58 éve ezekben a napokban zajlott a hidegháború egyik legnagyobb, nemzetközi botránya, avagy következzék az Aquatone/Chalice legmerészebb bevetésének története és utóélete. Az U-2-est bemutató sorozat első része ITT, az előző pedig ITT. (Az 5. rész végén az elektronikai hadviselési eszközök táblázata bővítésre került.)

A részhez nyújtott, felbecsülhetetlen értékű segítséget köszönöm hpasp-nek és Diószegi Dusánnak!

Keresztül a Szovjetunión

A Square Deal, vagyis a legutóbbi, sorrendben 23. berepülés során, amint szó volt róla, egészen nyilvánvaló volt, hogy a PVO folyamatosan nyomon követi az U-2-eseket, és légvédelmi rakétáinak növekvő lehetőségei életveszélyessé teszik a kommunista szuperhatalom légterének megsértését. A történet vége mindenki előtt jól ismert, mégis kifejezetten érdekes áttekinteni az utolsó küldetést, mivel az azt megelőző események pontosan olyan baljóslatú eseményláncot alkottak, mint ahogyan az a katasztrófák előtt lenni szokott.

A leghíresebb, és egyébként a legtöbb, Szovjetunió feletti repülést végző U-2 pilóta, Powers pózol az MC-3 magassági repülőöltözékben. A fotó tökéletesen visszaadja a CIA-gépek matt fekete rejtőszínét (forrás)

Ugyanazon a fotózáson készült a kép, de látható, hogy más szögből, megvilágítással, és talán más beállításokkal, mennyire másnak hat a gép színe (forrás)

Az egyik probléma a Square Deal utáni időszakkal, hogy nem csak a légierős-CIA-s döntéshozók nem vettek tudomást a valós fenyegetettségről – amint erről volt már szó korábban –, hanem a politikusok sem, azaz elsősorban maga az elnök. Az talán már sosem derül ki, hogy Hruscsov direkt nem tiltakozott-e a legutóbbi légtérsértések miatt, csapdába csalva az amerikaiakat, de ennek elmaradása az egyik érintett visszaemlékezése szerint „meghívást jelentett a következő küldetésre”. Így aztán Eisenhower még március 28-án – tehát a Square Deal előtt – engedélyt adott még egy bevetésre. A hírszerzés nagyon vágyott már arra, hogy megtalálja az SS-6-osok (egyik/első) bázisát, egyrészt, hogy ez legyen a minta a következők kereséséhez, másrészt, hogy legyen végre valamilyen támpontjuk a rakéta-hátrány ügyében.

A bevetéstervezők három lehetséges útvonalat tettek le az asztalra, de a döntést az elnök ledelegálta a szakavatottabb beosztottjainak. Az első, egy, a korábbi 2-3 repüléshez nagyon hasonló tervezet volt, a Sun Spot (Napfolt), a fő célok között Tyuratammal és Vlagyimirovkával. A másik kettő viszont kifejezetten a vasutak mentén kutatta volna a ködbe vesző SS-6 bázist. A cél az Urál és Nyugat-Szibéria volt, mivel előzetes elemzések ide tették a rakétabázis legvalószínűbb helyét. Ezért a Time Step nevet kapott útiterv – első ízben – a grönlandi Thule légibázisról indult volna, és az északi Novaja Zemlja felől a Sarki-Urál (Polijarnij Ural, azaz a hegység északi vonulata) felé, majd tovább délnyugatra, Kotlasz, egy jelentős vasúti csomópont és hajógyártó város irányába tartott a térképre rajzolt vonal. A gép északnak fordulva, Murmanszk felé hagyta volna el a Szovjetuniót, hogy Norvégiában szálljon le. Ez esetleg Andøya, vagy még inkább Bodø (ejtsd kb. Budö) repterének használatát tette szükségessé. Ezzel nem volt gond, mert akkoriban ez egy fontos NATO-reptér volt, és amúgy is megvolt a norvégok hozzájárulása az U-2 leszállásához. Viszont pont a NATO erői miatt halasztani kellett a dolgot, a soron lévő hadgyakorlatok forgalma miatt. Bodø lett volna a harmadik lehetőség a Grand Slam (kb. Nagy Dobás) végállomása is, ezért Bissell jelentette az elnöknek, hogy április 19. előtt nem lehet egyik északi tervet sem végrehajtani. A válasz: egyetlen repülés lehet még május 1-ig. Ezután semmiképp, hiszen 16-án kezdődött a párizsi csúcstalálkozó.

A Time Steppel több probléma adódott már előzetesen. A sarkköri repülés mindig nehezíti a pontos navigációt, de ezúttal a könnyen előforduló rossz idő is hozzájárult volna ehhez, nem szólva a célpontok láthatóságáról. Bissellt még március 14-én írásban figyelmeztették, hogy a sok szempontból stratégiai fontosságú északi területen „90%, hogy azonnal felderítik a gépet”, és ez 4 órát ad a PVO-nak a lelövésére. Mi több, mivel a javaslat szerint nagyjából ugyanarra hagyja el a gép a szovjet légteret, az egyszer már riadóztatott légvédelmi egységek, persze akkor már biztosan teljes készültségben, még egyszer lehetőséget kapnak az U-2 elleni tevékenységre. Sőt, még ha nem is lövik le azt, elég adatot rögzíthetnek róla, hogy egy megalapozott tiltakozást vihessenek véghez a világsajtóban is a szovjetek.

Bár a fentieket bemutató CIA-s forrás azzal folytatja, hogy mindez megállt a Grand Slamre is, ez csak részben igaz. Mint lentebb látható, ennél az esetnél a gép nagyon nem ugyanarra távozott volna, mint amerről jön, így csak a hosszú, beavatkozásra alkalmas órák tekintetében van azonosság. A rossz időjárás is csak az északi szakaszon játszott be, nem pedig végig.

A tervezők tehát a Grand Slam opció felé fordultak, ami – nem mellesleg – az addigi legambiciózusabb U-2 bevetés volt. A Pesavarból induló gép Afganisztánon át Tyuratam fölé repült, majd Cseljabinszk felé folytatta útját, ahol Kistim mellett a Majak Kombinát, ez a hatalmas, és nukleáris környezetszennyezésben világelső atomipari telep feküdt. Hadászati szempontból a telep plutóniumgyártása volt érdekes. Tovább északnak Szverdlovszk (ma: Jekatyerinburg), Kirov, Kotlasz, Pleszeck, Szeverodvinszk, majd Murmanszk következett, végül nyugatnak fordulva a leszállás Norvégiában. Ez tehát a Szovjetunió észak-déli átrepülését jelentette, ellentétben az eddigi gyakorlattal, amikor a gépek azonos égtáj felé hagyták el az országot, mint ahonnan jöttek.

Az N809X, civil lajstromú U-2C valahol Amerika felett. A kabin melegedéstől védő festése a legjobb visszaverő, azaz fehér színű (forrás)

Miután eldőlt, hogy a Grand Slam lesz a következő bevetés, kijelölték rá Francis Gary Powers-t (egyes, nagyon akkurátus források szerint helyesebben: Frank Powers). A választás nem véletlen volt, hiszen Powers volt akkor a legtapasztaltabb pilóta a programban: 1-1 bevetése már volt a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság felett is, és 6 a szovjet határok mentén, összesen pedig 27-szer repült éles akciót a típussal. A géppel már nehezebben ment a dolog. Ezúttal ugyanis azt tervezték, hogy Incirlikből a bevetés előtti éjjelen repülik át Powers számára az U-2-est, hogy így ne álljon ott napokat a gép, felfedve az esetleges megfigyelők előtt, hogy bevetés készül. Így elvileg csak 6 órát töltött volna az U-2 a bázison, azaz amíg feltöltik üzemanyaggal és előkészítik a B kamerát benne. Április 28-án a 358-as tétel át is repült Pakisztánba, de a meteorológia rossz időt jelentett az észak-szovjet területek felett, ezért a bevetést lefújták. Így aztán a gép még akkor éjjel visszatért Törökországba. Másnap ugyanezt eljátszották, majd 30-ára már nem is próbálták meg a bevetést. De ez a két oda-vissza út elég volt ahhoz, hogy a kijelölt U-2 elérje a javításközi üzemideje végét. Ezért egy újabbat kellett kijelölni a célra: a 360-as tételt.

Ez a gép már túl volt egy érdekes epizódon, miután a CIA akkor meglévő 13 darab U-2-esét 1958 végétől a Lockheed C változatúra építette át, J75 hajtóművel. Az elkészült 360-as köztük volt, és Japánban, 1959. szeptember 24-én a C Különítmény pilótáinak egyike szállt fel vele egy tesztrepülésre. Eközben a pilóta (nem világos, de feltehetően önhatalmúlag) úgy döntött, hogy, mivel a gépen nem volt betöltve film, és üzemanyaggal sem volt teljesen tele, azaz könnyebb volt a szokásosnál, megkísérli megdönteni a magassági rekordot. Ez sikerült is, mivel 22.738 métert ért el, és ez maradt az első generációs változatok tényleges rekordja. Csakhogy emiatt sokkal több kerozin fogyott, mint számították előre, így a hazaúton leállt a hajtómű. Ezért a gép hasraszállást hajtott végre Fudzsiszava (Fujisawa) vitorlázóreptér rövid, füves pályáján. Talán a 360-as végre otthon érezte magát a vitorlázógépek között… Az eset következménye egyrészt a váratlan publicitás volt – a japánok már akkor is mindent lefotóztak – továbbá, hogy innentől a gép folyton valamilyen problémával küszködött, az elszenvedett, minimális serülések és a kijavításuk ellenére. Ezért a továbbiakban a gépet „a hangár királynője” néven emelgették, és az új állomáshelyén, a B Különítménynél sem szerették a pilóták. Powers visszaemlékezése szerint a 360-as aktuális nyavalyája a Grand Slam előtt az volt, hogy az egyik kerozintartályát nem lehetett teljesen kifogyasztani. Ezzel együtt az akkor elérhető, valószínűleg legjobb konfigurációban repült a gép, C változatként, B kamerával, System VI ELINT és System IXB ECM rendszerrel. Utóbbi – elvileg legalábbis – szöghibát generált a légvédelmi rávezető radarokban.

A Fudzsiszavában pórul járt 360-as tétel, körülvéve helyiekkel. Egy japán még helikoptert is igénybe vett, hogy arról fotózza le a nem mindennapi gépet (forrás)

A 360-as tétel rajza két verzióban. A fentin Sugar Scoop fúvócsővel, de a slipper tank póttartályok nélkül van, a lentin pedig fordítva. Mivel fotó nem készült a bevetés előtt, máig nem biztos a nyilvános források alapján, milyen konfigurációban repült a gép. Viszont abban egyezés van, hogy, bár a 360-as egyértelműen C változat volt, de nem volt meg a gerince végig, csak az eredeti, kisebb burkolatot viselte (források: fenti, lenti)

Éljen május elseje!

Ha a korábbi előjelek (a bevetés halasztása, a 360-as tétel kényszerű alkalmazása) nem voltak elég rosszak, a felszállás aznapi, május elsejei, fél órás csúszása is jelezte, hogy nincs minden rendben. A rádiókapcsolat légköri zavarai miatt az indítást jóváhagyó morzekódot alig tudta megkapni Pesavar Washingtonból, Incirliken át. Végül az U-2 az Eisenhower által adott utolsó időpontban, május elsején, hajnali 3.59-kor szállt fel, és indult északnak. 20,1 km-re emelkedve a gép elérte a bevetési magasságot, és ezt a szokásos módon, a rádió adógombjának egy kattanásával jelezte Powers. Többé nem hallottak felőle aznap, nem úgy a szovjetek, akik radarjaik révén már Afganisztán felett észlelték a gépet.

A CIA-s könyvből származó, de utólag színezett ábrán a Grand Slam útvonala. A többi, hasonló útvonalrajzon a NOFORN azt jelzi, hogy eredetileg külföldi állampolgárok számára tilos volt megmutatni az ilyen minősítésű anyagokat (forrás)

Nem pont így nézett ki a látvány a Szverdlovszk környéki rakétaállásokban, mivel arrafelé nem voltak ekkora hegyek, de ez a kép a rakétaindítóról elég hangulatos (forrás)

A proletárdiktatúra nagy ünnepnapján természetesen a katonai légitevékenység kisebb volt a szokásosnál, igyekeztek itt is tartani a szabadnapot. Az U-2 észlelésekor az egyébként logikus, de azért mégis a szovjet gondolkodásra jellemző, heves intézkedést is bevezettek: az ország középső része felett azonnal letiltották a polgári légiforgalmat. A radarernyők így kitisztultak, a PVO végig követte a 360-as tételt. Kazahsztán határáig már 13 vadászgép próbálta meg lelőni azt, de – ahogy addig mindig – sikertelenül. Szverdlovszk felé közeledve, két, elvileg az U-2-est elérni képes rakétákkal ellátott légvédelmi osztály megsemmisítési zónáján is áthaladt a gép, de ezek nem nyitottak tüzet mégsem. Amint a harmadik osztály zónájába ért az U-2, ott is parancsot kaptak a lelövésére, de mivel karbantartás alatt állt több alrendszer, nem történt rakétaindítás. Viszont a kristálytiszta – légifotózáshoz amúgy kiváló – időben már szabad szemmel is (!) látták az amerikai légtérsértőt. Powers így tulajdonképpen kezdett mégiscsak szerencsés lenni, a kezdeti, rossz előjelek és a számára kedvezőtlen körülmények dacára. A negyedik rakétaosztály, az 5/37. teljes készültségben várta a gépet, és tüzelésre készen követte azt, amint beért a zónájába. A felettes rakétadandár kistimi parancsnoksága azonban késett a tűzparanccsal, és már-már úgy tűnt, a negyedik esélyt is elszalasztják a szovjetek a gép lelövésére, mert az már távolodott a rakétaindítóktól.

A késlekedés nem volt véletlen, mert még a csökkentett katonai légitevékenység is több, saját gépet jelentett, közülük egy MiG-19 géppár és egy új Szu-9 is a körzetben volt. Ezzel végül mit sem törődve, kiadták a parancsot az indításra, 8.46-kor. Először kezelői, majd műszaki hiba miatt a 1. és a 3. rakéta nem indult el, pedig a normál eljárás 3 rakéta bevetése volt (egyetlen célra), de az az egy, ami elstartolt, jól működött. 53 másodperccel később, az elektronikus jelen („K3”) kívül, mely a gyújtó aktiválódását igazolta vissza, szabad szemmel is láthatták a megfigyelők, hogy egy kis, narancssárga villanás következett be a cél mögött valamivel. Ezt fehér felhő követte, azaz a gépből kiáramló kerozin megfagyott a levegőben.

Bár a 21,5 km-en repülő Powers számára ez volt a végzetes találat, ezt a szovjetek nem érzékelték. A radaron ugyanis, a robbanás és a szétszóródó repeszek, alkatrészek miatt egy nagy foltra váltott a korábbi, pontos kijelzés, ami lehetett akár a gép által keltett zavarójel is. Ne feledjük, a 360-ason ott volt a System IXB ECM rendszer. Ez ugyan más típusú zavarásra szolgált, de ilyen részleteket már nem tudtak a szovjetek. És egyébként is, egyetlen rakétát használtak csak fel, aminek találatát ugyan jelentették, de még ennek a parancsnoki láncon való átfutása is időbe telt. Ezért aztán a következő rakétaosztályok is tüzet nyitottak. A 2/57.-nél is technikai hibák jelentkeztek, ezért szintén csak egyetlen rakétát tudtak indítani. A lefelé zuhanó roncsokra az 1/57. és a 3/57. osztály is rálőtt, 3-3 rakétával. Ezek repeszei halálos veszélyt jelentettek a közben már ejtőernyőjén ereszkedő Powers-re, de szerencsésen megúszta ezt is. A 4/57. osztály pedig, a harcállásponton is megtörtént, világos azonosítás ellenére, tüzet nyitott egy 11 km-en repülő géppárra, mint célra. Ez a két, említett MiG-19 volt, és még figyelmeztették őket, hogy ellenük tüzelt az osztály, de Szergej Szafronov főhadnagy gépét így is lelőtték, és holttestét az ernyőjéhez kapcsolva találták meg. Mindezzel egy időben a Szu-9-est is megpróbálták a célra vezetni, de a gép lehetőségein kívül esett a cél elfogása. A gyárból az egységhez átrepülő, fegyvertelen gépen a pilóta, Igor Mentjukov magassági pilótaruha nélkül ült, de azért ütközéssel való célleküzdésre utasították. Végül is az első rakéta találata után még fél óráig bizonytalan volt a PVO a légi helyzetet tekintve, de aztán igazolódott, hogy végre megfogták az U-2-est. Ehhez 8 rakéta kellett – már az első talált, tehát hét volt feleslegesen indítva – és még egy saját veszteséget is okoztak a légvédelmisek. Ezzel együtt az eredmény nem volt rossz, lényegében mégiscsak egyből lelőtték a behatolót. Ahogyan tehát az első berepülésre az amerikai nemzeti ünnepen került sor, úgy az utolsóra a szovjetek által részben kisajátított, így hozzájuk jobban köthető munka ünnepén.

A sikeres indítón elhelyezett emléktábla, melyet a légvédelem múzeumában állítottak ki (forrás)

A számtalan ábrából, ami elérhető orosz forrásokból a neten, talán ez felel meg legjobban a fent leírtaknak. A fontosabb feliratok magyarra cserélve, de a települések nevei, valamint a rakétaosztályok (a települési hellyel és az ügyeletes parancsnokkal) nem. Lényegesek még a számmal jelzett helyek a roncsmezőben: 1: farokrész; 2: hajtómű; 3: orr-rész; 4: bal szárny; 5: jobb szárny darabjai; П (P): Powers elfogási helye. Az ezekre mutató, eredeti, orosz szövegbuborékok között a fehér hátterű a kolcovói repülőtér, ahonnan indultak a MiG-19-esek, és ahová tartottak, a Szu-9-essel egyetemben. A rakétaosztályok, melyeket a piros körben lévő piktogram mutat, bal felülről felsorolva: 4/57., 1/57., 3/57., 2/57., 5/37., 6/37. Érdekességek: a jobb felső sarokban (északnyugatra) Azbeszt egy falu neve (ami a Google Maps szerint pont délnyugatra van ma…), illetve, hogy a stilizált U-2 nem a C, hanem a későbbi, TR-1 verziót mutatja (EZEN forrás alapján)

Egy némileg tisztább ábrán ugyanez. Itt magyarul olvashatóak a rakétaosztályok parancsnokai, és kicsit átláthatóbbak a távolságok és hatókörök is. Cserébe itt már a mai nevén, Jekatyerinburgként szerepel Szverdlovszk (forrás)

Az utólagos rekonstrukció szerint az SA-2C V-750VN rakétája a 360-as tétel mögött robbant fel, a közelségi gyújtó hatótávolságán belül. A Majak Kombinátról még elkészültek a fotók a találat előtt. A majdnem 11 méteres rakéta 190 kg-nyi, azaz hatalmas harci részt vitt magával, ami több ezer, 2,5 km/s kezdősebességű repeszt képezve, nagyjából 60 méteres körben okozott végzetes sérüléseket a célpontnak. A robbanás miatt a farokrész súlyosan megsérült, a gép azonnal leadta az orrát. A hátsó rész kisvártatva le is szakadt, a gép pedig pörögve hullott alá. Powers a gép szerkezeti deformálódása miatt a lábaival a műszerfal alá szorulva nem tudott katapultálni, ezért ledobta a tetőt, de nem ugrott ki. A kamerát megsemmisítő robbanószerkezet aktiválására készült. De a tető eltávolodásával a szívóhatás miatt mégis kivágódott a kabinból, viszont a ki nem oldott oxigén tápvezetéke révén a géphez kötve maradt. Végül a vezeték elnyíródott, és ki tudta magát szabadítani. Kb. 10 km-en ugrott ki – nem katapultált – de így az önmegsemmisítő kapcsolása nélkül hagyta el a gépet. Az ernyője automatikusan nyílt ki újabb, több ezer méter zuhanást követően (kb. 5 km-en). Közben még eldobta az ezüst dollárját, amiben idegméreggel bevont, parányi tű volt. Ez váltotta fel a Vito-féle incidens óta a méregkapszulát. A Povarnja falu mellett földet érő pilótát szinte azonnal elfogták, a gép pedig több darabban és akár 12 km-re a rakétaállástól érkezett le, de még így is viszonylag egyben maradtak a különálló részei – ahogyan ezt a Sieker-féle, és a többi lezuhant példány már előre jelezte. Későbbi kísérletek is igazolták, hogy a feltekercselt filmben elég nehéz kárt tenni, még szándékosan is, és ezúttal is ez történt.

A History Channel ugyan párszor alaposan melléfogott már repülőgépes témájú, számítógépes rekonstrukciói során, de ez elég jól sikerült. A részletben megszólal Powers fia is. Ő szerepel a lelövés történetét is magában foglaló, Kémek hídja c. Spielberg-filmben is, ahol egy cameo erejéig ott ül a pilótákkal a pakisztáni bázison. A filmben egy fokkal szebb a lelövési jelenet, mint a fenti videóban, csak sajnos sokkal inkább dramatizált, mintsem hiteles (a gép egy U-2R, a harmadik rakéta talál, és Powers lógása az oxigénvezetéken nem semmi, de…). Ezzel együtt is érdemes megnézni, tudva, hogy nem dokumentumfilmről van szó; ITT elérhető (a Youtube-verzióra vágott zene helyett eredeti hanggal)

A Powers által használt térkép a roncsok közül megmentett darabja, melyet nyilvánosan is kiállították anno. A lelövéshez kapcsolódó sztori szerint a Gagarin űrrepülése előtti fotókon eleinte nincs, később viszont van nagy CCCP felirat a sisakján. Állítólag valakinek az utolsó pillanatban jutott eszébe felfesteni a betűket, nehogy az ejtőernyővel földet érő űrhajóst külföldi kémpilótának nézzék (forrás)

A légvédelmi harc az U-2 ellen

Orlov már idézett visszaemlékezése szerint Birjuzov marsallt a május elsejei ünnepségeken részt vevő Hruscsov sztálini stílusban hívogatta, miszerint szégyen, hogy egy szubszonikus felderítőgépet sem tudnak lelőni. (Mondjuk ebben azért igaza volt.) A marsall erre azt felelte, hogy ha rakétává válhatna, ő maga szedné le az U-2-est.

A lelövés korábbi leírása – a bevezetőben is említett módon – Diószegi Dusán szíves hozzájárulásával készült, aki a résztvevők személyes interjúi révén állította össze az alapul szolgáló cikkét. Annak nagyobb része olvasható az Aranysas magazin 2010 májusi számában is. Más egyéb, az interneten nyilvános orosz forrásokat is felhasználtam még, ezekről az utolsó részben, a források között lesz még szó. A hivatalos verzió egyébként a 2/57. osztályt említi, mint amelyik lelőtte a gépet. Ennek feltehetően az az oka, hogy nem akarták felelősségre vonni a MiG-19 lelövését lényegében engedélyező 57. dandár parancsnokait, és mivel ők is indítottak rakétát, annyira nem is kellett ehhez sokat ferdíteni a sztorin. A „Ki lőtt először?” kérdésnél két, a fentiekben leírtakat alátámasztó megjegyzés fontos még. Az egyik, hogy a 2/57. osztály a cél „passzív zavarását” említi, ami persze a roncsfelhő volt, azaz a másik osztály találata utáni időszakról van szó. Ilyen zavarásra képes eszköz pedig ugye nem volt az U-2-eseken, a System IX(B) egészen más jellegű berendezés volt. A másik, hogy maga Powers is Szverdlovszktól dél, dél-keletre 40-48 km-re tette utólag a találat helyét, ami passzol az 5/37. osztály települési helyéhez.

Az ügy, mint a hasonló, politikai jelentőségű dolgok általában, utólag nehezen látható tisztán. A 10-14 rakéta felhasználásával, vagy a Szu-9 néha már groteszk módon kiszínezett szerepével sok helyütt találkozni, és a populáris orosz források is a „hivatalos” verziót közlik. Megemlítendő még, hogy a Szu-9-esre az orosz források általában T-3 néven hivatkoznak, utalva arra, hogy akkoriban még nem állt normál szolgálatban a gép. A posztban az előbbi név maradt mégis, utalva az „eredeti” T-3-ashoz képesti, épp az U-2 elfogásához kellő, jelentős átalakításokra, melyekről korábban volt már szó.

A következőkre szintén hpasp hívta fel a figyelmemet. Visszatekintve, úgy tűnik, hogy az U-2-eseket a Szovjetunió felett három alkalommal várta olyan légvédelmi rakétarendszer, ami elvileg képes lett volna elérni a 20-21 km magasan szálló amerikai kémrepülőt.

Az első már a 2014-es, 1956. július 5-ei berepülésnél megvolt, amikor is a gép Moszkva felett húzott át. A várost védő, hihetetlenül kiterjedt Sz-25 Berkut (SA-1 Guild) rendszer már működött, és a 207A gyártmány jelű, aktuálisan rendelkezésre álló V-300 rakétaváltozata a rendszernek 25 km-ig volt bevethető. A B-200 radarrendszer viszont még egy bombázó méretű célt is csak 50 km-ről látott, 2 MW (!) adóimpulzusokkal. Így a kicsiny és még a pont a radar feletti átrepülésnél is legalább 20 km-re lévő U-2 ellen esélyük sem volt. (Ehhez a sok évvel később szolgálatba állított B-200M 10 MW-os impulzusai kellettek…) A második alkalom a Square Deal Szári Sagan feletti, robbanófej nélkül inkább nem indított V-400 rakétája volt (SA-5), melyről korábban volt szó. A harmadik pedig egy hónapra rá a sikeres V-750VN Szverdlovszknál.

A 2014-es bevetésen készült képen a Moszkva környéki egyik, tipikus elrendezésű Sz-25 rakétabázis. Később az SA-2-eseket is eltérő, de szintúgy nagyon jellegzetes módon telepítették. Amint azt az eredeti képaláírás elárulja, a fotó jobb szélén a jelzet a dátumot, majd egybeírva a kamera típusát és a küldetés számát, végül a kép minősítését és egy kódnevet tartalmaz (forrás)

Az „U-2 incidens”, és utóhatása

Washingtoni idő szerint május elsején, hajnali fél négykor a CIA forrásai jelentették, hogy a szovjet légvédelem beszüntette az U-2 követését Szverdlovszktól délre. Ez elég világosan jelezte, hogy valami nincs rendben, ezért azonnal felállt az Operation Mudlark, begyűjtendő a felmerülő információkat. Bár nem volt információjuk a pilótáról, Bissell és társai úgy gondolták, a 21 km-ről való lezuhanást biztos nem élte túl Powers, ezért jó lesz az eredeti fedősztori is. Az ellenkezőjére utaló tapasztalatok pedig megvoltak akkorra már...

Politikai szinten totális bukás lett az eseményből. Pakisztán szerepét titkolni kívánták, így először az incirliki parancsnokság adott ki közleményt egy „elveszett időjárásfelderítő gépükről”, mely 3-án jelent meg. Ugyanazon a napon a NASA is tájékoztatta a nyilvánosságot a dologról. Eszerint egy, Törökországból felszállt, időjárási felderítést végző gépük pilótája oxigénellátási problémát jelentett, majd többé nem reagált. A gép viszont robotpilótája révén tovább repült, észak felé, szovjet légtérbe. Egy U-2-est be is mutattak a sajtónak, NASA jelzésekkel. Hruscsov csak erre várt, mivel innen tudta már, hogy az amerikaiak azt hiszik, nincs bizonyítéka a gép valódi célját illetően, azaz, hogy a gép és a pilóta is elveszett. 5-én a Szenátus is kikezdte az elnököt, miszerint hogyhogy nem tudott egy ilyen szenzitív ügyről, azaz egy amerikai gép Szovjetunió közeli, potenciális veszélyeket magában hordozó repüléséről. Ezek után Eisenhower vagy ragaszkodik ahhoz, hogy tudott mindenről valójában, de akkor a szovjetek előtt lehetetlen helyzetbe kerül Párizsban pár nap múlva, vagy pedig, azt állítja, hogy nem tudott, ekkor viszont belföldön válik nevetség tárgyává, mint akinek nincs befolyása a saját beosztottjai felett egy ilyen érzékeny kérdésben. Dulles felajánlotta lemondását, de ezt az elnök elutasította, nehogy úgy tűnjön, a CIA igazgatójáé a végső felelősség. Hruscsov, látva az amerikaiak narratíváját, csak annyit közölt nyilvánosan, hogy lelőttek egy kémrepülőgépet. Ezért az USA tovább ragaszkodott a NASA-s meséhez, és azt állította, hogy lezuhant gép nem más, mint az időjárás felderítő Törökországból, nem pedig kémrepülőgép. 7-én aztán az első titkár közölte: „Korábban direkt nem mondtam el, hogy a pilóta él, és jól van. Most láthatjuk, mennyi hülyeséget hordtak össze az amerikaiak.” A szovjet újságok néhány fotót is közöltek, amiből az is világossá vált, hogy a 360-as tétel viszonylag épségben megúszta a zuhanást. 11-ei beszédében pedig Eisenhower teljes felelősséget vállalt, de némileg meglepő módon nem ígérte meg az átrepülések befejezését. Mindezek után romba dőlt a párizsi találkozó is. Itt Hruscsov követelte, hogy először szólalhasson fel, majd azt, hogy hivatalosan kérjen bocsánatot az USA. Ezt Eisenhower nem tette meg, így a szovjetek egy nap után hazautaztak.

 A sajtónak bemutatott, NASA jelzéssel szereplő U-2. Érdekes, hogy a kezdetekben sok gép kapott a fémszínhez még NACA jelzéseket, de mire használni kellett a fedősztorit, már NASA lett az érintett szervezetből (forrás)

Fent: a 360-as tétel maradványait Moszkvában, a Gorkij Parkban nézik a szovjet polgárok. Kétségkívül nagy propagandagyőzelem volt ez a kommunisták számára. Mindezt az első titkár is kiélvezte, aki ugyancsak megtekintette a roncsokat, amint az a lenti képen látható (források: fenti, lenti)

Powers maga, az elfogása után gyorsan a Ljubjankában találta magát, de a szovjetek nem bántak vele igazán rosszul. A kihallgatások alatt ráadásul elég ügyesen beszélt, és alig szolgáltatott érdemi információkat fogvatartóinak. Nemsokára rendeztek számára egy nagy, sajtónyilvános pert, ahol – kirendelt védője tanácsára – bűnösnek vallotta magát, és 10 évre ítélték. Innen fogolycserével szabadult, de otthon igencsak megoszlottak róla a vélemények. Bár több bizottság is elég egyértelműen tisztázta, kisebb részben a közvélemény, nagyobb részben pedig John A. McCone – a Dulles utáni – CIA igazgató nem igazán hitt neki. Utóbbinak az volt az egyik oka, hogy létezett egy, a többi adattal ellentmondó NSA jelentés, miszerint a pilóta alacsonyabbra ereszkedett valamiért, így pedig könnyedén lelőhették. Powers-t 1962-ben visszavette a légierő, de ’63-tól már a Lockheed tovább folytatódó U-2 programjának tesztpilótája volt, egészen a fejlesztések akkori végéig, azaz 1969-ig. Operation Overflight címmel kiadta visszaemlékezéseit is. Ezután egy rádióállomásnak repült kisgéppel, majd egy tévének helikopterrel. Így vesztette életét operatőrével 1977. augusztus elsején – a hónapok első napjai nem bizonyultak szerencsésnek számára.

Powers a kongresszusi meghallgatásai során. A kezében látható U-2 makett sokszor előkerül az üggyel kapcsolatosan. Innen feltehető, hogy a gépén rajta voltak a slipper tank tartályok (forrás)

A hatalmas, nemzetközi botrány után – a korábbi beszédéből hiányzó módon – Eisenhower rögvest felfüggesztette az átrepüléseket. A brit pilótákat azonnal evakuálták Incirlikből, elkerülendő az esetleges politikai vonzatokat. Május 27-én a Menderes-kormányt puccsal megbuktatták, és az új vezetés nem tudott az U-2-esekről. Ezért Amerikából megtiltották még az ellenőrző repüléseket is. Az így üzemképtelenné váló gépeket C-124-esek vitték el később. Egy negyedik U-2 azonban ott maradt, számítva egy esetleges újraindításra, de erre sosem került sor. Az amúgy is növekvő Amerika-ellenes hangulat miatt július 8-án Japán is kitiltotta kémrepülőket területéről. Ekkoriban a NASA is visszavonta a támogatását a fedőtörténet kapcsán. Mindez fél éves leállást hozott a teljes programban. Az Edwards-on települő G Különítménybe összevont gépek immár a harmadik, Idealist kódnév alatt működtek tovább a CIA alatt a Powers utáni időkben.

Ahogyan a szovjetek elképzelték: Eisenhower leszerelési és más ajánlatait békegalambbal támogatja meg (forrás)

 És ahogyan az amerikaiak elképzelték a fedőtörténetet: a NASA sáv festése még folyós, és a gépen nincs semmi, sőt, még az sem… (forrás)

Az átrepülések szüneteltetése megmaradt Kennedy, majd az ő utóda, Johnson elnök alatt is – de formális leállításra nem került sor, csak a felfüggesztésre. Még pár éven keresztül úgy ítélték meg, hogy szükség lehet a politikai helyzet súlyos romlása esetén bevetésekre, a Varsói Szerződés országai felett is. Ennek fő oka az volt, hogy a műholdas fotók még sokáig rosszabbak voltak, mint amilyeneket az U-2-esek készíteni tudtak. Mindez azonban csak az említett térségre vonatkozott, mivel Kína, Kuba, és számos, kevésbé exponált terület felett néhány hónap, vagyis a Különítmények visszavonása okozta szünet után már folytatódtak is a repülések. Ezeket a H, vagy pedig a korábbiakkal kibővített G Különítmény esetileg odatelepített gépei végezték.

Új küldetésekhez 1961 őszén mégis elég közel kerültek, az aktuális berlini válság miatt. Bissell a lehetséges, a gép biztonságát javító intézkedésekről érdeklődött Kelly-nél, aminek része volt, hogy a mérnök egy robbanótöltet-sorozatot tervezett volna be, a gép és nem mellesleg a pilóta – ezúttal teljes – megsemmisítésére, elkerülendő Powers esetét. Szeptemberben felmerült a légierőnél meglévő A változatok közül 6 gép C-vé alakítása is, minden más munkát megelőző prioritással. Abban a hónapban a stratégiai célú berepülések felújítása is szóba került, tekintettel a műholdak gyengébb minőségű fotóira. A célok ismét főleg ICBM-ekkel kapcsolatosok voltak. Az ezt javasló anyag egymás mellett szerepeltetett korábbi, jobb felbontású, U-2-esről készült, és rosszabb műholdképeket, azonos területekről, de ez sem győzte meg a döntéshozókat. 1962 februárjában Kamcsatka feletti, ABM létesítmények ellenében tervezgettek küldetést. Ez évben volt ötlet Szári Sagan elektronikus felderítésére is, a System XVII rendszerrel, de nem a szovjet, hanem a közeli, kínai légtérből végezve ezt. Konkrét útvonaltervezésre egyszer sem került sor végül.

A szverdlovszki eset tehát a legkevésbé sem vetett véget az U-2-esek illegális berepüléseinek, csak a Szovjetunió felett nem jártak többé a gépek. Viszont ettől fogva nagymérvű, a döntéshozatalt illető és szervezeti változtatások történtek. Amíg eddig Eisenhower bizonyos, nem tervszerűen kiválasztott, bár többé-kevésbé állandó személyekkel konzultált az egyes küldetésekről, majd gyakran végső soron egymaga engedélyezte ezeket, mostmár formalizálták az eljárást. Egyrészt a britek minden szinten kikerültek a programból, másrészt a Nemzetbiztonsági Tanács Különleges Csoportja lett hivatalosan a felelős az U-2-esekért. A CIA ún. fekete könyveket készített minden igényléséhez, melyek a borításukról kapták a közkeletű nevüket. Különösen érzékeny esetekben a Csoport továbbra is az elnök elé utalta az ügyeket. De nem csak a jóváhagyás, hanem az igénylések rendje is kiterjedtebb, szabályozottabb lett. Azt az elvet is lefektették, hogy a CIA felel a tiltott légterek felderítéséért, a hadsereg addigra szintén teljesen kialakult U-2 (és egyéb) programja(i) pedig a közvetlen, katonai műveleteket támogató kéréseket teljesíti. Ez a rendszer már a következő, 1960 őszi, első kubai repülések (lásd később) során is működött. Szintén ide tartozik, hogy a haderők kapták meg már korábban is a határmenti küldetéseket, és számos ilyet is repültek. Ez a későbbiekben is így maradt, és ennek köszönhető, hogy 1960 után már csak a Szovjetunió déli határvidéke mentén voltak az országhatárt követő, CIA-s bevetések is, sehol máshol.

További, a CIA-n belüli szervezeti változások voltak hatással a felderítő programokra (U-2, Oxcart, műholdak, stb.), melyek kisebb részben Dulles 1961 novemberi, főként pedig Bissell 1962. február 17-ei távozását követően léptek életbe.

Az USAF egyik fémszínű A-ja, melyet 1966-ban C-vé építettek át (forrás)

A következő rész ITT! A források az utolsó részben lesznek felsorolva.