A Lockheed U-2 első bevetései /a sorozat 7. része/

2018. április 28. 17:45 - Maga Lenin

Egyedi bevetések és (különleges) változatok

Néhány újabb, a Szovjetunió déli része feletti küldetés során már elég közel jár a PVO az Angyal lelövéséhez. Angol pilóták is csatlakoznak a programhoz, és az U-2 több, igazán különleges változatáról, egyedileg átépített példányáról lesz még szó. A sorozat első része ITT, az előző meg ITT. (Az 5. rész pedig egy felderítő fotóval lett kiegészítve, mely Szolcij repterét mutatja.)

 66682_2k.jpg

Szünetelő berepülések, majd mégis megvalósuló brit részvétel

1958-ban több okból sem voltak berepülések U-2-esekkel a Szovjetunió felett. Azév nyarán a futóáramlások a szokásos 17 helyett 33 km magasan fújtak, ezért WS-461L néven újra ballonokat bocsátott fel az USA, kihasználva ezt. Július 7-én a Bering-tengeren egy repülőgép-hordozóról indítottak párat, de 28-áig nem bukkantak a nyomukra délkeletre a szocialista területektől, ahol lenniük kellett volna. Ekkor a lengyel kormány, majd rákontrázva a szovjetek is tiltakoztak a ballonok miatt. Amatőr módon, a ballonok rakományának leoldását szabályozó időzítőt nem állították utána a felbocsátási dátum kényszerű, időjárás miatt csúszásának. Így pedig, noha mindegyik kiválóan működött, Lengyelország fölött kioldottak a kapszulák. Ezúttal a légterükben megsértett országok nemzetközi sajtóbotrányt csaptak az esetből. Eisenhower azért is különösen ideges volt az incidens miatt, mert pontosan az ilyen hibák miatt megtiltotta az időzítő használatát, és a légierő mégis megtette ezt. Ugyancsak 1958-ban, szeptember 2-án történt a hidegháború egyik legsúlyosabb és legismertebb felderítőgépes incidense, amikor Örményország felett vadászgépek lelőttek egy EC-130 elektronikai felderítőgépet, 17 fővel a fedélzetén. Nyáron egyébként az elnök egy, 1 évre vonatkozó, atomkísérleti moratóriumon dolgozott, aminek persze úgy volt értelme, ha a szovjetek is részt vesznek benne. Ugyan voltak erre vonatkozó ígéretek, de aztán az október utolsó napján kezdődő, genfi tárgyalások alatt két tesztet is végeztek Szemipalatyinszkban. Ezt a kifejletet nem látva, az amerikaiak nyáron igyekeztek tartózkodni a provokációktól – ez, mint a fentiek mutatják, tulajdonképpen kicsit sem sikerült, viszont az U-2-eseket ez távol tartotta a Szovjetuniótól.

 genetrix-from-the-valley-forge.jpg

Az immár Melting Pot (Olvasztótégely) nevű ballonok egyikéről készült kép. A nagyobb, és jobb kamerát magukkal vivő, újabb típusú ballon a tengerészet Skyhook típusa alapján készült. A felbocsátás a CV-45 Valley Forge-ról történt (forrás)

 

Közben előrelépés történt a nem amerikai állampolgárságú pilóták bevonásának régi terve terén. Bázist ugyan nem tudott biztosítani az angol kormány otthon az U-2-eseknek, de hamarosan az USA megosztotta a britekkel a készült fotók egy részét. Ez 1957-től még rendszeresebb formában történt meg, közös képelemzés és célpontlista, valamint rendszeres, sűrű egyeztetések képében. 1958-ra aztán a szigetország pilótái is bekerültek a programba. Erre először az 1956 végi leállás után gondolt Bissell, azaz azért, hogy az elnök újra engedélyezze a berepüléseket, megint külföldi, ez esetben brit személyzetet kívántak alkalmazni. Ezt május 6-án hagyta jóvá Eisenhower. Az ’57 során történt, számos küldetés miatt a dolog megint elsikkadt, de ezek végeztével már a tényleges megvalósítás útjára lépett. Négy angolt képeztek ki, de közülük Christopher Walker még Amerikában életét vesztette a gyakorlórepülések során. Így a B Különítményhez 3 pilóta és 1 repülőorvos csatlakozott 1958 novemberében. Innentől az Aquatone nevet a Chalice (Kehely) váltotta fel. A brit személyzetű repüléseket tekintve minden a CIA alárendeltségében történt, de a miniszterelnök vétójoggal bírt az egyes bevetésekre. Az amerikaiak külföldi pilóták bevonásától remélt előnyeiről már volt szó. A britek pedig úgy vélték, így kevéssé fordulhat elő a szuezi válsághoz hasonló helyzet, azaz folyamatosan hozzáférhetnek a gépek készítette fotókhoz, valamint, lehetőségük nyílt az őket még a Szovjetuniónál is jobban érdeklő, közel-keleti célpontok felderítésére is. Ezek a kölcsönösen remélt előnyök egyébként meg is valósultak, mert két, szovjet bevetést is repültek brit legénységgel, amikor egyébként Eisenhower amerikai pilótákkal ezt nem engedte, és – lényegében saját maguknak – 27 küldetést csináltak a britek a Közel-Keleten. Ezek a 86xx számozást kapták.

A számozás rendszere ezen kívül: A Különítmény, kelet-európai és szovjet célok: 2xxx; B Különítmény, szovjet célok (+Tibet): 4xxx, közel-keleti célok: 14xx, szovjet célok angol pilótákkal: 8xxx; C Különítmény, kínai és szovjet célok: 6xxx.

 

Küldetések a Szovjetunió felett 1959-60-ban

1959 elején a B Különítmény az angolok bevetésein kívül feltételezett rakétabázisokat keresett Albániában, tehát semmilyen komoly akcióban nem vett részt. A C is csak Délkelet-Kína és Tibet felett repült. Közben egyébként Bissell CIA-n belüli pozíciója megváltozott, és mostmár az U-2-eseken kívül felügyelt egy kémműhold-programot és a gép utódját kereső Oxcart projektet is. A szovjet területek fotózására azonban a vélelmezett rakéta-hátrány miatt egyre nagyobb igény mutatkozott, és ez alapozta meg a következő két év küldetéseit. Bár a Szputnyik-1 után fellőttek pár amerikai műholdat is, ami bizakodásra adott okot, mégis, 1959-re olyan értesülések gyűltek össze, miszerint a szovjetek nagyszámú ICBM-et állítanak szolgálatba hamarosan, immár nem csak kísérleti jelleggel. Az amerikai rakétaprogram ekkor még eléggé szétesett volt, relatíve kevés eredménnyel, így megszületett a bombázó hátrány utóda, a rakéta-hátrány. A védelmi miniszter az év elején 3 az 1-hez becsülte bevethető ICBM-ek terén a szovjetek fölényét. Ezt pedig megint csak tisztázni kellett.

Noha Eisenhower ebben a helyzetben is pihentetni akarta az U-2 programot, amint tanácsadói rámutattak, az általa várva várt kémműhold-program még legalább 2 évre volt akkor, és ennyi idejük nem volt. Bár jól mutatja a valóságot, hogy Tyuratam 1958. május 29. és 1959. február 17. között nem indított katonai tesztrakétát, amikor végül megint sor került egy ilyenre, az elnök majdnem rábólintott az U-2 bevetésekre. Április 10-én jóváhagyott párat, de másnap vissza is vonta ezt, hivatkozva egy esetleges elvesztett gép hatalmas negatív hatására az általa favorizált fegyverzetkorlátozási próbálkozásokra. Azonban a hírszerzési és katonai vezetők és tanácsadók ezúttal sem tágítottak, és addig győzködték az elnököt, amíg az be nem adta a derekát, egyetlen küldetés erejéig.

Ez talán kicsit tényleg olyan lehetett, ahogy a szovjetek láttatni szerették az amerikaiakat: a döntéshozóik csak bábok a katonai és hadiipari „körök” háborús héjái és pénzemberei markában. Persze valószínűbb, hogy az említett személyek vagy nem mérték fel a tényleges kockázatokat, vagy egyszerűen csak elbizakodottak voltak az U-2 képességeit, védettségét illetően.

 

Még ez előtt, júniusban Hot Shop fedőnév alatt RB-57D-k repültek az iráni-szovjet határ mentén, elektronikai felderítést végezve. A 9-ei és 18-ai bevetések közül az elsőnél egy, szintén TELINT eszközökkel ellátott U-2 is ott volt, és a két gép 80 másodpercnyi telemetriai adatot rögzített egy ICBM-teszt indítási fázisáról. Az Operation Touchdown nevet kapott (Mission 4125), egyetlen, 1959. július 9-ei, légtérsértéses bevetésen a B kamerával ellátott U-2 immár Pesavarból szállt fel. A 20. szovjet átrepülést Knutson végezte, és elrepült egészen az Urálig, Szverdlovszkot is fotózva. Visszafelé Tyuratam volt a fő célpont, és fel is fedezték, hogy bővítik az űrrepülőteret, több kilövőállás is épül. A felvételeken már látszottak a gombamód szaporodó Sz-75 (SA-2) indítóállások is. Egy másik U-2 közben elterelő repülést végzett, a határhoz közel, de iráni területen maradva – valószínűleg a Hot Shop bevetés sémáját utánozva. Az egyik forrás szerint a Touchdownt úgy időzítették, hogy egy feltételezett műholdfellövést elkaphassanak közben.

A kiváló felvételek ellenére Eisenhower megint leállította a berepüléseket, mert Hruscsov a meghívására szeptember 15-27. között az USA-ba látogatott, és nem akart problémákat ez idő alatt. Ezzel együtt ebben az időszakban – és az év végéig – 14, U-2-esek végezte, de határmenti repülés történt, ELINT eszközökkel. Épp a látogatás előtt, szeptember 12-én a Luna-2 elérte a Holdat, amit Hruscsov nem győzött propagálni az útig és az alatt is. Mi több, Amerikában is folyton a rakétákról beszélt, és nem sokkal később már 250, hidrogénbombával ellátott ICBM-et emlegetett. Viszont, és ez a későbbiek szempontjából kulcsfontosságú, ezúttal nem tett említést a törvénytelen berepülésekről országa fölé. Mivel akkoriban megint majdnem hetente voltak indítások Tyuratamból, a rakéta-hátrány érzése csúcsra járt az USA hadvezetésében. Az elnök minden esetre csak az angol pilótáknak engedélyezett berepüléseket…

 

Az első ilyen Operation High Wire (Magasdrót Művelet) néven történt, 8005-ös számon. Robert Robinson, a Királyi Légierő pilótája szintén Pesavarból, B kamerával indult útnak december 6-án, de ezúttal Tyuratamtól délnyugatra haladt el, Kujbisev felé, majd útba ejtette az Engelsz bombázórepteret, utána Kapusztyin Jart, ám nem tért vissza Pakisztánba, hanem Incirlikben szállt le.

 le282l22.jpg

Szovjet bombázótámaszpont az U-2 fényképén. Nem lehetett könnyű dolga az elemzőknek… (forrás)

A fenti fotón a Szaratov melletti Engelsz (nyugati nevén: Engels-2!) légibázis látható, számos, nyilazott szárnyú, nagyméretű bombázóval – valószínűleg Bisonokkal. A fotó már a bombázó-hátrány lezárása után készült, 1959-ben, a Jackson művelet – a részvétel neve a RAF-nál – első repülése során. Ezt az igen gyakran bemutatott felderítő fotót számos alkalommal Marty Knutsonnak tulajdonítják. Egy lengyel forrásban pedig egy harmadik verzió, a „Leningrád melletti Engelsz repülőtér” leírás van a képhez.

collage_engels.jpg

A bázis napjainkban. Tu-160-asok és Tu-95-ösök állomásoznak itt, Il-78-asokkal kiegészítve (forrás)

 

1959. december 17-én – részben valószínűleg, hogy nyomatékot adjon Hruscsov nagyhangú kijelentéseinek – megalakult a szovjet fegyveres erők újabb haderőneme, a Ракетные Войска Стратегического Назначения, azaz a Stratégiai Rakétacsapatok (orosz rövidítéssel RVSzN). Eközben a CIA a rakétáik számát próbálta megbecsülni. Egyfelől az addigi adataik szerint a szovjetek megint hazudtak, mint a bombázókról, és másfelől, a politikusok megint nem tudhattak az U-2 szolgáltatta információkról, ezért ezúttal is nagyon szenvedtek a beavatottak a meghallgatásokon, ahol valahogy alá kellett támasztaniuk a saját számaikat. Így jött el az 1960-as év, amikor február 2-án egy megbeszélésen még a legendás Jimmy Doolittle tábornok, pilóta is kiállt amellett Eisenhowernél, hogy sok berepülést kell végezni. De az elnök hajthatatlan volt, nem véletlenül: ő már a következő, 1960 nyári csúcstalálkozóra készült politikailag, és megismételte, hogy azt romba döntené, ha lelőnének egy U-2-est, hiszen ezzel oda lenne a nyugati világ szerinte meglévő becsülete.

Viszont ez megint csak nem volt akadály egy brit pilótás bevetés előtt – minden esetre opportunista logikára vall mindez… Ezúttal U-2C-jében John MacArthur szállt fel az Operation Knife Edge-re (Késél Művelet), azaz a Mission 8009-esre (22. berepülés). Tyuratam, a már szokásosnak mondható célterület után most Kazany (Kazán) és reptere jött. Itt a fotókon feltűnt a Tupoljev új, szuperszonikus bombázója, a Tu-22 (nyugaton: Blinder). Az utolsó, fontosabb célpont a dnyepropetrovszki rakétaüzem volt. A küldetés célja azonban nem a Tu-22 véletlen felfedezése volt. Az amerikai elemzők úgy okoskodtak, hogy a szovjetek az R-7-esekre gondolnak, amikor emlegetik a csomó, szolgálatban álló ballisztikus rakétájukat. Ezek viszont hatalmas, és ami fő, folyékony üzemanyagú eszközök voltak. A tyuratami fotók, és az előzőek alapján úgy vélték, hogy bármilyen, jelentősebb rakétabázis vasúti kapcsolatot igényel a  meglévő vonalakkal, mert másképp egyszerűen lehetetlen telepíteni ezeket a fajta ICBM-eket. Ezért az U-2 ez alkalommal a vasutakat követte, és kereste a leágazásokat, hogy ezek mentén ráleljenek az új rakétabázisokra. Ilyet azonban nem találtak, noha részben már az előző, angol pilóta repülte bevetés is azért kereste fel az Urál környékét, mert ide (is) tippeltek egy ilyen támaszpontot.

Ezek ellenére az USAF kitartott amellett, hogy 100 tűzkész szovjet rakéta van elszórva a Szovjetunióban, míg a hadsereg, a flotta, majd mostmár a CIA is közölte, hogy ez lehetetlen, mert egyet sem találtak. Nyilván a légierő úgy érvelt, hogy ez még nem bizonyíték, a többiek meg úgy, hogy ha egyetlen egyet sem fedeztek fel, akkor azért olyan sok mégsem lehet. A rakéta-hátrány vitája tehát egyáltalán nem dőlt el.

 

Eisenhower megengedőbbnek tűnt a két, sikeres, brit pilótás repülés miatt, de annyira azért nem, hogy újabb, amerikai személyzetű küldetést engedélyezzen. Végül Dulles nyomására mégis engedett egyet, amit legkésőbb március 30-ig kellett végrehajtani, ismét csak gondolva a csúcstalálkozóra. Csakhogy közben – nem részletezett – problémák adódtak Pakisztánnal, ami nem engedte használni a pesavari repteret. Ezért kénytelenek voltak április 10-ig kitolni a határidőt. Az Operation Square Deal (kb. Tisztességes Üzlet Művelet) még éppen belefért ebbe, amikor 9-én, 4155-ös számmal, Erickson szállt fel. Majdnem egyenesen Szári Sagan felé repült, majd Szemipalatyinszk felé folytatta, ahonnan az ABM-lőtér felé tért vissza. Itt tett egy jókora S alakot az útvonalba, a vasúthálózatot fotózva, a rakétabázisokat keresve. Egy kisebb északi kitérő után Tyuratam ez alkalommal is fényképezve lett, és innen a gép az iráni Záhedán felé hagyta el a szovjet légteret, ahol le is szállt. A Square Dealt is segítette egy elterelő U-2 a határ iráni oldalán maradva.

screenshot-2018-3-7_first_british_overflight_6_december_1959.jpg

A High Wire és a Square Deal térképei. Az U-2-esek alaposan bejárták dél-szovjet tagköztársaságokat, még ha azok csak útba estek, és nem a célok voltak (források: mindkettőé)

screenshot-2018-3-7_operation_square_deal_u-2_overflights_9_april_1960_k.png

Az űrkikötőben ezúttal egy kettős, már nem vasúttal, hanem autóúttal kiszolgált indítóállást találtak a fotókiértékelők, ami egy új, az eddiginél sokkal kisebb, így könnyebben mozgatható rakétatípusra utalt. Ez minden bizonnyal az R-16 (SS-7) volt. Szári Saganban felfedezték a fotókon az „A” rakétavédelmi rendszerhez kapcsolódó Dnyeszter és Duna-2 (Днестр és Дунай-2) radarokat. Előbbi végül is a szovjetek legfontosabb, ballisztikus rakéták ellenében használt távolfelderítő radarcsaládjának (Dnyeszter/Dnyeper) alapját képezte, bár eredetileg az „A” rendszer számára készült közvetlenül. A Duna-2 lett az A-35, az „A” rendszeresített változatának a (saját) felderítő radarja. A két, épület méretű eszköz NATO kódneve Hen House és Hen Roost volt (később a különböző változataik más neveket kaptak).

A hpasp révén a Mihail Pervov: History of Domestic Rocket and Missile Weapons c. könyvből származó részlet egészíti ki a Square Deal történetét. Bár ott az egész sztori a Powers-féle repülésre vonatkozik, ez Szári Sagan érintettsége miatt lehetetlen, hiszen az legközelebb is majd’ 1000 km-re van májusban repült útvonaltól. A végül nem rendszeresített, SA-5 Griffon kódnevet viszont nyugaton megkapó, Sz-50 Dál légvédelmi rendszer tesztjei folytak a rakétalőtéren, amikor megjelent a légtérben az U-2. A Dált tesztelő személyzet eljátszott a gondolattal, hogy tüzet nyitnak a gépre, csak éppen az egyetlen, előkészített V-400 rakétájukban nem volt robbanófej, bár ettől eltekintve teljesen működőképes volt. Ezért csak az ütközéssel, másképp szólva telitalálattal való célleküzdés jöhetett szóba. Erre viszont 0,1% esélyt becsültek a jelenlévők, ezért az indítás elmaradt. Noha a rakéta kinematikailag képes lett volna elérni az U-2-est, az mégis zavartalanul repülhetett tova.

dal.jpg

A Dál hatalmas rakétája a Vörös téren, az egyik katonai parádé alkalmával. A mérete magában lenyűgöző (forrás)

A Dál is megérne egy posztot, lévén hogy nagy hatótávú, aktív radaros végfázis-vezérlésű, nagyon fejlett földi lokátorral készített rendszer volt. De épp kiemelkedő tulajdonságai nagyon bonyolulttá tették, és így végül az SA-5B Gammon néven ismert, Sz-200 Vega nyert vele szemben az eredetileg Leningrád védelmére tervezett rendszerek versenyében.

 

A PVO végig követte Erickson gépét, és számos MiG-19-est emeltek a behatolóra – sikertelenül. A légvédelmi rakétások sem voltak eredményesek, pedig ekkorra rendelkezésre állt a V-750V és VN rakéta is. 1957-ig az Sz-75 rendszer alkalmazott rakétája, a V-750 még elégtelen hatómagasságú volt a kémrepülőgép ellen, de a következő évtől már gyártották a V változatát, amit az SzA-75 Dvina komplexum használt. Ez specifikációi alapján képes volt lelőni a gépet, de erre vélhetően azért nem került sor korábban, mert egyszerűen annyira kevés U-2 berepülés történt, hogy azoknál ez nem történt meg. Minden bizonnyal a rakéta is új volt még, nem volt mindenhol telepítve. 1959-től a V-750V rakétát a következő körben továbbfejlesztett komplexum, az Sz-75 Gyeszna már a V-750VN (vagy: 13D) rakétával is rendszerbe állt. Az amerikai bevetéstervezők próbálták elkerülni az ismert rakétaállásokat, a szovjetek pedig próbálták először az U-2 várt céljai közelébe építeni őket.

Amikor ilyen felszereltséggel sem sikerült a legalább 6 órán át a légterükben lévő gépet lelőni, Hruscsov – saját emlékiratai szerint – nagyon dühös lett. Ezért egy vizsgálóbizottságot állítottak fel, kideríteni ennek az okát (meg nyilván felelősöket keresni, jó kommunista szokás szerint). Alexander Orlov ezredes visszaemlékezése szerint – aki a bizottság tagja volt – számos hiányosságot találtak. A kiképzés, a parancsnoki rendszer, a fegyverzet, de még az új rádiók használata sem volt megfelelő. Szerinte a szovjetek napokkal ezelőtt tudtak a berepülésről lehallgatóik révén, ez az információ mégsem jutott el a célkörzet légvédelmi egységeihez. Amint várható volt, számos parancsnokot „megbüntettek” az ügy miatt, és a talált hibák kijavításának megkezdése mellett készült egy összeállítás a szovjetek szerint lehetséges, jövőbeni U-2 útvonalakról.

Közben már az amerikaiak is felmérték, hogy a fő fenyegetést az egyre újabb változatú SA-2 jelenti. Ezzel együtt még mindig abba a hitbe ringatták magukat, hogy az Afganisztánon át érkező gépet majd egyáltalán nem is észleli a PVO, és a mindig meglévő, több útvonal-opció közül ezért a Square Dealt választották. Ez merő optimizmus volt azonban, pedig épp az SA-2 fejlődése miatt minden korábbinál fontosabb lett volna, hogy tényleg észrevétlen maradjon a gép. Ugyanis, ha egyszer felderítik, akkor várhatóan egy rakétaüteg előbb-utóbb tüzet tud rá nyitni, és akkor nem sok esélye marad a törékeny típusnak. Ezt az amerikai álmot viszont az Erickson gépén lévő System VI ELINT rendszer világosan cáfolta. Ennek ellenére sem a déli irányból való berepüléseket, sem magát a Chalice-t nem szüntették meg.

u2c_bottom.jpgEgy U-2C alulról, nyitott futókkal, póttartályokkal (slipper tanks) (forrás)

 

Az U-2 változatai

Kelly különleges gépe abban is különleges, hogy – nem teljesen meglepő módon egy ilyen speciális feladatokra használt, és kis szériás típustól – nem csak hogy rengeteg változata van, hanem az azonos verziójú gépek is általában eltértek egymástól. Ennek oka a folyamatos átépítések, módosítások, felderítő eszközök cseréje, és hasonlók. Ez nagyon megnehezíti a változatok nyomon követését, és a források is eltérőek ez ügyben.

Rögtön az első példány, az Article 341 is egyedi gép olyan szempontból, hogy minimálisan a „sorozatgyártott” A verziótól is eltért eleinte, másrészt elvileg sosem kapott légierős szériaszámot sem, csak a CIA-féle „341-es tételt”. Ugyancsak problémás az eddig használt U-2B megnevezés is. A J57-P-37-esről P-31-esre áthajtóművezett gépek szerepeltek eddig így (az egyik fő, CIA-s forrás alapján), de későbbi keletkezésű ismertetők ezeket is U-2A-ként említik. A B jelet a következő fejezetben bemutatott, MIDAS átalakítású gépeknek tartják fent (a másik fő, NASA-s forrás alapján). Az U-2C helyzete sem teljesen egyértelmű. A gép elvileg a J75-P-13 vagy még pontosabban P-13A hajtómű miatt az öblös beömlőket kapta meg, de néhány fénykép és az egyik forrás arra enged következtetni, hogy a nagyobb gázturbina ellenére is voltak olyan C-k, amik az eredeti beömlővel repültek. Ennek az ellentmondásnak az egyik feloldása lehet, hogy több helyen a B verzió a J75-P-13A hajtóműves gépeket takarja, és a C a még fejlettebb P-13B-seket. Néhány D-t és más változatokat is később C-vé építettek „vissza”. C-k nem is épültek újonnan sosem, hanem főleg A és B változatokból készültek, átépítéssel, de az E, F, G és H-kat is C-vé alakítottak vissza végül is.

u-2-7.jpgA fentiekből következik, hogy a betűjelek kiosztása és utólagos értelmezése egyáltalán nem világos. Hogy még jobb legyen a helyzet, a fenti képen U-2C-k láthatók, de tüzetesen megnézve, ezek – a festések különbözőségén túl – sem pontosan egyforma konfigurációjúak. Egy másik helyen egyébként – legalábbis a bal oldali gépre – B változatként hivatkoznak, de itt a leírás szerint a B a J75-P-13A hajtóműves verzió, és a C a P-13B-s (forrás)

u-2_diagram.png

Az U-2 B, C, és D változatai közötti eltérések, közös ábrán. Ez konzisztens az ebben az ismertetőben használt kiosztással (forrás)

Lényeges még említeni az U-2CT-t, a végre megépült, kiképző változatot. Az U-2 nehezen repülhető volt, ennek ellenére, hiába merült fel már 1957-ben is, csak a légierő kérésére, a ’70-es években hoztak létre kiképző változatot. (Mint lejjebb majd látható, kétüléses már létezett, de ez sem volt vezethető mindkét fülkéből.) A SAC kérte fel a Lockheedot, hogy adjon ajánlatot egy, épp leszállás közben megsérült U-2A gépük átalakítására. Kelly azt válaszolta, hogy C-ként 1 millió, kiképzőként viszont 5-6 millió dollár lesz újraépíteni a gépet. A módosítást Ed Baldwin mérnök vezette, és a 393-as tételt használták fel, de további, úgyszintén balesetes gépek részeit is igénybe vették. A szép vonalú Angyal egy borzasztóan csúnya, de cserébe nagyon hatékony, erősen kiemelkedő második fülkét kapott. Ez kiváló kilátást biztosított az itt helyet foglaló oktató számára. Az először 1973. február 13-án repülő U-2CT, bár nem maradt szép, de a kezelhetősége alig észrevehetően romlott csak – és ez volt a fontos. A növendékek nagyon örültek a gépnek, majd társának, a két év múlva módosított 359-es tételnek. A gépek fényes fehér színt kaptak, és a SAC jelzéseit, köztük a jellegzetes, kék sávot a szárny mögötti részen.

A következőkben a „nem rendszeresített B”, a D, E, F, G, és H változatokról részletesen lesz szó, a sorozat végén pedig néhány, további – néha csak javasolt – modifikációról is.

2ct.jpgFelül az egyik U-2CT 1980-ban. A jókora árnyékolók ismét csak a fülkék túlmelegedését voltak hivatva megakadályozni. Alul az első CT példány, a levegőben (források: fenti, lenti)

ct2.jpg

u2ct_first_flight_953.jpg

A második oktatógép, itt festés nélkül. Így jobban láthatóak a különböző szerkezeti elemek. A kép linkje szerint az átépített gép első repülésén készült a fotó (forrás)

 

MIDAS

Ahogyan az oktatóváltozat, úgy egy különleges átalakítás is felmerült már 1957 elején. Eszerint az U-2-est egy infravörös szenzor hordozására kellett módosítani. A terv az volt, hogy egy szenzor akár a gép tetejére, akár az aljára kerül, és előbbi esetben ballisztikus rakéták, utóbbinál repülőeszközök észlelésére lesz alkalmas. Mindkét megoldás stratégiai célt szolgált. Ez a rakétáknál elég kézenfekvő, míg a repülőgépeknél a szovjet bombázók felderítésére gondoltak a sarkkörön túl, magasan és zavartalanul őrjáratozó U-2-esekkel. Akkoriban még nem volt tökéletes az USA-t védő radarrendszer, ezért indokoltnak tűnt egy légi elemmel kiegészíteni azt.

A keleti és a nyugati parton sokáig (1956-65) szintén Lockheed gépek, EW-121-esek járőröztek, kiegészítve az északi radarláncot. Ezek a korai AWACS technológiát jelentették, azaz rádió- és nem infravörös hullámokat használtak a célfelderítésre.

A Baird Atomic és a Lockheed által közösen elkészített AN/AAS-8-ast az alsó beépítésnél AIRSearch konfigurációnak is hívták. Ilyenné alakították át a 389-es tételt, azaz az orr-részbe, alulra került a hengeres, forgatható szenzortorony. Az infravörös sugarakat ólom-szulfid detektor érzékelte, és az egészet nitrogénnel tartották nyomás alatt. (Bár erről nem írnak, de valószínűleg ez egyben mélyhűtést is jelentett.) A kijelzésre a korábbi, navigációs periszkóp nézőkéjét használták fel, egy infravörös oszcilloszkópot közbeiktatva, így megspóroltak egy külön képernyőt. A nagyítást megkettőzték, hogy a kezelő könnyebben azonosíthassa a látott hőforrásokat.

56-6722-a.jpg

Sajnos az AIRSearch kiépítésről nincs kép, de így is egyedi látvány a szenzortornyos U-2. Felül és alul is egy másik, hosszú távú, nagy magasságú repülési kísérletekre használt, a 6512. század állományába tartozó U-2A-val repülnek az Edwards környékén (az alsó képen a gép fekete törővége ne tévesszen meg senkit, az nem a szenzor az orr alatt …) (források: fenti, lenti)

u-2dandu-2cbanksaway.jpg

Az 1958 elejére elkészült 389-est a Project Low Card keretében tesztelték. Hugh “Pat” Hunerwadel repülte a gépet, mégpedig a festői szépségű Puerto Rico szigetéről, a Ramey bázisról. Ennek oka, hogy innen a Cape Canaveralről indított rakétákat is könnyű volt megfigyelni. Azonban júniusban a gép balesetet szenvedett leszállás közben, és így súlyosan károsodott az orr alatti pozíciójú szenzortorony. A 389-est ezért visszavitték az Edwards támaszpontra, ahol kijavították, de egyúttal – alkalmazkodva a változó igényekhez – felülre szerelték át a detektort. A gép szeptemberben tért vissza, és (összesen) 11 rakétaindítást figyelt meg novemberig – általában több, mint 1600 km-ről. A bombázó-hátrány „megszűnése” után gyorsan váltottak, hiszen az AIRSearch mód immár feleslegessé vált, viszont előkerült a rakéta-hátrány, ami a felfelé irányított szenzort igényelte. Ezt a feladatkört ekkortól már mint MIDAS említették, azaz Missile Defense Alarm System (Rakétavédelmi Riasztórendszer). Később az ugyanilyen célú, de leghamarabb is 1961-re várt műholdat is ugyanígy hívták.

A remek teszteredményekre támaszkodva Kelly és Walter Baird javasolta, hogy vezessenek a Szovjetunió határai mentén konstans őrjáratokat, összesen egyidejűleg 15, megfelelően átalakított, és U-2B jelet kapott géppel. Egy gép repülési ideje és az akkori megbízhatósági viszonyok miatt ehhez nem kevesebb, mint 84 darabra lett volna szükség. Így egy bármikor és bárhonnan induló, meglepetésszerű szovjet rakétacsapást fel tudtak volna deríteni, és időt adni az ellencsapásra. Az U-2B azonban különbözött volna 389-estől, mert nyilvánvalóvá vált, hogy kell még egy fő a fedélzetre, aki a detektor jelzéseit figyeli. Továbbá csillagnavigációs rendszer és UHF adattovábbító is került a tervekre. Ezek összességében 680 kg-mal növelték a változat tömegét. A számítások alapján a hatótáv ugyan emiatt negyedével csökkent, de a repülési magasság változatlan maradt.

Utóbbinak most is megvolt a jelentősége, bár nem annyira, mint az átrepülésekkor, mivel magasabban messzebbre és zavartalanabbul látott az AN/AAS-8. Viszont a fotófelderítéshez képest jó lett volna a hosszú repülési idő, hogy kevesebb gép kelljen a folyamatos megfigyeléshez.

airforce-rescue_flight2000px_0.jpgNyílt nap az Edwards-on! 1961 májusában közelről is meg lehetett nézni a gépeket. A szenzortorony azonban le van szerelve a gépről. Így jól látszik, hogy a hátsó kabintetőn csak az áramvonalazó idom volt (forrás)

edwards66_u2.jpgUgyanaz a gép, 1966-ban, és itt már a nézelődőktől elzártan, a detektor is felszerelve. Jól látszik, hogy az AN/AAS-8 körül a fémszínű gépet matt feketére fújták, nehogy bármilyen megcsillanó fény bezavarjon. A gép farkán a célkeresztek fotókalibrációhoz kellettek (forrás)

u-2d.pngFelszállás a MIDAS U-2D konfigurációban, felül. Alul a két fülke és az AN/AAS-8 közelről (források: fenti, lenti)

u-2_science_04c.jpg

Sokkal nagyobb szerkezeti változtatásokat is terveztek a második fülkén túl is. Felmerült orrkerekes, hárompontos futómű alkalmazása, mivel az egy-egy átrepülés helyett a rengeteg őrjárat sok-sok leszállást hozott magával, amin nem ártott volna könnyíteni. Ez újabb 400 kg pluszt jelentett, de a fokozott üzembiztonság miatt úgy vélték, megéri. Szintén alapvető módosításként egy Pratt & Whitney JT12, tartalék hajtóművet is javasolt beépíteni a Lockheed. Ez az 1,36 tonna tolóerejű gázturbina ledobható áramvonalazó elemek alatti be- és kiömlővel rendelkezett, és vész esetén lehetővé tette a vitorlázásnál sokkal megbízhatóbb, irányítottabb leszállást, megelőzve a gép elvesztését. Ekkor még sokkal közelebbi tapasztalat volt a rengeteg, korai J57-esek miatti hajtóműleállás, tehát nem csoda, hogy ilyesmiben gondolkodott a gyártó.

A hadügynek tetszett az elgondolás, de nem látták elég pontosnak a gép helyzetmeghatározását a sarki régiókban, és elég megbízhatónak a felderített adatok továbbítását sem. A kételyek eloszlatására Kelly még három U-2 átalakítását rendelte el. A Q-rekesz helyére épült operátorfülke felül nyitható tetőt kapott, de lefelé kilőhető katapultülést; ezt a második gépen ebből a hármasból felfelé kilőhetőre cserélték. A két fülke közé, felülre került a szenzortorony, és a hátsó kabintetőn egy áramvonalazó elem is helyet kapott. Az első gép ebből a csoportból később lezuhant, Hunerwadel halálát okozva.

Ugyan Kelly egy nagyobb megrendelés esetén 1,5 éven belülre ígérte az első, átadott példányt, és két éven belülre már 3 századnyit, közben aggályok merültek fel a projekttel kapcsolatosan. Egyrészt sokak szerint eleve nem akart – és nem is igazán tudott volna – meglepetésszerű első csapást mérni a Szovjetunió, és amúgy is megmaradtak az U-2B küldte jelentések bizonytalanságai. Közben egyre jobbá vált a földi telepítésű, korai előrejelző radarhálózat, a BMEWS. Ezért nem jött be a várt megrendelés, miközben telt az idő. Ezalatt hivatalosan is csökkentették a váratlan támadás várt valószínűségét, és a BMEWS is kielégítőnek tűnt. Az újabb három B-ből végül is kettő készült el, a 394-es és a 388-as tétel, amiket 1961 után U-2D jellel használtak a legkülönfélébb kísérletekre. Előbbit 1966-ban visszaalakították C változatúra, a másikat pedig 1978-ig D-ként használták, majd nyugdíjazták. Így az U-2-esre alapozott MIDAS rendszer nem valósult meg.

66721b.png

Az U-2D-k tényleg sokféle feladatban vettek részt. A képen a fekete festés használata idején a gépet két, a Discoverer kémműholdak visszatérő filmkapszuláit imitáló modellel látták el, amiket az nagy magasságból ledobott. A zuhanó kapszulákat a légierő HC-130-asának kellett elkapnia a levegőben, gyakorlásképp. Az infravörös szenzor már hiányzik. A kis alulnézeti rajzon a fehér foltok földi optikai eszközök kalibrációját segítették. Az alsó, fehér festésű kivitel 1977-ben mutatja ugyanazt a gépet (56-6722). Ekkor az Air Force Flight Test Center számára repült a gép, a vezérsíkon a külön is kiemelt Skunk Works borzzal, és a gerincen végig a kiegészítő burkolattal (forrás: Larry Davis: U-2 spyplane in action 24. o.)

threeu2sk.jpgHárom U-2D, eltérő konfigurációkban. A képen leghátul a MIDAS, középen a műhold visszatérő egységes tréningre átépített példány, elöl pedig a harmadik (forrás)

u2_trim_1.jpg

A lenti és a fenti képeken a TRIM konfigurációra módosított 359-es tétel látható. A gép 1971-72 között repült így, mivel utána egy tűzeset során megsérült. Ezután építették át a második U-2CT-vé (jelenleg pedig C-re visszaalakítva van kiállítva Angliában). A TRIM a Target Radiation Intensity Measurement rövidítése (kb. célpont sugárzásintenzitásának mérése), mely ballisztikus rakéták visszatérését volt hivatott megfigyelni, az ABM kísérletek során. Említik még rakétaindítások és műholdak monitorozását is feladatai között. Erre szolgált a két, forgatható infravörös érzékelő torony a törzs tetején. A gép nem összekeverendő az AIRSearch konfigurációjú példánnyal (források: fenti, lenti)

u2_trim_2.jpg

A nyitókép forrása: link.

A következő rész ITT! A források az utolsó részben lesznek felsorolva.

15 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://modernwartech.blog.hu/api/trackback/id/tr2513850314

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

molnibalage 2018.04.28. 20:08:10

A ballonokról a fotokapszulákat időzítő nélkül hogyan tervezték volna begyűjteni? Rádióparanccsal?

Galaric 2018.04.29. 08:25:11

"melting pot" találó név! :)
tényleg úgy néz ki, mint az üstből kifolyó olvadék.

Maga Lenin 2018.04.29. 12:22:48

Egy helyet találtam hirtelen, ahol van erről szó, és ott rádióparancsot, igen, meg C-119 általi légi elkapást írnak. Hihetetlen hogy régen ez a kapjuk el a levegőben dolog mennyire futott!

Hpasp 2018.04.29. 18:44:18

Rálőni egy repülőgépre ágyúval lehet, légvédelmi rakétát maximum indítani szoktak.
:)

Maga Lenin 2018.04.29. 19:00:37

@Hpasp: Ennyi pontatlanságot vállalok. Ki lehetne találni olyat, hogy "ráindítani" mondjuk :D (Na jó nem.)

Papp Levente 2018.04.30. 09:03:50

@Hpasp: a rakéta lövészetetet hogyan mondanád? Csúzlival lehet lőni? És íjjal? Lézerágyuval, ami nem is ágyú?

Hpasp 2018.04.30. 09:34:49

Rakétát lehet indítani, a célra rávezetni, és a légvédelmi rakéta osztály tud tüzet nyitni, illetve a célra tüzelni.
Ha valamire rálősz, azzal (szerintem) jelzed hogy a lövedék nem irányított.

Bár nem vagyok nyelvész...

Maga Lenin 2018.04.30. 13:01:09

@Papp Levente: @Hpasp:
Szerintem a lövés azt jelenti, hogy valamilyen módon a lövedék már nincs meghajtva azt követően, hogy elhagyta a csövet/indítóállványt, bármit. (Másként: valami tőle független energia gyorsította fel, nem visz hajtóművet magával.) Csak ez is necces, mert pl. rakéta póthajtású tüzérségi gránátot sose fogunk magyarul "indítani", és lézerágyúval is lőni fogunk, azt gondolom. Néha nem biztos, hogy muszáj minden áron ragaszkodni a szakmaibbnak tűnő kifejezéshez, lásd anyahajó. (Ezt már egyszer írtam is a blogon 1-2 mondatban.) Mindemellett hpasp-nek a maga területéről biztosan teljesen igaza van, a légvédelmi rakétások által használt kifejezéseket mindenképp figyelembe kell venni. Egyébként még a techstory-s időszakból valaki szintén jószándékúan megjegyezte nekem, hogy a rakétát nem lövik ki, hanem indítják. Akkor is azt mondtam, hogy teljesen igaza van, de a gördülékenyebb stílus miatt maradok a vegyes szóhasználatnál. Meggyőződésem, hogy ennél sokkal durvább és/vagy zavaróbb fogalomhasználati bajok vannak sokszor, elég (lenne, szerintem) azokra meghagyni az energiáinkat. Jó ezzel nyilván most magamat is védem :)

Messzire mutató, de egyébként nem lenne rossz kicsit nyelvészkedni néha, mert elmegy mellettünk az angol szaknyelv, mint világnyelv. Lásd a manőverező robotrepülőgép esetét, vagy még közelebbről a missile szó megfelelőjének hiányát itthon. Pedig azért is jó lenne előrelépni, mert ha az olyan rövidítéseket vesszük át, mint UAV, meg ezek, akkor a magyarban nehezednek a folyószövegek, a toldalékolás nehézkessége miatt. Na de ilyen világjobbító elképzelésekkel tele a padlás :)

Papp Levente 2018.04.30. 19:11:37

@Maga Lenin: ja a terminológia magyarul nem tiszta. A cruise missile-t robotrepülőre fordítani pont annyira hibás, mint cirkáló rakétára. Én még emlékszem a komcsi tévében a nagyeszű tévés külpolitikai szakértőket erről vitáztak. Csak hogy a missile nem rakétát jelent. Stb. Stb. A lő ige valóban korlátozottan használható. De mégis a lő ige származékait használjuk bármilyen lövészetre, a gépeket lelőni szokták, a repülőn lövész van vegyes fegyverzet esetén is.

gigabursch 2018.05.03. 10:35:13

@Maga Lenin:
Nomeg a Katyusákkal és a V2-esekkel is csak lőttek.

Viszont:
Ismét köszönöm.
Ezek az óriás ballonok megdöbbentően néznek ki. Alkalomadtán...

Maga Lenin 2018.05.03. 12:44:37

@gigabursch: Úgy 3-4 rész múlva lesz még egy ballonos dolog, azon ki fogsz akadni, ha ez tetszett :) Mondjuk azon én is kiakadtam. Mellesleg a képeken eléggé összehúzódott állapot látszik, de biztos lehetne képet találni full felfújódott állapotról is.

gigabursch 2018.05.04. 07:27:23

@Maga Lenin:
Ohhh, kényeztetetsz...
:-)

Lottó ötös számokat nem akarsz mondani?

Maga Lenin 2018.05.04. 08:58:58

@gigabursch: Csak hatoson játszom, ha nagy néha... :)

Macroglossa 2018.05.06. 20:14:15

@Maga Lenin: nem fogsz találni...
ezek magaslégköri ballonok, ezeket kifejezetten nem illik tengerszinten teljesen felfújni, mert a magasban a légritka környezetben a csökkenő külső nyomás miatt amúgy is kitágulnak, ha lent telire fújod, akkor fent szétrobban.

Maga Lenin 2018.05.07. 08:34:17

@Macroglossa: Ez OK, de hátha ráirányítottak egy magasan repülő gépből egyszer egy fényképezőt, vagy netán egy kisebb földi távcsövet, hogy lássák, mégis jól áll-e odafent. Hátha. :)