Folytatódik a Kirovok ismertetése, ezúttal a fegyverzettel. Az első rész itt érhető el.
A vízi és víz feletti célok elleni fegyverzet
A korlátlan hatótáv mellett a 1144-esek legveszélyesebb tulajdonsága, hogy harci eszközök egész armadáját hordozzák, melyek révén nagyon komoly fenyegetést jelentenek mind a légi, mind a felszíni, mind a víz alatti célok számára. Számos fegyverrendszer a hajóosztály tervezése és építése során megjelent korszerűbb változatban, vagy még nem állt készen az első hajó, a Kirov építése során. Ezért az első 1144-es építésének megkezdésével folytatódott a munka, és a kisebb korszerűsítések, változtatások, de főleg a fegyverzet javítása volt a 1144.2 jelű, újabb verziójú cirkálókkal a fő cél. Ezen dolgozott tovább Kupenszkij, majd halála után V. A. Perevaljov vezetésével a tervezőcsoport. Röviden sorra kerülnek az alkalmazott fegyverek, majd a következő részben egy táblázat foglalja össze, hogy a különböző hajók mely eszközöket kapták meg, mivel végül is nem sikerült két egyforma hajót készíteni. (És ebben a források sem egyeznek meg.)
A Gránitról szóló szakasz 2018-ban módosításra került a források ismételt és utólagos elemzése után.
A Gránit hajók elleni robotgép ábrája. Az orrban a kék a radar, a sárga az elektronika és egyéb rendszerek, majd a piros a robbanófej. A hátsó részben egy gázturbinás sugárhajtómű adja a tolóerőt (forrás)
Az eredetileg tengeralattjárók elleni harcra tervezett cirkálók legfontosabb és legpotensebb fegyverrendszere végül is a P-700 Granyit (Gránit) típusú, hajók elleni robotrepülőgép lett (a robotgép GRAU kódja: 3M45, nyugati kódja: SS-N-19 Shipwreck, azaz Hajóroncs – meglehetősen találó név, amint az a következőkből kiderül). A 1144-esek a felépítmény előtt, süllyesztett indítókban, 47 fokos szögben tárolva visznek magukkal 20 darabot ebből a nem mindennapi méretű és teljesítményű fegyverből. Az egyik ismertetőben találóan „hét és fél tonnás robotizált kamikazéknak” nevezik a Gránitot, és ez nem is áll messze az igazságtól. A P-700 eredetileg a KB-52-ben (52. sz. Tervezőiroda), Vlagyimir Cselomej vezetésével tervezett fegyver volt a Projekt 949(A) (nyugaton: Oscar II) tengeralattjárók számára. A 949-esek elsődleges feladata az ellenséges felszíni hajók, főleg persze az amerikai hordozók, illetve tengeralattjárók megsemmisítése volt. A hajókról indítható változatot jelenleg a 1144-eseken kívül az Admiral Kuznyecov repülőgép-hordozón telepítették. (Ami így a történelem legnagyobb tűzerejű hordozója.) Hordozós repülőszázadok híján az orosz stratégia az amerikai (NATO) nyílt vízi fölény ellen a távolsági bombázók, valamint a hajók, majd a tengeralattjárók fedélzetéről indított, nagyméretű és nagy hatótávolságú, gyakran nukleáris robbanófejjel felszerelt robotgépeket favorizálta. Ennek megfelelően számos típus készült el, de közülük is kiemelkedő teljesítményű a Gránit. A cél a szubszonikus elődök, a P-70 Ametiszt és a P-120 Malachit felváltása, valamint a P-500 Bazalt továbbfejlesztése volt. A fejlesztés 1969-ben kezdődött, és 1983-ra állt szolgálatba a P-700. A hatalmas, 8,84 méter hosszú, 1,14 m törzsátmérőjű fegyvert szilárd hajtóanyagú indítórakéták gyorsítják fel annyira, hogy beindulhasson a menethajtómű, ami egy AMNTK Szojuz gyártmányú, rövid élettartamra tervezett, KR-21-300 gázturbinás sugárhajtómű. A start előtt a 1144-eseken lévő, SzM-233 típusú indítócellákat is elárasztják tengervízzel, ahogyan a tengeralattjárókon is történik. Ennek itt főleg a víz csillapító hatása miatt van szerepe, mivel folyamat „hard launch” rendszerű, vagyis a gyorsítórakéták még az indítócsőben begyújtanak.
Fent: a Gránit egy példányának indítása. Füstben és párafelhőben nincs hiány! Lent: 2017. szeptember 19-én indított egy példányt a Nagy Péter (források: fenti, lenti)
Alacsony magasságban 1,5, nagyobb magasságban pedig 2,5 Mach, esetleg még nagyobb sebességet érhet el a Gránit. A repülést 2,6 méter fesztávolságú, kis felületű deltaszárnyak teszik lehetővé. A hatótáv 500-600 km lehet, de alacsony repülési profilnál akár 145-200 km-re is csökkenhet. A robbanófej kb. 750 kg tömegű, hagyományos, vagy néhány száz kilotonnás hatóerejű nukleáris fejrész lehet. A hagyományosat itt úgy kell érteni, hogy kumulatív működésű robbanófejről van szó. Ez a robbanóanyag körül lágy fémet tartalmaz, ami a detonáció során megolvadva tör utat, minden létező anyagot átégetve. Egy Gránit találatának semmilyen, reálisan alkalmazható páncélzat sem áll ellen.
Hogy a Gránit most következő képességei mennyiben realizálódtak, azt igen nehéz megmondani, minden esetre a tervek szerint igazán impresszív tulajdonságokkal rendelkezik az eszköz. Indítás után a robotgépet saját, inerciális navigációs rendszere vezérli, de a horizonton jóval túli célokról útközben képes adatokat venni, és ez alapján pontosítani a pályáját. Ez az indítóplatformról történik, mivel az rendelkezik a megfelelő vevőkkel, hogy mind a tengerészeti légierőtől (Tu-95RC, Kamov tengerészeti helikopterek), mind a Legenda kódnevű, műholdas rendszertől adatokat kapjon. Erre szolgálnak a Korall-BN (Korall) rendszer antennái. A Legenda elektronikus felderítő (lehallgató) USz-P és a vízfelszínt figyelő radarokat hordozó USz-A típusú, kétféle műholdból álló rendszer, de az utóbbiak már nem üzemképesek a ’90-es évek óta. A Gránit bevetése általában rajokban történik, eredetileg az Oscar II tengeralattjárókról kilőtt példányok más típusú, a Tu-22M tengerészeti bombázókról indított robotgépekkel együtt támadtak volna, összesen akár 100 feletti támadóval túlterhelve az amerikai hordozós harccsoportok (CBG-k) légvédelmét.
A képen a Kurszk tengeralattjáróból kiemelt egyik, kilövés előtti, „összecsomagolt” Gránit látható. Bár 50 tonnás darun függ, azért ennyire még a láthatóan óriási P-700-as sem nehéz (forrás)
Felül egy Gránit nyitott szárnyakkal, de még rajta az indítás után pillanatokkal leváló orrkúp, alul pedig repülés közbeni állapotában. (Gyakori illusztráció a P-700-ashoz egy kilövéskor készült kép, amin hátulról látható az éppen induló robotgép. Ez a Kuznyecov Admirális hordozóról készült, és látszik rajta az éppen elrepülő orrkúp.) (forrás: fenti, lenti)
A Gránitok optimális esetben 4-8-as rajokban haladnak, amiből egy robotgép nagy magasságba emelkedve pásztázza az óceánt a célokat keresve. Ez a radar aktív módjával történik, de csak rövid kisugárzásokkal, hogy megnehezítsék az észlelést. A közbenső időben a robotgép passzív vevőivel próbálta bemérni a CBG által kisugárzott jelek alapján elsősorban magát a hordozót. A begyűjtött adatokat dedikált adatátviteli rendszeren (Систему Обмена Информацией между Ракетами, azaz SzOIR) keresztül küldte tovább a magasan repülő példány a többi, a tengerfelszínhez közel száguldó társának. Ha a „vezér” valamiért kiesik, automatikusan egy másik Gránit lép a helyére. A fentebb repülő példány továbbá a magasságát is folytonosan változtatja, saját védelme érdekében. A célhoz közelítve minden robotgép előre betáplált kitérőmanőverek közül választva támadott. Egyes források szerint létezett infravörös vezérlésű verzió is, valamint részben páncélozva voltak a robotgépek, elkerülendő a nyugati Phalanx és hasonló rendszerek gépágyúitól való súlyos sérüléseket. Elvileg a zavarójeleket követő irányítási módban is képes bemérni a célt a P-700 („Home on Jam” mód). Minden esetre, egy legalább 1,5 Mach sebességű, üzemanyag nélkül is több tonnás, valószínűleg acélból készült robotgép becsapódása még a robbanófej esetleges hibája esetén is iszonyú károkat tud okozni. Nem véletlen, hogy az amerikaiak, többek közt a Gránitra válaszul, kifejlesztették az infravörös önirányítású rakétákat használó RIM-116 RAM pontvédelmi rendszert, mivel a jól bevált Phalanxot kevésnek érezték az új, pusztító, és főleg nagyon gyors célpont ellen.
Nem csoda, hogy az amerikaiak szükségét érezték a Phalanxnál jobb pontvédelmi fegyvernek. A gif egyetlen Gránit találatát mutatja egy 244 méteres komphajó ellenében. (A "dupla csík" csak a vízfelverődés miatt van, ahogy arra kommentjében"indiscriminating power" felhívta a figyelmet, köszönet érte!) Ugyan a kompot nem készítik fel ilyesmire, de alapvető építése, az alkalmazott acélok és hasonlók nem sokban térnek el a hadihajóktól, páncélzat szintén nincs se a polgári, se a katonai hajókon immár. Látható, hogy a robbanás kb. 150 méterre a hajó belsejében következik be, addig tör át a kumulatív hatású fejrész, majd totális pusztítás történik gyakorlatilag minden irányban. A hajótest kis szerencsével egyébként lehet, hogy úszóképes maradt még ebben az esetben is, de az biztos, hogy ezen kívül másra nem lesz jó (forrás)
Persze a 1144-eseket is ellátták pontvédelmi fegyverrendszerrel, hiszen a távoli vizeken feltétlen számolni kellett víz alól vagy repülőgépekről indított fegyverekkel. Eleinte az AK-630 és AK-630M gyorstüzelő gépágyúk, majd a Kortik nevű, rakétákat és gépágyúkat is alkalmazó rendszer állt szolgálatba. (A Kortik talán Kas(h)tan néven jobban ismert (Tőr/Gesztenye); utóbbi valójában az exportra gyártott rendszer elnevezése.) Mindkét rendszer „parancsnoki modulból” és rendszerint a hozzá tartozó (legalább) két „harci modulból” (a fegyveres torony) áll.
Az AK-630, mint neve is jelzi, egy hatcsövű, 30 mm-es, Gatling-rendszerű, vízhűtéses, nagy tűzgyorsaságú és tűzerejű gépágyút alkalmaz, amihez végtelenített rendszerű lőszertáplálás szállít tornyonként 2000 lőszert. A konstruktőr eredetileg a Sport- és Vadászfegyvereket Tervező Iroda volt – általános szovjet módszer volt, hogy hatalmas vállalatok gyártottak mindenféle terméket. A gázelvezetéses működésű, elektromos elsütésű gépágyú kb. 5000 lövés/perc tűzgyorsasággal zúdított nagyméretű, 30 mm-es lőszereket a beérkező rakéták vagy bombák útjába. Mint minden ilyen rendszernél, az elv az volt, hogy a lövedékzáporból néhány eltalálja a célt, ami így legalább annyira megrongálódik, hogy nem tudja tartani irányát, és a hajót elvétve a vízbe zuhan. A rendszert hosszas tesztelés után, csak 1976-ban nyilvánították bevethetőnek, de már 1979-től az AK-630M-et gyártották, mely főleg a problémás tűzvezető rendszeren (Vimpel) javított.
Az AK-630 torony egy 1985-ös képen. Masszív beépítés, alacsony profil, egyetlen hatalmas gépágyú (forrás)
Az AK-630-hoz tartozó operátorállás, vagyis a „parancsnoki modul” kezelőfelülete, azaz a Vimpel rendszer egy része. Hamisítatlan ’70-es, ’80-as évek (forrás)
Persze a feladat nehézsége miatt nem csoda, hogy a szovjet mérnököknek súlyos gondjaik voltak: egy mozgó, dülöngélő hajóról kellett eltalálni egy 1000 km/h-val vagy esetleg még gyorsabban közeledő, nagyon kicsi és még esetleg kitérő manővereket is végző célt, ami mérete miatt eleve nagyon nehezen észlelhető, és minderre néhány másodperc áll rendelkezésre. A gépágyúkat -12 és +85 fok között lehet emelni, vízszintesen pedig teljesen körbe tud forogni a torony. A hatásos lőtávolság 3-4 km. A rendszert az osztály hajói közül csak a Kirovon alkalmazták volna, mégpedig nyolc toronnyal, tornyonként 6000 lőszerrel, és négy Vimpel rendszerrel. A Kirov ugyanis az egyetlen 1144-es típusú hajó, a többi megépült cirkáló a 1144.2-es számon van nyilvántartva. Ezek eredeti nevükön: Frunze, Kalinyin, Jurij Andropov (ma: Nagy Péter); a kommunista mozgalom és párt ismert személyiségei után elnevezve. (Minderről bővebben a következő részben!) Mint egy későbbi képen látható, a Frunze még szintén az AK-630M tornyokkal volt felszerelve egy ideig.
A végsőnek szánt konfigurációban a 1144.2-esek 6 db, egyenként kb. 10 tonnás 3S87 Kortik tornyot kaptak, melyek két, az AK-630-éval azonos, AO-18 típusú gépágyút és nyolc tűzkész, 9M311 jelzésű, kétfokozatú, parancsközlő vezérlésű rakétát biztosítanak egyidejűleg. A két gépágyú megnöveli a közeli célpontok elleni megsemmisítési valószínűséget, a rakéták pedig megduplázzák a rendszer hatásos lőtávolságát. A Tulai Gépgyár által kifejlesztett Kortik tornyán, az AK-630-től eltérően, saját célkereső és tűzvezető radart, valamint televíziós keresőrendszert is találunk. Utóbbi, bár csak megfelelő látási viszonyok között, de biztosítja az elektronikai zavarás alatt történő bevetést.
Az egyik Kortik torony a Nagy Péteren. Háttérben az AK-130 löveg, felemelt csövekkel (forrás)
A Kortik tornya rakétákkal és gépágyúkkal (rengeteg jobb minőségű, színes képen rakéták nélkül szerepel a Kortik) (forrás)
A 9M311, eredetileg a Tunguzka, illetve a Kortik rakétája: jól látható a két fokozat (forrás)
A 9M311 rakétát eredetileg a Tunguzka lánctalpas csapatlégvédelmi jármű számára készítették el. Egy szélesebb első fokozattal rendelkezik, ami kiégése után leválik. Amíg azonban működik, a fegyver csak igen korlátozottan képes manőverezni, bár négy vezérlőfelület által lehetséges a kiáramló gázsugár eltérítése. Ez okozza a nagy, 1,5 km-ben (újabb változatoknál 2,5 km!) megadott hatásos minimális lőtávolságot. A felgyorsított, kisméretű második fokozat viszont ezután nagyon hatékony tevékenységre képes. Ezt segíti, hogy a rakéta nem hordoz végfázisú irányítórendszert, hanem csak vevőket és az ezekhez kapcsolt robotpilótát. A vevők az indító komplexumtól kapják meg a cél adataiból képzett parancsokat, amiket a fedélzeti számítógép konvertál kormányparancsokká a négy irányítófelület számára. Ez a fokozat egy kisebb teljesítményű, kb. 600 m/s sebességet fenntartani képes hajtóművet tartalmaz, az elsőhöz hasonlóan szilárd tüzelőanyaggal. Eredetileg lézeres közelségi gyújtót alkalmaztak, de az újabb rakétákon már rádiós rendszer van. Az 57 kg-os rakéta 9 kg-os harci részt képes 8, az új verziónál 10 km-re eljuttatni. A rendszer egy tornya a nyolc tűzkész rakétán kívül 32 másikat tartalmaz, amiket alulról lehet rátölteni automatikusan. Ahogyan a többi hajófedélzeti szovjet/orosz rendszert, ezt is nagyfokú automatizáltság jellemzi. A 1144.2-eseken két torony található a Gránitok indítói mellett, elöl, és oldalanként 2-2 darab hátul, a felépítmény szélein. Mindkét pontvédelmi rendszer képes kisebb hajók, helikopterek és közeli repülőgépek ellen is tevékenykedni.
A Kirov hátsó része 1986-ban, az Atlanti-óceánon fotózva. A két AK-100 torony felett, kicsit előrébb van a számukra célkeresést és tűzvezetést biztosító MR-145 rendszer radarja. Jól látszik még a Fregat radar és a csónakdarutól hátrafelé egy RBU-1000 kilövő is (forrás)
Hagyományos tüzérséggel is ellátták a cirkálókat: a Kirov 2 db, különálló toronyban elhelyezett 100 mm-es löveget, az újabb hajók pedig egy darab, kétcsövű, 130 mm-es löveget kaptak.
Az AK-100 jelű, 100 mm-es löveg 60-as kaliberhosszúságú csővel maximum 21,5 km-re képes ellőni. Az irányzást az MR-145 tűzvezető rendszer radarja, lézer távolságmérője és televíziós keresője biztosítja. Az elektromos motorok által mozgatott tornyok természetesen csak korlátozott szögben tudnak előrefelé fordulni, mivel a 1144-eseken blokkolja őket a felépítmény. Egy torony, a hozzá tartozó tűzvezető rendszerrel együtt, 45 tonnát nyom, és 5 vagy 6 fő kezeli. A tűzgyorsaság 30 vagy 60 lövés/percre állítható be, a csőemelési szög -10 és +85° közötti, a mozgatás mindkét síkban kb. 30 fok/s sebességű. A löveg elvileg többfeladatú, felszíni és szárazföldi célokon kívül légvédelmi feladattal is bevethető. A célnak megfelelően nagy robbanóerejű és rádiós közelségi gyújtós lőszerekkel tüzelhet. Az AK-100 1978-tól állt rendszerbe, és számos, most is szolgálatban álló szovjet-orosz hadihajón telepítették.
Az AK-130 gyakorló lövészete. Megmutatják a torony alatti lőszertárolót is az automatikus lőszertovábbító rendszerrel együtt. A videó második részében pedig a Kortik látható, szintén "munka közben" is
Az újabb, AK-130 jelű, kétcsövű löveg a 1144.2-eseken egyetlen toronyban van beépítve, szintén a felépítmény mögött, a helikopterleszálló előtt. Az 55-ös kaliberhosszúságú csövek vízhűtésűek, és 28 km maximális, illetve a felében megadott effektív lőtávolságot biztosítanak. A tűzgyorsaság a két ágyúra vetítve 20-86 lövés/perc. Az MR-184-eshez tartozó radar 75 km-es észlelési és 40 km-es célkövetési hatótávval rendelkezik, de a távolságmérést a lövéshez szintén lézeres távmérő segíti. A teljes tüzelési folyamat automatikusan működik, a töltőgép három tárból választja ki és tölti be a megfelelő lőszert, mely szintén nagy robbanóerejű vagy légvédelmi közelségi gyújtós típus lehet. Jellemző az orosz nyelvű forrásokra, hogy a partra szállást támogató feladatkört is említik mindkét löveghez, ami magában persze lehetséges lenne, de a teljesen más célokra tervezett rombolók és cirkálók, amiken elsősorban telepítve vannak ezek a lövegek, sosem mennének olyan közel a parthoz, hogy hatékony támogatást biztosíthassanak a tengerészgyalogságnak.
A víz alatti célok elleni fegyverzet
A Kirov és a többi három hajó a tengeralattjárók elleni fegyverzetében sem egyezik meg. A nagy hatótávú, tengeralattjárók elleni „rakétatorpedó” rendszer teljesen eltérő az alap és a továbbfejlesztett cirkálók között. A Kirov a Metel (Hófúvás, nyugaton: SS-N-14) nevű rendszert hordozza, testvérhajói viszont a Vodopad-NK (Vízesés, nyugaton: SS-N-16) elnevezésűt. Ezek a fegyverek többféle verzióban állnak rendelkezésre, és általában alkalmasak felszíni hajók elleni harcra is a hordozott torpedó révén.
Az RPK-3 Metel a Kirov orr-részén található egy különálló, a fedélzeten lévő konténerben, mely valamelyest páncélozva van. A két részben 2x2-es elrendezésben 8 eszközt tartalmazó konténer megemelhető valamennyire az indításhoz. A normál helyzetű konténert az előtte lévő, fedett részből (ahol a többi hajón a 3K95 Kinzsal indítóinak egy része van) után lehet tölteni; ezt egyetlen másik, Metelt használó szovjet/orosz hajón sem lehet megtenni a küldetés alatt, csak a kikötőkben. A tényleges fegyver nem más, mint egy P-120 Malachit robotrepülőgép az alá függesztett torpedóval. A rádió-távvezérléssel működő robotgép az ellenséges tengeralattjáró feltételezett helye fölé repül, és ott leoldja a torpedót, az pedig önállóan kísérli meg felderíteni a célt. A rendszer kb. 50 kilométeres bevetési távolságot biztosít ily módon, tehát az ellenséges torpedók hatótávolságán kívül tud maradni a saját hajó. A cél helyzete származhat például a hajó saját helikoptereitől vagy más repülőgépektől és tengeralattjáróktól.
A Metel egy másik hajón lévő, "laposabb" indítója, kilövési állapotba fordított takarólemezekkel. Kiválóan látszik, hogy a Malachit alá van függesztve a torpedó. A kép legtetején egyébként egy viszonylag újabb verziójúnak tűnő Fregat radar antennája látható (forrás)
A Vodopad-NK kezdeti működését bemutató videó. 33 másodpercnél már a második indítás füstje látható, majd ennek a rakétatorpedónak az emelkedése követezik. A videó címében tévesen szerepel az RPK-7 megnevezés, az a rendszer tengeralattjáró-fedélzeti verziójának a neve
Maga a fegyver az RPK-6-osnál: a hátsó rész a szilárd hajtóanyagú rakéta, az első pedig egy torpedó (forrás)
A 1144.2 cirkálókon az RPK-6 Vodopad-NK, hasonló feladatú, de már kb. 100 km távolságban is bevethető rendszert alkalmazzák. Ez szintén egy 533 mm-es torpedót szállít nagy távolságra, de létezik 650 mm-es torpedó számára alkalmas verzió is. Az eredeti Vodopad rendszer tengeralattjárók számára készült, az NK a felszíni hajók torpedóindítóiból alkalmazott verzió. Egy nagyméretű, szilárd tüzelőanyagú rakéta ballisztikus pályán, szuperszonikus sebességgel juttatja el az orrára szerelt torpedót, esetleg (nukleáris) mélységi bombát a kívánt helyre. Az indítás gázgenerátorral történik („cold launch”), a PTA-53-1144 jelű, a cirkálók két oldalán lévő 5-5 csőből, így ehhez a rendszerhez a Metelnél (talán 8+8 db) több, 30 fegyver tartozik.
Mivel a források egyik fele említi, a másik pedig nem, sajnos nem világos, hogy az RPK-2 Vjuga (Hóvihar) nevű, tulajdonképpen az előzőhöz teljesen hasonló rendszerhez tartozó rakétatorpedókat alkalmazhatják-e a cirkálók. Magukból a torpedóvető csövekből több fajta, a szovjet/orosz tengerészetnél szolgálatban álló típus indítható, amíg azok a szabványos, 533 mm-es méretűek. (Néhányukat lásd itt.)
Közeli, felszín alatti célok, így torpedók, sőt, akár katonai búvárok ellen is alkalmazhatók az RBU sorozatú rakétavetők, melyek szintén eltérő fajtákban állnak rendelkezésre a négy cirkálón. Ezek kisebb méretű, a fedélzet alól tölthető, nem irányított rakétákat kilövő eszközök, melyek néhány kilométer távolságig vethetőek be. A kilőtt rakéták mélyvízi bombákat juttatnak el egy nagyjából kör alakú területre, ahol azok gyors süllyedéssel próbálják eltalálni a célt. A bombák vagy kontakt módban robbannak, vagy egy előre meghatározott mélységet elérve. (A vízben történő közeli robbanás hatása is nagyon erőteljes lehet a célpontra.) Az RBU-k működése tehát ugyanolyan, mint a világháborús „Hedgehog” kilövőké, amiket a német tengeralattjárók ellen alkalmaztak a szövetséges rombolókon.
Egy RBU-1000 állvány a Projekt 1134B/Kara osztályú cirkáló, a Kercs fedélzetén, 2012 júniusában fotózva (forrás)
Az RBU-1000, mint nevéből is következik, 1000 méterig hatásos. A fedélzeti indító a megfelelő szögbe forgatva, szintén beállítható emeléssel képes indítani hat darab, 305 mm-es RGB-10 rakétát. Ezek egyenként 100 kg-os mélységi bombákat juttatnak a vízbe, a maximális bevetési mélység 400-500 méter, a kilövés pedig legalább 100 m-re lévő célok ellen lehetséges. Az indítás lehetséges egyes rakétáktól az összes egyidejű kilövéséig.
Az előd, az RBU-6000 (Szmercs-2) kisebb, 213 mm-es rakétákat alkalmaz, de 12 indítótubussal van ellátva a fedélzeti egysége. Az RGB-60 jelű rakétákon kívül 90R jelű, irányított mélységi bombákat is ki lehet lőni a rakétákkal. Ezek meghajtás nélkül, de saját szonár irányításával próbálják eltalálni süllyedésük közben a tengeralattjárókat, maximum 1000 méter mélységig. A robbanótöltet is csak 19,5 kg, tekintettel az irányítás miatt feltehető nagyobb pontosságra, és a töltet kumulatív kialakítású, hogy nagyobb eséllyel képes legyen átütni a cél burkolatát. Hatótávolsága miatt az RGB-60 rakéták segítségével a rendszerrel akár parti célokat is tűz alá lehet venni, de itt ugyanaz mondható el, mint a fedélzeti lövegeknél: nem célszerű a rombolókkal és cirkálókkal néhány kilométeren belülre hajózni az ellenséges partokhoz.
Az RBU-12000 vagy elterjedtebb nevén Udav-1 (Boa-1) szintén 305 mm-es rakétákat alkalmaz, de hatótávolsága csak 3 km, és többféle fejrésszel is elláthatóak a rakéták, amivel az eszköz az eddigieken felül több feladatra is bevethető. A 111SO vagy 111SO2 típusú töltetek elterelő célként szolgálnak az ellenséges akusztikus célkeresésű eszközök számára, míg a 111SZ jelűek a vízbe érkezésük után szintén akusztikus elvű közelségi gyújtójukkal „aknamezőt” képeznek az ellenséges torpedók számára. A 111SG töltetek a korábbi, RGB rakétáknak megfelelő feladatúak, vagyis adott mélységbe elérve vagy érintkezésre robbanó mélyvízi bombák. Az Udav-1 tíz indítócsővel rendelkezik, és maximum 600 méter mélyen lévő célpontok ellen képes tevékenykedni.
Az RBU-6000 kiállítva, előtte a 90R mélységi bomba (forrás)
A meglehetősen hasonló RBU-12000 indító. Szembetűnő, hogy milyen egyszerű szerkezetű eszközökről van szó. Az automatikus utántöltéshez a csöveket függőleges helyzetbe fordítják, és a fedélzet alól jönnek fel az újabb sortűzhöz szükséges rakéták (forrás)
A PK-2 önvédelmi rakétavető, a hozzá rendelkezésre álló, különféle rakéták, valamint a kilőtt töltetek aktiválódása és az általuk keltett, infravörös tartományú zavarás (forrás)
A hajók önvédelmi céllal a PK-2(M) rendszert is hordozzák. Ez két darab, egyenként kétcsövű, 140 mm-es rakétavetőt jelent, amelyekhez 400 zavarótöltet áll rendelkezésre. A távvezérelt eszközt az eddigiekhez hasonlóan, a fedélzet alól töltik automatikusan. Egy indító percenként 30 olyan töltet kilövésére képes, melyek legfeljebb 6 km távolságba és 1 km magasságba repülhetnek. A nagyobb számban is rendszeresített töltetek közül a diplólfelhőt létesítő lövedék a TSP-47, az infravörös tartományban zavaró hőjelet kibocsátó a TSC-47, míg a vízfelszínen úszás közben működő, nagy mennyiségű füstöt generáló, a lézeres és optikai célkövetést lehetetlenné tévő töltet a TST-47. Ezek körülbelül 40 kg-os tömegű, 1,1 méter hosszú, igazi tüzérségi lövedékre hasonlító eszközök. A kilövést a Tercija (Harmadik) nevű számítógép időzíti, minden bizonnyal a hajón elhelyezett radarok és besugárzásjelzők adatai alapján.
Légi célok elleni fegyverzet és helikopterek
A légvédelmi rakétarendszerek sem egységesen lettek telepítve a négy testvérhajóra. A legbelső védelmi vonalat képező, akár kisebb felszíni célok ellen is bevethető pontvédelmi rendszereken (AK-630 és Kortik) kívül a cirkálókat felszerelték a szárazföldi légvédelmi rakéták többfajta, tengeri alkalmazásra átalakított verziójával. (A légvédelmi rakétarendszereknél szokásosan meg kell jegyezni, hogy a hatótáv és hatómagassági adatok mindig a cél optimális, nagy sebességgel, egyenesen, szemben közelítő mozgására vannak megadva, amikor nincs zavarás, stb., egy szóval minden körülmény ideális a rakéták számára.)
A Kirovon lévő Zif-122 indítóállvány, rajta két 9M33M rakétával (forrás)
A legközelebb lévő célpontok ellen a 9K33 Osza (Darázs) rendszer 4K33 Osza-M (majd Osza-MA) tengerészeti verzióját vethetik be a cirkálók. Az eredetileg mobil, csapatlégvédelemre szolgáló rakétarendszer hajóra telepíthető verziójánál kevésbé számítottak a méret- és súlykorlátozások, ezért az irányítórendszert pontosabbá tudták tenni. A rakétával legfeljebb 7 km magasan és 15 km távolságban repülő célpontokat lehet támadni. (Ezek az adatok a nagyobb, 170-190 kg-os rakétára vonatkoznak (9M33M3), de vélhetően a hajófedélzeti változat ezt használja, nem az eredeti 9M33M-et. Ennek a nagyobb rakétának jelentős, 40 kg-os a robbanófeje.) A rakéta, hasonlóan a Kortikhoz, rádió parancsközlő vezérlésű, de zavarás esetére, megfelelő időjárás esetén, az orosz légvédelmi eszközöknél megszokott módon, televíziós célkövetés is lehetséges. A gyorsító és menetfokozattal rendelkező szilárd hajtóanyagú rakéta képes a fegyvert 1 km/s sebességre is gyorsítani kis időre. A cirkálókon a rakétákat a Zif-122 jelű, körbeforgatható és beállítható szögű állvány indítja. Egy állványon két rakéta található, és utántöltéshez, valamint nem harckész állapotban a fedélzetbe visszahúzva helyezkedik el, a hajóhíd előtti részen, két oldalt (egy-egy állvány). Összesen 44 rakéta áll rendelkezésre.
A Kirov bal oldala a kémények mellől fotózva, 2005-ben, Szeveromorszkban. Balra lent rögtön a kerek rész a 4K33 indítójának háza; a Zif-122 behúzott állapotban. Fentebb (előrébb) a két bal első AK-630M torony, nagyjából középen, a hajó orra felé pedig a Metel indítókonténere (forrás)
A Frunze 1986-87-ben indít egy 9M330 rakétát az elöl lévő állások egyikéből (forrás)
A 1144.2-eseken az Osza-M(A) mellett a sokkal korszerűbb 9K330 Tor (Tórusz) rendszer hajófedélzeti verziója, a 3K95 Kinzsal (Tőr) áll rendelkezésre. (A negyedik hajón, a Nagy Péteren pedig csak ez, az Osza már nem.) A rakéták a 9M330 vagy 331 típusúak lehetnek, melyek 10-6000 méteres magasságban és kb. 12 km távolságig vethetőek be. A kilövés gázgenerátorral történik, majd 20 m magasan gyújt be a hajtómű. Ekkor aktiválódnak az orr mögött valamivel elhelyezett pirotechnikai töltetek közül a vezérlés által kiválasztottak, amik azonnal a kívánt irányba lökik a függőlegesen elindult fegyvert. A rakéta kiégése után a találat valószínűsége kevésbé csökken, mint más esetekben, mivel a gázdinamikai kormányzáshoz a megmaradt kis töltetek még működésbe hozhatók a végfázisban. A szintén rádió távvezérlésű rakéta az Osza-M nagyobbik változatához hasonló méretű és tömegű (2,9 m hossz, 167 kg induló tömeg). Szintén az Osza-M-mel egyező tulajdonság, hogy az eredetiben használt mobil lánctalpas indító helyett a hajókon több a hely, ezért nagyobb, így jobb radar és vezérlőrendszer helyezhető el. Ennek köszönhetően 4 különböző célra egyidejűleg 8 rakéta lehet úton, és tartalék infravörös célkövető berendezés is rendelkezésre áll elektronikai zavarás esetére. A 3K95 minden esetre elég hatékony lehet a közeli légi célok, helikopterek, szubszonikus robotrepülőgépek ellen. Az elöl lévő indítók (2 db 2x2-es, egyenként 8 rakétás indító) a Metel helyén vannak, hátul pedig a helikopterleszálló mellett (2 oldalt 1-1 oszlop, 4-4 nyolcas indító), összesen 128 rakétával. A bevetés még a hajók 20 fokos dőlése esetén is lehetséges.
Az eddig említett fegyverzet, illetve a most következő Sz-300 indítóinak nagy része, egyenként bejelölve, a Kalinyinon, elöl. A sárga (a Metel helyén) a 3K95 Kinzsal, a kék az Sz-300F Fort, a zöld a 3M45 Gránit, a rózsaszín a 3S87 Kortik (a két elöl lévő, a négy AK-630M helyett), míg a piros (az egyik oldali) 4K33 Osza-M(A). A híd ablaksora előtt, kb. két szinttel lejjebb, valamivel előrébb van az Osza rendszer számára a két radarállomás (a jellegzetes, két antennás egységek; lásd később) (forrás)
A cirkálók legfontosabb légvédelmi fegyvere kétségtelenül az Sz-300 közepes hatótávú légvédelmi rakétacsalád tengerészeti változata, az Sz-300F (Fort, Erőd), illetve annak újabb, Sz-300FM (Fort-M) verziója. Az Sz-300F fejlesztését az Almaz irodától az Altair Tengerészeti Rádióelektronikai Tudományos Kutatóintézet vette át, mely addig és azután is a szovjet hajófedélzeti légvédelmi eszközöket tervezte. (Mára az Almaz-Antej vállalatcsoportba olvadt az Altair is.) Az alapváltozattól kissé eltérő, 5V55RM típusú rakéta alkalmazásával a hatótáv 7-90 km közöttire növekedett, és 25 métertől 25 km-es magasságig, valamint 4 Mach sebességig emelte a cél lehetséges paramétereit. (A szokásos módon, a kezdeti verzióknak gondot okozott az 500 m alatt repülő célok kezelése.) A vezérlés a repülés nagy részén parancsközlő módon történt, majd a cél közelében félaktív lokátoros önirányításba váltott át a rendszer. Ehhez a hajón lévő tűzvezető radar sugározta be a célt, és a vett visszaverődésekből számolta ki a kormányparancsokat a rakéta. A rakéta elég nagy méretű, mivel 7 méter a hossza, 0,45 m az átmérője, 1,45 tonna az induló tömege, és 100 kg-os fejrésszel rendelkezik. (Érdemes felidézni, hogy a levegő-levegő rakéták esetén 10-20 kg-nál nehezebb robbanófejet már szinte nem találni, és azok is képesek még nem közvetlen találat esetén is lelőni a légi célokat.) A Kirovokon a Gránitok előtt, gázgenerátoros indítással került elhelyezésre az Sz-300F, 4x3-as elrendezésben, nyolc rakétát tartalmazó, hengeres függőleges indítócellákban. (A cellákat egy-egy közös, téglalap alakú fedél borítja, és nem láthatóak egyesével tárolási állapotban.)
Az Sz-300 (és 400) rendszerhez tartozó rakéták egy része: a nagyméretű 48N6E, alul pedig állványon a két kisebb, a 9M96E2 (kicsit nagyobb), majd a 9M96E, melyekből négy fér el egyetlen indítócsőben. A hajókon alkalmazott, megfelelő változatok nem sokban térnek el (forrás)
Az utolsó 1144.2-es már megkaphatta az újabb, Sz-300FM nevű verzióját is az Sz-300 családnak. Ez az Sz-300PMU1 Favorit szárazföldi változaton alapul. Az FM a TVM (Track Via Missile, célkövetés a rakétán át) irányítási módszerrel működik: a hajófedélzeti radar besugározza a célt tűzvezető módban, amit a rakétába épített vevő vesz, majd a mért értékeket visszaküldi a hajóra, ahol egy antennával veszik ezt, és ebből kidolgozzák a kormányparancsokat, majd ezeket visszaküldik magának a rakétának. Ezzel a módszerrel megint csak kisebb és könnyebb, olcsóbb rakétákat lehet gyártani, vagy, más megközelítésben, kiküszöbölhették az tervezés (’70-es, majd ’80-as évek) során fennálló, a szovjet iparban tapasztalható hiányosságokat a mikroelektronika terén. Előny még, hogy a nagy teljesítményű hajófedélzeti radar adott esetben nehezebben zavarható, és végig képes lehet pontosító parancsokat küldeni a rakéta után. Hátrány persze, hogy egy aktív végfázis vezérlésű rakétánál kisebb probléma lenne a tereptárgy mögé kerülés, valamint hogy a fő lokátort radarelhárító rakétával támadhatják, és ekkor megszakadhat a rávezetés. Ugyanakkor hajókról való alkalmazás esetén ezek a problémák kevésbé valószínűek, nem véletlen váltottak tehát a TVM eljárásra az Sz-300FM esetén. A rakétákat lecserélték a sokkal jobb 48N6 típusra, ami az égésvégi sebességet 1,7 km/s-ról 2-re emelte, a hatótáv így elérheti a 150 km-t is, valamint a cél lehetséges sebessége 1,15-ről 2,8 km/s-ra emelkedett, magassága pedig 27 km-re. Utóbbi révén korlátozottan (hadszíntéri, nem interkontinentális) ballisztikus rakéták elhárítására is képessé vált a fegyver, amihez természetesen az irányító számítógépek megfelelő továbbfejlesztése is társult. Természetesen ekkora képességnövekedéshez meg kellett növelni a rakéta minden méretét, hossza 7,5 m-re, átmérője 0,5 m-re, tömege pedig 1780 kg-ra nőtt. Egyidejűleg a robbanófejet is kb. 150 kg-osra cserélték. Mind az eredeti F, mind az újabb FM verzió négy-hat különböző célra képes tevékenykedni, egyenként két rakétával, növelve a találati valószínűséget. Azonban a Nagy Péter esetén komoly probléma, hogy egyidejűleg alkalmazza mindkét verziót (elöl van az FM), amiknek nem teljesen kompatibilisek sem a radarjai, sem az elektronikája, és értelemszerűen a nagyobb rakéták miatt az indítócellák sem azok.
Nyugaton egyébként meglehetősen tartottak a rendszertől a ’80-as, ’90-es években, hiszen a légvédelmet támadó harci gépeknek akkoriban nem állt rendelkezésre mindennapos használatú, távolról indítható precíziós fegyverzet, és az Sz-300 zavarásállóságát is igen jónak tartották. Ez értelemszerűen érvényes a hajófedélzeti változatra is, azaz a Kirovok, melyek eredetileg tengeralattjárókra vadásztak volna, a Gránit és az Sz-300F(M) révén a felszíni és légi célokra jelentették a legnagyobb fenyegetést.
A Kalinyin hátulja, nyitott hangárajtóval, és „összehajtogatott” helikopterekkel. Az előrébb lévő gép egy Ka-25, a másik a nagyobb és modernebb Ka-27. Lent, a címeres rész a lenyitható burkolat a vontatott szonár számára, míg a Ka-25 mellett a hátsó, egy-egy „oszlopban” lévő Kinzsal indítók helyezkednek el (forrás)
Minden cirkálón hátul helyezkedik el a helikopterfedélzet, ahol Kamov Ka-25 vagy Ka-27, tengerészeti helikopterek üzemeltethetőek rendszeresen. Egy Kirovon 3 helikoptert szállítottak a kis helyigényű, koaxiális rotoros gépekből. Részükre leszállítást segítő navigációs adók is felkerültek a cirkálókra. A helikopterek tengeralattjáró-elhárító verzióban (Ka-25PL és Ka-27PL) állnak rendelkezésre alapvetően, melyek ledobható szonárbójákat, légi indítású torpedókat és mélységi bombákat (akár nukleáris fejrésszel) vethetnek be. A kutató-mentő változatok (Ka-25PSz és Ka-27PSz) fegyverzet nélkül, fényszórókkal és csörlővel felszerelve indulhatnak bevetésre. A szokásos megosztásban két Ka-27PL és egy Ka-25C verziójú, a látóhatáron túli célok (vízi és víz alatti) felderítését végző helikopter van a fedélzeten. Az adatokat például a Metel vagy a Gránit rendszer számára továbbítja a hajóra az orr-részén nagyméretű felderítő lokátorral ellátott Ka-25C. Összességében a koaxiális rotorelrendezés helytakarékosnak bizonyult, és a ’80-as években a Ka-27 korszerű helikopternek számított.
Egy Ka-27PL 2006-ban, a Fekete-tengeri Flotta állományából. A helikopter szonárja le van engedve, és a koaxiális rotor is szépen látszik. Ez az elrendezés szükségtelenné teszi a balesetveszélyes farokrotort, és csökkenti a helikopter hosszát, ami kritikus fontosságú a hajókon (forrás)
A meghajtásnál már említett, 1981-es CIA-jelentésben még SS-NX-19 kóddal szerepelnek a Gránitok és SA-NX-6-ként az Sz-300F rendszer, utalva az akkor szolgálatba állított, és nyugaton is nemrég azonosított, új szovjet rendszerek jelentette újdonságra, azok ismeretlenségére. Az SA-N-4 kódú Osza-M rendszerről pedig említik, hogy hamarosan le lesz cserélve – ez meg is történt, helyette (mellette) a Kinzsal állt szolgálatba. Máshol viszont, a hajóosztály elektronikai rendszereiről azt írják, hogy valószínűleg gondot okoz a kisméretű, alacsonyan repülő célok (pl. a Harpoon hajóelhárító robotgép) észlelése és támadása. Ez azonban nem kirívó gyengeség, a korban nem igazán volt nagy biztonsággal megoldva az ilyen célok támadása. Fontosnak tartották megjegyezni az elemzők, hogy feltehetőleg kiterjedt kommunikációs felszereltséggel bír a szovjetek új, nagy hajóosztálya, és ez alkalmassá teszi nagyobb kötelékek vezetésére is. Az összefoglaló nem volt elragadtatva a hajók szonárjainak képességeitől sem, és ezek alapján azt írta, hogy nehézségeket okozna a Kirovoknak a tengeralattjárók időben való észlelése. Érdekes még, hogy a megjelölés CGN volt, tehát „sima” cirkálóként tartották számon az új szovjet hajókat. A feltehető bevetési körzetnek a Norvég-tengert, a Földközi-tengert és az Indiai-óceánt jelölték meg, azzal, hogy békeidőben a nagyméretű hadihajók alkalmasak lehetnek nyomásgyakorlásra a megjelenésükkel bárhol a világon.
A fenti képen egy könyv két beszkennelt oldala látható. Sajnos a fórumbejegyzésben, ahonnan a kép származik, nem volt információ arról, hogy milyen kiadvány oldalairól van szó. A leírásból ítélve ezeket a sorokat még a hidegháború alatt, a ’80-as évek vége felé vethették papírra, hiszen két szolgálatban álló és egy építés alatt lévő Kirov csatacirkálót említenek. A mellékelt rajzok alapján a szerzőknek fogalmuk sem volt róla, hogy a valóságban hogyan néznek ki az akkor újnak számító Gránit és Sz-300F rendszer rakétái. A Kinzsal, mely SA-N-9 néven lett végül azonosítva, itt SA-N-8-asként szerepel, ami igazából a 9K34 Sztrela-3 (Nyíl) rendszer kódja. Egyébként is minden eszköz kizárólag a nyugati kódneve szerint van említve, hiszen a valódi szovjet elnevezések sem voltak akkor még ismertek, legalábbis nem a nyilvánosság számára (forrás)
A folytatás itt érhető el. A források az utolsó rész végén vannak feltüntetve.