Montana, A-150 és társaik - a csatahajók utolsó generációja

2015. június 21. 15:48 - Maga Lenin

Tekintettel az Iowás sorozat meglehetősen jó visszhangjára (meg hát úgy is még lendületben van az ember ilyenkor…), következzék egy amolyan bonus track, amelyben a meg nem valósult utolsó csatahajókról, közülük pedig elsősorban a Montana osztályról lesz szó, valamint lehetséges ellenlábasáról, az A-150, vagy ismertebb nevén „Szuper Jamato” osztályról.

bb67-01.jpg

A második világháború előestéjén a csatahajókat építő nemzetek, felmérve a lehetséges fenyegetéseket, további, nagyméretű hajókon kezdtek gondolkozni. A legújabb, 35 és 45 ezer tonnás hajók ekkor már épülőfélben voltak (Bismarck, Littorio, Richelieu, Iowa és South Dakota, King George V, valamint a még nagyobb Jamato osztály), és az ezekre adandó válasznak már ekkor a tervezőasztalokon kellett lennie, tekintettel az egyre bonyolultabb, ezért aztán hosszabb tervezési és gyártási folyamatra. A Jamato osztály már tulajdonképpen ezt a következő (méret)generációt jelentette, de ahogy az Iowákról leírtakban is olvasható, a nagyobb lövegek és a vastagabb páncélzat nem biztos, hogy valóban új kategóriába emelte ezeket a csatahajókat – méretük révén minden esetre oda tartoznak. Az új, a 45 ezer tonnát is meghaladó méretű hajók alapvetően az egyre magasabb igények miatti, egyre nagyobb méretű típusokat jelentették.

Hat csatahajó-osztályt kezdtek el megtervezni az utolsónak bizonyult generációból. Persze spekulációk és rajzok születtek még, de ez a hat osztály ennél jobban ki lett dolgozva, sokszor építésük is megkezdődött. A Montanák és a „Szuper Jamatók” előtt röviden a másik négyről is essék szó.

regytju776.jpg

Szovjetszkij Szojuz színesben (forrás)

Az oroszok Szovjetszkij Szojuz (tehát nemes egyszerűséggel Szovjetunió) elnevezésű osztálya jutott a legmesszebb a hat említendő csatahajóból: ennek az osztálynak mind a négy tagját el is kezdték építeni 1938-1940 között. A hajók méretben és elrendezésben, teljesítményükben meglehetősen hasonlóak lettek volna a részletesebben ismertetendő Montanákhoz, de természetesen jelentősen eltértek azoktól minden részletmegoldásban. Főfegyverzetük is kevesebb lövegből állt.

rys-lion.gif

A Lion osztály vonalas rajza (forrás)

A Royal Navy a Lion osztállyal kívánt belépni az 50000 tonna feletti hajók kategóriájába. A terveket négy lépésben, egyre inkább átdolgozták, az 1944-es, már csak meglehetősen elnagyolt változatban a hajó már 60000 tonnásra hízott. A Lion sokat merített az előző, King George V osztályból, meg persze a háborús tapasztalatokból. A névadó csatahajót, valamint egy testvérhajóját el is kezdték építeni 1939-ben, de a háború kitörésekor elég gyorsan leálltak a munkálatokkal. A ’44-es tervezet szerint ráadásul jócskán meg kellett volna nagyobbítani a hajókat, de addigra tulajdonképpen világos volt, hogy a nem túl meggyőző teljesítményű Vanguardon kívül nem épül újabb angol csatahajó.

h_class_richard_allison.png

A H-sorozat egyik tagjának rajza; meglehetősen félelmetes benyomást kelt, mint ahogy sok esetben a német tervezésű hajók (forrás)

A németek általában „H-osztálynak” nevezett hajói közül is megkezdték kettőnek az építését, de hasonlóan a két Lionhoz, a H és J kódnevű egységgel is alig haladtak valamit, amikor a háború kitörése miatt felfüggesztették a munkálatokat. Ezek a hajók, melyekből eredetileg hatot rendeltek volna, az itt felsorolt osztályoknak feleltethetők meg. Ugyanakkor a megnevezés alatt az előző, H-39 mintájúakon kívül a háború előrehaladtával felvázolt, H 41-től 44-ig terjedő hajókat is értünk. A H-41 még talán elfogadható méretű lett volna a maga 282 méteres hosszával és 70000 tonnás vízkiszorításával, de utána kissé meglódult a német mérnökök fantáziája, némi, a felsőbb körökből érkező inspirációra, és a H-44 számon már egy 130-140 ezer tonnás, 345 méteres, 508 mm-es lövegekkel ellátott hajót dolgoztak ki. Mondani sem kell, hogy ezek közül már semmi sem valósult meg.

Teljesen megtervezték, de építésre nem került a Montana, valamint az elérhető információk szerint elég részletesen elkészítették az A-150 vagy Szuper Jamato típus rajzait is a japánok. A két hajóról lesz szó részletesen, az összehasonlítás kedvéért előzetesen annyit, hogy a Montanákat már 4x3 db 406 mm-es löveggel tervezték, az A-150-et pedig 3x2 db 508 milliméteressel, és mindkét hajó teljes terheléssel 70000 tonna körül lett volna.

55.jpg

Az Alsace tervei le sem tagadhatnák a Richelieu osztálytól származó vonalaikat (forrás)

Talán a legkevésbé az francia tengerészet Alsace osztályú csatahajói voltak kidolgozva. A hajókat a Richelieu osztály megnagyobbításaként tervezték, ebben az értelemben meglehetősen hasonló módon, mint a King George V-Lion fejlesztési vonal esetében. Az osztályon hátulra is beépítettek volna egy négyágyús tornyot, jelentősen növelve így a tűzerőt. Ugyanakkor, a fenti hajókkal szemben az űrméret maradt volna az Európában akkor „megszokott” 380 mm-es.

A többi tervben ugyanis 406 mm-es lövegek szerepeltek (kivéve az Alsace), a maximális vízkiszorítás pedig 50 és 70 ezer tonna közé esett. Ezek a jellemzők nagyságrendileg kijelölték ezen csatahajók fő vonásait, míg páncélelrendezésük már teljesen egyedi volt, meghajtásuk úgyszintén. Szintén az Alsace kivételével, melyet 32 csomóra terveztek, a többi hajó esetében, tekintettel a megnövekedett tömegre, megelégedtek a 28-30 csomós sebességgel. Az elvárások a tűzerőt és a védettséget részesítették előnyben, de teljesítményt illetően sem kellett túl nagy kompromisszumot kötni. Minden országban vagy csak 1-2 hajógyár volt képes megkezdeni ezeket a típusokat, vagy pedig a legnagyobb dokkokat is bővíteni kellett (volna), hogy lehetséges legyen ekkora csatahajókat építeni. Már ez is jelzi, hogy a reálisan megvalósítható mérettartomány legtetejét elérték a mérnökök.

 

A-150

Az 1942-es évre előirányzott építési terv, az 5. Flottabővítési Program eredeti verziójában szerepelt 5 nehéz hadihajó építése a Japán Császári Haditengerészet számára. Az öt nagy hajó: egy, több részletében továbbfejlesztett Jamato osztályú hajó (797. számú hadihajó), két, B-65 jelű csatacirkáló (3x3 db 310 mm-es löveggel, 35000 tonna körül; 795 és 796 sz.), valamint két, új típusú csatahajó, az A-150 jelűek (798 és 799 sz.). Ez utóbbi kapta meg utóbb a közkeletű Szuper Jamato osztály nevet, bár nyilván nem ez lett volna a hivatalos elnevezés a hajók megépülése esetén. A két monstrum alapvetően a Jamato testére épült volna, innen származik a dolog. Sajnos, a japánok, hasonlóan a Jamato osztályhoz, ezúttal is megsemmisítették a háború végén a terveket, ezért nagyon kevés információ maradt fent, és néhány adat így is csak spekuláció.

www_pinterest_com_a150.jpg

Egy makett az A-150-ről (forrás)

Az A-150-et már a Jamatok tervezésének befejeztével elkezdték felvázolni a mérnökök. A japán elgondolás akkoriban az volt, hogy az amerikai iparral, nemzeti büszkeség ide vagy oda, nem tudják felvenni a versenyt, ezért a minőségi fölényt kell megpróbálni megszerezni, vagyis hogy az egyes hajók erősebbek legyenek lehetséges ellenfeleiknél. Már a Jamato és a Muszasi is eszerint a logika szerint épült, de itt ismét utalni kell rá (lásd az Iowa sorozat előző részei), hogy nem teljesen meggyőzőek a hajók nagyobb űrméretű lövegeivel és vastagabb páncélzatával kapcsolatos várakozások, vagyis, hogy ezek révén jelentősen jobb feltételekkel indulhatott volna harcba a két csatahajó. Minden esetre a logika azt diktálta, hogy az ezen hajókra adott amerikai válaszra a japán reakciónak megint csak nagyobbnak és így jobbnak kell lennie. Ez vezetett az előzetes előírások szerint 30 csomóra képes, 2x4 vagy 3x3 darab, 480 mm-es löveggel felszerelt A-150 tervezethez. A japánok már a flottaszerződések aláírásának idején foglalkoztak ekkora lövegekkel, ezért nagy lendülettel álltak neki a tervezésnek. Azonban a szükséges gépteljesítmény és páncélzat miatt a számítások szerint 90000 tonnás hajót kellett volna építeni. Ez elfogadhatatlan volt pénzügyi és logisztikai szempontból is, nem volt megfelelő dokk és később honi kikötő sem a hajóosztály építésére és javítására. Ezért az 1941-re átdolgozott, „végleges” tervekben már 3x2 db 508 mm-es löveg szerepelt, mégpedig a Jamato osztály hajótestét alapul vevő platformon. Néhány részegységhez valós méretű kísérleteket is végeztek 1941-ig, azonban a háborúhoz közeledve a csatahajókat kevésbé fontosnak kellett besorolnia a vezérkarnak a hordozókra és cirkálókra való hatalmas igények miatt.

med_super_yamato_008.jpg

A Szuper Jamato osztály a Battlestations: Pacific kiegészítő csomagjában. A játékban a hajó tényleg a Jamato „átrajzolása”, ami a megtartott, 155 mm-es lövegtornyokból látszik. Ezeket a valóságban elhagyták volna a hajókról a főfegyverzet hely- és tömegigénye miatt (forrás)

A hajó becsült adatai tehát a Jamato osztályéhoz hasonlóak: 71000 tonnás standard vízkiszorítás (több, mint az elődnél), 263 méteres hossz, 40 m szélesség, a merülést pedig 10,5-11 m körülire becsülhetjük. Feltehetően a meghajtás maradt volna ugyanolyan, persze a Jamatokkal szerzett tapasztalatok felhasználásra kerültek volna. A páncélzatot a szokásoknak megfelelően igyekeztek a saját fegyverzethez szabni, de ez igen nagy gondot jelentett, mivel így az övpáncél vastagságát 460 mm-ben határozták meg. Ilyen hatalmas vastagságú lemezeket viszont a japán acélipar képtelen lett volna legyártani, ezért két lemezt kellett volna egymás fölé helyezni a kívánt vastagságban. Ez viszont, szerkezeti okokból, sosem lehet olyan erős, mint egy egyetlen darabból álló lemez.

A fegyverzetről minimálisan többet tudunk. A fő lövegek tehát három darab kétágyús toronyba épített, 508 mm-es, 45-ös kaliberhosszúságú ágyúmonstrumok lettek volna, közel két tonnás lövedékekkel, páratlan tűzerőt biztosítva az A-150-eseknek. Ekkora eszközöket már csak automatikusan, hidraulikus és egyéb elvű berendezésekkel lehetett kezelni. Egyetlen ilyen ágyú 227 tonnát nyomott és 23 méternél is hosszabb volt. A tűzgyorsaságot 1-1,5 lövés/percre becsülték. A kurei gyárban feltehetőleg egy ilyen ágyú el is készült, és teszteket is végeztek vele, de további felhasználásra nem került. A páncéltörő lövedéket 1,9-2 tonna körülire adják meg a források, a nagy robbanóerejűt pedig 1,9 tonnásra, ebből 30-32 és 85 kg volt a robbanóanyag. A kivetőtöltet nem kevesebb, mint 8 zsáknyi lett volna, egyenként 60 kg tömegben, vagyis összesen közel fél tonna! A hatalmas, de még így is csak két ágyú befogadására képes páncéltornyok tömege 2780 tonna, a csőemelési szög -5 és 45 fok közötti lett volna. Utóbbi nagyon magas érték, ezért feltehetőleg az ágyú bőven 40 km feletti lőtávolságot produkált volna. A másodlagos fegyverzetet új, 100 mm-es, 65-ös kaliberhosszúságú, kettős rendeltetésű lövegek alkották. A valós eseményekből kiindulva minden bizonnyal 100 feletti csőszámú, 25 mm-es gépágyú szolgálta volna még a légvédelmet, bár már a 460 mm-es lövegek légnyomása miatt is problémás volt ezek (nyitott) elhelyezése a Jamatokon.

wnjap_20-45_a-150_painting_pic.jpg

Az A-150-ről készült talán legjobb és legtöbbször bemutatott rajz. A háttérben egyébként a B-65 csatacirkálók egyike (forrás)

Az első hajó a Sinano dokkjában épült volna, a második pedig Jamatoéban, Jokuszuka és Kure kikötőiben. A tervek 1941 végi kezdéssel számoltak, 3 év építési és 2 év felszerelési idővel. Ez is volt az oka, hogy a japánok végül elálltak a hajók megépítésétől.

Az interneten könnyen lehet találni szintén a Super Yamato megnevezés alatt olyan rajzokat, amiken 4 torony van, így a hajón összesen már 8 db 508 mm-es löveg lenne, ilyen hajók terveiről viszont semmilyen komolyabb forrás nem tud.

 

Montana

Amikor 1938-ban az Iowák, mint sürgősen szükséges, gyors csatahajók terveit elfogadták a további, részletes kidolgozásra, a csatahajó-tervezés persze nem állt le. Tekintettel a várható fenyegetésekre és technikai fejlődésre, a US Navy ismét visszatért az amerikaiakhoz mindig is közelebb álló, a sebességgel szemben elsősorban a tűzerőt, illetve a védettséget favorizáló koncepciókhoz.

A Montana osztály terveinek evolúciója a véglegesnek tekinthető verzióig nagyon érdekes és tanulságos képet ad arról, milyen, egymásnak teljesen ellentmondó követelményeknek kellett eleget tennie a csatahajóknak és mérnökeiknek, hogy megpróbálják kielégíteni a felmerült elvárásokat. Ezeken kívül más, magától a hajógyártástól elég távol álló körülmények is nagyban befolyásolták a végső kialakítást. (A tömegek a kerek számok érdekében ismét long ton-ban szerepelnek a tervezési szakaszban.)

montana_class_fel.png

A Montana osztály modellje 1944. október 7-én (forrás)

Az 1938-as vázlatokban a gyors csatahajó változatra még 290 méter és 55-60000 tonnás adatok találhatók, a lassú verzióra pedig 240 méteres hosszt és valamivel kisebb tömeget adtak meg. A 45000 tonnás limitet ekkor még igyekeztek tartani, de ennek ésszerűségi okai is voltak: a kisebb hajók olcsóbbak voltak, gyorsabban készültek és több is készülhetett belőlük, mint a nagyon nagyokból. Időközben azonban megjelent az Iowánál sokszor említett, nehezebb, 1225 kg-os 406 mm-es lövedéktípus, ami nagy átütőerejénél fogva jelentősen megemelte a csatahajó védettségi követelményeit. (Hiszen továbbra is úgy kalkuláltak, hogy a hajónak állnia kellett a meghatározott távolságok között a saját lövedékei tüzét.) Bár a háborúban beváltak a 127 mm-es dual purpose, azaz kettős célú lövegek, a tervezési időszak során mégis úgy gondolták a szakemberek, hogy a másodlagos tüzérség kaliberét növelni kell, mégpedig 152 mm-re (1 hüvelykkel, 5-ről 6-ra). Az ekkora űrméretű fegyverek azonban mozgathatóságuk és alacsonyabb töltési sebességük miatt már csak meglehetősen korlátozottan bizonyultak használhatónak légvédelmi célokra, miközben persze jelentősen növelték a felszíni célok elleni tűzerőt. Tehát a tűzerő növelése (főtüzérség csőszámának és/vagy kaliberének növelése), a nagyobb ellenállóképességű (azaz vastagságú) páncélzat, és a másodlagos tüzérség kaliberének növelése mind a nagyobb és nehezebb hajótípus felé hatott. Ennek az új, magas elvárásoknak megfelelő hajónak a szolgálatba állítását illetően úgy számoltak 1939-ben, hogy négy Iowa osztályú hajó épüljön az 1940-es és ’41-es költségvetési évben, majd a BB-65 jelű, következő hajó már az új osztály első példánya legyen.

montana_kamu.jpg

Ezen a manipulált „fotón” az egyik Iowa osztályú csatahajóból készítettek Montana osztályút (forrás)

Ismét a South Dakota képezte a kiindulási alapot, és a ’38-ban készült terveket figyelembe véve lényegében megnövelték a hajótestet, hogy immár négy tornyot legyen képes befogadni. A probléma az volt, hogy a 45 ezer tonna körüli verziókat csak a könnyebb, 1020 kg-os lövedéktípus ellen lehetett páncélozni, ellenkező esetben a tömegnövekedés miatt, az azonos gépekkel a hajók nagyon lassúak lettek volna. A különböző verziók, melyek BB-65A-tól D-ig futottak, főleg másodlagos fegyverzetükben tértek el egymástól, de volt terv rövidebb csövű főtüzérségre is, valamint négylöveges tornyokra. Ez utóbbit hosszasan fontolgatták, mivel a 4x3 helyett 3x4-es elrendezés több, mint 800 tonna megtakarítást jelentett (BB-65C). Ha ezt a verziót „felpáncélozták” a nehezebb lövedék ellen (BB-65E), a vízkiszorítás máris 50-55 ezer tonna fölé ugrott. Viszont, bár a súlymegtakarítás vonzó volt, a négylöveges torony egyáltalán nem állt készen, de a fő gond mégis az volt, hogy a megnövekedett forgatandó tömeg miatt közel 40%-kal nagyobb elektromos teljesítményre volt szüksége a hajónak. A South Dakoták 7 MW-ja helyett legalább 10-re, ami a gépek növelését jelentette. (Lényeges figyelembe venni, hogy nem az Iowa nagy helyigényű, 212000 lóerős gépészeti rendszeréről van szó, hanem nagyjából a South Dakotáéról, ami csak 130000 lóerőt tudott leadni. A gond persze nem a növelés technikai oldala volt, hanem az, hogy a nagyobb gépház nagyobb törzset és így nagyobb páncélozott részt igényelt, felborítva a hajó tömeg és méretszámításait.)

A következő lépésben felmerült a 457 mm-es lövegek alkalmazása, vagy pedig a 406 mm-esek egy még erősebb, azaz hosszabb csövű, immár 56-os kaliberhosszúságú változata is. Előbbit ez utóbbi ütötte ki a nyeregből, no meg az, hogy ekkora űrméretű ágyúból már csak 6 db fért volna bele a 45000 tonna körüli tömegbe. Azonban ez a nagyon hosszú csövű ágyú csak 120 lövést bírt volna ki, így aztán hiába voltak vonzóak teljesítményadatai, ezért végül is vissza kellett térni a 406 mm-es, 50-es kaliberhosszúságú változatra.

modell_nagy_fel_kis.png

Az 1941-ben, a brooklyni gyárban lefotózott modell (forrás: Friedman: 328. o.)

BB-65F-től I-ig megvizsgálták a teljesen az elvárások szerint páncélozott, de cserébe csak 3 toronnyal, így 9 ágyúval felszerelt változatokat, bár ezekről világos volt, hogy nem kielégítő megoldások a magas, tűzerőre vonatkozó igények miatt. Azonban ezúttal is vonzó volt a kisebb tömeg lehetősége, ezért előkerültek a 4-3-4, 4-4-3, valamint 4-2-4 elrendezésű, immáron nem egyforma tornyokat alkalmazó tervek is. (Volt már 4-2-4 löveggel megvalósított típus: a King George V osztályú angol csatahajók.) 1939. szeptember 15-ig egy különböző másodlagos tüzérségi variációkkal számított, de alapvetően 3-3-4 lövegelrendezésű hajón dolgoztak hosszabban. A nagyobb torony hátulra helyezése előnyös volt, mivel hátul volt a több felhajtóerő és szélesebb is volt a törzs a nagyobb kivágáshoz (barbettához). Azonban a négyágyús torony fentebb említett hátrányai megmaradtak volna. Nem mellesleg, papíron még érvényben voltak a tengerészeti egyezmények korlátozásai (amit minden nemzet meglepően nagy erőfeszítések árán igyekezett betartani, kivéve a japánokat), és így a 45000 tonnás limit is meglehetősen szorosra szabta a terveket.

A tervezés újabb fázisa már a világháború kitörését követően, október 24-én kezdődött: a General Board két, konkrétabb igénnyel lépett fel a Bureau of Construction and Repair felé, egy-egy 12 ágyús gyors, valamint lassú hajót kérve. Utóbbi az Iowák négy tornyos változata lett volna (a standard, nem a maximális tömeg lett volna 55000 tonna), a lassabb hajó pedig a már sok változatot megért 27-28 csomós tervezet újabb verziója. Ezeknél a tanulmányoknál végképp nyilvánvalóvá vált, hogy a Panama-csatorna zsilipjei által jelentett, főleg szélességi korlátozás nagyon megnehezíti a megfelelő csatahajók megépítését. A szélesebb hajótest ugyanis jobb torpedóvédelmet, nagyobb gépészeti tereket, és nem utolsósorban jobb stabilitást eredményezhetett volna az 50000 tonnára és afölé hízó hajóknak. Persze ezek a körülmények már a háború előtt látszottak, így meg is fogalmazódott, hogy építsenek új, nagyobb, ráadásul a légitámadások ellen páncélozott (!) zsilipeket a csatornára. A nagyobb zsilipeket kizárólag a nagy hadihajók használták volna, minden más nemzet minden hajójának meg kellett volna elégednie a már meglévő, kisebbekkel. Az 1940-re beütemezett építkezés viszont ’45-46-ig is eltartott volna, és végül is pénz sem jutott rá.

1940. február 16-án a General Board még újabb változatokat kért a várva várt nehéz csatahajóra, ezúttal nyolcat, BB-65-1-től 8-ig számozva. A tervekben a nagy és a kis sebességet, a 9 és a 12 löveges fegyverzetet, a védett zóna nagyságát és a meghajtást variálták egymással. Jellemző, hogy nagyon sokáig igazából kétféle közelítésből vizsgálták az Iowáknál jobban védett és nagyobb tűzerejű hajó tervét: egy lassabb, és egy, az elődhöz hasonlóan 33 csomós sebességre is képes változat futott egyidejűleg. Utóbbi még sokkal nagyobb technikai kihívás lett volna. Azonban a merülésre közben bevezetett, 11 méteres határt ezek a tervek néhol meghaladták, pedig az már így is jókora növelés volt a korábbiakhoz képest. (Az Iowa maximális tömege mellett engedtek meg ekkora merülést, a South Dakotánál pedig az átlagos értéket 8,5 méterben adták meg!) Az esetenként szükséges, 300000 lóerős vagy nagyobb gépeknek már turbóelektromos rendszerben kellett volna működnie, mert nem állt rendelkezésre megfelelő áttételház a fordulatszám lecsökkentésére a normál esetben. Az elvárt teljesítmény miatti óriási gépházak mérete, valamint a páncélzat kialakítása okozta az aktuális gondok többségét a tervezőknek. A belső elhelyezésű, döntött páncélzat ugyanis szükséges volt a korábbi súlykorlátok tartásához, de egyrészt drágább volt beépíteni, másrészt nehezebben lehetett a sérüléseket kijavítani (a találat helyén a külső lemezek károsodtak, míg a páncéllemezek ez alatt, nehezebben hozzáférhetően sérültek), harmadrészt a sérülés helyén nagyobb vízbetörés keletkezett a külső és a páncéllemezek közötti részek miatt. Ugyanakkor a külső páncélzat esetén az eddigi, „automatikusan” keletkező, torpedóvédelemre használható térfogat eltűnt, hiszen a legfőbb ellenálló lemezsor immár a hajó legkülső részén helyezkedett el, nem belül. Végül a külső páncélzatot választották, de a megfelelő torpedóvédelem érdekében meg kellett növelni a vízvonalon páncélzattal védett részek térbeli méretét.

1940. július 9-én, a General Board következő ülésén már sokkal borúsabb volt a háborús helyzet: Franciaország elesett, és közel sem volt elképzelhetetlen, hogy a Wehrmacht hamarosan Londonban vonul majd fel győztesként, a Kriegsmarine pedig ráteszi kezét a Royal Navy hajóinak legalábbis egy részére. Így felsőbb szinten döntés született a „két óceános tengerészet” megvalósítására, vagyis hogy a US Navy képes legyen az Atlanti-óceánon a németek, a Csendes-óceánon pedig a japánok ellen is eredményesen harcolni. A döntés következményeként, tekintve, hogy az erősebb csatahajó tervei még mindig nem voltak készen, elrendelték, hogy a BB-65 és -66 jelű csatahajók is Iowa osztályúak legyenek, és csak a következő hajótól térjenek át a nagyobb tűzerejű típusra. (Így hat gyors és hat lassabb, de több löveggel ellátott, modern csatahajót irányoztak elő a háborúra.) De hogy végül is milyen legyen ez a lassabb csatahajó, arról továbbra is nagyon megoszlottak a vélemények. Néhány admirális úgy gondolta, hogy a negyedik toronyért túl nagy áldozatot kellene hozni a sebességből (hivatkozva a japánok szerintük már 30 csomós köteléksebességére – ami persze túlzás volt), mások szerint viszont egy kielégítő harcértékű hajó immár nem kisebb, mint 100 ezer tonnás kell, hogy legyen.

bb67-04.jpg

A légvédelmi fegyverzet egy lehetséges elhelyezése (forrás)

Idő közben felmerült egy, merőben nemzetgazdasági jellegű probléma is. Az óriási acéligény miatt immár a páncéllemezek mennyisége vált kevéssé! Kisebb lépésekkel még lehetett valamennyire fokozni a gyártást, de ha nagyobb növelésre volt szükség, akkor már csak fél éves távlatokban tudtak volna új acélműveket felhúzni. Részben ennek hatására újabb sorozat terv született, de ekkor már kezdett eldőlni, hogy az előző variánsok közül a BB-65-5 jelű lesz a nyerő. Ezt BB-65-5A néven fejlesztették tovább, és a teljesítményt az eredeti 150000-ről 212000-re növelték (azaz az Iowák gépészetét alkalmazták), viszont a hosszt 283-ról 268 méterre csökkentették. További, érdekes változtatás volt, hogy a vízvonal helyzete és a belső elrendezésekből adódóan a vízzáró kamrák geometriája miatt lemondtak a kormánymű páncélozásáról, és helyette a hídról érkező kormányparancsokat továbbító csatornát páncélozták. Valószínűleg a végső tervekben ezt a változtatást visszavonták, mert általában azt találni, hogy a fő páncélfedélzetet, igaz kisebb vastagságú lemezekkel, de hátrafelé meghosszabbították a kormányművek védelmére. A 60000 tonnásra növekedett hajón számtalan átcsoportosítást végeztek a megfelelő páncélozás kialakítása végett.

A többször csak néhány tíz tonna körüli változtatások, azaz átcsoportosítások, és nem sima növelések megértéséhez szem előtt kell tartani, hogy a méretek növekedését el kellett kerülni, mert az lavinaszerűen növelte volna a gépteljesítmény-igényt, ami a hosszt, ami a páncélozott rész nagyságát, ami pedig a tömeget emelte meg, amivel aztán a kör bezárult. Pedig igény lett volna mindenféle kiegészítő felszerelésre, főleg légvédelmi ágyúkra, meg persze plusz páncélozásra. Végül is mégis megnövelték 3 méterrel a törzshosszt, de emiatt kedvezőbb lett a test hidrodinamikája, így nem kellett nagyobb teljesítmény, valamint kissé csökkentették a védett zónára vonatkozó elvárást, ami pedig a páncélsúlyt tartotta kordában. A számítások közben kimutatták, hogy a 212000 lóerős teljesítmény révén elérhető ugyan 29 csomó, de 170000-rel is 28, azaz hatalmas tartalék volt a tervben. Ezt ki is használták, és teljesen áttervezték a gépek elrendezését, mégpedig a Lexington osztályú (eredetileg csatacirkálók) anyahajóknak megfelelően. Itt a kazánok körbefogták a turbinákat, bár azok elhelyezését módosítani kellett, hiszen immár nem az elektromos generátorokat hajtották meg, hanem magukat a tengelyeket. Ezzel az elrendezéssel összességében még tömeget is meg tudtak spórolni, továbbá javíthatták a gépházak rekeszelését. A páncélzattal védett oldalmagasságot is megnövelték 0,3 méterrel. 1941 márciusára így alakult ki a BB-67-4 jelű kialakítás, mely lényegében a véglegesnek bizonyult a hosszú tervezési folyamatban.

mon5.jpg

Montanák a Battlestations: Pacific számítógépes játékban. Látszik a néhány terven szereplő, orrba telepített 40 mm-es állás (igaz, két csővel), illetve a hátsó nézetben a két torony (források: fenti, lenti)

battlestations_pacific_12466500906846.jpg

A fentiekből látható, hogy nagy erőfeszítéseket igényelt a megfelelő kialakítás megtalálása, noha kívülről a Montanák konzervatív, „szokásos” képet mutatnak. Ugyanígy érdekes, hogy a stratégiai szintű kérdések, mint például a Panama-csatorna mérete, vagy a megfelelő acélgyárak kapacitása is képes majdnem részletekbe menően befolyásolni a terveket. Végül, bár ennél a csatahajónál nem ez jelentette a legfontosabb akadályt, de idő közben a követelményeket is változtatták, ami szintén csak elhúzta a tervezési időszakot. Először a főfegyverzet, majd a másodlagos tüzérség típusát változtatták folyamatosan, de az elvárt sebesség kismértékű csökkentése is drasztikusan hatott vissza a végleges kialakításra. A hasonló, részben külső, részben belső tényezők hatását napjainkban kiválóan meg lehet figyelni a harci repülőgépek fejlesztésekor. Ezek esetében inkább a folyamatosan és nagy mértékben növekvő elvárások okozzák a programok csúszását, ez pedig a költségek elképesztő mértékű növekedését.

Ráadásul, ez a „végleges” terv sem nyerte el mindenki tetszését. Kritika érte a másodlagos tüzérség csőszámának változatlanul hagyását, pedig az már a nagyobb teljesítményű, 54-es kaliberhosszúságú 127 mm-esekből állt. A hajókat volt, aki túl nagynak vélte, mások a légvédelmi fegyverek kilövési szögét minősítették rossznak.

016701.jpg

Rajz a szolgálatba állított, rengeteg légvédelmi fegyverrel ellátott egyik Montana osztályú csatahajóról (forrás)

A tervezés befejezése után meg is kellett építeni az öt megrendelt hajót. Erre a haditengerészeti hajógyárakat szánták, ugyanazokat a keleti parti üzemeket, amikben az Iowák is készültek (Philadelphia (3 db), valamint Brooklyn és Norfolk). A csatahajók a Montana, Ohio, Maine, New Hampshire, Louisiana neveket kapták. De 1942 áprilisában, tekintettel a szűkös(nek ítélt) ipari kapacitásra, Roosevelt elnök utasítására felfüggesztették az építés megkezdését, elsősorban a könnyű- és kísérő anyahajók érdekében. A General Board viszont utóbb azt állította, hogy nagyobb gond volt az erőforrások elosztásával, mint a tényleges hiányukkal, valamint, hogy hiba volt leállítani talán végleg az amerikai csatahajógyártást a „gyenge” Iowa osztállyal.

1942-ben tovább finomították az építésre még váró hajók rajzait. A háborús tapasztalatok alapján a csatahajók nehézlövegei jelentette fenyegetés erősen csökkent, míg a légibombák hatóereje növekedett. Ezért vékonyabb övpáncélra, de vastagabb fedélzeti páncélzatra volt szükség. A tervekben szereplő változtatásokkal kicsit túllőttek a célon, mert elvileg olyan magasból ledobott bombákat is megállított volna a növelt fedélzeti páncélzat, amilyen magasságból akkoriban képtelenség lett volna eltalálni egy tengeren mozgó célpontot. Végül nem is fogadták el ezeket a módosításokat.

bb67montana1942template.png

Némi összehasonlítás az 1942-es tervek, és a végsőnek feltételezett kialakítás között. Utóbbiban benne van (ahogy a kép magyarázata is utal rá), hogy nyilván az Iowákhoz hasonlóan lettek volna megépítve/átalakítva a hajók, a háborús és gyártási tapasztalatok nyomán (források: fenti, lenti)

bb67montana1945template.png

A háborúban tapasztalt, a hordozókra építő hadviselés miatt 1943. július 21-én hivatalosan is lemondták az öt Montanára (BB-67-71) vonatkozó megrendelést. Bár az utolsó két Iowa, az Illinois és a Kentucky ekkor még a sólyákon feküdt alig megkezdve, több amerikai csatahajó már sosem épült. A Montanákra (is) szánt, hosszú csövű 127 mm-es ágyú csak a háború végére készült el, noha a másodlagos fegyverzet végig nagy viták tárgyát képezte és e téren jelentős előrelépést vártak az új csatahajóktól. Szintén a hajók megépítése mellett szólt, hogy a haditengerészet nagyon szeretett volna a „specializált” (azaz gyors), mindig gyengének érzett Iowák után egy „igazi”, nagy tűzerejű és erősen védett csatahajó-osztályt, de ez az igény sem volt elég erős a hordozók térnyerésével szemben.

A Montana osztályról rendelkezésre állnak a tervezett adatok: a főbb méretek közül a hossz a vízvonalon 271,3 méter, a teljes hossz 280,8 m, a szélesség maximum 36,9 m, míg a vízvonalon mérve 35 m, a merülés 11, illetve 12,3 m standard és maximális tömeggel. A vízkiszorítást illetően különböző adatokat találni, ennek oka egyrészt, hogy csak tervek léteztek, másrészt, hogy azok viszont tucatnyi verzióban. A standard tömegre 61500 és 64250 tonna, a legnagyobb tömegre pedig szinte mindenhol 72100 tonna van megadva. (Ezzel kicsit elmaradt volna a csatahajó a Jamato osztály kb. 73000 tonnás maximális tömegétől.) A gépeket illetően, a Montanák számára 172000 lóerő, tengelyen mért teljesítményt irányoztak elő, valószínűleg az Iowákhoz hasonló rendszerekkel (tengelyek, hajócsavarok, kormánymű). A kazánnyomást alig valamivel, de növelni tervezték, és nyolc kazánt és négy turbinát terveztek. A segédgépekből (SSTG) az Iowák 8 darabjával szemben már tízet építettek volna be, egyenként 1,25 MW teljesítménnyel. Az elektromos energia a negyedik torony miatt nagyobb mennyiségben kellett az új konstrukción. Az elérhető sebességet 28 csomóra számították, a hatótávolságot mintegy 7600 tonna olajjal, 15 csomós sebesség mellett pedig 24000 km-re adták meg. Egyébként a hajó rendszerei (pl. tűzvezetés) minden bizonnyal az Iowákon használtakkal egyeztek volna meg, persze az idő közbeni korszerűbb eszközöket, főleg radarokat is alkalmazásba vették volna. A nagyobb hajóra nagyobb személyzet kellett: 2240 tengerész és 115 tiszt.

montcrosssection.jpg

A páncélelrendezés sematikus ábrája, angolszász mértékegységekkel (forrás)

A páncélzat, bár beépítésében más volt, mint az Iowákon (külső elhelyezés a belső helyett), egyébként hasonló felépítésű volt. Az övpáncél 25 mm-es STS lemezekkel alátámasztott, felülről lefelé vékonyodó, maximum 409 mm-es, minden bizonnyal Class A páncélból állt, amit 19 fokban döntve alakítottak ki. Volt egy további, lejjebb és beljebb beépített része is, ez maximum 183 mm-es volt, ugyanúgy STS alapon, és 10 fokos döntéssel. A citadellát elöl és hátul 457 és 387 mm vastag (tehát igen erős) lemezek védték. A vízszintesen páncélozott részeket is nagyon komolyan védték: egy 51 mm-es (STS) „bomb deck” vagy „decapping” fedélzet alatt húzódott a fő páncélfedélzet, mely a széleken 157, beljebb 147 mm-es (valószínűleg Class B) lemezekből állt, 32 mm-es STS alátámasztással. A repeszfogó fedélzet ezek alatt 19 és 16 mm-es volt. Természetesen további, változó vastagságú, de több centiméteres kiegészítő páncélzattal rendelkeztek a lőszerraktárak és a gépházak. A parancsnoki tornyot és a barbettákat is vastagon páncélozták (maximum 457, illetve nem kevesebb, mint 541 mm), de a lövegtornyokat szemből összesen 571 mm-es lemezek borították (ebből 114 mm volt az STS alátét), ami egészen óriási ellenálló képességet eredményezett. A tornyok minden irányból hasonló nagyságrendben voltak védve. A tervek szerint ez a nagyon erős védelem a Montanák számára 16,5 és 28,3 km között biztosította, hogy a nehezebb 406 mm-es lövedékek se törhessék át a páncélzatot, de a könnyebb lövedék számára a védett zóna 15-től 31,5 km-ig terjedt! Utóbbi adatok az Iowákra: 16,1-28,5 km, tehát sokkal rosszabb. A 725 kg-os páncéltörő bombák számára elvileg még akkor is átüthetetlen volt a fedélzeti páncélzat, ha 5,5 km-ről oldották ki őket. (Ami, mint már említésre került, gyakorlatilag kizárta, hogy eltalálják vele a csatahajót.) A torpedóvédelmet jelentősen áttervezték a korábban alkalmazott rendszerhez képest, és kihasználva a nagyobb szélességet, igen erősre méretezték. A négy részes rendszer két külső rekeszsora folyadékkal lett volna töltve, a két belső pedig üresen maradt volna. A tripla fenék használata és a 6,25 méter (!) mélységű torpedóvédelem alapján a világ talán legjobban védett csatahajói lettek volna a Montana osztály tagjai. A védelemre legalább 16000 tonna tömeget fordítottak a 60000 tonnás vízkiszorításból.

bb67-03.jpg

A felépítmény és a másodlagos tüzérség tornyai. Ezen a modellen a tornyok nem a leírtaknak megfelelően, a főfedélzet szintjén vannak, hanem magasabbra emelve. Mivel a hajók nem készültek el, erre sem lehet mondani, hogy biztosan nem helyes (forrás)

A csatahajó fegyverzete a már említett módon, 4x3-as elrendezésben, 406 mm-es, 50-es kaliberhosszúságú lövegekből állt. A lövegek és a tornyok is teljesen megegyeztek az Iowákon alkalmazottakkal. A másodlagos tüzérséget megerősítendő, hosszabb csövű 127 mm-esek kerültek volna fel a hajókra, de ezúttal minden torony a fő fedélzeten lett volna, bár oldalanként kettő barbettája, megemelve kissé a tornyokat, kilógott volna felfelé a fedélzet síkjából. Mindkét oldalon öt darab, kétágyús torony került volna elhelyezésre. A légvédelmet a 40 mm-es Boforsok (négyes állásokban) és a 20 mm-es Oerlikonok alkották volna, melyek számáról szintén különböző verziókat találni a forrásokban. A hajók mérete alapján az Iowákhoz hasonlóan, 10 négyes Bofors állás és 56, egycsövű Oerlikon védte volna a légi támadóktól a Montanákat. Három hidroplán is a hajók felszereléséhez tartozott volna.

 

A felsorolt csatahajók képezték ennek a hajótípusnak az utolsó generációját. A tengeri hadviselés a második világháború során jelentősen megváltozott a repülőgép-hordozók, illetve a tengeralattjárók hatékonyságának drasztikus növekedése miatt. Miután Japánt és Németországot legyőzték, a többi európai állam pedig gazdaságilag képtelen volt befejezni (megkezdeni) újabb csatahajókat, végül a Szovjetunió (Sztálin halála után) szinte teljesen a tengeralattjárók felé fordult, a US Navy-nek nem maradt ellenfele a tengereken – és nem csak a csatahajók tekintetében. Így az Iowák is nem sokkal a háború után kivonásra kerültek egy kivételével, a két épülő példány az osztályból pedig sosem készült el, és más csatahajók építése sem merült fel többé. Így mostanra csatahajókat csak múzeumban lehet látni, és egyelőre nem látszik, hogy történetük harci eszközként folytatódna.

 

Források és linkajánló

Könyvek:

Norman Friedman: U.S. Battleships, An illustrated design history

Garzke és R. Dulin: Battleships, United States Battleships 1935-1992

Internet:

A vonatkozó Wikipedia lapok, amik esetleg nincsenek megemlítve, de a témába vágnak, így az összes, röviden említett osztály a Montanákon és az A-150-eseken kívül.

Montana:

http://padresteve.com/2013/10/19/the-stuff-of-dreams-the-montana-class-h-class-and-super-yamato-class-battleships/

http://www.chuckhawks.com/super_battleships_projected.htm Itt találni még más, hasonló témákban is írásokat.

http://forum.worldofwarships.com/index.php?/topic/4396-ijn-super-yamato-vs-uss-montana-vs-german-h-44-vs-maximum-battleship/

http://forum.worldofwarships.eu/index.php?/topic/241-uss-montana-bb-67/

http://web.archive.org/web/20070821112507/http://www.ussmissouri.com/Battleship-US.htm adatok

képek:

http://www.modelshipgallery.com/gallery/bb/bb-67/350-mp/mp-index.html

http://www.modelshipgallery.com/gallery/bb/bb-67/350-em/em-index.html

Ez két különböző „verziójú” makett, és közülük az utóbbi áll közelebb az itt látható, részletes leíráshoz, a másik viszont (szubjektív vélemény) kicsit izgalmasabban mutatja meg a Montanát.

A-150:

http://navweaps.com/Weapons/WNJAP_20-45.htm

https://books.google.hu/books?id=4zEIedkmf7kC&pg=PA177&lpg=PA177&dq=design+a-150+battleship&source=bl&ots=6Mf0EGArVX&sig=Rnj0xlzbiVoIL2jyCUTgbbgI9EM&hl=hu&sa=X&ei=ADZwVczbI-WfyAOAwoG4DQ&ved=0CC4Q6AEwAjgU#v=onepage&q=design%20a-150%20battleship&f=false Raymond A. Bawal, Jr.: Titans of the Rising Sun

https://books.google.hu/books?id=TAyRtKKRR_cC&pg=PT102&lpg=PT102&dq=design+a-150+battleship&source=bl&ots=saSczxgnx8&sig=WmvbPz94p6j6Iv_wXtSfT1b5eS8&hl=hu&sa=X&ei=hC5wVaDcNuaGywO88oKAAw&ved=0CG4Q6AEwCw#v=onepage&q=design%20a-150%20battleship&f=false William H. Garzke, Robert O. Dulin: Battleships: Axis and Neutral Battleships in World War II

 

A nyitókép forrása: link

Az Iowa osztályról szóló sorozat 1. része: http://modernwartech.blog.hu/media/image/2015-06-21/11946163/az_iowa_osztalyu_csatahajok.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://modernwartech.blog.hu/api/trackback/id/tr911946163

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2019.11.13. 18:55:47

Hiánypótló írás.