Rakétaindítás deluxe, 2. rész

2016. augusztus 27. 19:31 - Maga Lenin

A folytatásban egy régi ötlet felmelegítése, és katonai 747-esek sokasága. Az első rész ITT.

Az arsenal plane koncepció

De ha nem atomtöltetű robotgépekre gondolunk, hanem hagyományos fejrészű fegyverzetre, máris más a helyzet. Ez az arsenal plane, tükörfordítással, de az ötletet így is jól visszaadva, az arzenál repülőgép. Vagyis egy olyan repülőgép, ami rengeteg fegyvert hordoz, és távolról bocsátja őket útjukra, általában valamilyen előretolt célmegjelölést biztosító kapcsolat segítségével. A lényeg a nagy tűzerő.

 

Az arzenál repülő egy verziójának, vagy akár előfutárának tekinthető a szállító-bombázó (transporter-bomber) elképzelés. Az első bombázógépekből lettek szállítógépek az első világháború után, majd a ’20-as, ’30-as években terveztek több típust is, mely szállítógépnek készült, de bombázóként is bevethető volt (pl. Ju-52, SM.81). Tulajdonképpen ezúttal is erről volt szó: a teherszállítók nagy kapacitását ki kellene használni fegyverek célba juttatására. Az elv annyival kiegészült a CMCA-hoz képest, hogy a repülőgép a háborús helyzettől függően használható lenne felszerelés és katonák szállítására is, de palettákon a rakterébe lehetne tolni fegyvereket is, melyeket, persze tisztes távolságból, útjukra bocsáthat.

foas5.jpg

A C-130 Hercules is szóba jöhetne, mint szállító-bombázó, de a rendelkezésre álló nagyobb szállítógépekhez képest kisebb a teherbírása, utazómagassága és a sebessége is. Utóbbi kettő lényeges lehet a hajtómű nélküli siklóbombák megfelelő kioldási távolságának elérése érdekében (forrás)

Az ötlettel korábban is foglalkoztak, de igazán lökést a ’90-es években az USA-ban a költségvetési megszorítások, egyidejűleg a precíziós vezérlésű, és egyre messzebbről bevethető eszközök megjelenése adott neki. Az inerciális navigációs és/vagy TERCOM/TERPROM (azaz a felszín képét vizsgáló) rendszerrel ellátott, nagy hatótávú robotgépek adták magukat, de közben megjelent a GPS-vezérlés is, és vele együtt a kisebb hatótávú robotrepülők is (AGM-154 JSOW, majd AGM-158 JASSM). Ezek a fegyverek, ha rendelkeznek is végfázis-vezérléssel, akkor sem igényelnek kapcsolatot a kioldás után a hordozógéppel, így azt nem kell ellátni drága elektronikus eszközökkel. A legutóbbi fejlemény ezen a téren a kinyíló szárnyakkal ellátott, normál bombák, melyek szintén GPS-t használva találnak célba, és képesek akár 100 km-re is elrepülni, meghajtás nélkül. A fentieket használva egy teherszállító-bombázó a légvédelem hatósugarán kívülről, nagy magasságból indíthat tömeges csapást a célterületre, miközben saját vadászgépek kísérhetik. Tanulmányok szerint az USAF egyaránt szűkében lesz a szükséges teherszállítási és bombázási kapacitásnak is, erre jó megoldás lenne ez a vegyes elképzelés. Az ötlet rugalmasságát erősíti, hogy nem kell minden teherszállítót még csak a szükséges csatlakozásokkal, kábelezéssel sem ellátni, csak egy részüket, de még ezek az előkészített példányok is korlátozás nélkül tudnak szállító feladatkörben dolgozni, ha arra van szükség. A korábbi, CMCA-hoz hasonló elképzelésekkel szemben itt az is hangsúlyos elem, hogy eleve katonai szolgálatra tervezett teherszállítókról van szó, így meg lehet spórolni a polgári gépek áttervezésének költségeit is, valamint a típus alkalmas lesz rossz körülmények közti, kisebb reptereken való üzemre. Természetesen mindezekkel együtt világos, hogy a fő jelölt a C-17 – volt, mivel már ennek gyártása is befejeződött. Újabb előny lenne, hogy a már meglévő bombázók felszabadulnak azon feladatokra, melyekhez szükséges a fedélzetükön lévő, komolyabb célfelderítő és megjelölő felszerelés, és a jobban védettebb vagy nehezebb (mobil) célpontokra koncentrálhatnak.

foas4_1.jpg

A képen meglehetősen egyértelműen egy C-17 körvonalai vehetőek ki, de ez mégsem amerikai ábra, hanem angol. A RAF Future Offensive Air System (Jövőbeli Támadó Légirendszer) projektjéről van szó, amivel a Tornado GR.4-eseket váltották volna ki. A 2005-ben beszüntetett program érdekes módon csak 2017-es bevethetőséggel számolt (forrás)

 

2016. február 2-ai beszédében Ashton Carter amerikai védelmi miniszter immár hivatalosan is felvetette az arzenál repülőgép koncepcióját, feltehetően ismét a költségvetési gondok miatt, de talán az amerikai védelmi stratégia súlypontjának Kína térségére való áthelyezésével is összefüggésben. A kínai haderő ugyanis, folyamatos modernizációjának világos jelei ellenére is, mennyiségi téren még nagyobb kihívást jelent. Ugyanakkor az amerikai légierők nem kerülhetik el a hidegháborúban kifejlesztett, és igen gyakran legalább 20 éve, vagy még régebben gyártott harci repülőik lecserélését. A csere pedig, a jelenlegi tervek szerint, 5. generációs, alacsony észlelhetőségű gépekre történt, vagy történik (F-22, F-35). Ezek a típusok, bár igen fejlett technológiát képviselnek, belső fegyvertereik csak korlátozott kapacitásúak, legjobb esetben is 8 légiharc-rakétát vagy bombát vihetnek magukkal egy bevetésen (már ahol fontos az alacsony radarkeresztmetszet, mivel rendelkezésre állnak külső függesztők is). A kis tűzerő mellett viszont ezek a gépek szinte észrevétlenül tudnak közeli célkijelölést biztosítani, igen fejlett radarjuk és elektrooptikai eszközeikkel, és a katonai informatikai hálózatba kötött rendszereik révén a céladatokat továbbítani is képesek rejtett módon. Mindez képessé teszi őket egy amolyan „bombakamion”, vagyis az arzenál repülőgép számára valós idejű céladatokat szolgáltatni. Ugyanígy szóba jöhetnek UAV-k (akár az arzenál repülőről indítva!), illetve műholdas felderítés is, és mindez a katonai rendszerek iránti legkomolyabb igényt a kiterjedt kommunikációs berendezésekre redukálja, leszámítva pár önvédelmi eszközt. A miniszteri beszédet idéző kommentárok általában nem térnek ki rá, de az arzenál gép önvédelmi lehetőségei is kibővültek a ’80-as évek óta. Rendelkezésre állnak vontatott radarcsalik (ALE-50/55), lézeres önvédelmi tornyok (DIRCM), és persze kisebb, kompaktabb elektronikai zavaróeszközök (lásd: NGJ konténer). Az új koncepciót említve a miniszter nem említette, hogy az arzenál gép milyen fegyvereket hordozna, de elképzelhető lenne akár levegő-levegő (AIM-120C, D, extrém esetben a kilövés utáni célbefogási képességű AIM-9X), akár levegő-föld (számos JDAM bomba és a már említett standoff fegyverek, főleg a JSOW és a JASSM(-ER) robotgépek, de más eszközök is), akár ezek keveréke is. Carter egyébként „az egyik legrégebbi gépünk” kitételt használta, mint az arzenál gép lehetséges platformja, ezért általában a B-52-esre gondolnak a kommentárok. De könnyen elképzelhető a C-17 vagy a C-130 szállítógép is, és nem utolsó sorban a B-1 bombázó.

b-1r_1.jpg

A B-1R számítógépen már létezik. Az AIM-120D-kel jól megpakolt bombázó érdekes látvány, de a rakéták légellenállása és radarhullám-visszaverő képessége miatt talán megérné a belső terekbe tenni őket, még egy új forgótár kifejlesztésének árán is (forrás)

Ez utóbbinak ugyanis a Boeing (a Rockwell felvásárlója) már 2004-ben ajánlotta a B-1R verzióját (R: Regional, azaz Regionális). Ez egy aktív elektronikus sugáreltérítésű (AESA), tehát egyidejűleg számos feladatot is ellátni képes és nagy hatótávú radarral, valamint a nagyobb sebesség (ismét 2 Mach!) érdekében F119 hajtóművekkel (az F-22 hajtóművei) felszerelt, nagy mennyiségű taktikai fegyvert hordozni képes változata lett volna a szintén koros bombázónak. A bombázót elsősorban nagy mennyiségű (20 db) légiharc-rakéta bevetésére tervezték, melyeket főleg külső függesztéssel hordozna, a már meglévő, de jelenleg inaktív, külső pilonokon.

Bár ez ellentmond annak, hogy az új hajtóművekkel elérhető lenne a szupercirkálás is, vagyis hogy a gép lépést tudjon tartani az F-22-esekkel, 1 Mach felett is. Így ugyanis az ismét a B-1A-éra növelt végsebesség csak a gép menekülését könnyítené meg, mivel a bombázó tovább tudná tartani ezt a sebességet, mint az őt üldöző vadászgépek.

pillango_1.png

Egy másik virtuális ábrán a B-1R. Érdekes, hogy a tervről található képek mindegyike pillangó vezérsíkokat mutat, ami a bombázó szerkezetének viszonylag jelentős átépítését jelentené, tehát nem lenne túl takarékos. Bár valamelyest csökkenti ez az elrendezés a gép radarkeresztmetszetét, a 20, kívül vitt AMRAAM mellett ez nem sokat számítana (forrás)

Tehát a B-1R egy olyan arzenál gép lenne, ami levegő-levegő támogatást nyújtana. Az ötlet egyáltalán nem új, hiszen már a légiharc-rakéták megjelenésekor felmerült, hogy bombázók ellen szintén bombázókat kellene alkalmazni, az új rakétákkal felszerelve. Az USA kontinentális területét B-47-esek bombázóelhárító változatai védhették volna. (Lásd egy korábbi posztban említve!) Így adva volt a nagy hatótávolság, a szükséges, akkoriban nagyméretű elektronika számára a hely a gépen, és persze nem kellett új repülőgépet fejleszteni. Eleinte még a B-47 sebessége is megfelelő lett volna. Persze ekkoriban dívott a nagyméretű, rakétafegyverzetű elfogóvadászok tervezése többfelé a világban.

Jóval később, a ’80-as években hasonló tervet az oroszok is készítettek, a korábban már említett Tu-160 bombázó P változata képében (máshol Tu-161 jellel). De itt is csak a koncepcióig jutottak, amely azonban kicsit más volt, mint a B-1R-é. A Tu-160P a MiG-31 hatalmas BRLS-8B Zaszlon (Pajzs) radarjával és annak R-33 (esetleg R-37?) nagy hatótávú rakétáival, vagy az ezeken alapuló fegyverrendszerrel „kísérővadász” lett volna – talán a többi Tu-160 bombázót kísérte volna. Egy másik forrás szerint a gép célja a 12 db R-33-asával az Atlanti-óceán felett a háború esetén Európába érkező amerikai szállítógépek lelövése volt.

tu160szu30.jpg

A 2015-ös videóból származó képen egy Szu-30SzM kíséri a Tu-160-ast a Földközi-tenger térségében. De mi lenne, ha netán fordítva történne? (forrás)

Visszatérve az arzenál gépekre, ma valószínűbb az elgondolás levegő-föld fegyverzetű variánsa, ezúttal persze hagyományos harci részekkel, nem atombombákat célba juttató robotgépekkel. Ez a verzió egyaránt alkalmas lehet túlterhelni egy fejlett ellenfél légvédelmi rendszerét standoff eszközeivel, de ugyanígy jó lehet egy alacsony technológiájú ellenséggel szemben is. Ez esetben a gép magasan, gazdaságos sebességgel járőrözhet akár több tíz órán át a célzóna felett, időérzékeny célokra várva, vagy a közvetlen légitámogatási igényeket fogadva és teljesítve.

747_arsenal.jpg

A vezérsíkon lévő arany feliratból kiolvasható, hogy az ezen a grafikán életre keltett, Boeing 747-8-ason alapuló arsenal plane a loiusianai Barksdale légibázis gépe (2. Bombázóezred, 11. Század), ahol jelenleg a B-52-esek is állomásoznak. A gép Lockheed Martin AGM-158 JASSM robotrepülőgépeket indít éppen (a szükséges nyílás megrajzolását jótékonyan lespórolták a megfelelő szögű nézőponttal az amúgy kiváló képről) (forrás)

Az arzenál repülőgéppel legalább egyidős az arzenál hajó ötlete – tulajdonképpen a repülőgép tervének 2016-os megjelenése előtt legutóbb a ’90-es évek közepén tűnt fel komolyabban az ötlet az USA-ban. Ekkor a DARPA és a US Navy közösen tanulmányozta az 500 (!) függőleges indítóval felszerelt, magasan automatizált és „lopakodó” felépítésű hajót. Jellegzetesen amerikai módon a cél az akkor már végleg kivont (Iowa osztályú) csatahajók tűzerejének pótlása volt, a Marines partraszállásait támogatandó. (Persze az más kérdés, hogy taktikai célokra méregdrága Tomahawk robotgépekkel lövöldözni hajóágyúk filléres lövedékei helyett mennyire jó ötlet…) Alternatívaként felszín-levegő fegyverekkel, sőt, ballisztikus rakéták elleni rakétákkal is felszerelhető volt a hajó.

arsenal_ship.jpg

Az egyik amerikai arsenal ship terv, egy 2015-ös keltezésű cikkből. A cikkben már nem a csatahajók lövegeinek pótlása, hanem az amerikai háborús elképzelések aktuális kulcsszavának, az Anti-Area/Access-Denial (A2/AD)-nek a megoldása („feltörése”) a hajó célja. Ez egy nagyon erős (lég)védelemmel bíró területet jelent, amelyet ezért távolról indított eszközökkel kell leküzdeni a veszteségek elkerülése végett. A terv különlegessége, hogy a harci zónában ballaszttal lesüllyesztik a hajót a szürke részéig (lásd WL1 és 2 vonalak), amely csökkentett észlelhetőségű eleve. Így a hajó már alig látszik ki a vízből, ezért még észlelése esetén is nagyon nehéz lenne robotrepülőkkel támadni. Az arzenál repülőgép egyik célja szintén az A2/AD zónák áttörése (forrás)

p1080.gif

A szovjet terv a szárazföldi hadműveletek és partraszállások támogatására, a Projekt 1080 (forrás)

A szovjet tengerészet számára hasonló terv készült Projekt 1080 néven, a ’70-es években. Ez a hajó 200 db R-300 Elbrus-M hadszíntéri ballisztikus rakétával (a nevezetes Scud nagyobb hatótávú, tengerészeti verziója) támogatta volna a szárazföldi műveleteket.

Végül is a koncepció részben megvalósult, mivel az USA, hogy megfeleljen a START II, nukleáris fegyverzetet korlátozó egyezménynek, négy Ohio osztályú SSBN-jét SSGN-né alakította át. Ezek az egységek egyenként összesen 154 db Tomahawk robotrepülőt indíthatnak a Trident SLBM-ek helyett. Apró érdekesség, hogy először az SSG(N) jelzés a mostanihoz hasonló értelmű volt, vagyis földi (parti) célokat robotrepülőkkel támadó tengeralattjárókat jelentett. Aztán ez a kategória eltűnt az SSBN-ek megjelenésével, és a jelzést az oroszok robotgépes, de tengeri célokat (anyahajókat) támadó egységei kapták meg.

Az arzenál gép szintén elképzelhető hajóelhárító szerepkörben. Ahogyan a szovjetek is egyidejűleg 100 körüli, vagy még több robotgéppel támadták volna a hidegháborúban az amerikai repülőgép-hordozók kötelékeit, úgy ez a módszer most is hatásos lehetne, csak ezúttal nem is kell hozzá tucatnyi repülőgép, hajó és tengeralattjáró és felderítő műholdrendszer. Elég akár egy-egy, számos robotgéppel és eltérő irányokból támadó „bombázó”, és a flottacsoport légvédelme nem valószínű, hogy elbírna a támadással. A támadó lehetőségei jelentősek, elég, ha csak arra gondolunk, hogy nehézséget okoz a robotgépek nyomon követése még korszerű eszközökkel is, vagy arra, hogy a robotrepülők között egyszerre lehetnek alacsony észlelhetőségűek és szuperszonikus sebességűek, valamint magasan és alacsonyan repülők is, netán olyanok, melyek torpedót bocsátanak útjukra.

Ezen a linken elérhető az egyik, részben forrásként is használt cikk. Maga a dolgozat küzd néhány észrevehető hibával és ferdítéssel, de ettől függetlenül provokatív és érdekes gondolatkísérlet (lényegében) az arsenal plane tengerészeti bombázóként történő alkalmazásáról. Az írás egyik alapgondolata a hajók légvédelmi lehetőségeinek nagyon korlátozott volta, miszerint már néhány robotgép is hihetetlen veszélyt jelent egy teljes hordozókötelékre is, annak észlelési korlátai és az elhárító fegyverek képesség- és számbeli hiányosságai miatt. Példaként az argentinok 5 db Exocet robotgépe kapcsán történteket említi, ami valóban a falklandi háború meghatározó kérdései közé tartozott. Ugyanakkor a korszerű védelmi rendszereket kissé alábecsüli a szerző (lásd a Phalanx tüzelési ideje az elérhető adatokból következtetve minimum a leírt kétszerese). Kétségtelenül érdekes gondolatok a Super8-nak nevezett, a hajók légvédelmét nagy sebességével (és száguldozásával) lekötő, viszont végfázis-vezérlés híján nem zavarható, csak lelőhető robotgép, valamint a P-8 Poseidon (esetleg a B737 AEW&C), mint kifinomult felderítő platform által koordinált támadás.

A szerző azt is kiemeli, hogy igen költséghatékony az ilyen, utasszállítókon alapuló „bombázók” robotgépes támadása. Egyrészt, bár a robotrepülők drágák, de a hordozóeszközök már nem annyira (főleg költség-haszon arányban nézve), viszont a célba vett hajók biztosan több nagyságrenddel még drágábbak. Másrészt, még az anyahajóról felszálló vadászgépek is legfeljebb csak az előretolt irányítót (a példában a P-8-asok, de akár pilóta nélküli felderítőgépek) veszélyeztetik, vagyis a támadók szinte biztos, hogy veszteség nélkül megússzák. Nem elhanyagolható ismét az a tény, hogy a támadó gépek polgári típusok változatai, vagyis szinte tökéletesen tudják magukat civil légijárműnek álcázni. Ezért a védelem vadászgépeinek vállalnia kell a kockázatot, hogy hibás azonosítás révén lelőnek igazi utasszállítókat is. Mindezekkel együtt, a vizsgált forgatókönyv, bár igen érdekes, mégis, meglehetősen elméleti. Ugyanis olyan fejlettségű és kapacitású védekező és támadó fél, amiről szó van, jelenleg szinte csak az USA lehetne, bár az Egyesült Királyság, továbbá Oroszország, India és Kína, mint (újra) feltörekvő tengeri hatalmak, esetleg (később) szóba jöhetnek.

gremlin.jpg

Napjainkban a DARPA keres hordozóplatformot a pilóta nélküli repülőgépekhez, melyek alkalmasak lehetnek akár fegyverek bevetésére is. A terv a Gremlin névre hallgat, és célja többször is felhasználható, különféle feladatú U(C)AV-k, azaz pilóta nélküli (harci) repülőgépek légi indítása, majd fogadása (forrás)

 

Egy különleges, katonai Jumbo Jet: az AAC

Bár a légi repülőgép hordozó nem először merül fel a repülés története során, legutóbb komolyabban egy újabb B747 módosítás kapcsán vizsgálta a hadiipar. Az USAF megbízásából a Boeing a ’70-es évek elején vázolta fel az AAC, azaz Airborne Aircraft Carrier tervét. Egy, erősen módosított 747-200 szállított 10 „mikrovadászt”, melyeket képes volt a fedélzetére venni repülés közben, vagy csak utántölteni. A törzsön alul mindjárt két nyíláson át folyhatott a kényes művelet. A bevont vadászokat kb. 10 perc alatt újra fel lehetett fegyverezni, és feltölteni. Ez a tevékenység az alsó szinten történt, a két nyílás felett, ezért ez a levegőben is nyomás alá helyezhető volt. A maradék alsó területen a szükséges felszerelés, fegyverek, és persze üzemanyag volt.

stowage_and_launch_arrangement_747f_mod.gif

A 747 AAC belső elrendezésének rajza. Látszik a szárny előtti és mögötti fogadótér is, valamint a vadászok bevonásának lépései is, a púpban pedig a személyzet (pihenő)helye (forrás)

bevon.jpg

Egy mikrovadász az AAC-be való visszahúzás közben. Lent középen a visszahúzást felügyelő személy pultja, magát a folyamatot két operátor (trapéz operátor és töltőcső operátor) végezte a tervek szerint. A mikrovadászok ki/behúzásához a becslések szerint a futóművek működtetésének megfelelő energia kellett (forrás)

A középső (fő) szinten kerültek repülés közbeni tárolásra a vadászok. Ez persze a helyhiány miatt szó szerint egymás hegyén-hátán történt. Arra nem tért ki az eredeti AAC tanulmány, hogy a gépek belső mozgatása hogyan történik. Legfelül, a púpban a becslések szerint 44 fős személyzet foglalt helyet bevetésen kívül. A pilótafülkében természetesen a 747 hajózói voltak (a váltások miatt 12 fő), hátrébb a mikrovadászok legénysége (14 fő) és szerelői, fegyverzetisei (18 fő). A gépek behúzása a hasonló kísérletekben már alkalmazott, trapéz mechanizmussal történt, azzal kiegészítve, hogy a mechanizmussal együttműködött az utántöltő cső is, mely a kezdeti kapcsolatot biztosította.

A Boeing a Galaxy-t is megvizsgálta a 747 helyett, de azt hozta ki, hogy az csak kisebb magasságon, sebességgel és hatósugárral vihetne 10 mikrovadászt, ezért jobb megoldás a 747 – a Boeing vizsgálata szerint legalábbis…

 

Az alkalmazott vadászok, bár elsőre nagyon egyedinek tűnhetnek, a fesztávolságra és a tömegre vonatkozó korlátokat leszámítva annyira nem voltak különlegesek. Lényegében a nagyon könnyű kategóriát jelentették, mivel még a kis Northrop F-5A-hoz képest is csak 50-75% tömegűek voltak. A fegyverzet nélküli, de feltöltött tömegük 4,53 tonna, csapásmérő eszközökkel együtt maximum 6,35 t, a fesztávuk pedig 5,36 méter lehetett. Mindez nyilván korlátozott teljesítményt tett csak lehetővé, még akkor is, ha a gépeknek elég volt kevesebb üzemanyag is a nagyobb induló magasság, a futómű hiánya, illetve az eleve kis méret miatt. Vész esetére a vadászok kitolható csúszókra számíthattak kényszerleszálláshoz, bár felfújható légpárnás verziót is vizsgáltak. A beépített fegyverzetet kezdetben két M39, 20 mm-es gépágyú alkotta, csövenként 400 lőszerrel, később egy 25 mm-es Gatling gépágyúra (mindössze 2 (!) csővel) kívántak áttérni. A két külső, szárnytőben lévő felfüggesztési ponton egyenként 800 kg bomba, de főleg persze légiharc-rakéta volt elhelyezhető. Előbbi esetben nyilván lézeres, esetleg televíziós irányítású eszköz jöhetett szóba, ilyen kis tömegű hagyományos fegyverzetet nem nagyon lett volna értelme bevetni. A levegő-levegő rakéták a Sparrow vagy a Sidewinder változatai lehettek, előbbihez az orrban rendelkezésre állt egy egyszerűbb radar. Későbbre tervezték egy kisméretű és olcsó, új kishatótávú légiharc-rakéta fejlesztését is, melyet a szárnytőben, belső elhelyezéssel vihetett volna a mikrovadász. A készletek minden vadász számára 3 bevetést tettek lehetővé.

szerel.jpg

A mikrovadász ismételt bevetésre történő előkészítése. A hely minden esetre nem sok (forrás)

A Boeing számos konfigurációt tanulmányozott a kis méretek mellett is optimális kialakítás céljából, melyek közös vonása az alsó, törzs alatti beömlőnyílás volt. A súlykorlátozás ellenére még változtatható szárnynyilazású gépet is vizsgáltak. A számos tervből végül is kialakítottak egyetlent, mely megtartotta az alsó beömlőt és a deltaszárnyat, de a szárnyvégeken lévő, fel- és lefelé is kiterjedt vezérsíkokat kapott, és téglalap alakú kiömlőnyílást. Utóbbi elvileg alkalmas volt vektorálásra és sugárfékként való működésre is, bár erre kevéssé volt szüksége a kis gépnek, és nem valószínű, hogy ezt kezdeti képességként várták-e el. A manőverező-képesség és gyorsulás fantasztikus lett volna, mivel a tervbe vett hajtómű a General Electric YJ101 volt, ami – a rendelkezésre álló adatokat összevetve – utánégetővel/anélkül épp a mikrovadász maximális/fegyverzet nélküli tömegének megfelelő tolóerőt adott le.

ratineau_art_le_fana_n_509_small.jpg

A Boeing Model 985, a második körben kifejlesztendő (azaz az „1985-ös”) mikrovadász rajza. A pilóta sziluettjéből és a szárnyak alatti AIM-9-esekből látszik a kis méret. A kiömlőnyílás téglalap alakú, de a felső része hiányzik, így, legalábbis a rajz, lemondott a vektorálás lehetőségéről (forrás)

mikrov_szcs.jpg

Mikrovadász a szélcsatornában (forrás)

Az egész AAC egyik fő kérdése, hogy igazából mire is lett volna jó. Az alapvető cél az volt, hogy nagyon gyorsan harci gépeket lehessen küldeni válságövezetekbe, és mindez egy darabig olcsóbb lenne, mint anyahajókat használni vagy közeli, baráti országok reptereire telepíteni hagyományos gépeket. Egy másik lehetőség légvédelmi járőrözés volt, akár az USA területének védelmére is, előretolt védvonalként. Utóbbihoz mindenképpen szükség volt légtérellenőrző gépre, melyet a Boeing természetesen ajánlott is, lásd lejjebb. De ezek a feladatok valójában nem igényeltek egy ilyen különleges fejlesztést. Hiába lett volna költséghatékony a dolog, valójában született volna egy nagyon drága és bonyolult hordozógép, és számos, korlátozottan használható vadászgép. A fenti, nyilvánvaló hátrányokon túl persze kérdéses lett volna a mikrovadászok használhatósága, utólag nézve például radarjuk korlátai miatt. Ezek a kis gépek tulajdonképpen az (igaz, akkor még viszonylag nagy számban szolgálatban álló) MiG-21-esek ellenfelei, megfelelői lehettek volna csak. Bár a rugalmasságot növelte, de a két fogadó-kibocsátó rekesz a 747 aljában műszakilag bonyolultabb volt, és igazából egyszerre szinte biztosan nem működhettek volna az elülső vadászról leváló turbulencia miatt.

Hosszabb távon a Boeing úgy gondolta, hogy először egy, már meglévő technológiákon alapuló mikrovadászt kellene használni, így elkerülve a műszaki és pénzügyi kockázatok egy részét (1975-ös verzió, ’80-as szolgálatba állítás), de később (1985-ös verzió) már a megjelenő negyedik generációs vadászgépekkel belső rendszereket tekintve közel egyenrangú típusra kéne cserélni őket. Emellett számításokat végeztek a B747 majdnem másfélszeresére növelt tömegű, javasolt változatára is, már 14 vadásszal a fedélzetén. Hatékony csapásmérő képességet szerettek volna nyerni az eredeti AAC tanulmányban végig – ma szemmel kicsit viccesen – idézőjelesen „okosbombának” („smart bomb”) hívott, 800 kg-os, kifejlesztendő precíziós bombával. Ugyan a mikrovadász szélcsatorna-modellként egy fokkal tovább jutott a rajzasztalnál, de a fenti problémák miatt a dolog végül lekerült a napirendről. A Boeing (a KC-33-ason kívül) az AAC mellé ajánlotta a szintén a 747-esen alapuló „szuper AWACS” gépét is. Ez egy nagykapacitású légtérellenőrző lett volna, az AAC-k műveleteinek koordinálására, mely mellékesen két, felderítésre átalakított mikrovadászt is magával vitt volna (nyilván az alsó szinten, a két fogadótérben). Így egy tankerekből, légtérellenőrző gépekből és AAC gépekből álló, B747 platformú, kb. 100 mikrovadászt bevetni képes, önálló különítményt lehetett volna létrehozni.

boeing_747_with_ten_microfighters_1.jpg

Egy további ábra az AAC-ről (forrás)

 

További Boeing 747 átalakítási tervek az USAF számára

A poszt eredetileg a „harcias 747-esek” ötletből indult, tehát így a végére következzenek is ilyen tervek! (A lentiekkel ellentétben az E-4B Nightwatch rendszerbe is állt, mint már említésre került, így több szó nem is esik róla.)

Az AAC-hez ajánlott légtérellenőrző változatnál később a General Electric vezette csapat is javasolt egy AEW&C modifikációt. A nevezetes SDI projekt mellett létezett ugyanis az ADI nevű is, vagyis az Air Defense Initiative (Légvédelmi Kezdeményezés), melynek célja a szovjetek egyre komolyabb robotrepülőgépei elleni védelem volt. Ne feledjük, akkoriban tervbe volt véve a Meteorit nevű, közel hiperszonikus stratégiai robotrepülőgép is.

2.png

Az eredeti képaláíráson olvashatók a gondola („plandome”) méretei, persze lábban (forrás)

3.png

Felülről még szembetűnőbb a gondola mérete. Ezen a modellen nem szerepelnek a kacsa vezérsíkok, melyekről nem derült ki a kevés vizsgálat alatt, hogy végül tényleg kellettek volna-e (forrás)

Az ADI programba javasolt, tehát a 747-esen alapuló AWACS egy hatalmas, de fix gondolában vitte magával a fázisvezérelt radart, ami méretéből adódóan nyilván hatalmas teljesítményen működött volna, lehetővé téve a kis visszaverőképességű célok nagy távolságú felderítését. A gondolát 27-36 tonna (!) körülire becsülték, és az űrsiklót hordozó változathoz (SCA) hasonló, plusz függőleges vezérsíkokra, valamint esetleg egészen elöl lévő kacsaszárnyakra is szükség lett volna miatta. Bár szélcsatorna-kísérleteket is folytattak, persze a hidegháború végével a projektet törölték, és maradt az E-3 Sentry-k (folyamatos) modernizálása.

 

c-33_747-400f_usaf.jpg

A C-33 katonai szürkében, felnyitott orral. Elvileg a mozgatható rész módosult volna, nagyobb keresztmetszetet biztosítva a rakodáshoz. A hajtóművek is újabb, nagy kétáramúságú típusnak tűnnek a képen (forrás)

Az következő terv a Boeing C-33, azaz a 747-400F (máshol: -200F) katonai teherszállító változata. Tekintettel a C-17 program majd’ 50%-os költségtúllépésére, az USAF vizsgálni kezdte az alternatívákat. Ez volt a Non-Developmental Airlift Aircraft, vagyis a „fejlesztés nélküli” teherszállító repülőgép. Fejlesztés nélküli, úgymond, de persze nem átalakítás nélküli – a fő cél az olcsó és gyors tervezés és gyártás volt. A C-33 sokkal olcsóbb lett volna minden tekintetben, és nagyobb hatótávon gyorsabb is, mint a C-17, de persze kevéssé volt alkalmas járművek egyszerű rakodására és rossz futópályák használatára. Egy érdekes aspektusa a kérdésnek, hogy korlátozott területen, magyarán előretolt reptereken egyidejűleg hány szállítógép fér el, beleértve persze a mozgásukat is. Ez is döntő érv volt a C-17 mellett, mert abból adott területen 8 is kezelhető volt (köszönhetően a kisebb fesztávjának, de a „tolatási” képességének is), szemben 3 db C-33-assal, és ugyanennyi, szintén komolyan számításba vett C-5D-vel. Utóbbi egy több rendszerében és hajtóművében is továbbfejlesztett Galaxy volt. A Lockheed TriStar és a B767 is szóba került az NDAA kapcsán, de aztán maradtak a C-17-esnél, a magasabb ára ellenére is – ezt a döntést utólag aligha lehet bírálni.

boeing_images_us_air_force_747-200f.jpg

A másik „fényképen” még a régebbi, kicsit talán elegánsabb, fehér-szürke festéssel, és nagyméretű, hátsó, oldalra nyíló plusz rakodóajtóval látható a C-33 (forrás)

A harmadik a túlméretes konténerrel felszerelt B-747-100, melynek célja az európai (harmadik világ)háború kitörése esetén az amerikai hadosztályok gyors átjuttatása az óceánon, a keleti partról. (Itt összeérnek a szálak: egy „mi lett volna, ha” esetben a felszerelést szállító 747-eseket a Tu-160P-k támadhatták volna út közben.) A szénszálas anyagból készült, a törzzsel összemérhető nagyságú konténer 54 tonnás terhet tudott volna szállítani, és mivel a törzs alá rögzítették, ezért saját futóművekkel kellett ellátni, a 747 rendes futói helyett. Volt nem csak behúzható, hanem fix futós verzió is! A szélcsatorna-tesztek során úgy találták, hogy az SCA verzióhoz hasonló, plusz függőleges irányfelületekre is szükség lesz, de egyébként az óriási konténer meglepően simán szállítható lenne. Végül persze a terv ennyiben maradt.

boeing747withpodandhorizontalfins.png

Az óriási konténerrel felszerelt gép modellje a NASA szélcsatornájában, ellátva a kiegészítő vezérsíkokkal (forrás)

configurationisometric.JPG

A terv alulnézetből rajzolva, bejelölve az új orr- és főfutók kamrái, továbbá a gyors rakodást lehetővé tevő, kétfelé nyíló ajtók a konténer hátuljában (forrás)

 

A negyedik elképzelés, mely a legtovább jutott, nem más, mint a lézerrel felszerelt 747, azaz az YAL-1 ABL (Airborne Laser, Légitelepítésű Lézer). Ennek feladata még az emelkedési/gyorsítási fázisban, tehát az indítási területük felett megsemmisíteni az ellenséges (hadszíntéri) ballisztikus rakétákat, több száz kilométeres távolságból. Ehhez egy, a 2000-es évek szintjének megfelelően hatalmas eszközigényű, méretű, és így tömegű, oxigén-jód kémiai lézert (COIL) használt a gép, de a részeredmények ellenére a projektet törölték, és a milliárd dolláros értékű gépet selejtezték. (A témáról később részletes poszt is lesz.)

yal-1a-abl-1s.jpg

Két AL-1 bevetés közben (forrás)

 

Források és linkajánló (a végén plusz képpel!):

http://www.secretprojects.co.uk/forum/index.php/topic,523.0/all.html katonai és más, javasolt 747 változatok

CMCA:

http://foxtrotalpha.jalopnik.com/why-boeings-design-for-a-747-full-of-cruise-missiles-ma-1605150371 egy jó leírás

http://www.google.ch/patents/US4208949 a CMCA szabadalma

http://www.alternatehistory.com/forum/threads/ach-boeing-747-cmca.349477/ fórum a CMCA-ról

http://www.g2mil.com/bm747.htm a már linkelt, provokatív cikk a sok robotgépes tengerészeti bombázókról

http://www.abovetopsecret.com/forum/thread1093137/pg1

http://www.freerepublic.com/focus/news/3183516/posts

MC-747:

http://www.aerospaceprojectsreview.com/blog/?p=1316

Google books: Boeing 747: A History: Delivering the Dream

https://www.flightglobal.com/FlightPDFArchive/1974/1974%20-%200348.PDF a Boeing még amfíbia rakétahordozót is vizsgált!

Google books: An Untaken Road: Strategy, Technology, and the Hidden History of America's Mobile ICBMs a könyv borítóján a robotrepülőgép-hordozó DC-10 van

Google books: First Strike!: The Pentagon's Strategy for Nuclear War az ötletek a szárazföldi telepítésű ICBM-ek mobilizálására

http://www.defensemedianetwork.com/stories/c-5a-galaxy-missile-launcher-coming-to-air-mobility-museum/ a Minuteman indítása a Galaxy rakteréből

http://edition.cnn.com/2013/08/09/travel/c5-galaxy-dover-museum-minuteman-missile/ és még egyszer

http://testpilot.ru/russia/tupolev/160/k/160k.htm Tu-160K

ABVL:

http://www.popularmechanics.com/military/research/a22197/icbms-on-747s-plan/ az ötletet adó cikk

http://www.google.ch/patents/US7849778 az ABVL szabadalom egyik verziója

szállító-bombázók, arsenal plane:

http://fas.org/man/eprint/benson.htm egy hosszabb dolgozat szállító-bombázókról, a ’90-es évekből, mely világosan a C-17-est favorizálja

http://defence.pk/threads/transport-bomber.314612/

https://warisboring.com/u-s-air-force-arsenal-plane-could-help-outgun-china-aea8ad1788e1#.z7iivrxsg arzenál repülőgép, Kína, az új amerikai mumus ellen

http://www.popularmechanics.com/military/weapons/news/a19262/pentagon-announces-arsenal-plane-platform/

https://fightersweep.com/4348/usaf-arsenal-plane-reappears-air-warfare-symposium/ egy „álcázott” B-52 arsenal plane

http://web.archive.org/web/20071212053150/http://www.boeing.com/ids/allsystemsgo/issues/vol2/num2/story01.html

http://www.airforcemag.com/MagazineArchive/Pages/2004/November%202004/1104strike.aspx

https://www.engadget.com/2016/04/02/darpa-gremlin-planes-contractors/ a DARPA jelenlegi projektje

Tu-160P:

http://www.secretprojects.co.uk/forum/index.php?topic=26.0;all szokás szerint a legtöbb info, szerencsére könyvvel, mint forrással alátámasztva

http://www.airrecognition.com

http://lurkmore.to/%D0%A2%D1%83-160

http://vz.ru/society/2016/2/11/793742.html

AAC:

http://www.airvectors.net/avparsit.html#m5 az alapul szolgáló, szokás szerint kiváló airvector bejegyzés

https://www.scribd.com/document/24276025/Micro-Parasite-Figther az AAC eredeti tanulmánya az a USAF részére

http://www.secretprojects.co.uk/forum/index.php/topic,8711.0/all.html Boeing mikrovadász

http://motherboard.vice.com/read/check-out-the-air-forces-retrofuture-1970s-designs-for-flying-aircraft-carriers

http://www.secretprojects.co.uk/forum/index.php/topic,595.0/all.html

további 747-esek:

http://www.airforcemag.com/MagazineArchive/Pages/1996/February%201996/0296airlift.aspx a C-33-ról

http://ntrs.nasa.gov/archive/nasa/casi.ntrs.nasa.gov/19800009768_1980009768.pdf a túlméretes konténeres B747-100 tanulmánya

 

mdc_c-10_albm_01_sml.jpg

Végül egy kiegészítés: az előző rész óta előkerült a DC-10 elképzelt, ICBM-eket indító változatának modellje is. A két, nagyméretű rakétát (talán az MX egy vizsgált változata) a tubusokból az elejükön lévő sűrített gázzal (nitrogén?) lökték volna ki, természetesen ezúttal is hátrafelé (forrás)

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://modernwartech.blog.hu/api/trackback/id/tr7611493744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Flankerr 2016.08.29. 23:33:42

Kiváló munka, mint mindig :)

Maga Lenin 2016.08.30. 08:20:30

@Flankerr: @enpera:
Köszönöm, örülök, hogy tetszett! :)

Maga Lenin 2017.02.26. 13:37:58

@ColT: Nekem különösen nagy kedvencem. Több, a végtelenségbe halasztott poszttervem van, de az AL-1-ről biztosan lesz egyszer csak :)