Az Iowa osztályú csatahajók, 4. rész

2015. április 26. 14:05 - Maga Lenin

Fegyverzet

A negyedik részben a csatahajók leglátványosabb, és leglényegesebb eszközeiről, a fegyverekről lesz szó. Lövegek és gépágyúk a sok száz tonnás toronyba építettektől a kézzel célozhatókig.

koreanwarnavygunfire.jpg

A Missouri parti célokra tüzel a koreai háború idején

 

Fegyverzet

A tervezési folyamat végén az Iowa osztályú csatahajók fegyverzete az elsődleges tüzérség 3x3 darab 406 mm-es nehézlövegéből, 10x2 darab, szintén zárt, forgatható toronyban elhelyezett, kettős rendeltetésű, 127 mm-es, 38-as kaliberhosszúságú ágyúból, valamint különböző elrendezésben és igen nagy számban Bofors 40 mm-es és Oerlikon 20 mm-es légvédelmi gépágyúkból állt.

 

Főtüzérség

A 16 inches, azaz 406,4 mm-es, 50-es kaliberhosszúságú Mark 7 lövegek számára 3 darab, egyenként 1730 tonnás lövegtornyot építettek be. (A kaliberhossz a csőszájtól a zárig mért hossz, leegyszerűsítve a belső csőhossz, valamint az űrméret hányadosa.) A tervekben szereplő 1660 tonnához képest a pluszsúly az egyetlen olyan páncélvastagítás miatt történt, melyet az új, nagyobb tömegű 406 mm-es lövedékekhez igazítottak: ez a tornyok homlokpáncélzatának növelése volt. Egy ágyú 108,5 tonnát nyomott, további 13 tonna volt a zárszerkezet. A tornyokon belül minden ágyú külön emelhető volt, ezért az angol terminológia szerint nem „tripla”, hanem „háromágyús” tornyokról van szó. Az ágyúkat -2 és +45 fok között lehetett emelni, kivéve a kettes toronyban, mivel az előtte lévő egyes miatt ennél 0 fok volt az alsó határ. Az emelkedés 1-2 fok lehetett másodpercenként. Az oldalirányú kitérés egységesen 150 fok volt mindkét irányban, 4 fok/másodperc sebességgel.

iowa_tornyok_felul.jpg

Az Iowa két elöl lévő tornya 1943-ban, a kettes torony tetejéről fotózva, a kikötőben, valamint napjainkban, Los Angeles-ben. A világháború alatt a kettes toronyra légvédelmi fegyvereket telepítettek (forrás: fenti, lenti)

uss-iowa-20487.jpg

Minden torony egy 72 görgős golyóscsapágyon fordulhatott el. A tornyokat számos elektromotorral szerelték fel: egy 300 lóerős hajtott meg egy hidraulikaszivattyút a forgatáshoz, majd minden ágyúhoz egyenként tartozott egy 60 lóerős motor a csőemeléshez, egy ugyanilyen a töltéshez (a lövedék és a kivetőtöltetek betolása a csőbe), és egy 75 és egy 100 lóerős a lövedék, illetve a kivetőtöltetek felvonóihoz. A lőszertartó tálcákat egy-egy 40 lóerős motor mozgatta. (Ez összesen tornyonként és átszámítva kb. 1 MW elektromos teljesítményt igényelt.) A tornyok költségét akkori áron 1,4 millió dollárra becsülték, ágyúk nélkül értve. A barbettákban a három fedélzeten három, koncentrikus gyűrűben, a talpukra állítva tárolták a lövedékeket. A tölteteket a barbettákon kívüli, alul lévő lőszerraktárakban tárolták. Az első toronyhoz 390, a másodikhoz, köszönhetően a magasabb beépítésnek, 460, míg a harmadikhoz 370 lövedék tartozott (bár más számokkal is találkozni a forrásokban). Egy-egy tornyot, a hozzájuk tartozó lőszerraktárak kezelőivel, együtt 94 fő üzemeltette. A négy hajónak, hogy esetleges közös bevetésnél meg lehessen különböztetni a lövedékeket, négyféle festéktöltete volt. A festéktölteteket a lövedék elé, az áramvonalazó (ballisztikai) süveg alá tették be. Ezek eredetileg 0,68, később 1,36 kg-osak voltak, és az Iowa narancssárga, a New Jersey kék, a Missouri piros, a Wisconsin pedig zöld színűeket kapott. A nagyobb töltet segíthetett kiegyensúlyozni az eltérő gyártási tömegű lövedékeket.

Ez egy ’50-es évekbeli videó, ami némileg szájbarágós, némileg propaganda-jelleggel mutatja be a 16 inches ágyúkkal felszerelt lövegtornyok működését. Bizonyos átalakítások, valamint a kiszolgáló személyzet nagysága többször is változott a hajók élete során; ez a videó a koreai háború körüli állapotokat mutatja, tehát kisebb adateltérések lehetnek a cikkben szereplő, illetve a máshol olvasható számokat illetően is

toronymetszet.jpg

A torony szerkezete egy számítógépes grafikán. Felül maga a torony, alatta a barbetta és legalul a még kiterjedtebb lőszerraktárak. Ezekben tárolták a lövedékeknél a külső behatásokra érzékenyebb kivetőtölteteket, hogy jobban védettek legyenek a gránáttalálatoktól. Torpedók ellenében pedig a torpedóvédő rendszerben, meg a raktárak eláraszthatóságában bíztak (forrás)

Az ágyúkat 5 fokos csőemelkedésnél lehetett újratölteni, és képzett személyzettel 30 másodperc volt az elvárás a töltési folyamat egészére. A hátrasiklás 119-122 cm lehetett, és egy teljes töltettel való elsütés után 0,43 másodperc alatt történt meg. Az ellenirányú mozgás a csillapítás miatt 0,9 másodperc volt, mely alatt az ágyúcső automatikusan a töltéshez szükséges 5°-os állásba ereszkedett, csökkentve a két tűzmegnyitás között eltelt időt. A zár hidraulikusan lefelé nyílt ki a töltéshez. A lőpormaradványokat 12 bar (1,2 MPa) nyomású levegővel távolították el. (Ez minden, a tüzelést bemutató videón remekül látszik, amikor a lövés után egy-egy kis fehér füstpamacs hagyja el a csöveket.) Az ágyúkat több részből gyártották, melyeket felmelegítve raktak össze, majd lehűlve állt össze a tervezési méretekre a cső. A csöveket 96 menettel huzagolták, mindegyik jobb menetemelkedésű volt, és kétszer fordultak körbe a teljes csőhosszon. A menetek mélysége gyártáskor 3,81 mm volt.

wnus_16-50_mk7_gun-parts_pic.jpg

Az egyik ágyúcső részegységei, legfelül balra a béléscsővel. A kép szerint ezek az egységek a Midvale Vállaltnál készültek, melyről már esett szó a páncélzatnál (forrás)

wnus_16-50_mk7_iowa_gun_pic.jpg

Az egyik 406 mm-es ágyú bedaruzása az Iowa fedélzetére 1942-ben (forrás)

hegeszto.jpg

Az Iowa egyik tornyán egy hegesztő dolgozik (forrás)

A lövedékek alulról, függőlegesen állva érkeztek minden ágyúhoz a saját lőszerfelvonóján. A kivetőtöltetek vízszintesen kerültek az ágyúk mellé a saját felvonójukon, egyszerre maximum három darab. A teljes erejű lövéshez hat ilyen csomagra volt szükség, ezért a második három érkezése előtt a töltőnek a korábban érkezettek egyikét előre, a másik kettőt pedig hátra kellett mozgatnia a nyitott zár előtt, melyen át előzőleg már a csőbe töltötték magát a lövedéket. Minden töltet selyembe, később műselyembe volt csomagolva, mely szinte teljesen elégett az elsütéskor. A zárat, miután a hidraulika a helyére tolta, 24 fokkal elfordították. Mind a zár, mind maga a zárszerkezet három, 120 fokos egységre volt osztva, melyek egyenként további öt részre tagozódtak, ismét 24 fokonként. Ezek közül az első sima volt, a többi négy pedig egyre magasabb, azaz nagyobb átmérőjű menetes öntvényeket jelentett. Így a foglalatba betolható volt a zár, ekkor a sima részek voltak egymáson, majd a 24 fokos elfordítás után a menetes szakaszok pontosan a nekik megfelelőekkel illeszkedtek, létrehozva a szoros tömítést. Az elsütés elektromosan vagy ütőszeggel történt, és 2854 bar (2910 kg/cm2) túlnyomást hozott létre a csőben. A különböző lövedéktípusok, töltetek, a töltetek csomagolása, valamint a béléscsövek kezelése révén a számított élettartam egyre nőtt a hajók kora ellenére, minden esetre kezdetben 290 lövésre becsülték a mérnökök. A később még szóba kerülő változtatások jelentősen megnövelték ezt az értéket. Az ágyúk elsütése bal-jobb-középső sorrendben történt, hat század másodperces eltérésekkel. Erre azért volt szükség, hogy a lövedékek által keltett légörvények kevésbé zavarják egymást, rontva a pontosságot.

loveg_huzagokkal.jpg

A New Jersey lövege közelről fotózva: a huzagolás is tisztán kivehető (forrás)

wnus_16-50_mk7_breech_pic.jpg

A Missouri egyik lövegének zárszerkezete. Bár a hajók méretei elképesztőek, amint azt a tengerész mutatja, mégis a belső terek gyakran szűkösek (forrás)

A csatahajók fő lövegeinek elsődleges célpontjai természetesen az ellenség csatahajói és más nehéz egységei voltak. Ezért a páncélátütési képességre próbálták optimalizálni őket. A páncélzatról szóló részben leírtaknak megfelelően a lövedékeket fenékgyújtóval szerelték fel, melyet a célpontba csapódó gránát által elszenvedett gyorsulás (azaz most lassulás) indított be. Azonban a hajóágyúkkal szerzett általános tapasztalat az volt, hogy rengeteg a hibás, „befulladt” lövedék. Ez, gyártási és más hibákon túl annak is volt köszönhető, hogy a hangsebességnél gyorsabban a célpontba vágódó lövedék a hihetetlen mechanikai sokk következtében eleve széttörhetett darabokra, továbbá, az extrém terhelést követően a gyújtók nem mindig maradtak működőképes állapotban, el sem indítva a robbanást magát. A lövedékek általában hengerelt acélból készültek, és a páncéltörő mellett nagy robbanóerejű változatban álltak rendelkezésre. A hajók későbbi pályafutásuk során további, szárazföldi célok elleni lövedéktípust is kaptak, de a Japán elleni háborúban csak a Mark 8 páncéltörő és a Mark 13 (vagy 14) nagy robbanóerejű változatot használták.

wnus_16-50_mk7_shell-parts_pic.jpg

A 406 mm-es lövedék teste, valamint az arra szerelt, a páncélátütést biztosító sapka, és jobbra az összeszerelt, áramvonalazó süveggel is ellátott teljes lövedék. Szintén Midvale gyártmányú és szintén óriási (forrás)

no21987-german_38cm_apc.jpg

Illusztrációként a német 380 mm-es páncéltörő lövedék belső felépítése. Kisebb eltérésekkel minden hadviselő fél gránátjai ilyen elrendezésűek voltak. Felül van a ballisztikai süveg, alatta pedig némi üres tér után a lágyabb fémből készült sapka (forrás)

A Mark 8 AP (Armor Piercing) páncéltörő lövedék egy kevésbé ívelt kúpban végződő acélhenger volt, melynek közepét robbanóanyag tette ki. A térfogati viszonyok és az acél, valamint a robbanótöltet sűrűségkülönbsége (természetesen az előbbi javára) okán a tényleges töltet csupán 18,55 kg-s volt a teljes, 1225 kg-os tömeghez képest. A teljes erejű lövéshez használt hat kivetőtöltet összsúlya 300 kg volt. Ez a töltet, a csőelhagyási sebességet figyelembe véve, mintegy 4000 per perces fordulatra pörgette fel a huzagolás révén a Mk 8-ast. A robbanószer az ún. Explosive D vagy Dunnite volt, ami ammóniumpikrátból állt, és 1911-ben vezette be a US Navy. Ez az anyag igen ütésbiztos volt, ami értelemszerűen elsődleges elvárás volt a tárolás és mozgatás, valamint az esetleges harci behatások során fellépő erőhatások miatt. A kivetőtöltet az SPD vagy SPDN névre hallgatott, ami difenilamint tartalmazó füst nélküli lőport jelentett, az N pedig a csökkentett nedvszívóképességű verziót jelölte. A lövedék tetejére egy áramvonalazó kúpot (ballisztikai süveget) illesztettek, mely vékonyabb fémből készült, és mögötte a sapkáig üreges volt a szerkezet (vagy ide kerültek a festéktöltetek, ha voltak). A tompább végű lőszer így vált ballisztikailag kedvezőbb tulajdonságúvá, ugyanakkor találat esetén az áramvonalazó idom szinte ellenállás nélkül széttört. Közvetlenül magának a lőszernek az elején egy lágyabb fémsapka helyezkedett el, mely a becsapódáskor, miután széttört előtte a kúpos süveg, lágysága folytán jelentősen deformálódva, mintegy odatapasztotta magát a lövedéket a célfelülethez. Ennek igen nagy jelentősége volt, ugyanis az alapvetően tompa lövedék nagyon könnyen lecsúszhatott a szinte biztosan nem pont merőlegesen eltalált felületről, a robbanás hatását nagyban csökkentve. Ha a lövedék célba talált, a robbanást egy gyújtóberendezés indította be. Ez a páncéltörő típusnál egy késleltetett fenékgyújtó volt, a Mk 21 BDF (Base Detonating Fuze). A lövedék, amint eléri az ellenséges hajó páncélzatát, át kell, hogy törje azt, hogy a belső térben robbanhasson. Ezért a fenékgyújtó csak mintegy 38 mm-es acéllemeznek megfelelő ellenállás esetén aktiválódott, és 0,033 másodperccel később indult. A nagy átütőerejű Mk 8-assal nem volt ajánlatos olyan célokra tüzelni, amelyek nem voltak erősen páncélozva, mivel a gyújtó vagy be sem indult, vagy a késleltetett robbanás miatt a lövedék képes volt áthatolni akár egy kisebb hajón is a detonáció előtt, gyakorlatilag hatástalanná téve a találatot. Az AP lövedék színe fekete volt, sárga csíkkal az orrán, ha Explosive D-vel volt töltve.

wnus_16-50_mk7_korea_powder_bag.jpg

A New Jersey fedélzetén 1968-ban bemutatott lövedék és a hat kivetőtöltet hozzá. A kép bal oldalán látható a 127 mm-es osztott lőszer is, a méretkülönbség látványos. Nem csoda, hogy a japánoknál tervezőasztalokon lévő, 510 mm-es lövegekkel felszerelt tornyok már teljesen automatikus működésűek lettek volna, hiszen akkora lőszereket már képtelenség lett volna megmozdítani emberi erővel (forrás)

kilovesre_kesz.jpg

A kilövésre kész kivetőtöltet-lövedék együttes így nézne ki, ha belelátnánk az ágyúcsőbe (persze a sárga rögzítőkötelek nélkül). Az együttes teljes tömege, ha nem gyakorló lövedékkel (mint képen) számolunk, hanem az Mk 8 AP-vel, 1525 kg, hossza pedig több, mint 5 méter (forrás)

compare.jpg

Egy összehasonlító rajz a Mk 8 és a Mk 13 lövedékekről. A páncéltörő lövedék orra jóval hegyesebb az áramvonalazó kúp alatt, mint a nagy robbanóerejű típusú. Jellemző egyébként, hogy a lövedékeket szinte mindig a ballisztikai süveg nélkül ábrázolják, ugyanakkor a hajókon készült képeken az esetek jó részében azzal együtt lehet látni őket (forrás)

Úgynevezett lágy célpontok, vagyis kisebb hadihajók, kereskedelmi hajók, valamint szárazföldi célok ellen a Mk 13-as HC (High Capacity) nagy robbanóerejű lövedéket használták. (A Mk 14 azonos volt a Mk 13-mal, de nem a Naval Gun Factory készítette.) Ennél a teljes, 862 kg-os tömegből 69,67 kg volt a robbanószer részesedése. A célok jellegéből adódóan a detonációnak lényegében azonnal meg kellett történnie becsapódáskor, ezért a Mk 29 csapódógyújtóval (PDF, Point Detonating Fuze), és/vagy a Mk 48 BDF-fel (0,015 s késleltetés) látták el a gránátot. A kétféle gyújtó alkalmazása növelte a lövedék megbízhatóságát. A HC lövedékek zöldek voltak, szintén sárga csíkkal, ha Explosive D-vel voltak töltve. A hajók utolsó reaktiválásakor erre a típusra építve számos újabb változtat gyártottak le, ezekről később lesz szó.

A háború során a Mk 13-asra alapozva egy légvédelmi lőszert is rendszeresítettek, melynél az orrgyújtót egy mechanikus időzítővel helyettesítették. A normál lövedékeket alkalmazhatták erre a célra úgy, hogy a töltés előtt az orrgyújtót kicserélték az időzítőre. A ferde lőtávolság 1560 és 7160 méter közé eshetett, függően a csőemelkedéstől és a beállított 2, 4, vagy 10 másodperces időzítéstől. A lőszernek nem volt külön jele, általában Mk 13 AA néven hivatkoztak rá.

torony_es_lovedekek.jpg

Az Iowa fedélzetén 1985-ben fotózták a 406 mm-es lőszereket (forrás)

celpont.jpg

Tengeri lőgyakorlatok során ilyen célpontokat dobtak a vízbe a főtüzérség gyakorlatoztatásához az 1986-os „North Wedding 86” NATO-hadgyakorlat során (forrás)

Gyakorlásra az azonos kialakítású, de robbanószer nélküli Target Mk 9 és 15/16 megnevezéssel használtak lövedékeket, a Mk 8 és 13/14 helyett. A kisebb csőkopás érdekében gyakran használtak hat helyett kevesebb kivetőtöltetet, ugyanígy járva el kisebb lőtávolság esetén is. A teljes erejű lövéshez 299,4 kg SPD-t használtak, a csökkentetthez 138,3 kg SPD vagy SPDN-t, míg „villanás nélküli” lövéshez lehetőség volt 147,4 kg-os SPCG (karbamit-stabilizált (C), nitroguanidinnel (NG helyett csak G a rövidítésben) kevert füst nélküli lőpor) töltet alkalmazására. A villanás nélküli itt azt jelentette, hogy a torkolattűz jelentősen kisebb volt a szokásosnál, azaz éjszakai bevetésre alkalmasabb volt ez a töltet. Egyrészt kisebb eséllyel vette észre az ellenség a hajó a lövést, másrészt a saját irányzókat is kevésbé vakította el a lövés.

tuz_sotet.jpg

Bár a hajók későbbi pályafutása során nem volt teljesen változatlan a kivetőtöltet anyaga sem, ez minden bizonnyal nem a villanás nélküli típus… (forrás)

 A főtüzérség teljesítményét több, különböző nézőpontból lehet vizsgálni. A lövedékek tömegéről már volt szó, ami más típusú ágyúkkal és hajókkal való összevetésnél lehet érdekes. Például a repülőgépek esetén kicsi, de nagyon gyorsan és térben mozgó célokra kell tüzelni, így ott a kilőtt lövedékek tömege, azaz a lehetséges károkozásuk mellett igen jelentős a nagy tűzgyorsaság. A lőtávolság viszont nem túlságosan nagy. A nehéz hajóágyúknál a tömeg szintén nagyon fontos, mivel erősen összefügg az egyes lövedékek páncélátütő képességével. A tűzgyorsaság persze kevésbé lényeges, viszont nagyságrendekkel nagyobb a lehetséges maximális hatótávolság.

A páncélátütő képesség szempontjából a legfontosabb mégis a lövedékek kilövéskor mérhető sebessége. Ezt a kezdősebességet, melyet a csőszájnál mérhettek, a táblázat tartalmazza.

Sebesség m/s-ban:

új lövegcső esetén

átlagosan

csökkentett erejű lövésnél

Mk 8 AP

762

739

549

Mk 13/14 HC

820

797

632

Az adatokból látható, hogy mennyit számított a béléscsövek kopása az ágyú teljesítménye szempontjából. Az üreges töltetű kumulatív, és a nehézfémekből gyártott nyíllövedékek előtt használt, klasszikus páncéltörő lőszerek esetén tehát minél nehezebb lövedéket minél gyorsabban kellett kilőni a maximális hatás érdekében.

whisky_korea_tuzel.JPG

A kép neve alapján a Wisconsin szintén a koreai harcok során használja főfegyverzetét, amely a híd egyik szintjéről ilyen látványt nyújt (forrás)

Az ágyúk maximális lőtávolsága a kezdősebesség, a tömeg és az aerodinamikai kialakítás mellett a csőemelkedési szögön múlik. Az optimális körülmények között elérhető legnagyobb lőtáv a Mk 8 AP lövedékkel 38720 m, 45°-os maximális csőemelkedésnél. Ekkor a lövéstől a becsapódásig mintegy másfél perc telik el. A könnyebb, 1016 kg-os, régebbi AP lövedékkel elvileg 43 km-es lőtávolságra is képes volt a löveg, de ennek gyakorlati jelentősége nem volt, mert nem lehetett pontosan célozni ilyen távolságon. 10 fokos állásnál mintegy 16 km volt a lőtávolság.

A löveg elsődleges feladata az új, várhatóan a washingtoni szerződésekben foglaltaknál jóval nagyobb, azaz nehezebb és így jobban védett japán csatahajók páncélzatának nagy távolságban való leküzdése volt. Részben ezért került sor a hosszabb csövű ágyúváltozat rendszeresítésére, valamint a nagyobb tömegű lövedék használatára is. Ugyanakkor a páncélátütésre vonatkozó összehasonlító adatokat némi fenntartással érdemes kezelni. Ha a hadban álló nemzetek különféle minőségű lemezei és ágyúi közötti összevetésekről van szó, akkor még a tesztekre alapuló adatokat is csak átszámítani lehetett, mert azokat minden nemzet a saját lövegével a saját páncélzatára végezte el (nem beszélve az esetlegesen eleve csak kalkulált adatokról). A számítások általában a „Class A” lemezre, mint közös nevezőre történtek. Ugyanakkor az összkép azt mutatja, hogy valószínűleg éppen az amerikaiak páncéllemeze volt az egyik legjobb minőségű. Ezért előfordulhat, hogy egyes adatsorok alapján az amerikai lövegek teljesítménye elég gyenge, noha ennek esetleg csak annyi az oka, hogy rosszabb minőségű páncélzatra lettek tesztelve a külföldi lövegek. A legnagyobb vastagságú páncélzatot az elméleti nulla távolságon és pontosan merőleges találat esetén vitte át a Mk 8 AP lövedék: 829 mm-t. 13700 méteren, vagyis a maximális lőtáv harmadánál, a háborúban átlagosnak nevezhető távolságon 585 mm volt az előbbi adat, 9,8° mellett. Nagy távolságú tűzcsapás esetén, amikor a fedélzeti páncélt kellett átütnie a gránátnak, pl. 22860 méteren, 21,1°-nál, 131 mm-es vastagságot állapítottak meg. A löveg hatótávolsága, mint ahogyan az fentebb szerepelt, majdnem 39 kilométeres volt. Ugyan erre a távolságra is megvannak az adatok, de tengeri célok támadása esetén már nagyon kicsi esély volt még a korabeli legjobb, radarvezérlésű tüzeléssel is találatot elérni. Álló, vagyis parti célok ellen persze jobban ki lehetett használni a nagy lőtávot, a páncéltörő gránáttal 6 méteres vasbetont is át lehetett lőni. Közelebbi célpontnál (9,1 km), amikor a lövedék még nem lassult le annyira, merőleges találat esetén 8,4 métert adnak meg ugyanerre a jellemzőre.

yamato26incharmorplate.jpg

A washingtoni tengerészeti múzeumban található egy kb. 660 mm vastag páncéllemez-darab, amely a Sinano, a harmadik Jamato osztályú csatahajókhoz gyártott, a fő lövegtornyok bal felső sarkában használt darab volt (a kép hátulról mutatja; balra lent van a kivágás a lövegcsőnek). A Sinano végül hordozónak épült meg. A valós teszt leírása alapján érdemes kicsit részletesen megnézni, mi is látható a képen. A lemez nem cementált, csak „felületkeményített” volt, azaz jóval gyengébb a többi, lövegtornyokon alkalmazott páncélhoz képest. A balra, felül látható hatalmas lyukat egy 406 mm-es lövedékkel ütötték rajta 1946-ban. A lövedék a legutolsó háborús szériában gyártott típus volt. A becsapódás 607,2 m/s-mal történt (2186 km/h), tehát elég kis lőtávolságnak megfelelő sebességgel. Az eredmény jól látható, de a kísérlet leírásából az is kiderül, hogy a lövedék szinte sértetlenül áthatolt a lemezen, leszámítva persze az aerodinamikai és a páncélátütést segítő sapkát, és viszonylag nagy maradék sebességgel a Potomac folyóba esett (Dahlgren tengerészeti lőtér, Virginia). Ugyanakkor a valóságos lőtávokat figyelembe véve azt a megállapítást tették, hogy bár a lemez igen rossz minőségű, vastagsága miatt megfelelő védelmet biztosított volna a lövegtoronynak. (Az megint más lapra tartozik, hogy egy ilyen találat esetén a tornyot ért iszonyú ütés miatt milyen egyéb sérülések keletkeztek volna a mechanikákban és a belső felületről leváló darabok miatt.) (forrás)

Gyakran adják meg a tüzérségi teljesítményt a teljes oldalsortűz tömegével. A tűzvezetés nehézségei miatt az is fontos volt, hogy egy hajó hány ágyúval tüzelhet (több lövedékből az egyik nagyobb eséllyel ér célba), de az is, hogy összesen mekkora tömegű a kilőtt gránátok összessége. A számok magukban is lenyűgözőek: az Iowa kilenc ágyúja összesen 11025 kg tömegben lőtt ki lövedékeket. A fő rivális, a Jamatok 13100 kg-mal szállhattak harcba sortüzenként. Ezek a tömegek egy üres autóbusznak felelnek meg, és emellé hozzá kell venni, hogy a célpontba csapódáskor minden gránát kb. 2000 km/h-s sebességgel haladt még.

Lényeges paraméter még a pontosság, vagyis az ágyúk szórása. Gondos karbantartás és kezelés esetén a főtüzérség meglehetősen pontosan tüzelhetett, amint azt a tengerészgyalogság tűztámogatása esetén bizonyította is. Ugyanakkor a lőportöltetek évtizedes tárolása és a hajó kora miatt a későbbiekben a csőelhagyási sebességet pontosan mérő radarral kellett kiegészíteni a hajók tűzvezetését. A pontosságról részletesen szó esik még a tűzvezetés ismertetésénél.

Célszerű lenne még az összehasonlítás a szóba jöhető legkomolyabb riválissal, a japán 460 mm-es Type 94-essel, vagyis a Jamato és a Muszasi főfegyverzetével. Azonban megbízhatónak tűnő forrásból is kétféle adatsor áll rendelkezésre: az egyik szerint a japán lövegek 51 mm-rel nagyobb kaliberük ellenére alig produkáltak jobb páncélátütési képességet, mint a Mk 7-esek, a másik szerint pedig az űrméretek közti aránnyal nagyobbra (kb. 14%) voltak képesek. Az eltérést valószínűleg úgy lehet feloldani, hogy az előbbi értékek az amerikaiak próbalövészeteire is alapoznak, utóbbiakat pedig a japánok adták meg, de persze a saját páncélzatukra, ami biztosan jóval gyengébbnek vehető, mint az amerikai lemezek. Így aztán biztosat nem lehet kijelenteni; ha ezt a magyarázatot elfogadjuk, akkor annyi mondható, hogy a Mk 7-esek jó minőségű, hatásos lövegek voltak, és jó eséllyel szállhattak volna szembe segítségükkel az Iowák a legnehezebb japán csatahajókkal is.

highlightshells.jpg

A Missouri elülső tornyainak sortüze és a levegőben repülő hat gránát (forrás)

new_jersey_shoots_down.jpg

A New Jersey 1986-ban rendkívül látványos, ellentétes irányú sortüzet lő (forrás)

iowa_bb61_broadside_usn.jpg

És egy "klasszikus" kép a '80-as évekből, az Iowa sortüze oldalra. Ezt a képet gyakran szokták a hajók kapcsán bemutatni, és kétségkívül igen látványos (forrás)

 

Másodlagos tüzérség

A US Navy által leggyakrabban használt ágyú a háborúban a 127 mm-es, Mk 12 5”/38 jelű, kettős rendeltetésű löveg volt. A különböző rombolóknak általában ilyen volt a fő fegyverzete, de az Atlanta osztályú légvédelmi cirkálók is ilyenekkel tüzeltek, akár 8 darab két, ilyen löveggel ellátott toronyból. A North Carolina/South Dakota, valamint az Iowa osztályú csatahajók másodlagos tüzérségét ugyanilyen tornyok alkották, a hajók két oldalán, a felépítmény mellett 5-5 darab, összesen húsz csővel.

5_inch_oldalrol.jpg

A Missouri a gyártás alatt oldalról, a másodlagos tüzérség tornyai közül néggyel; az ötödik is a magasabbik szinten van, kicsivel hátrébb, de a képre már nem fért rá (forrás)

A ’30-as években a haditengerészetek egy része úgy gondolta, hogy a jövőben a repülőgépek jelentette fenyegetés miatt célszerű lenne a melléktüzérséget alkotó lövegeket alkalmassá tenni légelhárító feladatokra is. Az USA-ban ennek eredménye lett az 1934-ben szolgálatba állított Mk 12-es dual purpose gun, azaz kettős rendeltetésű löveg. A 127 mm-es űrméret még elég kicsi volt ahhoz, hogy a lövegeket gyorsan lehessen tölteni és mozgatni (célozni), ugyanakkor kisebb felszíni célok, rombolók ellen is eredményesen tevékenykedhettek vele. Érdemes megjegyezni, hogy a németek a Bismarck és a Tirpitz fedélzetére inkább felszíni célok ellen sokkal hatékonyabb 150 mm-es másodlagos tüzérséget telepítettek. Ennek oka, hogy az általuk favorizált, portyázó hadviselés alapvetően hajóik egyesével való bevetését jelentette, azaz egymaguknak kellett távol tartani az ellenség ráadásul egyébként is nagy számbeli fölényben lévő rombolóit és akár cirkálóit is. Ezért a könnyebb ágyúkat nem engedhették meg maguknak. Az USA azonban, rengeteg, kíséretre használható rombolója révén, nem volt ilyen jellegű gondban. A háború során bevezetett VT közelségi gyújtók révén különösen hatásos légvédelmi fegyverré váltak ezek a lövegek, nagyban növelve a kamikaze támadások kivédésének hatékonyságát.

5_inch_85_fok_1.jpgA maximális, 85 fokos kitérítésű állásban a lövegcsövek a Mk 28 toronyban. A nagy csőemelkedésű, gyorsan tölthető ágyúk valódi kettős feladatú (felszíni és légi célok elleni) alkalmazhatóságot jelentettek (forrás: Robert Sumrall: U.S.S. Iowa (BB-61) Data # 3 26. o.)

Az Iowa osztályú hajókon a Mk 28 Mod 2 típusjelű, kétágyús, teljesen zárt és páncélozott tornyokat használták, melyek egyenként 77,4 tonnát nyomtak. A felépítmény 01-es szintjének „végein”, egészen a hajó legszélén volt egy-egy torony (4 db), a többi pedig a 02-esen, azaz egy szinttel feljebb, oldalanként 3 db. Az ágyúcsöveket -15 és +85 között lehetett mozgatni, 15 fok/másodperccel. Oldalirányba mintegy 160 fokos íven lehetett elfordulni a toronnyal, 25 fok/s sebességgel. A tornyok alatti raktárakban volt a készenléti lőszerek tárolója. Ezek a hozzájuk tartozó toronnyal együtt fordultak el, középen a felvonókkal és a szükséges elektromos kábeleket tartalmazó csővel. Lejjebb, a lőszerraktárakban volt a legtöbb lőszer; összesen csövenként 450 lövedéket szállítottak a csatahajók. Az átlagos tűzgyorsaság 15 lövés/perc volt, de ez elméletileg 22 is lehetett.

127_mm_guns_on_uss_bon_homme_richard_cva-31_1957.jpg

Nyitott lőállásban lévő 127 mm-es lövegek a USS Bon Homme Richard repülőgép-hordozó fedélzetén, 1957-ben (forrás)

A zár nélkül 1810 kg-os lövegek teljes hossza 5,68 méter volt, melyből a cső 4,83 m-t tett ki, a huzagolt szakasz 45 bevágása 4 m hosszan volt kialakítva. A löveghez rendszeresített számos lőszer osztott kivitelű volt, némileg hasonlóan a 406 mm-es ágyúnál leírtakhoz: külön elektrohidraulikus felvonó hozta fel a lőszerraktárakból a kivetőtöltetet és a lövedéket magát. Ezeket ketten rakták fel betöltéshez, majd pneumatikus vagy elektromos energiával történt a csőbe töltés. Ez a félautomata töltési mód lehetővé tette, hogy az ágyút bármilyen csőemelkedésnél tölteni tudták, ami nagyon fontos volt a légvédelmi feladatnál elvárt nagy tűzgyorsaság szempontjából. Az elsütés elektromosan történt, de lehetőség volt a hagyományos, ütőszeggel történő lövéskiváltásra is. A csövek (és a torony) mozgatását 5-10 lóerős villanymotorok végezték, a központi tűzvezetés működőképessége esetén automatikusan. A visszarúgás maximum 38 centiméter volt.

semi-fixed_round_in_chamber.jpg

Felül az osztott lőszer csőre töltve, alul pedig az AAC lövedék metszeti képe a gyújtókkal (forrás: fenti, lenti)

5in_38cal_antiaircraft_common.jpg

A maximális (ballisztikus) lőtávolság 16 km körül alakult, függően az alkalmazott lövedéktípustól, függőlegesen pedig mintegy 12 km-re érhettek fel a légelhárító gránátok. Normál esetben a csőelhagyási sebesség 760-790 m/s volt, csökkentett kivetőtöltettel pedig 366 m/s. A csövek élettartama 4600 lövés volt. A lövedékek 24-25 kg közötti tömegűek voltak, a főlövegekhez hasonlóan Explosive D-vel töltve. A kivetőtöltet 6,9-7,8 kg között volt, 1,6 kg, ha csökkentett erejű lövést adtak le. A robbanótöltetek 0,9-3,8 kg tömegűek voltak. A szokásos lőszer az AAC (Anti-Aircraft Common, azaz „standard légvédelmi”) típusok egyike volt. Ezek közül a Mk 35 és 49-es típusúakat egyaránt fel lehetett szerelni PD (Point Detonating, csapódógyújtó), MT (Mechanical Time, időzítős gyújtó), illetve VT (Variable Time, közelségi gyújtó) típusú gyújtóval. Utóbbi kettő esetén légelhárító, előbbinél standard lövedékként volt alkalmazható ugyanaz a gránát. Esetleges páncélozott célok elleni használatra Special Common jelű lőszereket vetettek be, de ezeket jellemzően kis számba vitték magukkal a hajók, mivel az AAC lövedékek jóval sokoldalúbbnak bizonyultak. Az SC lőszerre 3700 méteres lőtávon optimális körülmények között 127 mm-es acéllemezzel egyenértékű páncélátütési képességet adnak meg. Magnéziumos világítótöltetek, fehérfoszforos, valamint radarzavaró fóliát kiszóró töltetek is rendelkezésre álltak.

A Mk 12 5”/38 évtizedekig szolgálatban maradt, már csak azért is, mert hatalmas számban gyártották, de emellett jól eltalált konstrukciónak is bizonyult.

 

Légvédelmi tüzérség

A gyors hordozókkal közösen bevetni tervezett csatahajókat kezdettől fogva igen erős légvédelmi fegyverzettel tervezték, de a csendes-óceáni harcok tapasztalatai alapján az 1943-ban szolgálatba állított hajók még több gépágyút kaptak, a hajó számos pontjára kerültek ilyen fegyverek.

A nehezebb fegyver, amit a hajókon használtak, a 40 mm/56 (1.57") Mark 1 (vagy Mk 2, ill. M1) jelű gépágyú, vagy szokásos nevén a „Bofors gun”. Ezt a svéd eredetű, ’30-as években kifejlesztett, és már több áttervezést megélt fegyvert vette meg licencgyártásra a US Navy 1940-ben. Ugyanakkor újabb, teljes körű áttervezésnek vetették alá a típust, elsősorban, hogy az angolszász mértékegységrendszernek megfelelő legyen minden része, másodsorban a haditengerészet további igényei miatt. A változtatások nagy része a sokkal gyorsabb, kevesebb kézimunkát igénylő gyártástechnológiára, valamint a vadonatúj, és később nagyon megbízhatónak bizonyult Mk 27-es gyújtóra terjedt ki. Szintén fontos újdonság volt, hogy az eredeti léghűtést vízhűtéses technikával helyettesítették, hogy a légelhárító feladatoknál szükséges, hosszabb sorozatokat könnyebben elviselje a cső.

fegyverek_borulas.jpg

A New Jersey felépítményének középső része felülről. A kisebb kaliberű ágyúk minden típusa látható, több tűzvezető készülékkel együtt, a négyes Bofors állások pedig különböző pozíciókban figyelhetők meg. A hajón egyébként borulási kísérletet folytattak a kép készítésekor (forrás)

A hajókon egyes, kettes, illetve gyakran négyes állásokban telepítették a Boforsokat. A csatahajók 15-20 négyes állást hordoztak a fedélzeteik különböző pontjain. A lőállások egyenként 11 tonnásak voltak, és a csatahajók az Mk 2 típusúakat kapták meg. Ezek lényegében két kettős lövegállás egybeépítésével születtek, mindegyik állásban egy-egy balról és jobbról gépágyúval. A szomszédos csövek közti távolság 24,3 cm, a két kettős állás között pedig 1,524 m volt. A forgatást 5 vagy 7,5 lóerős elektromotor végezte, a csőemelést pedig 5 lóerős motorok. A mozgás függőlegesen -15 és +90 fok között történhetett 24 fok/másodperccel, vízszintesen pedig teljesen körbe tudott fordulni a lőállás 26 fok/s sebességgel. (Ekkor persze, ha nem voltak határolók beépítve, a személyzetnek nagyon vigyáznia kellett, nehogy a saját hajójukat lőjék szét a harc hevében.) Minden tornyot a saját parancsnoka vezette, egy függőlegesen célzó és egy, a vízszintes elfordulást irányító katona, valamint ágyúnként egy elsődleges töltő dolgozott, továbbá annyi másodlagos töltő, ahányra szükség volt, hogy láncban adhassák a lőszert a tárolókból az ágyúkig. A tűzvezetést két katona végezte, melyről részletesebben a következőkben lesz szó. A mozgatást biztosító energiát eredetileg a hajók hidraulikus rendszere biztosította, dörzscsatlakozásokkal, ezek viszont nagyon hamar korrodáltak a tengeri levegő sójától, ezért álltak át itt is elektromos motorokra.

40_mm_quad.jpg

A négyágyús lőállás képe, a védelmet szolgáló lemezek nélkül. A képen balra ülő irányzó végezte a vízszintes irányú forgatást, a jobb oldali pedig a függőlegest, természetesen motorok kapcsolásával (forrás)

A balról tölthető ágyúk voltak a Mk 1-esek, a jobbról tölthetők a Mk 2-esek, és az M1-esek a kézi töltésűek, utóbbit csak az egyes lőállásokban alkalmazta a haditengerészet. A töltés maga úgy történt, hogy a töltő egy négy darab lőszert tartalmazó köteget helyezett be az ágyúba, és a folyamat során a lőszereket összetartó elem balra vagy jobbra leesett az ágyú mellé. A töltő ezt követően máris a következő négyes tárat rakta az előző fölé egy megvezető ív segítségével, majd lenyomta azt. Ez az alsó tár első lőszerét végső soron csőre töltötte, ha a fegyvert először alkalmazták (egyébként a töltés természetesen automata volt). Mivel az ágyú 120-160 lövés/perc tűzgyorsaságra volt képest, így egy négyes tárat 1,5-2 másodperc alatt elhasznált. Emiatt (legalább) két töltő dolgozott, és a második dolga volt, hogy minden tár a megfelelő irányban álljon, amikor az első töltő a kezébe veszi, ellenkező esetben a tüzelés megakadt. Ezt részben kompenzálandó, a Mk 1 és 2 verzióknál egy mechanizmus megakadályozta a tüzelést, ha már csak két lőszer volt a gépágyúban, egy a csőben, egy pedig felette. Így az ismételt tűzmegnyitás jóval gyorsabb reakcióidővel történhetett, mintha a tüzelést a két tár egymás utáni behelyezésével és lenyomásával kellett volna kezdeni megint. A Mk 1/2 változatok 522 kilogrammot nyomtak, köszönhetően a vízhűtéses csőnek. A csőhossz 3780 mm, ebből 1927 mm volt huzagolt, 16 menettel és növekvő (nem állandó) menetemelkedéssel. A torkolati sebesség 881 m/s volt, a csövek számított élettartama 10000 lövésben volt megadva. Csövenként általában 2000 lőszert tároltak az ágyúkhoz, HE (high explosive, nagy robbanóerejű) és AP típusokat. Ezek mintegy 0,9 kg-osak voltak, a HE Mk 1/2 változatok esetén 67/68 gramm TNT robbanófejjel, az AP M81A1 (vagy A2) lőszer pedig tömör fémből készült. A HE lövedékek készültek normál, gyújtó, illetve nyomjelző típusként, valamint utóbbiak kombinációjával is. Ezeken kívül is további rengeteg variációjú lövedéket gyártottak. 45 fokos csőemelkedésnél 10, illetve 8,5 km feletti maximális lőtávolságot érhettek el HE illetve AP lőszerfajtával. Légvédelmi céllal 6800 méter körül adták meg a hatásos magasságot.

bofors_toltese.jpg

Az Alaska csatacirkáló egyik Boforsát töltötték be a kezelők a 4 lőszert tartalmazó tárakkal. Látható a töltési folyamatnál leírt megvezető rész is. A lőszerek HE-T/SD, azaz nagy robbanóerejű, nyomjelzős és önmegsemmisítő típusúak (forrás)

A 40 mm-es gépágyú nagyon hatékony fegyvernek bizonyult, különösen a kevésbé erős páncélzatú japán repülőgépek, majd ugyanezen gépek kamikazeként bevetett példányai ellen is. A kisebb, 20 mm-es Oerlikon gépágyúkkal szemben, ha lehetséges volt, a kamikaze-veszély miatt igyekeztek is növelni a Boforsok számát a hajókon. A nehezebb lövedékek találatai jobb eséllyel okoztak akkora sérüléseket a támadónak (pl. szárny leszakadása), hogy az eltért a pályájától, és a hajó mellé csapódott be, elvétve a célt. A fegyver sikerességét mutatja, hogy több tízezres példányszámban készült, és létezett német, valamint japán másolata is, bár utóbbit nem állították rendszerbe. A legtöbb szövetséges (főleg angol) hadihajón megtalálható volt a háború alatt számos példánya, a nagyobb hajókon tíztől akár huszonötig terjedő számú, négyágyús állás is lehetett. A Boforsot később még évtizedekig alkalmazták a háború után is.

 

A másik rendszeresített fegyver az Iowákon a légi célok ellen a szintén hírneves, 20 mm-es Oerlikon gépágyú, pontos megnevezése szerint a 20 mm/70 (0.79") típus. A német Becker gépágyúra visszavezethető, majd svájci fejlesztésű és gyártású gépágyúnak számos változata létezett már a háború előtt is. A nyugati szövetségesek körében a britek gyártásában kezdte meg karrierjét a fegyver (repülőgépeken és hajókon is), míg az USA kicsit később rendszeresítette a gépágyút. Először 1935-ben tesztelték egy változatát, de túl kicsinek találták a csőelhagyási sebességet és a tűzgyorsaságot is. 1940-ben azonban, a háború közeledtével a 12,7 mm-es nehézgéppuskák utódjául a Bureau of Ordnance mégis ezt választotta ki, és a háború során 125000 példányt gyártottak belőle csak Amerikában. A Boforsokhoz hasonlóan, az USA gyárai radikálisan egyszerűsítettek az elkészítési folyamatokon, előbb a Mk 3-as verziót létrehozva, majd az angolszász mértékegységeknek megfelelő áttervezés után a Mk 4-est.

20mm_oerlikon_aa_gun_shoulder_rest_ref_2.jpg

Egy torpedónaszádon felállított Mk 4-es verziójú, 20 mm-es Oerlikon gépágyú, alul pedig az ágyú metszeti rajza (forrás: fenti, lenti)

wnus_2cm-70_mk234_gun_diagram_pic.jpg

Az Iowákra egyes állásokban, repeszvédő pajzzsal ellátva kerültek a gépágyúk, a forrásoktól és kortól függően 49-60 példányban. A világháború során általában 52 egyes és 8 (1947-ben 16) kettes gépágyút telepítettek a fedélzetre, az orron kinyúló állásoktól egészen a tatig szerte a hajókon. Az egyágyús lőállás -5 és +87 fok között volt mozgatható függőlegesen, vízszintesen pedig körbe lehetett forgatni a gépágyút. Mindez manuálisan történt, így kezelőnek elég ügyesnek kellett lennie, mivel a pontosság egyedül rajta múlott. Megvezető sínek biztosították, hogy a saját hajójukat ne találják el a lövészek, de a megoldás nem volt teljes körű, a lövésznek figyelnie kellett erre is. A teljes beépítési tömeg elérte a 700-800 kg-ot is.

sok.jpg

Egycsövű Oerlikonok sorban egy nagyobb hadihajó fedélzetén, oldalra nézve, készenlétben (forrás)

A gépágyú működése némileg eltért a szokásostól. A cső tokozása a köré épített rugó és a szokásostól eltérő zárszerkezet miatt nem hátra, hanem előre mozgott az elsütést követően (ezt videókon jól lehet látni). A visszarúgást végső soron a következő lőszer elsütése ellensúlyozta. A nagy számban gyártani kezdett Mk 2-es változat 21 kg volt, de a fenti kialakítás miatt a zárszerkezettel együtt már 68 kg volt az össztömege. Az 1,4 méteres csőhosszból 1,246 m volt huzagolva kilenc menettel. Az elméleti tűzgyorsaság 450 lövés volt percenként, de ez a gyakorlatban 250-320 között alakult. A csőből 840 m/s torkolati sebességgel távoztak a lövedékek, melynek várható élettartamát 9000 lövésben adták meg. HE (gyújtó és nyomjelző kivitelek is) és AP (nyomjelzős is) lőszerek álltak rendelkezésre, tömegük mintegy 0,24 kg volt. Általában 60 lőszeres dobtárakból táplálták az ágyúkat, a kétcsövű beépítés esetén természetesen jobbos és balos gyártásúakból is. A tárak mérete és tömege a cserét kissé lassította, ez pedig a tűgyorsaságot csökkentette, ezért később, jellemzően a háború után, hevederes táplálású változatok is készültek. Ugyan az elméleti lőtáv meghaladta a 4 km-t is (függőlegesen a 3-at), az amerikai ágyúkezelőket 1,1-1,2 kilométeres céltávolságú tűzmegnyitásra oktatták, hogy mire a hatásosnak vélt, 900 méterre ér a célpont, némi korrekciót már alkalmazhassanak. Később az egyszerű célzógyűrű helyett a Mk 14-es giroszkópos célzókészüléket vezették be, melyről a tűzvezetésről szóló részben lesz szó.

wnus_2cm-70_mk234_iowa_pic.jpg

Az Iowa orrában lévő állásban szerelik a gépágyúhoz tartozó mechanikát. A kitérített fegyverből látható, hogy a lövegpajzs nem mozgott együtt a csővel, csak vízszintes síkban (forrás)

iowa_class_bow_full.jpg

A Missouri Japánban, a csendes-óceáni fegyverszünet aláírásának napján. Az építés közben a hajók az orrba is kaptak két, 20 mm-es gépágyúval felszerelt állást, és a tatra is kerültek kilógó lőállások, de ott 40 mm-esekkel (forrás)

A Boforsoknál említett okból, vagyis a kamikaze gépek biztosabb elpusztítása érdekében, 1944 végétől igyekeztek a nehezebb gépágyúval helyettesíteni a 20 mm-es fegyvereket, de a háború végéig így is nagy számban maradtak a hadihajókon. A 20 négyes Bofors és az 52 egycsövű Oerlikon gépágyúval egészen elképesztő és látványos tűzfüggönyt vonhattak maguk köré az Iowák. Kiegészítve a 127 mm-es ágyúk légvédelmi lőszereivel és VT közelségi gyújtóival, nem csoda, hogy az öngyilkos támadók valós hatékonysága 5, esetleg 10% volt. (Persze az amerikaiak sem álltak jól abból a szempontból, hogy hány ezer lőszert pufogtattak el a légelhárító ágyúkból.) A tényleges károknál nagyobbak voltak a pszichológiai hatások: jelentős számban kellett harctéri idegkimerültség miatt leváltani a tengerészeket a háború utolsó évében.

 

A következő részben: mi lett a hajókra telepített nagy számú légvédelmi fegyver eredménye, illetve tűzvezetés (hogyan és mivel) és radarok. A források ITT.

A nyitókép forrása: link

1. rész: http://modernwartech.blog.hu/media/image/2015-04-26/11946171/az_iowa_osztalyu_csatahajok.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://modernwartech.blog.hu/api/trackback/id/tr4811946171

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.