A B-52 nélkül

2018. július 28. 00:19 - Maga Lenin

Ha már egy képes poszt volt a minap terítéken, jöjjön egy újabb, rendhagyó bejegyzés. A képlékeny, „mi lett volna, ha …” vonalon egy külföldi cikk és az ahhoz tett kiegészítéseim következnek, mégpedig a Boeing veterán harcosa, a B-52 Stratofortress kapcsán.

 

A nationalinterest.org oldalon Robert Farley által jegyzett, rövidebb gondolatkísérletben a szerző felvázolja, vajon mi történt volna az Amerikai Egyesült Államok Légierejével, ha a Boeing éveken át tervezett stratégiai bombázója, a B-52 elbukott volna a fejlesztés során. Amint azt a blogon a B-36 ismertetője is megjegyzi egy mondat erejéig (lásd lentebb a linket), a Stratofortress 1947-48 fordulóján majdnem a „meg nem valósult tervek” mappában végezte. A Boeing csak egy miniszteri alkuval tudta életben tartani a programot, amiben mindent megígért arra vonatkozóan, hogy a gép teljes áttervezésével a legújabb és igen kemény követelményeket (főleg sebesség és hatótáv) is teljesíti.

De nézzük meg, hogy mi történik, ha a Boeing ígéreteit nem fogadja el az elsőnek a légierő minisztereként (Secretary of the Air Force) tevékenykedő Stuart Symington Jr.! Az USAF számára egyhamar nem készülhetett el újabb nehézbombázó, ezért maradt a B-36 sorozatgyártása – ami a valóságban is megtörtént, hát még ebben a helyzetben. Korszerű, sugárhajtású típusként a nem stratégiai B-47 Stratojet rendelkezésre állt, meg persze a régi technológiájú B-50-esek. Mindez 1952-es első felszállásával a valóságban soha el nem jövő lehetőséget kínált a B-60-asnak, azaz a B-36 sugárhajtású változatának. Az eredeti cikk nem említi, hogy mi történt volna a Northrop csupaszárny fejlesztéseivel, a B-35/B-49 vonallal, de, ahogyan a valóságban is, ezeknek megmaradtak volna a technikai gondjai, és hatótávolságuk sem volt elég nagy. Ez megint csak a B-60 kezére játszik. A sorozatgyártott B-60 mellett a következő amerikai bombázógép az ugyancsak a Convair gyártotta B-58 Hustler szuperszonikus típus lett, 1960-as rendszerbe állítással.

b-60_all.JPG

A Convair B-60, az USAF első számú stratégiai nehézbombázója, fent még a betonon, lent már a levegőben, még YB-60-asként (források: fenti, lenti)

b-60_repul.png

 

A B-52 kudarca miatt nem tűnt túl elavultnak a B-60, és a B-36-ossal nagy részben egyező törzse és gyártása miatt elég olcsónak is bizonyult. A gép részletes fejlesztése is sokkal kisebb összeget igényelt, és a B-52-eshez képest még több bombaterhet is hordozhatott. De a vastag szárnyú B-60 számára még nehezebb helyzetet teremtett az SA-2 föld-levegő rakéták megjelenése. A nagy légellenállású géppel esély sem volt kis magasságú behatolásra átállni, viszont nagyobb beltere révén több elektronikai zavaróeszköz fért el rajta. Ez némileg ellensúlyozta a légvédelemmel szembeni hiányosságait.

És ez a helyzet egy egyedülálló mértékű fejlesztési program, a North American B-70 számára is jól megágyazott. A háromszoros hangsebességre képes, hófehér, futurisztikus bombázó teljesítménye és jövőbeli kilátásai is kétségesnek tűntek a szovjet légvédelemmel szemben, de ne feledjük, hogy ekkor csak a B-52-esnél kisebb teljesítményű B-60 állt rendelkezésre, azaz az amerikaiak nem lehettek annyira elégedettek bombázóflottájukkal, mint ahogyan az a valóságban történt.

b-60.jpg

A B-60 egy példánya a SAC kötelékében, valahol az USA felett, talán légi utántöltés előtt vagy után valamivel. A típus a szolgálatban kiegészítő, szárnyvéghez közeli póttartályokat is kapott

b-60_siop.jpg

Az AGM-28 Hound Dog robotrepülőgépekkel felszerelt B-60 rajza, már terepszínű festéssel (forrás)

b-60g.jpg

A hagyományos bombákkal való, hadszíntéri bevetésre alkalmasabb, rövidebb, és kisebb vezérsíkú B-60G változat. A festésminta a SEA (South-East Asia)

Nagyon messzire vezet, de meg kell említenem, hogy az USA már az irányított levegő-levegő rakéták első típusai között is bombázók fedélzetén használt típusokat is vizionált. A stratégiai bombázók teljesítményében meglévő hiányosság a B-60 miatt nagyobb lett volna. Az akkorra már főleg légvédelmi rakétákat elhárító fegyverré változó koncepció annyira nem légből kapott, hogy a B-70 számára terveztek is ilyen eszközt, Pye Wacket néven. A B-60/B-70 páros használata tehát lehet, hogy a bombázó-önvédelmi légiharc-rakéták korát is elhozta volna, ami nagyon kiterjedt hatást gyakorolt volna a teljes katonai repülésre – de épp ezért ezt már lehetetlen reálisan felmérni.

Ami a Valkyrie gondja volt, hogy kifejezetten egyetlen célra, a Szovjetunió elleni atomcsapásra készült. Így hagyományos bombázóként kifejezetten célszerűtlen – eredeti tervei szerint lényegében lehetetlen – volt bevetni. Ez a vietnami háborúban megbosszulta magát, mivel a valóságban az amerikai légvédelem elleni tevékenység, elektronikai harc nem volt elég a B-52-esek relatíve súlyos veszteséginek megakadályozására. Ez tehát a talán több, de nem igazán jobb ECM eszközökkel ellátott B-60-asra még nagyobb veszteségeket vetített előre, míg a B-70-esek bevetése szóba sem jöhetett. Ugyancsak lehetetlenné vált volna a B-70-essel – ami túl gyors volt – és a B-60-assal – ami meg túl lassú – a tengerészeti, hajók elleni bevetések végrehajtása is. Pedig a B-52 nem mindig hangsúlyozott szerepe ez is volt, AGM-84-esekkel ellátva.

A nem nukleáris bevetésekre ezért az USAF megfontolta az angol V-bombázók egyikének licenszgyártását is. Ez nem volt példa nélküli, mert Martin B-57 néven az English Electric Canberrát is gyártották az Egyesült Államokban. Ezzel együtt a hagyományos csapásmérésben így kisebb kapacitás állt volna csak rendelkezésre, mivel ezek a típusok inkább a B-47-es kategóriájába tartoztak, mintsem a B-52/B-60-aséba.

b-70_tb-58.jpg

Az egyik, még XB-70 prototípus egy TB-58 gyakorló változatú Hustlerrel repül

vulcan_agm-48.jpg

Az Avro Vulcan brit példányai is megkapták az AGM-48 Skybolt (vagy GAM-87) ALBM-et, természetesen külső függesztéssel

Az eredeti cikk ezen ötlete is érthető és érdekes, de ez további spekulációra ad lehetőséget. Ezekhez a típusokhoz feltehetően kellett volna az AGM-48 Skybolt légi indítású ballisztikus rakéta (ALBM), amit így nem töröltek, és a B-60 mellett a B-70 is biztosan használta volna. A mobil elrettentő eszközökre a gyengének gondolt B-60 és „angol” bombázók miatt nagyobb igény adódik, ami a légi indítású, de eredetileg felszíni alkalmazású ballisztikus rakéták eljövetelét is magában hordozta. A C-5 Galaxy-k indította Minuteman ICBM-ek rendszeresítésre kerültek így. De egyáltalán, a megfelelő bombázó hiánya még inkább sarkallta az új szuperfegyver, vagyis az interkontinentális ballisztikus rakéta rohamtempójú fejlesztésére az USA-t.

b-52_mgm-31.jpg

A légi indítású, de eredetileg nem erre tervezett fegyverek közül az MGM-31 Pershing I, középhatótávú ballisztikus rakétával is voltak tesztek. Itt pont egy B-52 indítja a rakéta második fokozatát – az elsőt a bombázó helyettesíti

Szintén a hagyományos fegyverzettel bevethető, igazán jó bombázó, azaz nagy hatótávú és nehéz fegyverhordozó platform hiánya vezethetett volna az arzenál repülőgép koncepció megjelenéséhez. Ennek korai formája, a manőverező robotrepülőgépeket indító gépek (Cruise Missile Carrier Aircraft, CMCA) így tényleg polgári alapokon valósultak meg, hiszen a B-60 erre hatótávolsága, utazósebessége és általános színvonala miatt már nem volt sem igazán alkalmas, sem elég olcsó 8 hajtóművével. A korszerű, kétáramú gázturbinás Lockheed TriStar vagy Boeing 747 CMCA változata a ’80-as években rendszerbe állt így.

Ezek helyett persze más alternatíva is adódott. Egyrészt a Northrop újra előhuzakodhatott a csupaszárny technológiával, de még valószínűbb, amint azt már ismét az alapul szolgáló cikk említi, a Rockwell B-1A – akár korábbi – rendszerbe állítása. Addig is, a vietnami hadszíntéren a labdába nem rúgó B-60/B-70 páros helyett az USAF taktikai gépeié volt a fő feladat a – háború szintjén – hadászati célok támadásában is. Ez a SAC, a Stratégiai Légiparancsnokság rovására megerősítette a taktikai gépeket bevető parancsnokságok (főleg TAC) szerepét. Ebből következik, hogy a kieső, nehéz csapásmérő kapacitást ilyen gépek vették át, és persze a ballisztikus rakéták. De ha megint eggyel távolabb lépünk, itt pontosan az arzenál repülőgépek szerepköréről van szó (hagyományos és nagy mennyiségű fegyverzet bevetése), ami a CMCA átalakítások kvázi második generációját hozta volna el, egyúttal erősítve az irányított, távolról bevethető, de nem nukleáris fegyverek szerepét.

A blogon a kapcsolódó poszt, rengeteg képpel: https://modernwartech.blog.hu/2016/08/27/raketainditas_deluxe_2_resz

b-49.jpg

A B-49 szolgálatban. Ez még ebben a sztoriban sem történt volna meg, de esetleg a gépekkel tovább folytak volna kísérleti repülések, ami a csupaszárny technológia alapjául szolgálhatott volna, egy, a B-2 előtti, attól különböző, javasolt típus számára

rockwell-b-1a-lancer-74-0158-taking-off-from-palmdale-on-its-maiden-flight-23-dec-1974.jpg

A Palmdale-ből felszálló, első B-1A prototípus, még hófehér festéssel, 1974. december 23-án (forrás)

b-1a.jpg

Egy hagyományos fegyverzettel alkalmazott B-1A tengerentúli látogatása alatt, a ’80-as évek közepén. (Valójában a B-1 negyedik prototípusa 1982-ben, Farnborough-ban.) (forrás)

Amint a cikk említi, a B-52 hiánya még az Öböl-háborúban is érződött volna, de fentiekkel együtt ez kétségesnek mondható. A Stratofortress abban a konfliktusban játszott szerepét a B-1A (vagy B) és az arzenál repülőgépek betölthették. (És még tovább lehet vezetni a gondolatot az arzenál hajók és akár az F-16XL, mint az F-16 kategóriájába eső, tehát a kéthajtóműves F-15E-nél elvileg olcsóbb, de azért jobb csapásmérő képességű gép felé.)

Az eredeti cikk azzal zárul, hogy talán a B-70 még most is szolgálatban lenne, sőt, valamilyen továbbfejlesztett (újrahajtóművezett?) formában még az olcsóbb B-60 is, viszont a B-1 inkább meg sem valósul semmilyen formában. Itt a tengerészeti, hajók elleni szerep kiesése végül nem kap megoldást, és a B-2-esről sem esik szó.

A saját, CMCA és arzenál repülőgépes, kiegészítő forgatókönyvemben sincs igazán szükség a hihetetlenül drága B-2-esre, mert a polgári alapú, olcsó CMCA típus(ok), a miattuk jobban fejlesztett, korszerű fedélzeti fegyverek (AGM-129 ACM, AGM-131 SRAM II, vagy akár a Tomahawk légi indítású változata), és a talán szintén rendelkezésre álló ALBM-ek (a régi, de megint csak olcsó B-60-asokon is akár) kiváltották a behatolásra való igényt. Esetleg a valóságban a hidegháború végével nem rendszeresített McDonnell Douglas/General Dynamics A-12 Avenger II, mint korszerű és a vadászbombázóknál nagyobb kapacitású, hordozófedélzeti csapásmérő is szolgálatba állhatott volna.

sram-t.jpg

Az AGM-131 SRAM II vagy SRAM-T egyik tesztpéldánya egy FB-111-esre függesztve. A posztban tárgyalt forgatókönyvben az FB-111 helye nem egyértelmű. Egyfelől a teljesítménye kicsi volt, hogy igazából pótolja a B-52-est. Másfelől a valóságban is pont hogy átmeneti, a B-1 előtti típusként állt rendszerbe, és ha elfogadjuk a kisebb, taktikai gépek erősödését, az FB-111 azok legnagyobb típusaként még nagyobb figyelmet kaphatott volna

A valódi tervek inkább szárazföldi célok elleni gépként számoltak az A-12-essel, de hajók ellen is bevethető lett volna. Persze ez nem ugyanaz, mint a repterekről felszálló, járőrözni is képes, AGM-84-eseket vivő B-52, vagy akár B-2 – hiszen ez a típus örökölte a nagyobb elődjétől ezt a feladatkört! Az más kérdés, hogy a 21 példányos géppark e feladat ellátását aztán nem tette lehetővé.

A taktikai gépekre fektetett nagyobb hangsúly az F-117 program biztos megvalósulását jelentette ebben az alternatív valóságban is. De a B-2 esetleges hiánya a lopakodó technológia terén már érdekes helyzethez vezetne napjainkra, hiszen ennek a tapasztalata és fejlesztései hiányoznának az USA repülőgépiparából. Igaz, cserébe ott az Avenger II.

avenger_ii.jpg

A fejlett, alacsony észlelhetőségű hordozófedélzeti támadógép, az Avenger II. Érdekes, hogy a nevét egy harmadik gyártó, a Grumman második világháborús típusa után kapta

 

A külön nem jelölt képek forrása: https://www.facebook.com/groups/242332065894083/, azaz a Project Terminated. nevű Facebook-csoport.

 Ez a rendhagyó poszt eltolja eggyel a már belengetett spoilereket a következő témákat illetően :)

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://modernwartech.blog.hu/api/trackback/id/tr914144471

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2018.07.30. 07:35:01

Nekem a B60 külcsínre nem tetszik, de magunk közt szólva laikusként érdemi különbség ekkora méreteknél nem látszik, csak az, hogy kicsit más a fülkéje, meg a szárnya.
De mindenképp érdekes az írás abból a szempontból, hogy a szuperszonikus program (óriási gépek) repcsijei egyszerűen megdöbbentőek.
S milyen gyorsan váltak gyakorlatilag anakronizmussá...

ColT · http://kilatasgaleria.blog.hu/ 2018.07.30. 10:02:35

A fene tudja, szerintem a B-70 is megoldható lett volna B-1 szerűre, az sem arra használatos, amire kitalálták:)

Maga Lenin 2018.07.30. 22:12:57

@ColT: Azt hiszem, a B-70 annál specializáltabb és drágább volt...

@Burgermeister: Köszi!

Macroglossa 2018.07.31. 08:03:58

Tulajdonképpen működőképes választás lett volna, repülési teljesítményben ebben a kategóriában nagy csodák nincsenek, kb ugyanazt tudta volna.

ColT · http://kilatasgaleria.blog.hu/ 2018.08.01. 17:07:10

@Maga Lenin: A mérnökök meg találékonyak :) Milettvolnaha. A B-52, B-1, B-2 is alkalmas jelenleg pontcélok ellen...