pdf
A-5B_Vigilante_CS_-_15_November_1962.pdf
A-5C_Vigilante_SAC_-_15_August_1963.pdf
Egyéb
A-5 Vigilante conventional weapon load? | Secret Projects Forum
North American 'Retaliator' & NR-349 Interceptor proposals | Secret Projects Forum
NORTH AMERICAN A3J-1 RETALIATOR desk top model | Secret Projects Forum
Az A-5A és az RA-5C háromnézeti rajzai
Így készül egy profi festmény egy RA-5C-ről. Nem kis munka, nem kevés idő. Az alkotó, Mike Machat a Douglas hivatalos (!) festője volt az 1980-as években – még ilyen állás is létezett a korszak Amerikájában. Videócsatornájának többi tartalmára is érdemes rápillantani
