Ezúttal a Tu-22M afganisztáni szerepéről, majd a hidegháború végén, és utána betöltött szerepéről, helyzetéről lesz szó. A sorozat első része ITT, az előző pedig ITT olvasható.
A Tu-22M Afganisztánban
A Szovjetunió afganisztáni intervenciója előtt az érintett, a déli régiókban lévő légiegységek csak kevés és régi, taktikai típussal voltak felszerelve. A megszállás támogatása érdekében azonban ezek felfejlesztésén kívül a V. V. Resetnyikov parancsnoksága alatt álló DA-t is nagy erőkkel átirányították a térségbe. Nagyon sok gépet bevetettek, még a régi, már tanker feladatú Mjasziscsev bombázókat is visszaalakították 52/28 db FAB-250/-500 bomba hordozására. Az 1979-es kezdetek során még nem irányítottak át Tu-22M-eket, de 1984-ben már igen. Ekkor az aktuális (hetedik) Pandzsír-völgyi akciót kellett támogatnia a nehézbombázóknak. A völgyben mintegy 3500 felkelő ásta be magát. A Bajkálon túli Belajáról érkezett 6 db M2 változat a türkmenisztáni Mari-2 reptérre, az 1225. ezred állományából. Annyi bombát szállítottak át részükre, hogy mindenhol hegyekben álltak: a szabad állóhelyeken, valamint a futópálya és a gurulóutak között is. 1984. április 19-22. között vetették be a terület megpuhítására a bombázókat. Először Tu-16-osok szálltak fel, 19-én hajnalban, 4 óra körül, majd fél óra múlva a Tu-22M-ek, végül nem kevesebb, mint 60 Szu-24 következett. Állítólag a helyi RSzBN navigációs adó 100 gépes kapacitását meghaladták így, de erre számítottak előre. Radarral való tájékozódáshoz szögvisszaverőket telepítettek előzetesen a terep megfelelő pontjaira, rögtönzött, de ötletes navigációs segédletként. A bombázók 9-10 km-ről, sűrű felhőzeten át dobták le a bombáikat, az M2-k 64 db OFAB-250-270-est. A felvert, hatalmas mennyiségű por miatt a további (optikai) célzás is lehetetlenné vált, ezért csak napi egy, kora reggeli bevetést repültek a DA gépei.
Májusban azonban már el is hagyták a Mari-2 és a többi, igénybe vett repteret. Ennek oka, hogy szembesültek az ilyen bevetések hatástalanságával. A fő gond a célzás volt, 10 km-ről a hagyományos bombákkal nehéz volt célba találni. Ez persze kevésbé vonatkozott az akár 12 gép által végrehajtott, területcélokat szőnyegbombázó, sok tucat 250 kg-os bombát használó bevetésekre, de a gyakoribb, 3, 5 és 9 tonnás bombákkal való, fontosabb pontokra irányuló csapásoknál elsődleges lett volna. (A Tu-22M ezek közül legfeljebb az elsőt tudta magával vinni.) Ráadásul, az évtizedekkel korábbról származó nehézbombákat eredetileg hajók ellen szánták, a szárazföldi célok ellen nem volt igazán megfelelő a harci részük. Így aztán, meg a változó hadi helyzet miatt, a DA szerepvállalására legközelebb 1986-ban került sor. Szükség volt legalább a bombázók látszólagos erejére, és összességében maga a légierő képes volt hatékony csapásokat mérni az ellenségre, ezért úgy gondolták, ismét itt az ideje a taktikai gépein kívül a nagyobbakat is harcba vetni. Közben persze létrehozták a jóval nagyobb átütőerejű, vastag falú bombaverziókat és a földbe fúródás utáni robbanásokat lehetővé tevő gyújtókat is. A nem sokkal korábban kivont, az ’50-es évekből származó, 3 és 6 tonnás páncéltörő bombák is jól jöttek volna a barlangok ellenében, de már nem volt mit tenni.
A kezdetben bevetett változat az M2 volt
Fent: OFAB-250 bombákkal telirakott Tu-22M bombatér. (Elképzelhető, hogy a fotó az 1988-as bevetések során készült.) Lent: már a későbbiekben főszerepet kapó, 1,5 és 3 tonnás bombák láthatóak a szállítókocsijaikon
1988 őszén már a kivonulás fedezésére vették elő megint a bombázókat. Ezúttal – Tu-16-osok mellett – Poltavából érkezett a 185. ezredtől két századnyi Tu-22M3, a Mari-2 bázisra. Az áttelepülés természetesen saját szárnyon történt az ukrán területekről, két század 8-8 gépével, és a parancsnokok közül a legtöbbel a fedélzeten. Külön érdekesség, hogy a szovjetek úgy vélték, az újabb bombázók sokkal félelmetesebbnek hatnak, mint a régi Tu-16-osok, ezért ezek kerültek a Mari-1-re, ahol az ENSZ képviselői is jelen voltak, a genfi egyezmény betartása kapcsán. Így ők csak a „napi kiképzési repülésekre induló” Tu-16-osokat láthatták... A bevetések kezdetben Kandahár és Dzsalálábád környékén történtek, általában legfeljebb 12 tonnás harci teherrel. Afganisztánban a bombázók egyébként is kizárólag belső függesztéssel hordozták a bombákat, eleve nem is volt akkora a terhelés, ami ne fért volna el belül. A légierő kedvelte az M3 verziót, mert egész pontos bombavetést tett lehetővé az NK-45 navigációs rendszer és a kapcsolódó elektronika. Maguk a személyzetek viszont nem voltak felhőtlenül boldogok, mivel a legelső szériából származó M3-akon nem volt infracsapda-szóró. Ez még az általában nagy repülési magasság mellett is hiányosságnak számított. Nem csoda, hogy hamarosan Orsából, a 402. ezredtől kölcsönöztek két, már jobban felszerelt M3-at. Az 1988. október 28-án érkezett bombázók 31-én már bevetésre is repültek. A például Kabul körüli területekről rajtaütéseket vezető gerillák – tehát kis, mozgékony célok – ellen persze a nehézbombázók nem volt túl hatékonyak, alig néhány találatot igazoltak számukra utólag. A kezdetben használt, féltonnás bombák helyett áttértek az 1,5 és 3 tonnásakra, már csak azért is, mert a sok tucat kisebb fegyver felszerelését nem bírta már a földi személyzet. Néhány nehézbombát 6 napos időzítővel láttak el, így azok aknaként funkcionáltak. Ez azért is volt ravasz megoldás, mert máskor a besült bombákat elvitték és felhasználták saját aknaként a gerillák. Ezek az időzítősek viszont váratlanul felrobbantak, nem pedig akkor, amikor ők akarták. A 800-1000 km-re lévő célokhoz 40 tonnás kerozinkészlettel repültek, amit – a bombákkal együtt – azonnal betöltöttek a bevetések után, hogy másnap rögtön indulni tudjanak. Gyakran a már a gépekben várakozó személyzeteknek krétával írták fel a betonra az alapvető bevetési információkat. Néha géppárokra bontva érkeztek a feladatok, máskor mindkét század egyszerre indult harcba. Kezdetben 900 km/h-val repültek 7,2-8 km-en, de miután egy 7 km-en haladó Szu-17-est is lelőttek vállról indítható rakétával, melyeket felvittek a magasabb hegyekre a gerillák, 9-9,6 km-re emelték az utazómagasságot. A navigátorok elég jól boldogultak az NK-45 és a PA-3 mozgótérkép-kijelző segítségével, néhány száz méteres pontossággal érkeztek a célok fölé a bombázók. Itt az OPB-15T-vel dolgoztak aztán a fegyverkezelők, néha meglepően nagy pontosságot elérve. A FAB-3000-esek, és főleg a leginkább a Tu-16-osok által bevetett 9 tonnás párjaik képesek voltak hegyomlásokat okozni. Máskor viszont az üres tájat is bombázták; utólag úgy tűnik, csak az volt már a célja a személyzeteknek, hogy ledobják a bombákat, mivel Moszkvában úgyis csak darabszámra mérték a teljesítményt. Az NK-45, a PNA radar és az A-713 nagy hatótávú rádiónavigációs rendszer segítségével számos éjszakai bevetés is történt.
A 185. ezred gépei gurulnak felszállásra. Jól látható, micsoda porfelhőt ver fel a már nekifutást végző bombázó
Három tonnás FAB-3000 M-54 sorozatú bombát dob a 185-ösök egyik Tu-22M3-a. Az M-54 esetében a pontosan 3067 kg-os tömegből 1387 kg volt a robbanóanyag, TNT-egyenértéken számítva
A 185. ezred áttelepült gépeinek parancsnoka, V. I. Bandjukov, 1985 novemberében, a Mari-2 bázison. Egy csillag – egy bevetés
December 5-én a 185-ösöket a már említett 402-esek váltották, a 326. hadosztályból, szintén 2x8 géppel. Az előző „kölcsönt” visszaadták, és két M3 nem ment vissza Poltavába. Közülük az egyik lett végül aztán a rekorder a maga 35 bevetésével. A téli időjárás nehezítette a helyzetet, mert navigációs célra alig tudták használni a PNA-t. A hófödte táj ugyanis egyáltalán nem adott olyan radarkontrasztot, amilyenre a berendezést tervezték (nagy hajók, hidak, stb.). Ugyanezért, és az éjjeli bevetések miatt is, sokszor kellett vakbombázást végrehajtaniuk. Éjszaka csak a kék, tompított külső fényeket hagyták bekapcsolva, melyek csak felülről és oldalról látszottak, és a fülkét is csak egy kevés, piros fénnyel világították be. Ekkor már általában a FAB-3000 bombákat dobták a kisebbek helyett, a szűkös készletek ellenére, utánrendelések mellett. Ilyen körülmények között egyszer véletlenül egy baráti afgán seregtest parancsnokságát bombázták le majdnem, de a közelben lévő lakóházak nem úszták meg, több tucatnyian haltak meg. Az ügyet persze elsimították. Máskor állítólag egy indiai Boeing repült a bevetési terület felett, és a már bombaoldáshoz készülődő, nyitott bombatérajtókkal haladó Tu-22M3 alá csúszott szép lassan. Ezt a fegyverkezelő az OPB-15T-n át, mondhatni páholyból láthatta. Szintén a téli, nedves idővel függött össze a pára miatti, megnövekedett számú elektronikai hiba. Ez hajtóműleállásokat is okozott, máskor pedig a futókat vészkiengedéssel lehetett csak működtetni zárlat miatt.
1989. februárjában az orsaiakat a szolciji 840. ezred követte, de már csak 10 géppel. Ők csupán két hétig jártak éles bevetésekre, összesen 71-re, amik alatt csakis 3 tonnás bombákat használtak, 142 darabot. Ez volt a legnagyobb méretű bomba, amit a Tu-22M magával vihetett. A célok északabbra kerülésével elmaradt a Tu-22PD zavarógépek bevetése is. Ezeket addig a pakisztáni határ mentén lévők esetén alkalmaztak, mivel tartottak az ottani Crotale ütegektől és F-16-osoktól. Ennek mellesleg örültek a bombázópilóták, mert a PD-k olyan erős zajzavarást produkáltak, hogy a kabuli tévéadót is nagyon gyengítették. Ebből pedig a gerillák azonnal tudhatták, hogy bombázók közelednek, úgyhogy figyelték is az adást. A bevetések már február 14-én véget értek, ezúttal végleg. Az egész szovjet légierő kivonult már Afganisztánból, és bár a helyiek kérték a bombázások folytatását, erre nem került sor. Egy ideig még készenlétben álltak egy esetleges, határokon átnyúló behatolás elleni akcióra, de erre nem került sor, így három héttel később a készültséget is megszüntették. A háború utolsó felvonásában a DA gépei közül összességében a Tu-22M-ek repülték az 1152 bombázóbevetés 75,5%-át, a többit a régebbi Tu-16-osok.
Szoros kötelékben repülték a feladatokat
A Dori folyó partján lévő, Kandahár környéki célra irányzott, FAB-1500-asokból álló bombasorozat. A célkör kiválóan látszik
FAB-3000 M-46 a bombatérben
Érdekes aspektusa volt még az afgán bevetéseknek a szuperszonikus repülési idő. A bombázásoknál hamarosan általánossá vált, hogy nem pont a cél felé repültek, csak 4-5 percre tőle fordulnak rá a gépek, növelve a bizonytalanságot a lent lévőkben. A kioldás után pedig azonnal utánégetővel távolodtak el a céltól, és egészen 1,7 Mach-ig gyorsultak. Erre nem igazán az önvédelem miatt volt szükség, hanem, mert otthon ilyesmit legfeljebb 11 km-nél magasabban engedélyeztek. Ilyenkor a kíséretükre kirendelt MiG-23-asokat alaposan lehagyták, mert azok póttartályaik és levegő-levegő rakétáik miatt nem mehettek ilyen gyorsan. A Tu-22M-ek amúgy sem igazán voltak veszélyben, pláne, miután szokássá vált a célkörzet szuperszonikus elhagyása. Mivel a Stinger rakétáktól nem kellett tartaniuk, miután megemelték az utazórepülés magasságát, és mivel súlyos baleset sem történt, ezért a típus nem szenvedett veszteséget Afganisztánban.
Szintén a bevetési tapasztalatokhoz tartozik, hogy átvették a taktikai repülőgépektől azt az eljárást, hogy a bombaoldás után azonnal és mindig infracsapdákat szórnak. A bombázókon viszont ezt kiegészíthették a gépágyúkból kilőtt, speciális PIKSz lőszerekkel is. Erről azonban hamar leszoktak, mert nehézkes volt pótolni a bevetések között a rengeteg, elhasznált lövedéket. A túlélőkészletet is módosították. Az egyéni mentőcsónak és az étel jó része helyett további vizet és tartalék tárakat vittek magukkal. Ezeket a hajózók a saját AKSz-74U gépkarabélyokba tölthették, de volt még náluk több kézigránát, és mindjárt két pisztoly is. A biztonsági intézkedésekre jellemző, hogy még a reptéren is fegyveres kísérettel járhattak a személyzetek, a néha valóban előforduló szabotázsakciók megelőzésére. Az is kiderült, hogy a felszerelkezett pilótáknak, akik szinte naponta jártak bevetésekre, már 2 óra után kellemetlen volt a régi KT-1 katapultülésekben ülni, amikben rendesen kinyújtózni sem tudtak.
Az infrastruktúra sem bírta jól Mari-2-n a 100 tonnás bombázókat. Az eredetileg „félreeső” reptéren csak 44 méter széles kifutópálya volt, és ez, valamint a gurulók sem voltak jó állapotban. Az intenzív használat miatt a beton széttöredezett, a darabokat a hajtóművek elfújták, kátyúk keletkeztek. Egyszer egy gép orrfutója meg is sérült egy ilyenbe hajtva, ezért aznap elmaradtak a bevetések, mert a többiek nem tudtak felszállni tőle. A reptér melletti épületek is megsínylették, amikor az egymás után induló gépek a farokrésszel feléjük fordulva járatták az előírt, 3 percig az NK-25-ösöket. A házakat kerozinos homokfelhők borították el minden ilyen alkalommal.
Ebben az időszakban repült a típussal Dzsohar Dudajev későbbi csecsen elnök és az ekkor már a DA parancsnoki beosztásában lévő Pjotr Sz. Gyenyikin is. Dudajev az afgán intervenció után már vezérőrnagy volt egyébként, és 1987-90 között, Észtországban egy Tu-22M3-asokat alkalmazó bombázóhadosztály, a 326-osok parancsnokaként szolgált. Ők ketten aztán úgymond szembe kerültek a csecsen felkelés idején, a ’90-es években. Gyenyikin ugyan feljogosítással rendelkezett a Tu-22M3-ra, de Afganisztán felett nem repült vele (ellentétben Dudajevvel), csak a helyszínen ellenőrizte a bevetéseket, mint e fotón is teszi (ő középen)
Orsába visszatért példányok a bevetési turnus utáni karbantartás, javítás során
Néhány (négy?) Tu-22M2 egy ideig, (1984-)85-ben Magyarországon is állomásozott, a mezőkövesdi reptéren. A Szovjetunión kívül azonban igen ritkán fordult elő a típus, de erre nagy hatósugara miatt nem is volt szükség általában. A fotó illusztráció, elvileg a 219. önálló felderítőezred egy gépe szerepel rajta
A típus helyzete és bevetései a Szovjetunió megszűnése után
A Tupoljev oldaláról, Markov főtervező 1990-ig volt a program felelőse, majd Borisz E. Levanovics vette át helyét az ő, 2002-ben bekövetkezett haláláig, míg végül A. L. Puhovra szállt a feladat. A Szovjetunió megszűnésekor az Oroszországon kívüli tagköztársaságokban (Észtország és Belorusszia) állomásozó Tu-22M-ek áttelepültek a jogutód államba, de Ukrajna több tucat gépet örökölt (17 db M2 és db 43 M3). Ez nem meglepő, hiszen területén számos bázison voltak bombázóalakulatok (többek közt Priluki, Poltava és a Krím több AV-MF reptere). Az M2 verziókat a ’90-es évek közepéig repülték az oroszok: az AV-MF kicsit tovább, mint a DA. Ezt követően már csak a végső változatnak számító M3 maradt hadrendben.
A pénztelenség okozta leépülés közepette, 1998-ban az elnök tanácsadó testülete, az orosz nemzetbiztonsági tanács deklarálta, hogy a nukleáris ütőerő fő biztosítói a szárazföldi és a tengeri ágai a triádnak, míg a légierő atombombázó feladatainak fő letéteményese a Tu-22M3 típus lesz. Ebben az évben – nyugati becslések szerint – még raktároztak 40 db M2-t, és 125 db M3 állt a légierő szolgálatában, míg 71 db a tengerészetnél repült (köztük esetleg pár M2 is még). Ugyanekkor 258, harci alakulatnál lévő bombázót sorol fel ez a lista (Tu-95 és Tu-160), és 413-at a lekonzervált gépekkel (régi Tu-22) együtt. Nem elhanyagolható kiegészítés, hogy a „harci alakulatnál lévő” besorolás nem egyenlő a bevethető kategóriával: utóbbi csak az előbbi szám fele volt nagyjából! Ekkor az anyahajók elleni bevetéseket már legfeljebb ezredszinten, azaz 20 géppel tervezték, gépenként 1-2 db H-22-est indítva.
Bár a kép 2016-os, de illusztrációnak ide kívánkozik. Egy kannibalizált Tu-22M3 Vozdvizsenykában
Ebből az időszakból származik a változatok között említett M4 és M5 is. Az ehhez a fejezethez felhasznált források szerint előbbi egy általánosan korszerűsített verzió lett volna, nem csak az NK-32-eseket rendszeresítették volna hozzá fejlesztésként. Ez a ’90-es évek eleji projekt nem jutott előrébb. De az M5 sem, melyet Tu-245-ösként is említenek, nyilván a gyári, 45-ös jelölés 2-essel való kiegészítéseként. Ezek szerint ez egy 1997-ben elhatározott, új elektronikával és fegyverzettel ellátott, terepkövető repülésre is képes, de egyébként sárkány és hajtómű tekintetében változatlan variáns lett volna. Persze az akkori tervek 196 db M3-mal számoltak (no de hol voltak a 245-ösök?), az ősrégi Tu-95-ösök és a csak pár példányban létező, szinte teljesen üzemképtelen Tu-160-asok kivonása mellett. A stratégiai feladatkörhöz a Tu-245-ösre integrálták volna a H-55, H-65 (a H-55 taktikai verziója) és H-101 robotrepülőgépeket is. A valóságban viszont a katasztrofális gazdasági helyzet miatt olyan elemzés is született, ami 2005-re a DA feloszlatását vizionálta.
Figyelemre méltó, hogy a nagyon drága és bonyolult Tu-160-asra olyannyira nem jutott pénz, hogy volt tehát időszak, amikor nem is számoltak a típussal a jövőre nézve. Ez persze már csak az addig meglévő kis példányszám, és az ebből is Ukrajnában maradt több darab miatt, no meg az orosz kézen lévők üzemképtelensége okán, nem is csoda.
Alacsonyan repülő, két-két H-22-essel felfegyverzett példányok
Ahogy az USA, úgy Oroszország is három bombázótípust tart hadrendben, és részben még a megoszlás is hasonló: a legrégebbiek a Tu-95 és a B-52, és mindegyik ősrégi, de bevált típus. A szuperszonikus stratégiai bombázó szerepkörét a B-1B és a Tu-160 tölti be, de a Tu-22M és a B-2 már szinte sehogyan sem állítható párba
Közben csak a csecsen háború pár bevetése volt, 1994. november 26. (máshol: december 23.) és december 31. között, főleg Groznij közelében. Itt 65 bevetést repült 14 bombázó, 6/4/4 db a 840./52. gárda/1225. ezredekből, az Engelsz-2 bázisról. A bombázásokon kívül állítólag éjjel világítóbombákat bevetve segítették Szu-24-esek lézerbombáinak rávezetését.
Ha ez igaz, ez azért elég gyászos technika volt az USA precíziós csapásaihoz mérten, melyet a három évvel korábbi, Sivatagi Vihar hadművelet során demonstrált a hidegháborús ellenfél.
Legközelebb Grúziában harcoltak a Tu-22M-ek, 2008 augusztusában. Négy nap alatt mintegy 50 bevetés történt, ismét csak nagy számú, hagyományos bombával, nagy magasságból dobva. Ez a megoldás már előzőleg se nagyon vált be igazából, most pedig még kevésbé. Megint, avagy továbbra is nagy szükség lett volna precíziós fegyverekre. Az alkalmazott taktika szerint több gép támadott egy célt, és ilyenkor időben összehangolva, de több irányból repültek rá. Lőszerraktárakat, reptereket és csapatösszevonásokat bombáztak. A nem teljesen reménytelen helyzetben lévő, ellenséges légvédelem a már elavult Urál zavarórendszerrel szemben, és a specializált, zavarótípusok fedezete híján eredményes volt. Augusztus 9-ről 10-ére virradó éjjel, Gori közelében egy Buk-1M lelőtt egy Tu-22M-et, ami az 52. ezred bombázóinak nyolc gépes kötelékét vezette. Ezt az oroszok elismerték, és MR változatként tartják nyilván, de máshol általában M3-ként szerepel. A találatot csak a személyzet egy tagja élte túl, aki sérülten fogságba esett, a többiek meghaltak vagy eltűntek. Persze ez az eset a végkimenetelt nem befolyásolta, de azért kellemetlen presztízsveszteség volt az oroszoknak. Ezután állítólag nem repültek már a bombázók ebben a háborúban. A feladatokat a területhez közelebbi, Mozdokba települt 52. és 200. ezred (Sajkovka és Belaja honi bázisok) gépei végezték.
Ugyancsak Mozdok lett a kiindulási pontja a szír polgárháborúba beavatkozó orosz távolsági repülőknek. A Tu-22M3 ezúttal is hagyományos bombákkal indult bevetésre a bő 2000 km-re lévő célok ellen, amihez a kaukázusi államokat meg kellett kerülni a Kaszpi-tenger felett, és iráni, majd iraki légtéren áthaladva értek Szíria fölé. A géppárokban történő feladatvégrehajtást az SzVP-24-22, korszerűsített bevetési elektronikával (lásd a következőkben) ellátott vezérgép irányította, és egy régebbi, normál M3 változat kísérte azt. A fegyverzet ismét teljesen hagyományos volt, vagy 12x500, vagy 1x3000 kg-os formában, csak a bombatérben hordozva. A bombázók részvétele 2015. november 17-én kezdődött, 14 géppel, de sor került bevetésükre 2016 augusztusában és 2017 januárjában is. Kíséretüket többször a hmeimimi Szuhojok biztosították. Ellentétben az orosz harci helikopterekkel, a bombázók nem szenvedtek veszteséget. Ezek az akciók, bár biztosan hoztak taktikai eredményeket, összességében mégis inkább az erődemonstrációt és a harceljárások élesben való kipróbálását szolgálták.
Egy „legalább 1500 kg-os” bomba dobása
2018-ban már nem csak a kísérővadászok érkeztek Hmeimimből, hanem pár Tu-22M3 is ott állomásozott
Szu-30SzM kísér egy Tu-22M3-at szíriai célok fölé, majd több gép 500 kg-os bombáinak kioldását is bemutatja a videó
Szíriai bevetéseket jelképező csillagok a kabin oldalán
Az a szervezeti változás is érintette a típus életét, amikor 2011-12-ben a flotta teljesen átadta a gépeket a légierőnek, így a tengerészeti rakétahordozó ezredek kategóriája is megszűnt. A fő feladat azonban nagyrészt továbbra is a hajók támadása maradt – szárazföldi célok ellen elsődlegesen inkább a Tu-160 szolgál. Napjainkban hivatalosan a 200. és a 444. ezred 15 és 14 géppel Belaja, az 52. ezred 23 géppel Sajkovka bázisokon települ, ami összesen 52 db Tu-22M3-at jelent. Vélhetően ezek mindegyike megkapta vagy megkapja a következőkben bemutatott, kétféle korszerűsítés egyikét.
A rendszerváltás után már megtűrték a parancsnokok a gépek egyedi díszítését is. Ennek eredménye lett a néhány gépen megjelenő, cápafogas-kopoltyús festés. Néhány, de korántsem az összes Tu-22M3 pedig egyedi nevet kapott, hasonlóan a Tu-160-asokhoz és a Tu-95-ösökhöz
Folytatás ITT. Minden forrás az utolsó részben lesz felsorolva.
Ilyen lett volna a támadás a Legenda műholdrendszer révén (USz-A és -P műholdak). A videó nagy része erről szól, és az eredeti Tu-22-eseket mutatják a végén, de – a zenéjét kivéve – igen jó anyag. A Legendáról a blogon bővebben ITT. Köszönet a videóért hpasp-nek, mely utólagos kiegészítése e posztnak